23. fejezet

Most akkor járunk?!

Péntek. A nap, mikor minden diák átvált félőrült módba, ezzel a lehető legalaposabban kikészítve a tanárokat. Egyes tanulók pedig már az elmebeteg kategóriát is feszegetik.
Igen, péntek van. A csütörtökről nem sok mindent tudok elmondani, hisz a megbeszéltek szerint Rob a suliban nem nyaggatott a közelségével, akármennyire vágytam volna rá, és még azt is figyelemmel követte, hogy mikor, melyik folyosón vagyok, hogy még véletlenül se legyünk egy folyosón, vagyis egy atmoszférában. Ez viszont rendes volt tőle. Majd persze táncedzésre is elkísért, majd amíg gyakoroltuk a táncot, amit szombaton fogunk előadni, ő hazaszaladt, lerakta a cuccát és megvárt.
Soha nem éreztem még ilyen boldognak magam. Soha nem vágytam még senki közelségére, és soha senkiben nem bíztam meg még ennyire (kivéve Abby-t és Tom drágát) mint benne.
Viszont anyu akár elfogadja, akár nem az esti SMS-ek miatt olyan nagy telefonszámlám lesz, hogy abba már Taylornak is be kell segítenie. Taylor. Hát igen, egy hát kimenőt kaptam az agyfasza alól, de mivel a távoli munkája csak egy hétig tartott, így most újból hallgathatom, a "tartsuk össze a családot" monológját és persze még egyéb finomságokat. Délután fog hazajönni, így próbálok minél többet maradni Robnál és "korrepetálni" őt fizikából.
A reggel hasonlóan indul, mint minden reggel. Természetesen elalszok, és már szinte futva adok enni a macskának is, és hót kócos hajjal, pirítóssal a számban hagyom el a Russel lakást. Anya már munkahelyen, Gary ágyban szóval szerencsére a szomszéd öregnénin kívül senki nem láttam a reggeli attrakciómat.
Abbyvel a szokásos helyünkön találkozunk, természetesen a kereszteződésnél.
- Nagy hír! - visítása már 50 méteres hatókörzetben fület boncol.
- Láttam facebook-on! - üdvrivalgását az én nyávogó sasvisításom követi.
Hogy miről van szó? Arról persze már rég tudok. És még további 70 ember aki lájkolta az állapotot a weben.
- Hogy történt? Részleteket akarok! - ugrok a nyakába, kíváncsi szemeket meresztve.
Számított a kérdésre, viszont reakciója még mindig a totál vörös arc. Tipikus csaj.
- Tegnap előtt Skypon vallotta be, hogy igazából tetszek neki, én pedig annyira felpörögtem, hogy egészen a házukig futottam, és megbeszéltük a dolgokat... - hadarta, miközben az egyik hullámos hajtincsét csavargatta zavarában.
Akkora vigyor jelent meg az arcomon, hogy ettől egy normális ember helyből arcizom görcsöt kapna és a földre esne.
A zebra közepén kezdtünk el ugrálni, és vihogni körbe-körbe, miközben a lámpa már rég pirosra váltott. Az elengedhetetlen jutalmunk meg persze rengeteg dudálás és néhány nyitott ablakon keresztüli beszólogatás.
Persze vettük a célzást, gyorsan átrohantunk az út túlsó felére és vihogva, pletykálva folytattuk az iskola felé vezető út további részét.
Szívesen elmondanám Abby-nek a Robbal kapcsolatos örömöm, de félő, hogy kiakadna. Nem kicsit. És nem akarok újból közcéltábla lenni, és hallgatni a fenyegetéseket. Ráadásul Robot sem szeretném közröhej tárgyává tenni.

Amikor beértünk a suliudvarra, szokatlanul üres volt. Abbyvel egyszerre néztünk össze, majd ugyanúgy egyszerre az órára. Én a telefonra, természetesen.
- 10 perce becsöngettek. - állapítottam meg, szerintem nagyon ügyesen.
- Jah... - gondolkodott el ő is.
Újból egymásra néztünk, majd  nem törődve, hogy a táska lecsúszik-e a vállunkról, eszeveszett tempóban kezdtünk el befelé futni. Bekövetkezett az elkerülhetetlen. Lekéstünk. Ráadásul fizikaóráról. Van egy olyan sejtésem, hogy nem sokáig fogok még szén-dioxidot gyártani.

