6. fejezet

Ne érj hozzám!

- Passzold Bess! – kiabál rám Katie, miközben a kapu felé vezetem a lasztit. Figyelmesen passzolom is neki, és sikeresen be is lövi a kapuba. Ezzel nyertünk is. Nem csodálom, hogy az a csapat nyer, amelyikbe én vagyok beosztva. Ha játszanánk a fiúk ellen, szerintem nyernénk is. Csak sajnos az iskola csajfoci csapata annyira nem hírhedt, mint a fiúk csapata. Ezért csak hobbi szinten működik, nem járunk versenyekre. Elismerően pacsizok össze a csapattársaimmal.
- Szép volt lányok! – bólint az edző. – Mára ennyi. – jelenti ki. Ennyire elment volna az idő? Észre sem vettem. Nem hiába, ha az ember tényleg jól szórakozik, hamar eltelik az idő.
- Egy kicsit várj még, Bess! – int mellé az edző. Érdeklődve lépek én is mellé. Nem tudom mit szeretne.
- A kapitányi edzéseket áttettük holnap hatodik órába. – nézi a naptárját. Mi? De nekem akkor angol spec.-em van! Nem tehetik át akkora!
- De edző bá’, nekem akkorra más elfoglaltságom van! – jelentem ki elmondást nem tűrően. Eleve mit mondok majd az angol tanáromnak? Bocsesz, de nekem edzésem van, ezért hetente csak 1 spec.-re tudok bemenni! Hülyeség…
- Beszéld meg. Az már nem az én gondom. Nekem csak szólt a fiúk edzője, hogy értesítselek. – vonja meg a vállát és már el is megy. Kedves. Ha nem az ő gondja már nem is érintett a dologban?  Micsoda felfogás. Ilyenkor legszívesebben mindennek lehordanám az Istent, hogy miért én lettem a csapatkapitány. Meg amúgy sem versenyzünk, akkor minek járnom a kapitányi edzésekre? Ez rendesen el lett kúrva… Ha legalább én több edzésre is bejárok, akkor legyen valami haszna is. Így meg csak plusz 1 órát ki kell bírnom Rob mellett. Micsoda áldás! Se…
Az öltözőbe beérve a lányok már a mai délután eseményein vihognak. Ennyire elterjedt volna? Ilyen hamar? Ez jobb, mint hittem! Akkor meg sem kell várnom a holnapot, hogy Scarlett teljesen le legyen égetve!
- Állítólag nagy esemény volt, szívesen láttam volna a ribanc arcát. – nevet Annie. Látom a csapat sem puszibarátja Scarlett és bandájának. A többiek helyeselnek.
- Nagy voltál Bess! – ül le mellém Katie, mikor a cipőmet próbálom levedleni magamról. Nem olyan könnyű ám, mint aminek tűnhet!
- Én csak visszaadtam neki, ami járt. Mostantól kétszer is meggondolja, hogy elindít-e rólam még egy hamis pletykát. – nevetek én is.
- Akkor azok a pletykák nem igazak? – lepődik meg Jamie. Ezek elhitték? Azért ennyire nem gondoltam volna, hogy féleszűek. És még én vagyok a szőke…
- Már, hogy lennének igazak?! Én azzal a nyomorékkal? Hát a képem leszakad… - röhögök. A válasz pedig meglepett arcok. Ennyire beleértétek magatokat a gondolatba? Ejnye.
- Pedig annyira aranyosak lettetek volna. – biggyeszti le az ajkát drámaian Katie. Azért ácsi, ácsi! Ennyire meg vagytok húzatva?  Vagy csak tettetitek?
- Menten lehidalok. Azért ennyire ne legyetek idióták. Ez még rám nézve sértő. – nevetek zavartan. De miért vagyok zavarban? Én megőrültem…
- Ez nem igaz. Tényleg arik lettetek volna. – helyesel Annie is. Ne már! Már te is? Már a szadista társam is kezdi ezt a hülyeséget.
- Mindegy. – kapom félre a fejem zavartan. Ez hülyeség. Az lenne a legjobb ha elfelejtenénk, és beletörődnénk, hogy ez csak egy buzeráns pletyka volt. Nem több.
- Azért azt se felejtsétek el, hogy ősellenségek vagyunk és ki nem állhatjuk egymást. Ez már kilencedik óta így van, és az a legjobb ha így is marad. – magyarázom el nekik a szerintem alap tényeket.
