11. fejezet

Egy horrorisztikus péntek délután. 

A fogadás rabságában.

Sikerült túlélnem egy pénteki napot, hat órával. HAT ÓRÁVAL! Kész rémálom volt. Nem is. Ilyet még álmodni sem szeretnék. A tanárok minden órán ordítanak, és próbálnak minket kordában tartani, persze semmi sikerrel. Még a töri témazárót is túl kellett élnem, hisz nem meglepően arra sem tanultam egy szót se. Miután kiszabadultam matekról, a szekrény felé igyekeztem nagy léptekkel, mikor valaki vállon ragadott.
- Hova ilyen sietősen, cicus? – hallottam a túlságosan is ismerős hangot mögülem. Ne… Ő az egyetlen személy, akit ma a legszívesebben eltörölnék a Föld felszínéről.
- Haza? – kérdezek vissza. Kérdésre kérdés végül is ér? Megfordulok, majd egyenesen a kék szemeibe nézek.
- Elfelejtetted a megállapodásunkat, édes? – tekergeti az egyik hajtincsem. Idegesít, kimondhatatlanul idegesít!
- Ez az első és utolsó eset, hogy a hajamhoz nyúlhatsz. Különben elbúcsúzhatsz a kézfejedtől. – mosolygok bájosan, hogy vegye a jelzést. Sajnos a puska visszafelé sült el, mivel vészesen közelít.
- Hmm..lehet, hogy a makacs éned jobban tetszik, mint a gyengéd éned. – tekergeti tovább a hajam, még a figyelmeztetés ellenére is. De most már sokkal közelebbről.
- Idióta! Még az iskola folyosóján vagyunk! – fogom meg fenyegetően a pulóvere nyakát. Nem ez a lehető legjobb hely a perverz vágyainak kielégítésére.
- Maradsz, míg az edzésem véget ér? – néz rám olyan…aranyosan. Fenyegetésnek szánta volna, de egyáltalán nem riasztja a vészjelzőim. Inkább ennivaló.
- Igen. – kapom félre a fejem kivörösödve. – Csak told ki az cuki képed az aurámból! – lépek pár lépést hátra, amíg a szekrény meg nem állít a hátrálásomban.
- Szóval cuki? – vigyorodik el önelégülten. Amikor rájövök, hogy az előbb mit is mondtam, zavartan megfordulok.
- Ne képzelj bele sokat. – mondom, miközben a fejemet megtámasztom a szekrénynek. Nem adok meg neki annyi örömöt. Jobb, ha leromboljuk azokat nagy elvárásokat.
- Nem is. – nevet fel, majd hallom, ahogyan távolodik. Mikor már kellő távolságban érzem én is megfordulok. Nézem, távolodó alakját, ahogyan befordul a sarkon, egyenesen a tesi terem felé. Még nem vette észre a nyakam. Az a szerencse. Szeretném magam megkímélni a megaláztatástól. Bár, már igyis-ugyis nyakig benne vagyok a pácban… Lassú léptekkel indultam el én is tesi csarnok felé.

Nem értem magamat. Már rég leléphettem volna innen. De mintha a lábaim ólomból lennének. Nem tudok mozdulni.
- Passzold Rob! – hangzik fel a kiáltás a teremből. Nem hiszem el, hogy én tényleg megvárom Robot!
Könnyű szerrel passzolja a labdát, majd a csapattársa belövi a győzelemhez szükséges utolsó gólt. Annyira lenyűgöző. Már értem, hogy miért nem tudtam legyőzni. Rengeteget fejlődött. Sosem gondoltam volna, hogy tényleg el fogom ismerni a tehetségét. A legnagyobb ellenségemre nem tudok ellenségemként tekinteni.
Mikor hallom a beszélgetésüket, ahogy kifelé tartanak az edzésről, az ajtó árnyékába húzódók. Az összes csapattag röhögve halad el előttem, egyedül Rob pillant rám csak egy másodpercre. Elégedetten elvigyorodik, majd tovább követi a többieket. Tényleg nagyon jól szórakozhatsz. Rohadj ketté aztán keresztbe, hadd szórakozzak már én is!
Persze ő jön ki az öltözőből legutoljára, hogy ne keltsen feltűnést. Vigyorogva lép mellém.
- Mi olyan vicces?..- szegem föl a tekintetem hiún. Fogadni mernék, hogy most az én helyzetemen szórakozik. Annyira azért ismerem már.
- Azt hittem el fogsz menekülni. – vonja meg a vállát. – Ez azt jelenti, hogy a tervem kialakulóban van. - mászik bele vigyorogva a képembe. Irritáló vagy nem veszed észre? Végül is ha még észre is vennéd, az sem zavarna…
- Milyen terv? – kérdezem, majd félreszegem a fejem. Akárhányszor ilyen közel jön hozzám a szívem, akaratom ellenére is, hevesebben kezd el verni. Nem tudok parancsolni a testemnek.
- Egyre jobban vonzódsz hozzám. – ugrik ki az aurámból, majd vidáman indul el. Én? Hozzá? Nincs az-az isten! Azt azért ne felejtsük el, hogy én még mindig az ellensége vagyok, akár szerelmes belém, akár nem. Holmi kis terv nem fog változtatni ezen, semmiképp!
- Azt lesheted. – futok utána, majd mikor beérem, mögötte maradok. Ebben a kínos szituációban nincs ínyemre a szemébe nézni.
- Majd meglátjuk. – tekint hátra mosolyogva. De ez nem a megszokott mosolya. Olyan sejtelmes. Mintha tudna valamit, amit én még nem. Miben sántikálsz? Ha bármi rosszaságon rajtakaplak, leszegem a fejed, arról biztosítalak!