Hat órával a hátam mögött, és egy szendviccsel a kezembe (ebéd gyanánt) ültem le a suli egyik padjára, onnan nézve a kosarasokat a kinti pályán. Igazából nem érdekelt túlságosan, főleg nem szerda óta, jobban lekötött a szendvics. Illetve az ismeretlen kar, ami pont megérkezésem után öt perccel karolta át a vállam.
- Szia, cica. - suttogta a fülembe.
- Kellene egy serpenyő. - mondtam semleges hangszínben.
- Miért is? - huppant le mellém Aaron.
- Hogy pofán vágjalak. - haraptam bele egy nagyon a sonkás zsömlémbe, amiért képes voltam a büfében állni 10 percet. És ha nem előzök be pár kilencedikest, akár fél óráig is ott álltam volna.
- Kedvességed ma igazán különleges. - kezdte el idegesítően csavargatni az egyik hajtincsem.
Látványosan megborzongtam.
Fontos rólam tudni, hogy két dolgot utálok, ha csinálnak. Egyik, ha csavargatják a hajam. A másik pedig, ha a hónaljamat piszkálják. Rendkívül érzékeny, és nem kellemes érzés.
- Stírölöd a kosarasokat? - tér rá egyből a témára.
Gondolom kínos neki a csönd, viszont nekem meg pont erre lenne most szükségem, hogy békében elfogyasszam az ebédem, de természetesen ezt az idilli pillanatot is meg kell törnie valakinek. Ez esetben neki.
- Nem az esetem. Ha fiúról van szó, akkor legyen focis. - vonom meg a vállam unottan.
Nem kell részleteznem, hogy ki jutott az eszembe, szinte ugyanebben a másodpercben. Így a kaja mögé bújva, és azon "nyammogva" próbálom elrejteni a zavarom.
- Focis... Akkor a lányok többsége a focistákra bukik? - teszi fel a költői kérdést, a távolba merengve.
- Kire hajtottál már rá megint... - térek rögtön a lényegre.
Ismerem már annyira, hogy nem ok nélkül jött ide hozzám, és nem ok nélkül kérdezget most ilyeneket, és ilyen témában.
- Reggel, miközben fizikára siettem, futottam össze vele... - kedzi el a mesélést. Heh, akkor úgy látszik nem csak mi késtünk el. - Kiejtette a füzeteit a kezéből, és én segítettem neki összeszedni. - áradozott.
- Micsoda lovag. - jegyeztem meg, egy fél falattal a számban.
- Ugye?
- Hanyadikos? - váltok át vallató módba.
- Kilencedikes. Olyan ártatlan kis pofikája van... - nyáladzik nyilvánosan.
Itt valami nem stimmel. Aaron általában az idősebb lányokra bukik. Nem sokszor kezd ki fiatalabbakkal, mert az számára "túl nagy falat" és "nem igazán érné meg".
- Hanyas melltartót hord? - néztem rá összehúzott szemekkel, sunyin. Sejtem a titkát...
- Szemből nézve megvan a C-s méret, de biztos, hpgy C és D között mozog.
Tudtam én...
- Perverz állatok vagytok. Mind! - rúgtam bele a bokájába, de csak annyira, hogy ne fájjon neki.
- Ne mond komolyan, hogy erre csak most jöttél rá. - védekezett a kezével, de közben kajánul vigyorgott. - Te is C-s melltartót hordasz.
- Srácok! Odaadnátok a kosárlabdát? - hívtam fel magamra a figyelmet, leginkább a kosarazó 12.-esek figyelmét.
- Minek neked az? - nézett rám gyanúsan.
- Hogy betörjem az orrod. - mosolyogtam rá kedvesen.
Válaszul csak egy nagyot nyelt, majd itt hagyva a táskáját futott el jó messzire.
Én is felkaptam a táskát a vállamra, majd a hátam mögé dobva az alufóliát fordultam a kosarasok felé, akik csak kíváncsian, néhol röhögve néztek rám.
- Köszi! Már nem kell! - intettem oda nekik.
Hogy ők kik? Fogalmam sincs. De nem is nagyon érdekel. Aaron táskáját meg főleg nem fogom magammal hurcolni, nem hülye, úgyis visszajön érte. Remélhetőleg.
Fapofával indultam el a suli felé. Lehetőleg, hogy ne nézzenek hülyének az emberek. Mert igazából belül már tomboltam. A szívem legalább hetvennel vert. Az iskola előtt találkozok Robbal. Neki hét órája van, mert matekra korrepetálásra jár a retardáltja, így muszáj vagyok megvárni. Vagyis nem muszáj, de van egy olyan sejtésem, hogyha nem várom meg akkor annak büntetés lesz a vége. Egy olyan büntetés, amire nem szívesen vágyom.
Viszont a folyosón megtorpantam. Óvatosan kukucskáltam rajta ki, de fölöslegesen idegeskedtem. A visítás Abbytől származott. Pontosabban Daren hátáról, aki viccesnek találta ilyen módon hazaszállítani barátnőmet, ezzel felverve a tanulni vágyó hetedik órásokat. De a feketehajú is épp olyannyira élvezte ezt, mint Daren, hisz mosolyogva, néhol felröhögve ütlegelte a hátát, hogy "azonnal tegye le."
Mosolyogva vártam meg míg az állatkert szépen elhalad, pontosabban kitalál a suliból. Majd én is követtem a példájukat, egy sokkal nyugisabb verzióban.
A suli kapujában megálltam, majd a falnak támaszkodva kapartam elő a telefonom, természetesen a táska aljából. Szerintem ez mindenkinek ismerős érzés, amikor a "lényegtelen" dolgok elérhető közelségben van, ami meg épp fontos lenne az pedig a táska alján. A fülhallgató meg persze megint össze van bogozódva, úgy, hogy hozzá sem nyúltam. Remek. Mintha valaki direkt összebogozná, hogy megnehezítse az "életem." Legalább így is telik az idő, míg Robra várok. Mivel, hogy ez a művelet, a telefon megtalálásával együtt, nem éppen öt perc.