- Ahogy gondolod, de azt azért valld be, hogy gyönyörű szemei vannak. – kezd el nyilvánosan nyáladzani Rebeca. Eh? Nehogy már elöntsétek nyáltengerrel a sulit! Egy ilyen nyomi miatt! Térjetek már észhez!
- Persze szerelmet egyből ne valljak neki? – mondom unottan a plafont bámulva. Ezek megvesztek vagy mi?
- Annak még jobban örülnénk! – csillan meg mindegyiknek a szeme. Hőhő… ennyire ne éljétek bele magatokat!
- Ebből hagyjatok ki engem! És még mielőtt nyáltengerrel árasztanátok el a gimit, engedjétek meg, hogy haza jussak! – állok fel hirtelen. Mindenki neki áll öltözni. Én szerencsére már felöltöztem, előbb, mint ők. Hmm.. Szerintem megyek is haza. Ha későn érek haza, anya vagy Taylor még le találja szedni a fejem. Ennek nem kifejezetten örülnék.
- Akkor én megyek is! Sziasztok! – intek még egyet visszafordulva, és kiléptem az öltözőből.

A fekete hajú fiú ismét a tornaterem ajtajából figyeli a lányok edzését. Mostanában csak egy személy miatt marad ilyen sokáig az iskolában. Néhány hete furcsa vonzalmat kezdett tapasztalni, ami nem más, mint hírhedt ősellensége iránt érez. Ez a gondolat, ahogy végig fut a agyán, megborgongtatja. Még mindig nehezen hiszi el.
- Passzold Bess! – jön a hang a pályáról. A cipő nyikorgása jelzi, hogy a szőke átpasszolta a labdát csapattársának. Be is lövik győzedelmes góljukat. De most nem azért várta meg a lányt, hogy szaglásszon utána. Inkább, hogy megbeszéljék, hogy a meccset mikorra halasszák el. Meg persze a közelébe szeretne lenni.
- A kapitányi edzéseket áttettük holnap hatodik órába. – jelenti ki a lányok edzője. Szemlátomást a lány nem kicsit akadt ki. Ennyire nem szeretne a fiú közelébe lenni? Végül is a fiú ebbe már beletörődött. Hisz ellenségek, nem is várt tőle mást. Muszáj hamarosan lépnie, ha meg akarja szerezni a lányt. Akár finoman, akár a durvább verzióban.
A lány kifele igyekszik a tornateremből, nagy léptekkel. Még a fiú mellett is elhalad, de nem vette észre. A fekete ezt furcsállja. Közelebb megy a lányok öltözőjéhez, egészen addig, amíg tisztán nem hallja a beszélgetésüket. Szégyelli is magát, mivel ilyet még sosem csinált. De ebben a pillanatban kíváncsisága vette fel a vezető szerepet az ép esze helyett.
- Nagy voltál Bess! – hangzik bentről a dicsérő szó. Igen, tényleg nagy volt. Nem hitte volna, hogy így lealázza majd a lányt, aki eddig annyira bepróbálkozott nála. Meg is akarta dicsérni, de egyszerűen nem mozdultak a lábai. Félt, hogy furcsának találja a lány, hogy ellensége hirtelen megdicséri.
Tovább hallgatózik, nem tisztán de azért szótöredékeket hall a beszélgetésből. Egyszer csak rá terelődik a szó. A fekete ezen meglepődik, úgyhogy bekukucskál az ajtón. Csakhogy jobban hallja a beszélgetést. A lány épp az öltöző padján ül, társai vele szemben. Látszólag meglepettek.
- Akkor a pletykák nem igazak? – mondja egy barna hajú lány meglepődve. Nem, sajnos nem igazak. De mit nyerne ő ha kiderülne, hogy igazak? Az osztálytársai csak kiröhögnék, ami csak rontaná a hírnevét.
 - Már, hogy lennének igazak?! Én azzal a nyomorékkal? Hát a képem leszakad… - röhög a szöszi. Ennyire bizarr lenne? Ezen a kijelentésén a fekete csak elvigyorodik.
- Pedig annyira aranyosak lettetek volna. – mondja az egyik lány szomorúan. A fiú szemlátomást egyre jobban szórakozik. De vajon miért ennyire magabiztos?
- Menten lehidalok. Azért ennyire ne legyetek idióták. Ez még rám nézve sértő. – mondja a szösz zavartan. Oh, szóval zavarban lenne. A fiú halkan behajtja a lányöltöző ajtaját, és elsétál. Szája még nagyobb vigyorra húzódik. De miért? Vajon tervez valamit?

- Ezek annyira idióták. Hogy én és ő? Még viccnek is rossz!  - suttogom leginkább csak magamnak.