A hó apró pelyhekben szállingózik, szinte észre sem lehet venni, hacsak nem az arcodra esik, majd a hirtelen hidegtől megborzongsz. Ezt a kellemes hazamenetelt én is szívesen átélném, ha most nem az általam legjobban gyűlölt személlyel kell tartanom, sőt hozzájuk! Életem egyik legmeggyötrőbb péntek délutánja, esetleg estéje, lesz a mai. Miért büntet az Isten? Éppen Rob mellett sétáltam, amikor hirtelen meggondolásból megfogta a kezemet. Mivel igen váratlanul érintett nagyot dobbant a szívem. És ahelyett, hogy azon mesterkednék, hogy mégis hogy a büdös életbe rángassam ki a kezemet a fogságából, elkezdtem azon filózni, hogy milyen meleg a keze. Pedig ilyen mínuszokban eléggé kihűlhetett, főleg kesztyű nélkül. Ahogyan az én kezem melegét is elszívta a hideg környezet, és szinte már a tapintását sem éreztem, annyira átfagyott. Mivel voltam olyan hülye, hogy reggel elfelejtettem kesztyűt vinni. - Hideg a kezed… - szólalt meg hirtelen Rob.
- Micsoda megállapítás! Azért mert fázok talán? – nézek rá „ you don’t say?!” fejjel.
- Add a másik kezed! – nyúlt felém, én pedig eggyel arrébb szökkentem, de a kezemet még mindig fogta.
- Persze! Nincs az-az isten! – védtem a kezemet félve, mintha valami fertőző betegséget terjesztene, mindezt testi kontaktussal. Egy ideges sóhajjal le is rendezte gyerekességem, majd visszatértünk az eredeti „egymás mellett sétálunk, ráadásul kézen fogva” típushoz. Most… mintha csalódottságot éreznék. De miért? Vágynék az érintésére? Az nem lehet! Az teljes mértékben igaz, hogy fázok, mint állat, de egyáltalán nem vágyok az érintésére, vagy éppen a közelségére! Legalábbis az ép eszem ezt mondja nekem, és ha a közelében vagyok, már egyből riaszt, hogy nehogy valami butaságot csináljak. De a szívem mélyén vajon tényleg vágynék rá? Arra, hogy végigsimítson az arcomon, esetleg, hogy megfogja a kezem, vagy éppen magához szorítson? Tényleg ez lennék én? Na jó, bediliztem…
- Min gondolkodsz, cica? – kérdezi a szokásos hangnemében, a szokásos becenevet is hozzátéve.
- Semmin, csak… - gondolkozok el. Most valami frappáns magyarázattal kéne neki előállni, különben nem fog rólam leszállni.
 – Csak… azon gondolkoztam, hogy mégis miért megyünk éppen hozzád… - hazudtam.
- Mert  fogadtunk? – nézett rám úgy, mintha totál hülye lennék, és semmit sem értenék. Ez azért sértő… és nem a hülyékre nézve…
- De mi célból akarod annyira, hogy átmenjek hozzád? – gondolkodok el mos már ténylegesen, egy hókupacot arrébb rúgva.
- Mert szeretlek? – kérdezett újra vissza, teljesen komoly arccal, mire elpirultam.
- Idióta barom. – szegtem oldalra a fejem.
- Én is így gondolom. – sóhajtott egyet, majd megálltunk a piros lámpánál.
- Hogy? – néztem vissza rá kérdőn. Talán megsértettem?
- Nem értem magamat, ennyi. – vonja meg a vállát. Nem kérdezek vissza, de továbbra is érdeklődve figyelem, és azzal a kevés logikámmal próbálom megfejteni, hogy ezt mégis hogy érthette. Látva az erőlködésemet, fáradtan felsóhajtott, majd belekezdett a magyarázkodásba.
- Kilencedik óta csak egy verekedős, kemény ellenfélként kezeltelek. Sosem volt több köztünk, és állandóan szidtuk egymást, mint a rohadt élet. – nevetett fel. – Nem tekintettem rád többként, mint egy szöszi picsára, aki csak teszi az agyát.
- Khössz… - „köhögtem”. Reakciómra csak elmosolyodott, majd folytatta.
- De pár hete kezdem máshogy érezni magam a közeledben. Eleinte ezt csak pubertáskori kanosságnak tudtam le. – vigyorodott el, mire felnevettem. – De egyszerűen csak rád kellett néznem, és a szívem elfelejtett dobogni. Idiótának tituláltam magam. Ez ment egy héten át, egyszerűen próbáltam ezeket az érzéseket elhessegetni, de nem ment. Azon a napon. Mikor meccseztünk. Már tehetetlen voltam. Elfogadtam, hogy ezek az érzések ellen már nem tudok mit tenni. – nevetett fel kényszeredetten, majd átkeltünk a zebrán, mivel a lámpa időközben zöldre is váltott. Én csak elképedve figyeltem, ahogyan bevallja mindazt, amin keresztül ment.
- De kezdem úgy érezni, hogy nem bántam meg. – mutatta fel a most már összekulcsolt kezünket, mosolyogva. Na abban a szent minutumban olyan vörösre váltott át az arcszínem, hogy a hópelyhek még mielőtt az arcomra értek volna, elolvadtak. Mikor? Hol? Kitéptem a kezemet az övéből, majd bevágtam a vérig sértett énemet.
- Hülye. – sziszegtem.
- Megpróbálnál legalább egyszer a nevemen szólítani és nem a sokszínű egyre bájosabb és bájosabb beceneveimet használni? – mosolyodott el.
- Nem szándékozom egy ideig.
- Pontosan mennyi ideig?
- Amíg meg nem szokom… ezt! – gondolkoztam el, majd rámutattam az egész énére.
- Ez kicsit megsértett. – kérte ki magának.
- Ne hidd azt, hogy most, hogy bevallottad szerelmed a lábaid elé olvadok. – szegtem fel hiún a fejem.
- Pedig nemsoká az is bekövetkezik. – feszítette tovább a húrt.
- A te időszámításod szerint, vagy az enyém szerint?
- Természetesen a normális időszámítás szerint, a te időformátumod már más tészta. – nevetett fel.
- Akkor most ki sérteget kit? – vigyorogtam kajánul.
- Jaj, cica, adjak vigasztaló puszit? – hajolt bele a pofámba, mire annyira megijedtem, hogy hirtelen hátraugrottam. Azonban ez nem volt a legjobb ötlet, mivel pont a jeges betonra érkeztem, és a csúszósút egy olyan mozdulatot váltott ki belőlem, amit nem hittem volna, hogy valaha megcsinálok. „Attrakcióm” után két kezemet egyenesen kinyújtva, egyensúlyozva álltam meg, így sikerült nem elesnem, és bevernem rendesen a hátsó felem.
- De béna vagy! – röhögött ki szemtől szembe. Tudod mit? Rohadj ketté aztán keresztbe!
- Azt mondtad, hogy szeretsz! Így szoktál viselkedni azokkal, akikbe szerelmes vagy?
- Nem, de te kivételes vagy. – mosolyodott el.
- Nem szeretnék a barátnőd lenni, azt már előre leszögezem.
- Te vagy az egyetlen, aki előtt a valódi énemet mutatom.
- He? – néztem rá értetlenül. Lehet, hogy ma kicsit lassabban fogom fel a dolgokat, de nem tehetek róla! Péntek délután fél négy van, ráadásul sötétedik, ilyenkor ne várjanak tőlem csodát! Minden csoda 3 napig tart, az én csodám csupán 3 percig.
- Nem fogom megismételni! – ordított le pirultan. Hőhő! De gyorsan felkapta valaki a vizet. Még mindig értetlenül pillogtam rá.
- Nyugi Robyka, semmi rosszat nem mondtam. – emeltem fel a kezeimet védekező állást felvéve.
- Szóval Robyka mi? Új becenév? – vigyorodott el, mire én bosszúsan figyeltem minden egyes lépését. Meg..halsz…
- Ne éld bele magad… - köhintettem, majd újból kiegyenesedve mentünk tovább előre.
Még hozzájuk sem értünk, de már felforrt az agyvizem rendesen. Ha már most ideges vagyok, mi lesz nála? Nem szeretnék belegondolni. Azóta ez van, mióta bevallotta, hogy…. szerhkhet…hogy szerhk…szeret…Pfú, de nehéz kimondani. Nem is csodálom, nem ahhoz vagyok szokva, hogy pont az ellenségem fog nekem szerelmet vallani.
Némán haladunk egymás mellett. Egyikünknek sincs mondanivalója. Valahogy jobban szeretek a közelében lenni, ha csönd van, és nem dumál egyfolytában. A meghitt csönd közben az eget kémleltem. Igazából semmi érdekes nem volt a sötétkék színű égben, csak egyszerűen a gondolataimba merültem. Én még sosem éreztem semmilyen vonzalmat Rob iránt, viszont mindig elpirulok, akárhányszor zavarba hoz. Ennél fogva nem is tudom, hogy milyen érzés lehet, ha valaki a riválisába lesz szerelmes. Őszintén, nem is akarok ezen gondolkodni… majd egyszer… ha eljön majd az ideje, majd tudni fogom. Ez olyan drámaian hangzik.
A kezem újból átfagyott rendesen, úgyhogy kellemes érzés fogott el, mikor Rob újból megfogta. Annyira idióta tud lenni, de… muszáj beismernem, hogy nem tudok rá haragudni. Túl aranyos. Tessék! Kimondtam!
Vajon milyen lenne a barátnőének lenni? Vajon ugyanolyan lesz, mint az előző barátaimnál? Nem… biztos, hogy másmilyen érzés lesz. Már így is hevesen ver a szívem, ahogyan a kezemet fogja. Közben meg is érkeztünk a házához. Legalábbis én ezt a következtetést vontam le abból, hogy megállt egy fehér ház előtt, és a kulcscsomójával gondosan ki is nyitotta nekem a kaput. Esküszöm tovább mentem volna, ha nem húz vissza. Beljebb léptünk, a bejárati ajtót is ugyanazzal a kulcscsomóval nyitotta ki. Amint beléptem, egy szürke cica sietett az ajtó elé.
- De aranyoos! – visítottam fel, egyenesen az ajtóban fangörcsöt kapva.
- Ne itt menjen el az eszed. – köpte oda hanyagul, majd ledobta az ajtó elé a táskáját. Mintha magamat látnám…
- Mondja ezt az, aki belém van zúgva. – motyogtam sértődötten, lehetőleg úgy, hogy ne hallja meg. Pechemre természetesen meghallotta, a drágának eléggé jó füle van, ha ilyen dolgokról van szó.
- Vigyázz, mert még az ajtóban megtalállak erőszakolni… - vigyorodott el kajánul. Zavartan félrekaptam a fejem. Ilyen helyzetekben, hogy-hogy nem tudok a szemébe nézni? Mióta lettem ilyen gyenge? Leguggoltam a még mindig engem tanulmányozó cicushoz és simogatni kezdtem.
- Mi a neve? – simogattam továbbra is a most már doromboló cukiságot.
- Miko. – válaszolt egyszerűen, miközben a táskájában turkált.
- Aranyos név egy lánynak. – mosolyogtam.
- Fiú. – bökte ki, én pedig kikerekedett szemekkel néztem rá. Hogy adhat valaki ilyen nevet egy fiú macskának? Kész, ennyi, kitört belőlem a röhögés.
- Mit nevetsz? – éreztem a hátamon a szúrós tekintetét a hátamon.
- S-Semmit. – fojtottam magamba a nevetést, a lehető legudvariasabban. Viszont ennek annyi hátránya van, hogy ahányszor újból eszembe jut, felhorkanok. Lehetőleg ezt is próbáltam visszafogni, egyszóval megemberelni magam. Hisz vendégségbe vagyok… Mondjuk erőszakból, de ez most mellékes.
- Amúgy… miért is kellett feltétlen átjönnöm? – kérdeztem meg az alapvetőt. Mert ha azt hiszi, hogy azért jöttem, hogy a vágyait ’ kielégítsem ’ nagyot téved. Az egyetlen vágy,a mit én ma itt kielégítek az-az, hogy tökön rúgom.
- Van egy egyszerű tény, miként én segghülye vagyok a fizikához…
- Alapból az vagy… - biccentettem felé mosolyogva.
- De kis harapós lett valaki… - vigyorodott el kajánul, majd nemes egyszerűséggel lelökött a kanapéra. Fölém kúszott, majd óvatosan a nyakamhoz hajolt. Pont ilyenkor kell a kanapénak is ilyen szűknek lennie?
- Ne, ne, ne! Hülye, leesek! – próbáltam kapaszkodót keresni, de a legközelebbi mégiscsak Rob volt, úgyhogy nem volt más választásom, minthogy a vállába fogódzkodni.
- Ez a legnagyobb gondod? – mondta nagyon-nagyon perverz hanglejtéssel, amitől kirázott a hideg.
- Ne kezd megint, mert… - kezdtem volna bele, az alapos leszidásba, de hirtelen rám nehezedett. Vagyis nemes egyszerűséggel rám feküdt, fejét a mellkasomra hajtotta. Igazából nem erre a reakcióra számítottam, így nem is csodálom, hogy a szívem őrült tempóban kezdte az ütemet diktálni, és a gondolatba, hogy itt szuszog rajtam, erősen el is pirultam.