Nem sokkal azután, hogy a fülhallgatót használat alá vettem, jelent meg Rob. Én pedig Assasin's Creed-et játszva ugrottam rá, miközben a suli falának árnyékba húzódtam.
- Báh!
- Most komolyan azt hitted megijedek? - nézett rám amolyan "te ennyire idióta vagy?" fejjel.
- Nem, de gondoltam felébresztelek.
- Azt sikerült. - dörzsölte meg álmosan a szemét.
- Nem látszik. Várj! Menj vissza a suliba, és tegyél úgy, mintha itt sem lennék! Újra megijesztelek! - bújtam vissza az árnyékba, de ő csak türelmetlenül megragadta a kezem.
- Meg ne próbáld! Éber vagyok, éber vagyok, éber vagyok... - mondogatta magának, miközben húzott maga után.
Válaszul csak felkuncogtam. Viszont egy pillanatig fel sem tűnt, hogy ő most...fogja a kezem...
- Te meg mégis mit csinálsz?! - kezdtem el idegbeteg állat módjára rángatni a kezem, hátha "kiszabadul".
- Fogom a kezed. - jelenti ki kifejezéstelen arccal.
- Na nem mondod?
- Gond? - kérdezi, de olyan ártatlan és halálcuki szemekkel, hogy azt hittem, ott helyben elolvadok.
- N-Nem, persze, hogy nem. - dadogtam, mint egy ötéves, így reakcióképp csak a szemeimet sütöttem le.
Nem reagált semmit, ujjait viszont rákulcsolta az ujjaimra, válaszképp.
Ez nekem még fura. Hozzá kell szoknom, hogy én most igenis Rob Brice-szal megyek táncedzésre, ráadásul kézen fogva.


- Holnap a teremben fél nyolcra, holnap a teremben fél nyolcra.... - mormolom magamban.
Hajlamos vagyok elfelejteni dolgokat, így szombat előtt jól beletuszkolom az agyamba az időpontot, hogy biztosan ott legyek a megfelelő helyen, a megfelelő időpontban. Tudom, hogy számítanak rám a csapattársaim. Ash sajnos nem volt jelen, így nem volt kivel beszélgetni, Jamie-n kívül. De ő inkább elvegyül a többi picsa közé, így inkább zenét hallgatva pihentem. Mint ahogy máskor is.
A teremből kilépve, megcsapott az esti februári hideg szellő. Az utcán járókelők tömege botorkál, vagy épp kocsiba száll. Mindenki hazamegy a munkából, és kezdetét veszi az éjszakai élet a városban.
- Hiányoztam? - karolt át hátulról egy jól ismert hang.
Már nyitottam volna ki a számat, hogy alaposan beoltsam, de végül minden indulatszót és káromkodást, ami ebben a másodpercben megjelent a gondolataimban, visszaszívtam. Helyette inkább megfordultam és a két kezemmel összenyomtam az arcát úgy, hogy nem éppen természetes vagy e világi képe lett szegénynek.
- Minek kérdezed meg, hogyha úgyis tudod a választ?
- Mert a te szádból akarom hallani a választ. - gügyögte, mivel arca még mindig torzított állapotban volt.
- Nem akarom megadni neked azt az örömöt. - mondtam gúnyosan, majd megfordultam, gondolván, hogy elindulok hazafele, ha követ, akkor követ, ha nem, akkor kevesebb gondom van vele.
Ez lett volna a B verzió. Persze tudtam, hogy utánam fog jönni, mivel nem hagyhat egyedül, de legfőképpen muszáj elsütnie néhány poént is.
- Nem akarod, hogy a szerelmed boldog legyen? - suttogta gúnyosan a fülembe.
- He? - néztem rá véres pillantásokkal. - Megüsselek? - fenyegettem meg, halál komolyan.
- Ugyan, úgysem tennéd. - legyintett nyugodtan. Én a helyedben nem lennék ilyen nyugodt.
- Miből gondolod? - ragadtam meg a pólóját erőszakosan.
- Tegnap. - suttogta.
Nekem csak elég volt ez az egyetlen szó is ahhoz, hogy egyszerre kirázzon a hideg és még el is undorodjak Robtól. És ez mind mellé még egy drámai halált is eljátszva.
- Ennyit ér neked a kapcsolatunk? Ez sértő... - vigyorgott pimaszul.
Ami még sértőbb, és bosszantóbb számomra, hogy még a mosolya is olyan aranyos, hogy nem tudok rá haragudni. Sőt, ahányszor rám mosolyog, a szívem egy gyorsabb fokozatra kapcsol, amit még én sem tudok követni.
Hirtelen megragadta a kezemet, és maga után kezdett húzni. Miért mindig nekem kell a követő jó kiskutya szerepét betöltenem?
- H-Hová megyünk? - kérdeztem félve.
Félek a választól, mert...
- Hozzánk.
...rosszat sejtek.