A szekrényemnél vagyok, épp most tettem be az edzős táskámat. A kabátomat próbálom végre magamra küzdeni. Hogy lehet rajta ennyi gomb? Ahjj, jó! Akkor kigombolva marad! Erre most nem érek rá. Már kezd esteledni, és semmi kedvem nincs sötétben és hidegben hazamenni. A gyerekkori fóbiák csak megtámadnának. A táskámat a vállamra vetve indulok meg a kijárat felé. Egy furcsa alakot vélek kirajzolódni az ajtóban. Ki lehet az? Ahogy egyre közelebb érek, egyre világosabb… Ez…Ez…
- Rob?! Te meg mégis mi a frászt keresel itt? – akadok ki. Eh? Ez meg? Mikor? És mióta? Mivan??
- Csak a meccsünket akartam veled megbeszélni, hogy mikor folytassuk. – vigyorog a fekete. – Ennyire azért ne szállj el magadtól. – aláz le. Legszívesebben most lekaparnám azt az idétlen vigyort a képedről. Nagyot ütök, ezt te is tudod!
- Ennyire ne légy magabiztos. Honnan veszed, hogy másra gondoltam? – kérdezek vissza kényszeredett vigyorral. Ha játszani akarsz, játszok én is! Csak, hogy ne gondoljon gyávának. Mert nem vagyok az!
- Megérzés. – bámul a sötét ég felé, mikor elindultunk. Várjunk! Ez most haza akar kísérni? Már csak ez hiányzik az életemből! Bárkivel szívesebben mennék haza, mint vele!
- Női vagy férfi? Nálad nem lehet tudni. – gúnyolódok. Tegyük ezt a kis haza utat felejthetetlenné. Végül is ő kezdte. Én csak folytattam.
- De gúnyos kedvében van valaki. Édes. – simít végig az arcomon. E…Ez meg mit csinál?! Úristen ez hozzám ért! Reflexszerűen csapom  le a kezét az arcomról. Ez megőrült? Végül is én is bediliztem, mivel érzem, hogy a szívem egyre hevesebben ver. Mi ez a reakció? Jobb lenne, ha most leállnék.
- Ne érj hozzám! – mormogom elfordítva a fejemet. Mit csinálok? Már rég itt hagyhattam volna. Akkor miért nem teszem? Gyerünk Bess, fuss már!
- Meg amúgy is, most haza akarsz kísérni? – kérdezem meg a nyilvánvaló kérdést. Mert ha a feltevésem beigazolódik, és nem csak azért jött, hogy megbeszélje velem a meccs folytatását, még egyszer megfontolom, hogy tényleg elfutok-e.
- Nem. Csak a közelben lakok. A legközelebbi kereszteződésnél leválok. – mondja nemes egyszerűséggel. Ott a találkozó helyünk Abbyvel! Ha ez a gyík a közelben lakik, akkor kezdhetek félni… Főleg akkor, ha ugyanarra lakik, mint Abby. De arról szerintem már rég tájékoztatott volna.
- Aha, vágom. Na..és..a – hebegek. Nincs téma. Utálok csöndben maradni, nem tudom miért. Már régóta kiráz a hideg a csendtől. Utálom a csöndes helyeket, mert menten ordíthatnékom támad. Ilyen helyek közé tartozik a könyvtár is, ezért is utálom annyira. Meg a könyvtárban annyira…annyira stréber szag van…
- Meddig akarod még körülírni, cica? – fordítja felém a fejét gúnyosan vigyorogva. Most esküszöm, felpofozom! Ne merjen cicának szólítani! Azt csak Aaron teheti meg, és csak akkor, ha jó kedvemben vagyok!
- Ne hívj cicának. – hümmögöm most már én is felé fordulva, szikrázó tekintettel. Ebbe meg mi ütött? Mintha teljesen kicserélték volna. Klónozás! Igen! Csak is ez lehet a magyarázat! Klónozták, és egy gonosz Robot hoztak létre, ami később el fogja pusztítani a világot!

- Akkor mikorra lesz elhalasztva a meccs? – térek rá végre a fontos témára. Eleve ezért várt meg nem? Nem is értem miért most, a kereszteződésnél kell megbeszélnünk, és nem rögtön erre tért rá. Muszáj volt lefikáznia és kínos helyzetbe hoznia. Végül is nem vártam többet tőle, hisz az ellenségem. Akkor meg minek hisztizek?
- Holnap? Kapitányi edzés után? – kérdezi vigyorogva. Miért vigyorog állandóan? Idegesít. Annyira idegesítően tud vigyorogni. Felbaszol idióta, és ha megtörténik nem lesz jó vége.