- De hevesen ver a szíved… - mondta nyugisan, teljesen nyugodtan. Mintha ez annyira természetes lenne.
- Csodálkozol, idióta? – sziszegtem idegesen. A hajától nem egészen láttam az arcát, de ahogy letekintettem észrevettem a szája mellett megjelenő kis gödröcskéket. Mosolyog.
- Csak értem már el nálad egy csekély esélyt, nem igaz?
- Ne bízd el magad, ilyen könnyen nem kapsz meg. - jelentettem ki elmondást nem tűrően.
- Valóban? – kérdezett vissza, eléggé álmos, alig halható hangon.
- Amúgy…elég szép munkát végeztem tegnap a nyakaddal… - villantott egy elégedett vigyort.
- Jól szórakozol? – kérdeztem vissza dühösen.
- Eléggé… - mondta, majd egy nagy sóhajtást hallatott. Majd teljesen elcsöndesült. Be kell valljam, akár akarom, akár nem, így olyan aranyos most. Mintha rajtam aludna… Mi? ALUDNA? RAJTAM?!
- Hé! Ne itt aludj el, ember! – ütöttem egy nagyot a fejére, mire rögtön felemelte a fejét. Erre bezzeg reagálsz, mi?
- Te normális vagy? Ez fájt! Nem is engedsz pihenni? – nézett rám eléggé szúrós tekintettel. Egyszerűen nem értem. Máskor megtenne értem bármit, és teljes gőzzel azon van, hogy levegyen a lábamról, sőt van néhány eset, mikor az érzelmi kitörései hihetetlenül aranyosak. Viszont van egy másik éne, amelyik villámokat szóró tekintettel kémlel, ha valami olyasmit teszel, ami nem az ő kedve szerint van, valamint olykor, olyan csípős beszólásai vannak, hogy kedvem lenne megsemmisülni. Hogy lehet valakinek két ennyire eltérő személyisége?
- Te most szórakozol? – ültem fel hirtelen, a pipacs árnyalataiban játszó arcomat igyekezve eltakarni. Persze, ahogyan én is fölültem, ő is méltatott leszállni rólam, és nem tehénkedni tovább rajtam.
A fejemet előrehajtva ültem a bézs kanapén, aminek hála a hajam előrebukott, így sikeresen eltakartam a most pillanatnyilag égő fejemet.
- Hülye…  - nevetett fel hirtelen, mellettem. Nem tudtam mire vélni a reakciót, úgyhogy mit sem törődve az arcszínemmel, értetlenül kaptam fel a fejem.
- Aranyos vagy, mikor elpirulsz. – hajolt bele az arcomba, mosolyogva. Még vörösebb árnyalatot magamra ruházva kaptam félre a fejem. Lehet, hogy elmegyógyintézetbe kéne küldeni… Miért reagálok így, akárhányszor ilyen kitörései támadnak? Kezeket éreztem. Ahogyan megérintik az állkapcsom, és óvatosan felemelik. Miért nem ellenkezek? Pedig pontosan jól tudom, hogy nem kellene ilyen könnyen elveszítenem az irányítást a testem fölött. De már késő, hisz érzem, ahogyan a felpezsdült ajkaink összeforrnak. Miért csókol ilyen édesen?
- Telitalálat? – kérdi az arcomba lihegve.
- Még gyakorolnod kéne. – vigyorodok el gúnyosan.
- Valóban? És szerinted mikor lenne rá a megfelelő alkalom?
- Egyet tudok. Nem most. – lököm el magamtól, mikor már kezdem azt érezni, hogy elég volt a közvetlenségéből.
- Miért? – néz rám, kissé letört arccal.
- Nem úgy volt, hogy nem vagy valami jó a fizikában? Ebből a mondatból az feltételezem, hogy én vagyok az egyetlen segítő támaszod. – mondom büszkén. Ez az első alkalom, hogy valaki elismer a tanulmányom miatt, ami ha jobban belegondolok eléggé szokatlan is.
- Nem erről van szó. Csupán arról, hogy koslattam utánad szünetbe, és.. – vonta meg unottan a vállát, de nem hagytam, hogy befejezze, mivel újból a szavába vágtam.
- Várj! Miért leskelődsz utánam?
- Mert szeretlek? – nézett rám értetlenül. Ja, hogy a fiúknál így megy? Ha van egy lány akiért rajongsz, akkor leskelődsz utána, és próbálsz mindent megtudni róla?
- Ez azért beteges… - sziszegtem, alig halhatóan.
- Mindegy. Láttam, hogy fizikán Tom volt a párod. És mivel a mi osztályunk is ugyanannál a tananyagnál tart…
- Értettem. – néztem rá unott fejjel. Szóval csak ennyi? Tom tudását rajtam keresztül gürizi ki?
- És? – nézett rám várakozón.
- Nem segítek. – szegtem fel hiún az orrom. Arra várhatsz… Hirtelen belehajolt az arcomba, és egy apró csókot ellopva, már el is tűnt a szemem elől. Alig egy pillanat volt az egész. Zavartan néztem körbe, majd a táskájánál találtam meg.
- Ez meg mi volt? – vontam kérdőre.
- Tekintsd fenyegetésnek. Hisz ha nem segítesz, kénytelen leszek durvább módszereket alkalmazni. – vigyorodott el perverzül.
- Miért érzem azt, mikor ilyen tekintettel nézel rám, hogy hogyha nem teszem azt, amit elvársz, még idő előtt fel leszek csinálva? – néztem rá értetlenül.
- Mert talán így is van? – kutatott tovább a táskájában. Nagyot nyeltem. Akkor mostantól jobb, ha elővigyázatosabb leszek vele.
Előkotorta a fizikakönyvét, majd miután megtalálta kinyitotta az adott tananyagnál, majd leült mellém. Gondosan átlapozgattam a tankönyvet, majd előidéztem azt, amit Tom ma magyarázott fizikán. Miután már körülbelül a fejembe is összeraktam a magyarázni valót, el is kezdtem ecsetelni Robnak. Persze az alapoknál kezdve. Egy idő után kezdte megunni a folytonos magyarázásomat és „Éhes vagyok” címmel elindult a konyhába kaja után. Majd rengeteg ajtónyitogatás, és kotorászás után egy tál chipsszel ült le mellém. Időközben Miko is lejött az emeletről és helyet foglalt mellettem.
- Kérsz? – nyújtotta felém a tálat.
- Nem. – toltam el a tálat, majd újból heves magyarázásba kezdtem.
Eleinte nem tűnt fel, hogy ennyire halálosan unja a fejét, csak miután már látványosan sóhajtozott és ásítozott. Majd végül ki is jelentette az elkerülhetetlent:
- Unatkozooooook! – nyújtózott el a kanapén.
- Pihenjünk?
- Hanyagoljuk jó hosszú időre… - helyeselt, mire felnevettem. A fizikakönyvet az asztalra téve, a lábaimat magam alá húzva figyeltem, ahogyan elkezd kotorászni a kanapé körül. Azért tud aranyos is lenni, sajnos ez csak ritka alkalmak egyike. Talán én voltam a hibás, és én ismertem félre már kilencedik óta? Vagy ezt a személyiségét tudatosan rejtegeti a lányok elől?
- Megvan! – vette a kezébe a dicső tárgyat, ez esetben a távirányítót. Az előttünk lévő nagyképernyős tévé bekapcsolt, majd Rob elkezdett válogatni a csatornák között. Mindkettőnknek megakadt a szeme, egy +18-as horrorfilmen, úgyhogy azt kezdtük el nézni. Fröcsögő vér mindenhol, felbukkanó levágott felkarok, csak a szokásos. Várj! Hány óra lehet, ha már adnak horrort? Idegesen kapartam elő a telefonomat, hogy megtekinthessem az időt.
- Ugye tudod, hogy már elmúlt kilenc? –néztem rá dühösen.
- És?
- Ugye azt is tudod, hogy engem otthon ki fognak nyírni?
- Azért ne vedd ilyen véresen komolyan. – mosolyodott el. – Csak egy kicsit maradj még… - kérlelt.
- Egy feltétellel! Nem szadizol, és max tízig maradok. – emeltem fel fenyegetően a mutató ujjam. Bezzeg ennek ilyenkor semmi hatása sincs.
- Nem ígérhetek semmit. – hajol bele ismét az arcomba, mikre kissé hátrébb húzódok. De ő követ. Egészen a kanapé támlájának nyomulok, miközben teljesen sarokba szorít. A francba, már megint milyen hevesen ver a szívem…
- Sokkal aranyosabb vagy, mikor nem perverzkedsz, hanem mosolyogsz. – hajtom le a fejem zavartan, de mosolyogva. Kijelentésem váratlanul érinti, mivel kizökken az eddigi perverz hangulatából.
- Szóval belehabarodtál a mosolyomba, mi? – nemes egyszerűséggel hátradőlt, s a fejét az ölemben helyezte el, így már nem használt az a technikám, miként majd lehajtom a fejem, így „elbújok”. Így most úgymond alulról néz fel rám, miközben az egész arcom piros. De nem kapom félre a tekintetem. Olyan aranyosan mosolyog, pont, ahogyan az előbb említettem. Nem is értem, de a kisugárzása olyan, hogy én is akaratlanul elmosolyodok. Kezeit a nyakam köré fonja, majd magához húzva csókol meg. Hanyaggyára is a mai nap? Kit érdekel ez most… Nyelve olykor-olykor áttáncol a számba, miközben egyre jobban a gondolataimba mélyülök. Vajon én most szeretem őt? Milyen érzés, ha valakit szeretsz?
- Rob?
- Hmm?
- Milyen érzés valakit szeretni? – kérdezek rá közvetlenül. Ha úgyis ennyire nyíltak vagyunk egymással szemben, akkor miért ne kérdezhetném meg?
- Te most komolyan beszélsz? – ült fel hirtelen.
- Ne engem hibáztass, hogy még nem volt normális kapcsolatom! – szidtam le azonnal, mire megrázta a fejét. - Mert a fiúk számára könnyű préda vagy.
- Hé!
- Bocs, cica ez az igazság. Alig egy napja, hogy bevallottam, hogy szeretlek és máris levettelek a lábadról. Nem kéne ilyen könnyen adnod magad. – vigyorodott el. Én csak csalódottan félrenéztem.
- De nálad teljesen más… És még nem vettél le a lábamról! – jelentettem ki szigorúan, mire csak védekezően felemelte a kezeit.
- Ahogy gondolod. Ez csak az én véleményem, ezért még nem kell bekapni. Nem szóltam többet, csak magamban „zsörtölődtem”. Tényleg ilyen könnyen megszerezhető lennék? Változtatnom kéne… Az új életcélom ezentúl az lesz, hogy a fiúk ne higgyenek könnyen becserkészhetőnek! De ezek után ez már nem megcsalásnak számít? De hisz nem is járok még az idiótával! Olyan nehéz kiismerni magamat… És még az ember azt gondolná, hogy magát érti meg a legkönnyebben, pedig teljesen fordítva van. Legalábbis az én esetemnél. Másokkal könnyebben megtalálom az egyensúlyt, mint saját magammal. A kínos csönd kezd elülni köztünk. Muszáj valami témát indítanom.
- Mondj valamit.
- Mit?
- Nem tudom. Valamit.
- Valami. – nevet fel, mire oldalba bököm.
- Hülye! Valamit, amit még nem tudok. – mosolygok.
- Szeretlek.
- Mondom, amit még nem tudok! – nevetek fel újból.
- Mindjárt tíz óra.
- Basszus, tényleg?
- Aham – mutatott a telefonjára, majd a fali órára. Franc, ennyire elment az idő? Ami még különösebb, hogy anya még mindig nem hívott. Ennyire nem hiányolnak otthon? No comment…
 Gyorsan felöltöttem magamra a szükséges ruházatomat, ami elviselhető kintre.
- Hazakísérjelek? – támaszkodott meg az ajtóban Rob, a cicával a kezében.
- Az jó lenne. – remegtem meg, de nem a hideg miatt. Hanem mert már sötét van, ráadásul már majdnem tíz óra… Nem is kellett többet nógatni, abban a pillanatban felvette a kabátját, és együtt léptünk ki a kapun. Körülnézve eléggé hátborzongató a környék, pedig nappal teljesen ártalmatlannak tűnhet. De így félholdban, ahogy a csupasz ágakat a sötétség elnyeli…A sötétség… Akaratlanul is Robba karolok, kissé remegve.
- Fázol? – néz rám aggódóan. Olyan félelmetes minden, ráadásul a környék is olyan kihalt. Tiltakozásom jele képp megrázom a fejem.
- Ha nem, akkor szerintem rájöttem az egyik gyenge pontodra. – simított végig az arcomon. Olyan meleg a keze, és olyan mintha biztonságot nyújtana a sötétség ellen. Mikor elhúzta, én újból megfogtam a kezét. Először váratlanul érintette, de nagyobb ügyet nem szánt neki. Egyszerűen elmosolyodott.
- Aranyos vagy…
- Ne gúnyolódj! Teljesen tehetetlen vagyok!
- Olyan vagy, mint egy összekucorodott kismacska… Nem szóltam többet. Csak némán sétáltunk tovább a titokzatos csöndben, ketten, miközben én belekarolva próbáltam elhessegetni minden rossz érzésemet. Utálom a sötétet… Miért érzem úgy, hogy Rob mellett biztonságban vagyok, mintha vigyázna rám? 