22. fejezet

Tehén. 

Most komolyan. Ki küldhet hajnalok hajnalán SMS-t? Ráadásul ismeretlen.
Pár másodpercig hunyorognom kellett, hogy a szemem megszokja a szokatlanul erős fényt.

Persze. Még mit nem. Végül is egy ismeretlen mondja meg nekem, hogy mit csináljak. ha még Abby is lenne az, akkor sem mennék ki, inkább visszaaludnék.
És most is ezt teszem, nem törődve a szokatlan üzenettel fekszek vissza az ágyba. Csak egyetlen kérdés nem hagy nyugodni. Ki tudhatja a számom?
A telefon újból pittyeg én pedig szinte már egy idegbeteghez hasonlóan kapok a mobil után és oldom fel.

Istenem, ki lehet az, valami pedofil? Rendben, ha voltál olyan kedves és rám szántál két SMS-re való pénz, akkor kinézek az ablakon, hogy ki lehet az.
Óvatosan kukucskálok ki az ablakon, amíg észre nem veszek egy sötét alakot a kapunk előtt várakozni. Pechemre az idegen egész végig az ablakomat kémlelte, így telefonnal a kezembe nagy a valószínűsége, hogy meglátott.
És az elkerülhetetlen szinte pár másodperccel utána be is következett. Egy újabb SMS érkezett.