- Nekem ok. – vonok vállat. Holnap hip-hop edzésem is lesz. De nem baj, gyorsan legyőzöm és mehetek is dolgomra. Nem fog tovább tartani 10 percnél, ebben biztos vagyok. Most már, hogy felmértem mire is képes, sokkal jobban fogok vele vigyázni és nem becsülöm alá.
- Rendben. Akkor holnap! – int és megfordul.
- Igen… csá…  – nézek utána furán. Nem értem. Olyan fura lett. Mintha tényleg klónozták volna. És ugyanarra lakik, mint Abby! Nem hiszem el… Holnap ezért még számolni fogok vele….

- Megjöttem! – ordítom el magam mikor beléptem az ajtón. Ég a konyhában a villany. Akkor nem vagyok egyedül, szuper! Spuri fel a szobámba! Sikeresen lehámoztam magamról a kabátomat, és minden felesleges ruhadarabot, mikor lépteket hallottam a konyha felől.
- Hol voltál? – áll meg előttem az általam utált apakomplexus. Mióta érdekli, hogy a gyerek hol volt és mikor ér haza?
- Edzésen. – mondom unottan az egyszerű választ. Már pár hónapja velünk él, nem hiszem, hogy most kéne furcsának találnia, hogy este érek haza. Majdnem minden nap van edzésem.
- A mai naptól kezdve együtt vacsorázunk. – jelenti ki anya, aki éppen mögötte állt. Anya meg mióta állt mögötte? Vagy teleportált? De ez most nem fontos… mi az, hogy együtt vacsorázunk?
- Hogy hogy? – kérdezem magyarázatot várva. Ennek biztos Taylor az oka. Mióta ő itt van teljesen felborította családunk egyensúlyát.
- Taylornak csodálatos ötlete támadt! Ezzel talán jobban összehozza a családunkat! – mondja szelíden mosolyogva anya. Aha, persze. Másnapra meg más „csodás” ötletet talál majd ki.
- Aha, ok. Terveztek még ilyet a héten? – kérdezem bosszúsan. Nem igaz. Hirtelen belecsöppent az életünkben Taylor, és már is azt hiszi ő itt a góré, és hogy van joga nekünk parancsolni.
- Bess… - mondja anya sajnálkozva. Én pedig csak felkapom a táskámat, kikerülve őket, felszaladok a lépcsőn. Még hallom lentről anya kiáltását „Állj meg!” és Taylor közömbös hangját is, „Hagyd csak.”. A többit már nem hallom, mert már a szobában vagyok. Hirtelen felindulásból átmegyek Gary szobájába. A világosbarna hajú éppen gépezik. Kockul, ahogy szokott.
- Téged is leküldtek vacsizni? – kérdezi félig megfordulva a székkel. Szóval észrevettél? Remek! Legalább nem nekem kell elindítanom a kínos testvéri beszélgetést. Csupán 2 év van közöttünk, de még így is ciki, ha a problémáimat vele beszélem meg.
- Igen. Te nem gondolod felháborítónak? Még is mit képzel magáról? Belecsöppen a mi kis családi életünkbe és már is…áh! – rúgok bele dühből az asztalba. Gary feláll és mellém lép. Dühös szemeimet ő rá emelem. Hogy tudsz még ilyen helyzetben is tök nyugodt maradni? Vagy csak én lennék forrófejű?
- Azért a bútoraimat hagyd egyben! Van egy olyan érzésem, hogy még szükségem lesz rájuk. – mondja mosolyogva. Kezeit a vállamra helyezi. Olyan megnyugtató az érintése.
- Ez csak egy vacsora. Nem értem minek úgy kiakadni. – folytatja a beszámolóját. Te könnyen beszélsz. Ha egy kicsit is beleképzelnéd magadat az én helyzetembe… Hisz én sokkal jobban ragaszkodtam apához, mint te…
- Csak egy közös vacsorával kezdődik. De ki tudja mivel fogja folytatni… - mondom lehajtott fejjel. Bátyó hirtelen átölel. Olyan meleg és megnyugtató. De egyben kissé kínos is, hogy a saját bátyám nyugtat meg. Vagy csak én lennék túl paranoiás?
- Jaj, húgi… - suttogja, miközben még szorosabban ölel magához. Ha így akarsz megnyugtatni csak úgy mondom, hogy rosszul csinálod. Ezzel nem megnyugtatsz, hanem megfojtasz. Úgy látszik, nálam ismét kitör a családfrász.