10. fejezet

Pénteki őrület. Fizika óra...

Elérkezett a várva várt péntek is. Az a nap, amikor minden diákra rájön a dili, mert már annyira várja a hétvégét. Számomra ez csak egy újabb nap, amit végig kell szenvedni. Persze a tanárok nem bírnak velünk, amit nem csodálok. Mintha annyira lehetne velünk bírni a hét többi napján is…
Nyűgösen és ölni tudó tekintettel keltem fel, mikor megszólalt a telefonom sürgető ébresztése. Lehámoztam magamról a takarót, amibe szerencsésen belebugyoláltam magam az est folyamán. Momo már nem feküdt mellettem, akkor gondolom anyáék már felkeltek. Pech..pedig szerettem volna elkerülni őket, ajvé…
A szekrényemet mohón fürkészve próbáltam előkaparni valami hordható ruhát, amit sikeresen magamra tudok ölteni. Egy félvállas póló vált a tetszésemre, természetesen a szekrény alján. A jó cuccok általában a szekrény aljában vannak. A szokásos világoskék virágmintás csőfarmerrel együtt vettem fel. A folyosóra kitérve beszélgetést hallottam lentről, majd egy hangos nevetést. Nagyszerű, Taylor sem szándékozott tovább nyomni az ágyat, úgy látszik. Reggeli teendőim következő fázisa a fürdőszoba meglátogatása. Gary szokás szerint még mindig az ágyát ’ szeretgette ’. Majd beér olyan 3. órára.
Tükör előtti teendőim elvégzése után, muszáj volt lemennem a konyhába. Akkor most kezdetét veszi a reggeli szörnyület. Álmos arccal pillantottam anyára, majd Taylorra. Anya épp kávézott, Taylor újságot olvasott. Egy unalmas családi reggel. Családi mi?
- Jó reggelt. – hümmögtem, majd egy kényszeredett mosolyt villantottam. Csak, hogy ne érezzék magukat rosszul, amiért ilyen lenéző az arckifejezésem.
- Jó reggelt. Hogy aludtál? – érdeklődik Taylor. Ne tettesd, hogy ennyire fontos lennék a számodra. Tudom, hogy csak anya erőlteti rád a figyelmességet.
- Jól. Csak már megint későn feküdtem le. – mondom semleges arccal, majd a konyhaszekrényből előhalászom a macskakonzervet.
- Egy átlagos tinédzsernek 10 órakkor már ágyban kéne lennie. – lapoz egyet az újságjában. Engem te ne oktass ki. Főleg ne te. És főleg ne ilyen korán reggel.
- Nagyszerű… - hümmögöm halkan, hogy ne hallják meg. Szerencsémre ugyanúgy viselkednek, ami azt jelenti, hogy tényleg nem hallották meg.
- Lehet, hogy takarodót kellene bevezetnünk. – szólal meg újra Taylor. Soha! Nehogy te hozd már a döntéseket, nem is tartozol a családunkhoz, nem vagy családtag!
- Ne merd… - morgok, miközben bosszúsan nézek rá. Ettől a pillantásomtól általában az emberek megborzonganak. De őt nem rettenti meg.
- Azt nem te döntöd el. – von vállat unottan. Engem meg majd szétvet az ideg, csak tudom türtőztetni magam. Még…
- Mi az ott a nyakadon? – szólal meg hirtelen anya. Meglepve kapok a nyakamhoz, és felszisszenve tapasztalom, hogy fáj. Ijedten szaladok fel a fürdőszobába, hogy közelebbről megnézhessem.
Mikor meglátom az eléggé nagy lila foltot rajta, nyíltan kiakadok.
- A kurva életbe! – rúgok bele a fürdőszobai szekrénybe. Nagy hanggal csörtetek ki a fürdőszobából, mire Gary is felébred. Hót kócos hajjal kukucskál ki az ajtaján, hogy megbizonyosodjon arról, hogy vajon húga őrjöng-e megint, vagy egy meteor csapódott-e be. Mert ha az előbbi, inkább visszafekszik aludni.
Minden egyes cuccot kidobálok a szekrényemből, amik a szoba közepén landolnak. Természetesen sálat keresek. Mi mást? Garbót nem fogok hordani, az egyszerűen ki van csukva! Végül találok egy fehér, kicsi kendőt, amin fekete koponyák vannak. Ez tökéletes lesz! Most már megnyugodtam.
Felsóhajtva kapom a vállamra a táskám és leszántok a lépcsőn. Büszkén veszem fel a kabátomat, és kezdek el öltözködni, felkészülni a kint rám váró hidegre. Most elégedett vagyok magammal, viszonylag hamar találtam megoldást a problémámra. És ez nem mindennapi dolog!
Mikor már végleg felszerelkeztem minden fontos öltözékkel a kinti fagy ellen, indulásra készen álltam az ajtó előtt.
- Elmentem! – kiabáltam vissza, majd meg sem várva a bentről jövő választ, kiléptem az ajtón.

- Aztán meg Daren csak úgy beállít, hogy… - mesél mutogatva Abby. Mikor a lámpa végre zöldre vált a zebrára lépek. – Én persze tapasztalt vagyok a szerelmi gondok megoldásában. Nem is értem, miért nem tesznek tanácsadóvá! – henceg. Én csak mosolyogva figyelem, ahogy mohón magyaráz. A gondolataim viszont máshol járnak. Egy messzi-messzi galaxisban. Na jó, ez béna volt. Még mindig nehéz felfogni ép ésszel azt, ami tegnap történt. Rob tényleg ennyire szeretne? Vagy csak a perverz vágyait próbálja kordában tartani testi kontaktussal. Én pedig ilyen könnyen megadtam magam. Pedig teljes szívemből utálom, akkor a testem miért reagált így, amikor megcsókolt? Megcsókolt… Ezt még így átgondolni is undorító… Fintorodva elhúztam a számat, amit Abby is észrevett, és hirtelen megszűnt a folytonos csacsogás mellettem.
- Most vagy rosszat reggeliztél, vagy valami baj van. – néz rám szórakozott tekintettel. Édesapám…ha te azt tudnád.. Vajon ha elárulnám, titokban tartanád? Nem, hiszen te is csak csajból vagy és előbb-utóbb csak elpletykálnád valakinek.
- Nincs baj. – ráztam meg a fejem. – Ma fizika lesz. Kéne találni valakit magam mellé, aki érti valamennyire a kapcsolásos szarokat. Legalább a hármasnak meg kell lennie. – jelentem ki. Még ezen nem is gondolkoztam… Pedig tényleg fontos lenne találni valakit. Zsenilis fizika tanár imádattal teszi próbára tudásunkat mindegy egyes rohadt órán. De mivel megbukni nem lenne érdemes, egy hármasnak igazán örülnék.
- Jó, hogy felhoztad a témát. – mereng el a távolba, avagy gondolkozik. Nem gyakran látni Abby-t ilyen megerőltető tevékenységet végrehajtani. – Szeretnék egy fiút találni még előtted. – vigyorog elégedetten.
- De kis kedves valaki. Aztán nehogy megerőltesd magad, drága! – dobok egy puszit felé, drámaian.
A suli épülete már látszik, de mi ketten még mindig észvesztve röhögünk egymáson, vagy egymás hülyeségein. Csak egy átlagos péntek reggel…


A lányok még nem is tudják, de valaki végig figyelte őket. Persze nem más, mint a fekete hajú. Kíváncsi volt, hogy miként reagál ma a kiszemeltje, a tegnapi akció dús érzelmi kirohanására. Elmosolyodik. Úgy látszik nem nagyon rázta meg a dolog, ami már haladás. Most kivételesen nem Jasonnel jött iskolába, csak azért, hogy kövesse a lányokat. Ők egyre csak nevetnek, ami a fekete arcára is mosolyt csal.
- Olyan aranyos… - suttogja, csak magának. Úgy, hogy senki nem hallja meg. Várja már a délutánt… mivel péntek van…