Ez aztán nem százas. De valahonnan ismerős ez a stílus. Csak nem?
Próbálok a lehető leghalkabban felkelni az ágyból, és kinyitni az ajtót. Ami most kivételesen nyikorgás nélkül sikerült. A padló is az én javamra szavazott, és nem szándékozott recsegni, így szinte hang nélkül lejutottam a földszintre, ahol már nem kellett ügyelnem annyira az esetleges zajokra.
Nem is törődve az esetleges kinti hideggel, és a pizsamámmal, ami jelen esetben egy térdig érő XXL-es pólóból állt, kiléptem az ajtón.
A fekete alak körvonalát megvilágította a hold. Magasságából adódóan egy idős lehet velem. Remegve csoszogtam közelebb, addig amíg tisztán nem láttam az arcát.
- Te meg mit keresel itt hajnali kettőkor, idióta buzeráns barom... - próbáltam a lehető legjobban leszidni Robot, de persze természetéhez adódóan ebbe is bele kellett, hogy szóljon.
- Befejeznéd az aranyosabbnál aranyosabb becenevek sorolását? Köszönöm. - mondta komoran.
Valahogy a kisugárzása is más, mint szokott. Megváltozott délután óta.
- Komoly témáról lenne szó. - ugrott át a derékig érő fa kapunkon, könnyedén.
Már épp ordítottam volna le, mikor váratlanul megölelt. A meleg, és biztonságos karok körülvettek, és a szívembe a megszokott, régi melegség költözött. Ajvé...
De sajnos vissza kell zuhannom a való világba, ahol nem engedhetem meg Robnak, hogy közel kerüljön hozzám. A saját érdekeimben nem.
Érezve ezt a hangulatomat elengedett, de nem távolodott el tőlem. Rideg kék szemeit közvetlenül rám szegezte.
- Gyorsan elmentél. És nem is jöttél be kapitányira. Aggódtam. - kezdte el a szokásos ömlengését.
Aggódott. Ez az egyetlen szó zengett többször is a fejemben. Ő? Nem gyengülhetek meg. Most nem.
De...olyan rég hallottam ezt a szót valaki szájából, aki nem Abby. "Aggódtam."
- Heh. Te aggódtál? Ez most komoly? - fakadok ki. - Szerinted én mit élek át nap, mint nap? Legalább egyszer is belegondoltál már abba, hogy mit érzek, amikor folyamatosan válaszút elé állítasz és rajtam múlik, hogy mi lesz ebből a kapcsolatból. Tudod mit? Nem tudom! Képzeld el kurvára nem vagyok tisztában a saját érzéseimmel sem! Igen, ez az én hibám, és ennek úgy vethetünk véget, hogy örökre megszüntetjük egymás között a kapcsolatot... És a ma délutánnal kapcsolatban? Nem is tudom elmagyarázni, de abban biztos vagyok, hogy te még ilyen keserű és szúró érzést nem éreztél a mellkasodban, amikor azt az arckifejezést láttam. - bukok rá a mellkasára, miközben folyamatosan azt ütök ököllel. - Idióta! Idióta! Idióta! - kiabálom.
Érzem, ahogy fokozatosan könnyek szöknek a szemembe. Minden érzés, ami eddig összegyűlt bennem hirtelen kitört, amire még ő sem tud még mit reagálni. Csak meglepetten tűri, ahogyan a mellkasán sírok.
Sírok? Miért? Még soha egy fiú miatt sem sírtam. Most pedig ez az ökörállat kihozta belőlem a legmélyebb érzéseimet. Nem ironikus?
De miért osztom meg vele mindezt? Amit még Abby-nek sem meséltem még. Miért pont neki? Aki kihasználhatja a bizalmamat és lejárathat, főleg így, hogy egy ilyen szaftos titok került a markába. Ezt tenné egy ellenség... Egyáltalán tisztában vagyok még az ellenség fogalmával?
A meleg és rejtekhelyet nyújtó karok újból körülöleltek, de most sokkal szorosabban láncoltak le, mint az előbb. Ebben az ölelésben sokkal több érzelem volt, mint eddig valaha.
- Szeretlek!
- Kussolj már! - bokszolom még mindig erőből a mellkasát, kisírt szemekkel.
- Szeretlek.. - próbálkozik még mindig, és akármennyire is szabadulni próbálok a szorításából nem enged.
- Miért hiteted el magaddal ezt a hazugságot? - az arcomon legördül az utolsó könnycsepp.
- Miért nem hiszel a letehetetlenben? - teszi fel a furcsa kérdést, a vállamnál fogva maga elé fordítva. Viszont tekintetem még mindig a földet találja érdekesebbnek.
- Túl sokat reméltem már, ami miatt mindig elestem. Nem akarok több fájdalmat.. - nem bírtam folytatni a mondatot, újból kibukott belőlem a sírás.
Újból átölelt, és én is kétségbeesetten kapaszkodtam belé, mint egy utolsó reménysugárba.
Ha nem szeretne, már rég itt hagyott volna. Vagy csak tényleg annyira szeretné, hogy bármit megtenne érte? Nem igazodok ki rajta. És utálom magamat azért, mert nem ismerem őt eléggé.