A csengőszó figyelmeztető hangja mindenkit a helyére küld. Normális esetben még mindenki a másik padjánál beszélgetne, de ez most más eset. Ez most fizika óra. Gyorsan a helyemre spurizok, vagyis az ideiglenes helyemre. Tom mellé. A reggeli fiús beszélgetésből leszűrtem pár dolgot, például azt is, hogy az én kis Tommykám igenis érti a fizikát! És ami még szörnyűbb, hogy nekem erről eddig egy szót sem szólt!
A fizika tanár persze őrületesen sok cuccal a kezében lépett be a terembe. Miután mindenki megkapta a maga dobozát, elkezdtük a munkát. Ajánlom, hogy Tom tényleg tudja, hogy mit kell csinálni ezzel a sok vezetékkel, mert nem hiába güriztem és könyörögtem órákon keresztül neki. - Akkor, ha a pozitív töltésű vezetéket csatlakoztatod, majd áramforrásra kapcsolod… - dumál, magyaráz orrba-szájba, amiből persze mukkot sem értek. Legalább érti… - Nem kell annyira szájba rágósan, csak legyen meg a fizika hármas.. – nevetek. De ő nem nevet fel, ugyanúgy komolyan pásztáz tovább rideg barna szemeivel. Olyan komoly vaaagy… - Pedig ez tényleg fontos… Jövő órán már nem fogok melléd ülni. – mondja tényleg nagyon komolyan. Hova lett az én ’ szeretett ’ Tommykám? - Hogy bánhatsz így a legjobb barátoddal, ha? – hőkölök vissza meglepetten. Nem így szokott viselkedni. - Mostanában nem vittél el a gyorsbüfébe. Elvonási tüneteim támadtak. Ennek még következményei lesznek… - vigyorog. Szóval ez a magyarázat? – De most komolyan. Erre… - mutat a cuccosra, amit az eddigi időben összeszerelt. – szükséged lesz még. – néz vissza rám komolyan. Hát, azért fizikus nem szeretnék lenni. És a táncoláshoz nem hiszem, hogy annyira szükségem lenne arra, hogy hogyan kell összeszerelni ezt a szart, hogy a zsebizzó égjen. - Jó… - nézek félre. – Akkor legalább magyaráz el úgy, hogy én is értsem… - adom fel magam. Nincs értelme vele vitatkozni. - Egy hot-dogért bármit. – mosolyog. Látványosan elgondolkodik azon, hogy miként magyarázza el nekem a fizikát. Ha jobban belegondolok ez tényleg nagy kihívás lesz neki, hihi.
- Szóval, ha ezt a kék dugaszt a pirosba teszed, majd ezt a pirosat a mellette lévő pirosba, és a kapcsolót, amint egy zöld pont van, felkapcsolod az izzó égni fog. – mondja el nagy nehezen. Ennyire nehezére esik az én agyi szintemen magyarázni? Pedig könnyű…jó, mondjuk, én beszélhetek. - Áh, szóval erről szóltak az elmúlt fizika órák. Bezzeg, ha a tanár így magyarázna… - röhögök. Ha minden tanár ilyen egyértelműen magyarázna az órákon még én is kitűnő lennék. És ez tényleg nagy szó… - Ha így magyarázna, már rég halott lenne… Ugye tudod, hogy mostantól adósom vagy? – nevet. Jól van, megjegyeztelek, kis követelő.
- Persze. – mondom, majd mindketten visszafordulunk a szerkezet felé, és újból kezdetét veszi a tananyag az én értelmi szintemre való lefordítása. Hogy fáradságos a fizika óra? Az nem kifejezés…

9. fejezet

Nevelőapafrász. Vakáció?

- Szinte megfizethetetlen az-az arc, amit most levágsz. – mosolyodik el. Most gúnyolódni akarsz? Tudod, hogy nagyobbat ütök, szóval velem te csak ne játszadozz!
- Csak..mert..olyan imádnivalók vagytok Momoval! – tör ki belőlem a fangörcs. Nagyszerű, ennél jobb nem is lehetne. Muszáj volt itt előtte kitörnöm, nem várhattam volna, meg míg felérek a szobámba. Ott elég időm lett volna vattát tömködnöm az orromba. Nem lenne szerencsés, ha itt kint kezdene el vérezni az orrom…
- Aranyos vagy. – dob felém egy szívdöglesztő mosolyt, amitől itt helyben meghaltam volna. De most szerencsére mielőtt kitörne belőlem egy újabb görcs, megemberelem magam. Csak visszafogottan oldalra pillantok. Mióta kezdett el ilyen hevesen verni a szívem mellette? A következő úti cél a diliház lesz, abban biztos vagyok.
Mikor észreveszi a furcsa arckifejezésem, megkomolyodik, már amennyire bír. Visszaadja a szeretett cicusom, de nem lép el. Közvetlenül előttem megáll. Közelebb hajol, mire én már ösztönösen becsukom a szemem. Meglepődve tapasztalom, hogy nem smárol le, sőt mikor kinyitom a szemem a vigyorgó tekintetével találom szembe magam.
- Ennyire kívánsz? – teszi fel tök nyugodtan a kínos kérdést. Erre a kérdésre felbátorodok, majd azonnal vissza is vágok neki:
- Ne reménykedj.  Attól még, hogy bevallottad, hogy belém vagy habarodva, - dobom hátra drámaian a hajam, hogy némi kinézete is legyen, ha már bemutatót rendezek neki. – nem kapsz meg ilyen könnyen. Ne felejtsd el, mi még ellenségek vagyunk! – kacsintok. Erre elvigyorodik, majd elém lép, és félig átkarolva a fejét a vállamon hagyja pihentetni. Ezek után ötszörösen lefürdök!
- Mit tegyek, hogy megkaphassalak? – kérdi nagyon is komolyan. Ezen gondolkozzunk el…málnás pocky, még több málnás pocky…jah, és még egy kicsi málnás pocky. Tényleg! Még van pár a zsebembe.
- Az lenne a legjobb ha magadtól jönnél rá… - mosolyodok el, majd eltolom magamtól. Közelebb lépve hozzá egy puszit nyomva az arcára, belibbenek a kapun. Elfordítom a zárat, majd még mindig a puha cicussal a kezembe fordultam felé. Tiszta vörös az arca, mint egy pipacs. Majd mikor rájövök, hogy mit is reagáltam az előbb, én is elvörösödök, majd nyögök valami „szia” félét, és belépek a bejárati ajtón. Mit is gondoltam? Miért pusziltam meg? És nem is azért, mert kényszerített, hanem teljesen öntudatból cselekedtem. Tiszta gáz vagyok. Mostantól tuti felbátorodik. Össze kéne szednem magam. A kezemben még mindig izgő-mozgó kisállatot letettem a földre majd lehámozva magamról minden felesleges ruhadarabot beljebb léptem. A konyhában persze égett a villany, valamint beszélgetés hangja szűrődött át a csukott ajtón keresztül. Egy női hang, és egy mély férfihang. Akkor biztos, hogy nem Gary, jobb ha minél előbb felspurizok a szobámba mielőtt rám találnának. Pechemre a konyha ajtaja nyílni kezdett…
- Hazaértél kicsim? Mi tartott ilyen sokáig? – kukucskál ki az ajtón anya. Ennyire hallatszódott, hogy becsaptam az ajtót?
- Hip-hop edzés volt. – sunyítok. Ez már a második hazugságom ma. Na, szép. Jobbra nem telik tőlem?
- Oh, tényleg. Ma is volt. – vakarja meg zavartan anya a nyakát. – Majd gyere le vacsorázni. – lép be a konyhában, de az ajtót nyitva hagyja. Gondolom számított rá, hogy visszalépek, hogy kérdőre vonjam.
- Mármint…együtt? – nézek anyára hitetlenkedve. De közben valami mocorogni kezd mögöttem, én meg majdnem kiugrok a bőrömből, mikor az illető meg is szólalt:
- Igen. Együtt. Mint egy család. Talán baj? – halmoz el hitetlenebbnél hitetlenebb kijelentésekkel Taylor. Na, már csak te hiányoztál a képből.  Hogy baj-e? Már hogy ne lenne baj, vénfasz. Nem kéne ennyire erőlködnöd, tudod, hogy nem fogod sohase helyettesíteni az apámat. Mint egy család? Na, ne nevettess! A Russel család már több mint 3 éve szétomlott…azon a bizonyos délutánon.

- Mintha annyira érdekelne is, hogy mi történik éppen a családoddal! – a szőke lány némiképp meglepődik, mikor anyja kiabálását hallja belülről. De még nem tudja, hogy ki az illető, akivel ennyire nagy vitába kerekedett…
- Szerinted még itt lennék, ha nem szeretném a gyerekeimet? – az apai hang megüti a lány fülét. Keze már a kilincsen van, de nem képes kinyitni. Remeg. Fél, hogy nem kéne rájönnie, hogy mi zajlik a túl oldalon.
- Hogy mersz még magadnak is hazudni? Ne lássalak még egyszer a szemem előtt! – a lány érdeklődve hallgatózik az ajtón keresztül. Nem hisz a fülének. Még sosem hallotta anyját, így kikelni magából.
- De Vanessa… - fogja kérlelőre az apai hang. Ettől a hanglejtéstől a lány megremeg. Már sejti a következményeket.
- Még van merszed ezek után könyörögni? Tűnj a szemem elől! – ordít az anyai hang. Csörömpölés. Valószínűleg egy törött váza. A lány ijedten benyitott a házba. De ezek után, amit látott, inkább azt kívánta volna, hogy bárcsak ne nyitott volna be. Az apja állt előtte, bőrönddel a kezébe…

Mély nyomot hagyott bennem. Még mindig nem voltam képes feldolgozni lelkileg. Ezért is fordultam magamba. A valódi okát, hogy miért váltak el a szüleim, még senkinek sem mondtam el. Még Abbynek sem. Mindenki azt az alternatívát ismeri, hogy apám megcsalta anyát. De ez csak álca…
- Nem baj! Sőt! Tök jó, végre együtt vacsorázunk! Milyen rég volt már… - harapom el a mondat végét, majd egy kényszer mosoly erőltetek magamra.
- Ennek őszintén örülök, majd szólunk, hogyha jöhettek. – mosolyog Taylor is. De az ő mosolya sem igazi. Benne van az a bizonyos szomorúság, hogy nem vagyok képes elfogadni, mint mostohaapám. Talán csak anya miatt mosolygunk, hogy azt higgye, minden rendben van köztünk.
- Rendben… - fordulok sarkon és kiviharzok a konyhából. Kezd feszült lenni a légkör. Olyankor olyan fojtó a hangulat és olyan érzésem van, mintha megfulladnék. Utálom az ilyen helyzeteket. A táskát felkaptam, mivel a nagy lendületben ledobtam a lépcső alá, majd feltrappoltam a lépcsőn. Célom persze a szobám. Momo is jön utánam, akis ragaszkodó. A táskám persze megint a legtávolabbi sarokban landolt, ami azt jelzi a külvilág felé, hogy ma sem fogok tanulni. Pedig holnap töri témazáró. Lehet, hogy felkapom a „Suck me” felsőmet holnap, és azzal libbenek be dogára. Igen! Ez egy zseniális ötlet! Hogy nem jutott eszembe előbb? Amúgy, majd lelesem Header-ről, vagy majd Abby segít. És ha ő segít, az egy erős hármas. Vagyis a legrosszabb esetben kettes lehet. Ennyi nekem bőven elég is. Törökülésben helyezkedtem el az ágyon, és előhalásztam a fülhallgatós szettemet. Akkor go zenehallgatás! Momo is befészkelte magát az ölembe, és nyávogva kérlelte, hogy simogassam a hasát. Akaratlanul is eleget tettem a kérésének. Annyira imádni való, ilyenkor muszáj megsimogatnia az embernek.  A hátamat és a fejemet a mögöttem lévő falom támasztottam meg. Becsuktam a szemem, és zavartalanul pihentem meg.

Kiabálást hallok. Ki lehet az? Ki nem hagyja, hogy aludjak? Ha Gary az akkor számítson, hogy most bomba fog robbanni!
- Beess! – jön a kiabálás nagyon is közelről. A meleg az ölemből hirtelen elugrik. Hé! Hová mész? Ne menj el!
- Mivan már? – ordítok vissza „kulturáltan” de még mindig csukott szemmel. Nem értem, hogy kinek lehet annyi mersze, hogy megzavarjon a nagyon fontos alvásmennyiségem kielégítésében!
- Le tudsz jönni magadtól vagy húzzalak le a lépcsőn, hogy le gyere vacsorázni? – jön a fiatal férfihang az ajtóból. Ez Gary… most meghalsz… Várjunk csak! Vacsora? Még este van? Baszki, miért nem aludtam mélyebben?
- Le tudok menni, mivel van két szexi lábam, amit nagyon szexi meg tudok emelni, és szexin le is libbenhetek a konyhába. – vigyorgok pimaszan idősebb bátyámra.
- Akkor légy szíves emeld meg a szexi segged és gyere le enni. – biccent fejével a konyha felé várakozón. Nem kell ennyire sietni! Nyugi…csak nyugi..ez úgyis csak egy vacsora. Együtt. A családdal. Még a hideg is kiráz a gondolattól.
Kihúzva magam, mint egy úri hercegnő elmegyek Gary mellett, aki még szükségesnek érzi, hogy egy megalázó, számára vicces megjegyzést felém dobjon:
- De mielőtt szexin lelibbennél, levideóznám. – vigyorog kajánul. Nee, csak ezt a témát ne hozza föl! Pontosan jól tudja, hogy ki nem állhatom!
- Idióta. – morgok, majd egy erőset öklözök a bal vállába. Köztudott a végzős osztályában, hogy neki milyen „dögös” hugicája is van. Na meg a nagy lófaszt. Az kéne még nekem, hogy Gary kocka osztálytársai rám tapadjanak, ami mellesleg nem egyszer fordult már elő. Szerencsére tudom, hogy ilyen helyzetekben hova kell célozni. Elég nekem egy perverz Rob is. Ami még jobban kiakaszt, hogy mennyire hevesen ver a szívem, ha a közelében vagyok. De végül is már tudom, hogy nem vagyok normális, úgyhogy nem értem magamat, hogy miért parádézok ezen.
Belépőm a konyhába viszont nem sikerül túl hatásosra. Anya mérges tekintettel pásztázott, addig amíg le nem ültem a helyemre.
- Mégis meddig kell neked óbégatni, míg leméltóztatsz jönni? – szegezi rám az ismerős gyilkos pillantást. Bűnbánóan lehajtom a fejem, hogy azt higgye megbántam. A látszat néha csal!
- Elaludtam. – nyöszörgöm. De alig halhatóan. Gondolom azért mégiscsak meghallották, mivel ahhoz képest eléggé csönd van itt lent. Nem is csodálom, ez az első közös vacsoránk már 3 éve.
- Nyugi Nessa, hisz még csak tinédzser. Ebben az időszakban a fiatalok sokkal többet alszanak. – teszi rá anyu vállára a kezét Taylor. Mintha te annyira értenéd, hogy min megy át egy átlagos 16 éves. El sem tudod képzelni, hogy min megyek keresztül. Sőt, hogy ezek után még min fogok végigmenni. Perverz Rob gondolom akcióba lép.
- Igazad van. – fogja meg a fejét anya. Legalább már nem mérges. Mégis csak van hatása a sok magyarázkodásnak.
Taylor mindenkitől elveszi a tányért, és szed. Nekem meg abból kell ennem, amit ő szedett ki? Na, mindegy…már nem csak többszörösen kell majd lefürdenem, de egy alapos gyomormosáson is túl kell esnem. Vagy csak én reagálom túl a dolgokat?

Idővel csak elkezdjük a kis családi vacsorát. Pff.. Ha belegondolok, hogy ezt a kis időt is alvással tölthetném… Persze, hittem én… És még zöldség is van a tányéromon… Na ezek azok, amik a tányérom szélén fognak landolni.
- Jövő héten fontos munka miatt nem leszek idehaza. Céges ügy. – kezdeményezi a beszélgetést Taylor, mivel a csönd kezd egy kissé kínossá válni. Gondolom ezt nem csak ő vagy én éreztük…
Persze az én áldott és szeretett mostohaapám valami kurvafontos bútorcégnél dolgozik, mint vezető. Persze nem ő a fő vezető, csak egy kisebb vállalat vezetője. Legalább nem fogom látni egy hétig.
- Milyen ügy? – kérdezi meg anya. Na, ez az a kérdés, amit jobb lett volna hanyagolni. Persze ezután jön a halálunalmas beszámoló, amire senki sem kíváncsi. Szerencsére a téma hamar terelődik:
- Van tervetek a nyárra? Elmehetnénk valahová nyaralni. – jelenti ki Taylor hirtelen. Persze, a lábujjadat ne nyaljam tisztára? Még csak az kéne, hogy egy családi nyaralást szervezzen! Még belegondolni is…áh!
- Neked van ötleted Bess? – fordul felém. Ha nem kapsz mástól választ már rögtön tőlem vársz? Micsoda felfogás!
- Nagy Britannia. Mindig is vonzott a szigetország. – kaparok félre a villámmal egy brokkoli darabot a tányérom szélére, mindezt látványosan unottan.
- Nem mehetnénk valami nyugisabb helyre? London nekem túlzsúfolt. – szid le azonnal Gary. Ti vártatok tőlem ötletet! Nincs jogotok lefújjogni!
- Rendben. Akkor ez az ötlet még döntés alatt áll. – emeli fel a fejét hiún Taylor. Az lenne a legjobb, ha ki sem mozdulnánk egész nyár alatt. Miért kell állandóan menni? Mikor végeztem az evéssel felállok.
- Köszönöm a vacsorát, nagyon finom volt. – mondom egyhangúan, amolyan robotos ütembe. Anya elmosolyodik.
- Örülök, hogy ízlett. – áll fel ő is és elkezd pakolászni. Taylor azonnal ugrik is segíteni. Milyen úriember valaki, istenem. Gary persze fel is fut a szobájába. Hogy menekül már a szerencsétlen. Nekem is menekülőre kéne fognom. Ki tudja mit fognak majd még az este folyamán rám erőszakolni. Na, meg persze fürödni is kéne. Lehetőleg mielőtt Gary befészkeli magát, mert az egy élet alatt sem tolja ki onnan a seggét. Basszus, akkor ezért siethetett ennyire? Azt nem fogom hagyni!

Pechemre pont Gary előtt csuktam be az ajtót. Persze a szokásos szitkozódás és ajtódörömbölés sem maradhatott el. Így járt. Én gyorsabb és szemfülesebb voltam, mint ő. Természetesen fülhallgatóval feküdtem be az ágyba, szokásosan macska a lábamnál. Mindvégig csak Rob jár a fejembe. Még tisztán sem tudok miatta gondolkodni! Ő foglalja le az egész fejem! Ezért még nagyon ki fog kapni… De azt sem értem, hogy miért volt vele Momo olyan barátságos. De annyira aranyosak voltak! Tessék! Már megint róla ábrándozok. Tényleg meg kéne ár látogatnom egy diliházat. Mert ha a szívem ezt az ütemet tovább folytatja, és a gondolataim is csak Robon fognak járni hamar oda kerülök…

8. fejezet

Pocky + Macska = Rob (?!)