Próbáltam visszafojtani az újra- és újra előtörő könnyeimet, miközben Rob csitítgatott, és próbált megnyugtatni, nem sok sikerrel. Azt viszont nem tagadom, hogy jól esett az érintése, és a meleg kezei, ahogy simogatták a fejem.
- Rob? - szipogtam, és inkább nyöszörögtem, mivel sírás után nem tudok valami érthetően beszélni.
- Igen?
- Szeretsz?
- Te most szórakozol velem? - nevetett fel. - Hányszor kell még bebizonyítanom, hogy igen?
- Még. Egyszer. - töröltem meg a hálóingem ujjával a szemem.
- Be kell, hogy valljam, - kezdett bele a mesélésbe, miközben folyamatosan az egyik kezével átölelt, a másikkal pedig a fejemet simogatta. - először úgy gondoltam rád, mint egy szabad prédára, akit muszáj megszereznem. Magamévá kell tennem. De ahogy jobban megismertelek, és átláttam az álarcodon, rá kellett jönnöm, hogy te csak megjátszod a menőt, igazából olyan vagy, mint egy törékeny porcelánbaba. Téged nem megszerezni, hanem inkább óvni kell a további sérülésektől és karcolásoktól. Akkor változott meg a véleményem rólad, és gondolkodásmódom is. Rá kellett jönnöm, hogy először, még a visszavágó meccsen, csak szerettelek. De most... szerelmes vagyok beléd.
Csak hallgattam, ahogyan fokozatosan a monológja végére ér.
- A kettő nem ugyanaz? - szipogtam egyet, ahogy felnéztem rá.
Ebben a pillanatban nem érdekelt, hogy mennyire kócos a hajam, vagy hogy mennyire pirosak a szemeim. Mert ő még mindig ugyanúgy nézett rám, mosolyogva és gyönyörűen csillogó kék szemekkel.
- Nem. - nevetett fel. - Nem vetted még észre, hogy veled teljesen máshogy viselkedek, mint a többi lánnyal, akik pusztán csak hízelegnek nekem? - tette fel a drámai kérdést.
- De. - néztem le a földre zavartan.
Megfogta az állam, és maga felé fordított, és érzékien megcsókolt. Teljesen más volt. Nem az a tipikus perverz, rám erőltetett csók volt. Hanem igazi, tele érzelemmel. Én is viszonoztam a csókot.
Levegőhiány miatt kellett elválnunk egymástól. Fejét a vállamra hajtotta.
- Ilyen még nem történt. - vihogott fel kényszeredetten.
- Mi? - hökkentem meg. Valami rosszat csináltam volna.
- Heh. Teljesen zavarba hoztál. - nyöszörgött.
Elmosolyodtam. Majd kezemmel végigsimítottam az hajától, egészen az arcán át. És tényleg. Tényleg tűzforró volt.
A szívembe melegség költözött. Olyan, amilyet még eddig nem éreztem. Ez most azt jelenti...?
- Szeretlek. - suttogtam hihetetlenül halkan. Olyannyira, hogy talán a levegő halk susogásától még ő sem hallotta meg.
- Tessék? - nézett föl kíváncsi szemekkel. Ez besült.
- Nem fogom megint elmondani! - rivalltam rá piros arccal.
Nem válaszolt, csak aranyosan elmosolyodott. Ez a tipikus "Tudom ám." mosoly.
Mikor egy hideg széllökés ért hátulról megremegtem. De olyan látványosan, hogy ezt még ő is látta, és szóvá is tette:
- Fázol. Szerintem menj be, mert ha anyád nem talál az ágyadban nem fogok tovább élni. - vigyorodott el kajánul.
- Ne tagadd. - bokszoltam a vállába. - Te is fázol. - szipogtam még mindig az előbbi sírásrohamom miatt.
- De te fontosabb vagy nálam. - simított végig az arcomon.
Ez volt az első eset, hogy nem fordultam el, vagy nem kaptam el a kezét dühösen, hanem hagytam. Hagytam, hogy a kellemes bizsergés átjárja az arcomat.
- Szia... - vette volna búcsúzóra a dolgot, és már fordult is volna meg, de én szokásomhoz híven megállítottam.
Muszáj volt. Egy dolgot még tisztázni kellett.
- Rob... mi most...járunk? - szorítottam ökölbe a kezem az idegességtől. Annyira nehéz ezt kimondani.
- Hát, én még nem gondolkoztam rajta, de ha ennyire szeretnéd.. - vigyorgott.
Elképesztő, hogy még ilyen helyzetben is tudja hozni a formáját.
- Na takarodj hazafele. - utasítottam nevetve.
- Naaa...miért vagy ilyen kegyetlen. - jött még oda hozzám egy ölelésre, amit kivételesen viszonoztam. - Természetesen a válasz igen. - mondta.
Valahogy, a mondat hallatára a pulzusom az egekbe szökött, amitől az egész testem felforrósodott.
Kissé nehezen váltunk el egymástól, főleg, hogy mennyi mindenen mentünk keresztül csak ebben a röpke fél órában. Így visszagondolva talán mégiscsak jó ötlet volt lejönni az SMS miatt, és végre megbeszélni a dolgokat köztem és közte.