2. rész

- Mit akarsz? – néztem ridegen az utamat elálló feketére. Rob csak nyugodtan támaszkodott a lányöltöző ajtaján. Ne légy ilyen nyugodt, mert szétverlek, ha nem engedsz be de gyorsan! Nekem te ne lopd el a drága időmet, főleg ne te!
- Már el is felejtetted? – kérdezi némiképp gúnyos beütéssel. Persze, te aztán jól szórakozhatsz.
- Mégis mit? – kérdezek vissza a megszokott stílusomban. Ezt a stílusom van, aki ennivalónak találja, valakit pedig egyszerűen kirázza tőle a hideg. Remélem Rob az előbbibe tartozik. Bár az arckifejezése nem ezt árulja el, mivel most már gúnyosan vigyorog.
- A meccs. Elhalasztottuk. – vigyorog. Persze! A meccs! Basszus, de most nem érek rá. Főleg úgy, hogy teljesen ki vagyok fáradva, és ő még duplán frissnek tűnik. Valaki jól aludt az este… Másrészt, pedig ha megint elkések hip-hop edzésről, Phill garantáltan leszedi a fejem.
- Bocs töki, de táncedzésem lesz. – veregetem meg a vállát, majd eltávolítom az útból a kezét. De ez mind semmit sem használ, mivel ugyanúgy elállja az utam. Hiún felkapja a fejét majd kék szemeit újból rám veti. Egy kis csalódottságot látok a szemében megcsillanni? Vagy csak képzelődök?
- Na, mi az? Ennyire nem akarsz győzni? – villant egy eszelős mosolyt. Tudtam, hogy az előbb csak képzelődtem!  Mit tervezel?
- Ennyivel még nem baszod fel az idegeimet, ha ez a célod. – vigyorgok én is. Ha azt hiszi, olyan könnyen felkapom a vizet nem sokat téved, de most kivételesen jó kedvemben vagyok. Szóval nem vagyok olyan forrófejű.
- Nekem egészen más a célom, de az nem tetszene. – hajol egyre közelebb, mindvégig vigyorogva. E..Ez meg mit csinál? Már érzem a szuszogását is az arcomon. Ne..ne gyere közelebb.
Mintha meghallotta volna a gondolatomat már nem közelített. Villantott egy vigyort, majd méltóztatott kimászni a képemből. De miért dobog ennyire a szívem? Hű, az agyamra ment a sok edzés, és a sok virrasztás.
- Akkor? – kérdezek vissza. Ha ennyire meccsezni szeretne, akkor ezt mondja, és ne kerteljen.
- Akkor? – kérdez ö is vissza. Ahj, bazdmeg, nem gondoltam volna, hogy ennyire idióta lenne. Vagy csak tetteti?
- Meccsezzünk? – bököm ki végre. Csak hogy a lila köd neki is eloszoljon a fejéből. Némiképp megértem a helyzetét, ő is fáradt lehet. Egy ilyen edzés után nem csodálom.
- Nem táncedzésed lenne? – kérdez vissza vigyorogva. Ekkora síkagyút még nem láttam! Rendesen már lefáraszt ezzel. Ennyire idióta csak nem lehet. Legalábbis a tanulmányi eredménye nem ezt mutatja. Igen, egy kicsikét utána néztem. Nem tudom miért, talán kíváncsiságból? De engem mióta kezdett el érdekelni Rob?
- Nem mindegy? Most már úgy is lekéstem a buszom. – szegem fel hiún a fejem. Valami hihető hazugságot ki kell majd találnom, hogy Phill ne gyanakodjon. Eleve már fáradt vagyok még egy edzést túlélni, úgyhogy ennek már lőttek.
Rob arcán még nagyobb vigyor jelenik meg és nagy léptekkel megy vissza a tornaterembe. Én meg csak bedobom a cuccomat vissza az öltözőbe és én is visszamegyek a tornaterembe.

Az egész iskola üres. Egyedül csak a tornaterem felől hallani két gyerek hangját.
- Egyezzünk meg. – veti föl Rob. Már rosszul kezdődik. Milyen csapdába csalhat már bele megint?
- Én veled nem egyezzek meg. – húzom el a számat. Rosszat sejtek. Mi van ha megint át akar baszni?
- Nyugi, ennek te is örülni fogsz. – mosolyog. – Ha én győzök, lehet egy kívánságom. – mondja a játékszabályokat. Aha, ez mind szép és jó, de hol a dolog rám eső része?
- Ha pedig én nyerek, én kérek tőled valamit. – húzódik gúnyos mosolyra a szám. Hehe, ezt most nagyon meg fogja szívni. Mivel biztos vagyok a nyereségemben, ki kéne találni valami jó kis szívatást.
Talán…egy hónapig ő írja majd meg a házimat? Áh, legyen egész év. Hehe. Már is több győzni akarás van bennem.
- Megegyeztünk. – emeli a kezét, a kézfogásra. Viszonzom, ezzel az egyességünk megkötve. Jól vigyázz Rob Brice, mert most porba tiporlak. De vajon ő mit találhatott ki? Bele se merek gondolni, amilyen perverz vigyor van a képén. NAGYON rosszat sejtek.

A pálya két végébe állunk, pont, mint múltkor. A játékszabályokat csak azért nem mondja el egyikünk se, mivel mindketten tudjuk. A labda persze középen. Rob kiált valami „Rajt.” félét, és mindketten bekapcsolunk. Nem is kell mondanom, hogy mindketten hihetetlen gyorsasággal kezdünk a labda felé rohanni. Nem tudom, hogy de valahogy, ő gyorsabb volt, így előbb szerezte meg a labdát. Ő indít. Jó, nem baj még győzhetünk így is. Próbál kikerülni, de nem hagyom. Próbál cselezni is, de egy óvatlan pillanatban megszerzem tőle a lasztit és rohanni kezdek az ellenséges kapu felé. Viszont nem számítottam rá, hogy újból elém kerül, sőt, hogy ilyen gyorsan meg is szerzi a labdát. Hogy baszna meg! Persze képletesen… Mióta lett ilyen gyors? Ki kéne, hogy fáradva legyen…
Ezzel persze meg is szerzi az első gólját.
-Hehe… - nyújtja ki rám a nyelvét hivalkodóan. Felbátorodtunk? Ne legyél olyan magabiztos, töki.
- Lesz ez még úgy se. – vigyorgok kicsikét lihegve. Nem lehetek már fáradt! Még csak most kezdődött. Szedd össze magad Bess! Ez most itt a tettek mezeje… Rob visszahozza a labdát, és elkezdődik egy újabb minden eldöntő menet.

Az állás 2:2. Pont, mint a múltkor. A labda viszont most nála van. És ez nem jó, egyáltalán nem jó. Eléggé fáradt vagyok, arról nem beszélve, hogy nem egyszer hallottam, hogy a mobilom csörgött. Szerencsére most nem a zsebembe tettem. Gondolom Phill az. Viszont egy hívás miatt, most nem szeretném megszakítani a játékot. Rob gyorsan kikerül és a kapu felé fut. Na, nem! Ezt nem engedem olyan könnyen! Futok utána és már majdnem el is vettem tőle a labdát, mikor elrúgta. De..hát..túl korán rúgta el! Hehe, ezt szoptad. Nem fogsz betalálni. Rob megkönnyebbülve fordult meg, de a labda még mindig repül a kapu felé. Mint egy kibaszott lassított felvétel. Pár másodperc volt, de én perceknek éreztem. Ahogy a labda betalál a kapuba, Rob pedig gúnyosan elvigyorodik. D..de ez lehetetlen! Nem találhatott be! Ilyen nem létezik. Márpedig de, ezt a labda is tanúsítja a hálóban.

- A kurva életbe… - rogyok a földre elképedve. Kiakadtam. De ha én most vesztettem, akkor… bele sem merek gondolni mit akarhat tőlem. Hitetlenkedve szegem le a fejem, és a pálya padlóját bámulom. Mintha olyan érdekes lenne… De…én nem veszíthetek. Egyszerűen lehetetlen!
Időközben az idióta is mellém sétál, avagy mellém térdel.
Jó, Bess. Ez még nem a világ vége. Még mindig jobb vagy ennél a majomnál. Ha pedig el meri terjeszteni, hogy ő nyert, akkor alaposan megverem.
- Ne legyél így összetörve, édes. – teszi a kezét a vállamra. Pfujj, ez hozzám ért. Duplán kell majd otthon lefürdenem…
- Te könnyen beszélsz. – emelem föl a fejem, és a szemeibe nézek. Még mindig vigyorog. Idegesítő vagy ugye tudod? – Most örülsz mi? – kérdezem meg a legalapvetőbb kérdést. Vagy csak számomra alapvető?
- Ami azt illeti igen. – von vállat a fekete. Na meg a jó apádat! – Most végre teljesítheted az egyik kívánságomat. – vigyorodik újra el. Ne, ez volt az egyetlen, amit nem szerettem volna hallani.
- És mi lenne az? – adom meg magam. Végül is, mi a legrosszabb, amit kérhet? …

Nem válaszol, csak perverzül elvigyorodik. Miért ver egyre hevesebben a szívem? Na jó, most már tényleg el kéne mennem egy jó dili dokihoz. Kezeit hirtelen a derekam köré kulcsolja, ezzel közelebb húzva magához. E…Ez meg mit csinál? Észre sem veszem, mikor hanyatt dönt a földön, és fölém kúszik. Az arcszínemet egy pipacs is megirigyelhetné.
- T..Te most mit csinálsz? – hebegek zavartan alatta.
- Nem látszik? Éppen beteljesítem a kívánságom. – mondja, majd végigsimít az arcomon. Ne…én ezt nem akarom. Engedj el! De most végképp nem tudok szabadulni. A lábaival teljesen közre fog, ezzel minden mozgásomat megszüntetve. Arca már olyan közel van az én arcomhoz, hogy hallom a szuszogását. Meleg levegőt fújtat az arcomra. Majd a nyakamhoz hajol.
- Ne…kérlek, hagyd abba! – nyöszörgök. Ez teljesen ellent mond minden hitemnek és akaratomnak. Az lenne még ennél is égőbb, ha valaki ránk nyitna. Ami amúgy sem lehetséges, mivel már senki nincs a suliban. Minimum a takarítók. Meleget érzek a nyakamnál. Egy kis időbe telik, mire rájövök, hogy most végignyalt a nyakamon, mire akaratlanul is felszisszenek. Majd a másik pillanatban már teljes erővel szívni kezdi. Na, ennek is lesz nyoma abban biztos vagyok.