Komótosan cammogtam vissza a meleg és puha ágyban, amit most per pillanat annyira dicsőítek, mint egy isteni áldást. Nagyon fáztam, majd meg fagytam, de szerencsére nem buktam le, és még meg is érte fagyoskodni.
Még mielőtt végleg behunytam volna a szemem, és Momo újból befészkelte volna magát a kedvenc helyére, természetesem a fejem mellé, még kaptam egy üzenetet.
Az első gondolatom: Anyád. A második: Jó, inkább nézzük meg. És megérte megnézni.


Mosolyogva zártam le a telefonom, mivel visszaírni, már nem volt erőm. Túl álmos voltam. Milyen régen is volt ilyen nyugodt estém...

21. fejezet

Feladó:Ismeretlen. 

Az idő rossz. És a hangulatom is milyen meglepő módon passzol hozzá.
Egyedül baktatok a tó méretű tócsákban, és a hidegben. Mindenki, aki teheti, inkább kocsival járkál A-ból B-be, mert a hideg és komor idő őket sem kíméli.
Rob kapitányi edzése gondolom már rég tart. Mondjuk az edző kezében sem látok olyan nagyon gyakran listát a hiányzókról, úgyhogy nem aggódok, hogy újból a tanáriban találom magam lógás miatt. Rob pedig csak élvezze ki az időt, amit végre nélkülem tölthet. Fogadni mernék rá, hogy örül neki, csak nekem teszi a fejét és játssza az agyát, mint a többi lánynak. Viszont ezt is újból csak magamban őrlöm, mondani nem akarom neki, mert megígértem neki, hogy többet nem nyaggatom ezzel.
- Rohadjon meg. - dünnyögtem morcosan, miközben egy jókora pocsolyába rúgtam bele. Amire csak utólag jöttem rá, hogy rossz ötlet volt, hisz így a surranóm újból átázott. De ebben az esetben nem igazán tudott érdekelni, hisz otthon úgyis váltok cipőt, mielőtt táncedzésre mennék.
Rob egy dinka. Csak sajnos hiába próbálok elszakadni tőle az a nyomi biztos, hogy ad rá nem egy okot, hogy mégis maradjak. Ezzel láncol magához, aminek hatására fura, émelygő érzés kerít a hatalmába és a pulzusom is az egeket veri.
Eddig még egyszer sem tapasztaltam meg ennek a kapcsolatnak a jó oldalát, bár addig nem ítélkezek, amíg nem mondhatom ténylegesen, hogy csak kihasznál. Hisz nem kényszerít semmire, csak nyilvánosan lealáz. Csak más módon, mint korábban, de a lényege ugyanaz. Én legszívesebben hagynám a francba ezt az egészet, csak ő erőlteti és próbálja kisimítani a dolgokat közöttünk. De hogyan? Erőszakos, gúnyolódó, perverz. És ez nem előny. Viszont meg kell jegyezni, hogy olykor figyelmes is és kedves, de ez csak egy a nagyon ritka alkalmak közül.
A kereszteződésnél megállok, és megvárom, amíg a piros lámpa zöldre nem vált, csak azután lépek a járdára.
Mégis ezen agyalok. El akarom magamtól lökni Robot, de akaratlanul is csak rá gondolok. Ez hülyeség...hülyeség, egy akkora hülyeség!
Befordultam az utcánkba. A cipőmben újból a reggelihez hasonló érzés fogadott. Igen, átázott. Nagyszerű, jöhetne még ennél jobb?
A Cipőmet vizslatva észre se vettem, hogy nekimentem valakinek. Hosszú sötétbarna hajából egyértelműen lányra tippelnék. Tippelésem hamar be is igazolódik, mikor az illető sűrű káromkodásba megy át, mivel állítólag valami "überfontos" papírokat löktem ki a kezéből. Jó modorom hirtelen előbukkant a rejtekhelyéről, így végül csak rászántam magam arra, hogy segítek neki összeszedni párat. Ha már az én hibámból adódóan esett le a vizes aszfaltra a papírtömeg.
- Sajnálom, nem vettelek észre. - dünnyögöm. Esküszöm hánynom kell magamtól. Mióta lettem ilyen illedelmes?
- Semmi gond. - mosolygott. - Csak én lehetek ilyen béna. - sziszegte kissé idegesen.
Egy unott szemforgatással utaltam arra, hogy nem szeretnék belefolyni egy irtó nyálas párbeszédbe, mikor edzésre kéne mennem.
- Köszi, hogy segítettél. - erőltetett magára egy mosolyt, majd köszönés nélkül eltopogott.
Összehúzott szemekkel néztem utána.
Velem egykorú lehet, és nem a jó modoráról lehet híres.
Hosszú, egyenesszálú haj, tökéletes alak, hosszú lábak. Sötétbarna hajához, két sötétbarna szem társul, ami jól kiegészíti egymást. Tökéletes. Túl tökéletes.
Rosszat sejtek, de a megérzéssel nem sokat törődve baktatok tovább hazafele. Nem szűrök le előre következtetést úgy, hogy nem is ismerem.


- Megjöttem! - ordítottam be a bejárati ajtón, a cipőmet a lábammal elegánsan odább rúgva.
- Szia Kincsem! - jött válaszul egy női hang a konyha felől. Gary-re tippeltem volna jobb esetben, de az még jobb, hogy nem kell az ő jelenlétét egyedül eltűrnöm.
- Szia anya... - dünnyögtem valami válaszfélét, hogy ne sértődjön meg, ha esetleg a gyerek már olyannyira hullafáradt, hogy még válaszra sem méltatja a szülőt. Pedig még csak délután van.
Anya szótlanul pakolt tovább a konyhában, én pedig szokásosan, félvállamon a táskával, trappoltam föl az emeltre. Átlagos szemle odafent, vagyis bátyó ellenőrzés.
A lehető leghalkabban próbáltam bekukkantani az ajtón, ami pont nem sikerült mert a hülye faajtó nyikorogva állt meg. Gary kész harci készültségben pattant fel az ágyon. Nem hiába, a reggeli ébresztés megtette a hatását. Iskolatáskámat a folyosón hagyva léptem be a szobájába, és még mielőtt kérdőre vonta volna az ittlétem, én vontam kérdőre az egész esti hiányzása miatt.
- Nem köplek be, ha elmondod, hogy hol voltál a minap este nyolctól hajnalig. - tértem rögtön a tárgyra.
Szava elakadt. Szinte látszik rajta, hogy szinte már fizikai fájdalmat érez, amikor próbál visszaemlékezni a bulira. Vagyis szerintem ott volt.
- Ha még emlékeznék is valamire... - válaszolt végül meggyötört arccal.
- Szóval hullarészegre ittad magad. Ehhez tényleg sok ész kell, gratulálok. - nyújtok neki kezet, gúnyosan.
Morcosan arrébb löki, ezzel elutasítva a kézfogásom.
- Ne tagadd, tudom, hogy pont jókor jött a hiányzásom és az enyhe amnéziám. Vagy nem jól gondolom? - trafált bele pont a közepébe, kaján vigyorral az arcán.
Szó nélkül lesütöttem a szemem, így gondolom mindennemű kommunikáció nélkül is megértette a célzásom.
- Értem. - hajolt bele az arcomba gúnyos vigyorral.
Durcisan kitrappoltam a szobájából és készülődni kezdtem az edzésre.
Muszáj vagyok korán elkezdenem pakolni, hisz ugyebár nem a gyorsaságomról vagyok híres, így még a buszt is képes vagyok lekésni. És inkább halnék éhen a sivatag közepén, minthogy sétáljak.
Ami még idegesítőbb, hogy akármennyire is próbálom elhessegetni a gondolataimat Rob felől, nem megy. És ez baj. Baj, hogy túl sokat gondolok rá. Ez a kötődés és a hiány jele. És én többet nem akarok kötődni senkihez, mert a végén mindig én esek pofára. Én, aki jobban szerette a másikat.
Gyorsan copfba fogtam a hajam, és per pillanat még az sem érdekelt, hogy a hajam olyan, mint egy mócsing. Tényleg. Nem is fésülködtem reggel.
A terepmintás oldaltáskámmal szaladtam le a lépcsőn, miközben Momo ugyanazzal a lendülettel trappolt föl. Kíváncsian néztem a macska után. Majd le, ahol anya állt, egy szivaccsal a kezében.
- Nem akar fürdeni. Pedig ráférne. - haladt el mellettem, gondolom macskakeresési útra.
Végül is megértem Momo helyzetét. Sok sikert neki a túléléshez. Ezt kapja, amiért kikarmolta a szemem.
- Elmentem! - kiabáltam még vissza az ajtóból.
Nem jött válasz, viszont egy örömkiáltást véltem hallani az emeletről. Szerintem...nem Momo javára folynak az események.
És becsuktam magam mögött az ajtót.