- Ne..kérlek… - nyöszörgök még mindig alatta. De ahogy elkezdek mozgolódni lábaival szorosabban, lefog. E..ez az idióta most komolyan a nyakamat szívja? Te jó isten, mindjárt ideokádok. Szerintem otthon rendesen sikárolni fogom a nyakam! Miután már rendesen kiszívta a nyakam, még egyszer végignyal a bizonyos helyen. Majd elégedetten elmosolyodik. Most jól szórakozol mi? Hát nem is téged aláznak le!
- Eleget tettem már a kéréseidnek? – nyöszörgök. Még mindig csak nyöszörögni tudok. Tisztára szánalmas vagyok. Teljesen átengedtem magam neki. Ezt nem hiszem el. Lehet, hogy engem is klónoztak volna álmomban?

- Még nem. – hajol ismét közelebb. Még mielőtt bármit is válaszolhattam volna, ajkaim után kap. Konkrétan lekap. Itt a pálya közepén! És én meg engedem neki! Ez a teljes megsemmisülés. Már teljesen átadtam magam az élvezetnek, és a fekete maszlag is ráborult a fejemre. Ami persze azt jelenti, hogy gondolkodás noku. Nyelvével végig szánja a fogaimat, és a nyelvemet keresi. Olykor-olykor beleharap az ajkamba, mire felszisszenek. Még a nyakam is fáj, hát ezek után még a szám is fog! Még jobb! De ennek ellenére élvezem. Kész. Kinyilvánítom, hogy megőrültem. Mehetek a gyogyós intézménybe. Sőt, próbálom megfejteni, hogy milyen ízű is lehet a szája. Mikor pihegve elválunk egymástól, akaratlanul is az ajkai után kapok. Muszáj megfejtenem, hogy ez milyen íz is lehet! Persze a fekete erre felbátorodik és a pólóm alá nyúl. Meglepve tapasztalom, hogy ez most nem érdekel, csak meg próbálom fejteni ezt a csábító ízt!
- Te meg mégis milyen tanulmányi úton vagy? – kérdezi vigyorogva, mikor eltol magától. Mindketten a földön fekszünk és pihegünk.
- Próbálom megfejteni, hogy milyen ízű a szád. – mondom nyugisan. De belül egyáltalán nem vagyok nyugis. A szívem szinte tombol. Lehet, hogy még idő előtt elvisz a mentő.
Kijelentésemre a fekete csak elmosolyodik és elővesz a zsebéből egy…egy…MÁLNÁS POCKY!!!
- Pockyyyyyy! – kiabálok. Viszont az egyáltalán nem nyugtat meg, hogy szeretett édességem az ő kezében. Tegyük egyelőre biztos helyre…
- Bizony. – vigyorog.
- De honnan tudtad? – kérdezek. Végül is jogos kérdés. De jobb lenne, ha adna most már belőle, mielőtt még dühbe gurulok!
- Elég annyit tudnod, hogy volt időm nyomozni utánad. – mondja. Oh, szóval nem csak én nyomoztam? Ez egyben meg nyugtat de egyben égő is. Hogy süllyedhettem le ennyire?
Persze a doboz tartalmának a felét nekem adja, a másikat meg elteszi magának. Drága pockym! Végre a markomban tarthatlak! Hmm…de most nincs kedvem megenni. Talán majd úton hazafele. Most egy másik kérdés jobban mozgatja a fantáziám.
- Akkor te most… - kezdem el a mondatot, természetesen nem hagyja, hogy befejezzem. Közbe vág.
- Igen. – jelenti ki könnyen.
- Azt sem tudod mit akartam mondani, idióta! – rivalltam rá.
- Csak sejtem. – vigyorodik el, majd közelebb hajol, hogy egy újabb csókot lopjon. Szerencsére még időben eltérek az akciója elől.
- Na, ácsi! Te nem is félsz, hogy elmondom bárkinek is? – fenyegetem meg. Csak hogy annyira ne bízza el magát. Az ego szintjének úgysem ártana. Hehe, most sarokba szorítalak.
- Ha elmondod, elmondom mindenkinek, hogy vesztettél ellenem fociban. Melyik a jobb, édes? – vigyorog rám. Basszus! Most megfogott. Bakker…
- Szemét vagy! – mondom durcásan, a vállát bökdösve. Mindig ezt csinálom, ha valakit provokálni szeretnék, de nem sikerül. Már megszokás.
- Ez az élet, édes. Viszont lenne még valami…- dereng el. Még mit nem! Az kéne még… egy újabb egyesség. Már így is nyakig belekevertél.
- Nem! – jelentem ki rögtön, mire kinevet. Mi olyan nevetséges? Ha felpofoználak, már nem lenne olyan nevetséges.
- Minden este hazakísérlek, és a péntek délutánokat nálam töltjük. – könyököl az ölébe, mi közbe lágyan mosolyog. Az izzadság cseppek legördülnek a nyakáról és…Na jó, mi lett velem? Rob Brice teljesen átváltoztatott!
- Még mit nem! – teszem keresztbe a kezem, de ő megfogja. Egyenesen belevigyorog a képembe.
- Ennyire szeretnéd, hogy kitudódjon? – kérdezi kaján vigyorral. Most ezzel fog zsarolni? És még én akartam őt zsarolni…
- Jó. – mormogom az orrom alatt. Ez a kapitányi edzés se volt semmi. Talán még is jobb, hogy eljöttem? Nem! Az kizárt, nem gondolkodhatok ilyeneken!
Kijelentésemre természetesen magabiztosan elvigyorodik. Ezt akartad hallani mi? Ezt még vissza fogod kapni. Felírtalak a listámra. A képzeletbeli listámra.

Ketten. A sötétben. Csak a lámpák világítanak. A hó ropog a lábunk alatt. Mintha egy rossz nyálas romantikus filmben lennék. Nem, ez még annál is rosszabb. Nem éppen Rob Briceszal képzeltem el magam egy romantikus vígjátékban. De az élet könyörtelen. Most persze hozzánk tartunk. Egyességünk alapján hazakísér. Nagyszerű. Más se hiányzott, mint egy újabb vele töltött hazamenetel. Ez volt minden vágyam. A lámpa pirosról zöldre vált, és mi átkelünk a zebrán.
- És te miért akarod annyira titkolni, hogy belém vagy zúgva? – teszem fel a kérdést hirtelen.
- Hát tudod, bocs, hogy ilyen nyers leszek, édes, de nem a legjobb a hírneved. – motyogja zavartan a hajába túrva. Tudom. Ez azért vicces…
- Ezzel mintha újat mondtál volna. – vigyorodom el.
- Nem úgy! Csak az én osztályomban. – hajtja le a fejét. Aha, szóval fél a megaláztatástól? Megértem. Én is túlestem már rajta nem egyszer. Nem volt túlélő. Csak viccelek!
- Hát, ha azt mondom, hogy a tiéd sem az én osztályomban, túlzok! – nevetek fel. Akkor van valami, amiben egyezünk. Erre ő is felnevet. Ilyen az élet. Elvárás. Elvárás. És még több elvárás. Meg mindenkinek meg kell felelni. Ami néha egyáltalán nem könnyű, sőt lehetetlen is.
Beszélgetve, nevetgélve haladunk tovább. Ketten. A sötétben. Ezt még fel kell dolgoznom. Ilyen jól kijönnénk egymással? Vajon ellenségből is válhat valaki baráttá?

- Itt is vagyunk. - állok meg hirtelen a házunk előtt. Ő csak feltekint a nem is olyan nagy házra majd elvigyorodik. Mi olyan vicces már megint?
- Nem is tudtam, hogy ilyen közel laksz. – ettől a kijelentéstől még akaratlanul is megborzongom. Ezek után, hogy tudom, hogy belém esett. Ki tudja mikre képes az éjszaka közepén…áh…
- Hanyagoljuk a gondolatot. – húzom el a számat. Érdeklődve pillant felém. Rosszat mondtam volna? Viszont arckifejezése meglepettből átvált eléggé perverzzé. Elszóltam magam…
- Ennyire zavar a gondolat, hogy közel vagyunk egymáshoz? – villantja meg a perverzebb énjét. Már húzódna közelebb, hogy lekapjon újra, mikor megpördülök. Azt azért nem fogom engedni, hogy minden áldott másodpercben átdugja a nyelvét a számba! Ez nem volt a megegyezésünkben!
Viszont hamar fordít az álláson, és a kapunak nyom. Újból megtámadja a nyakamnál azt a helyet, amit már így is rendesen kiszívott. Akaratlanul is felnyögök. Elég már idióta! Arra nem gondoltál, hogy így hogyan fogok mutatkozni az iskolában? Végül is nem a te gondod….
Meleget érzek a lábamnál. Most már a nyávogását is hallom.

- Momo! – kiáltok fel, mire Rob is abbahagyja eddigi tevékenységét. Felveszem a lábamhoz dörgölőző kisállatot. Viszont az a pofa, amit Rob most levág, valami megfizethetetlen. Ki is tör belőlem a röhögés.
- Nem bírod a macskákat? – kérdezem nevetve. Újból elvigyorodik. Ember! Hogy tud valaki ennyit vigyorogni?! Nem zsibbad le az arca?
- Épp ellenkezőleg. – mondja miközben elmosolyodik, és a macskát hirtelen kikapja a kezemből.
- Hé! – nyúlnék utána de…de…elképedek. Hisz…Momo nem ugrik ki az öléből. Pedig utálja az idegen embereket. Ha vendégek jönnek hozzánk, akkor is jó messzire elkerüli a házat. Nem valami bizakodó az emberekkel szemben. De Robbal… még dorombol is! Ilyen nincs! De hisz ez Rob…Egy cicával az ölébe…és ez olyan…DE ARANYOOOS!  Most már olyan mindegy, hisz már elkönyveltem magamnak, hogy nem vagyok normális… Szóval Rob cicaimádó lenne? Úgy látszik mégis van pár dolog, amiben hasonlítunk.