Milyen meglepő. Pont estére kell az égnek is kitisztulnia, amikor én alszok. De legalább nem kell minden egyes villámlásra, és dörgésre felriadnom az éjszaka közepén. A hold C alakban terül el a sötét, csillagokkal teli égbolton.
Nagyot sóhajtva a levegő páraként távozik a számon keresztül. Gyorsabbra veszem a tempót. Minél előbb haza akarok érni, minél előbb bent szeretnék lenni a biztonságos és világos házban.
Edzésen persze a kínzó nyújtógyakorlatok után készültünk a versenyre. Vagyis a selejtezőre. Még ha sokat is hiányoztam gyorsan behoztam magam, és már csak párszor felejtem el a lépést, de szinte azt is csak azért, mert álmos vagyok, és nem fog eléggé az agyam.
Minden egyes autóra, ami elhalad mellettem, összerezzenek. De miért? Miért nem érzem magam biztonságban. Ha Rob itt lenne...ha itt lenne, akkor biztos, hogy nyugodtabb lennék. Érezném az illatát, a biztonságos karokat magam körül, amelyek mindenkivel végeznének azon nyomban, ha valaki bántani merne. Gondolom én naivan, persze ennek semmi igazság alapja nincs, hisz tudom, hogy csak játszadozik velem. Magának még nem ismeri be, mert még nem biztos saját magában sem. De egyszer elfog hagyni, amikor talál majd egy nálam jobb lányt. Tudom. Érzem.
Kezemet zsebre dugva mentem tovább, tempósan. Mintha a sötétség elől menekülnék, ami részben igaz is.

Már majdnem a földre borulva csókoltam a padlót, mikor végre benyitottam az eléggé csöndes lakásba. Egyedül Momo dorombolását hallottam meg, de csak az emeleten égett a villany, a folyosón.
Heh. Mindenki bealudt? Pedig még nyolc óra sincs. Gary gondolom kockul, mint általában, de most semmi kedvem benyitni hozzá.
Egy nagyon halk macskaetetés után befészkeltem magam a fürdőszobába, ahol most kivételesen képes voltam több mint fél órát eltölteni. Ki kellett mosnom az agyam, és újra át kellett gondolnom. Mindent. Robbal. A tánccal és a sulival kapcsolatban. És persze nem utolsó sorban Abbyvel és Darennel kapcsolatban.
Remélem nem fogja megbántani, mert Abby igazi hisztikirálynő, és azt a természeti katasztrófát többet nem akarom átélni. A másik dolog, amiért kitekerem a nyakát, ha megbántja, hogy Abby nagyon érzékeny és nehezen viselné, ha valaki átbaszná. Nem úgy mint én, akinek ez már szinte olyan, mint a légzés.
Hajmosás, törölközés után beugrottam az ágyba én is, ahol gyorsan előkaptam a mobilom, hogy csekkoljam az internetet. Barátok, e-mail, és videók. Csak a legfontosabbak.
Ilyenkor még jó horrort se adnak a tévében, ezért a telefonom babrálása helyett, inkább próbáltam aludni. Kipihenni a mait.
Már csak annyit éreztem, mielőtt behunytam volna a szemem, hogy egy doromboló szőrgombóc heveredik mellém.


Hajnal volt. A hold sem sütött már be az ablakomon, csak a fekete üres égboltot lehetett kint látni. A mobilom egyszer csak pittyegni kezdett. Fordultam egyet az ágyban, de kellett pár másodperc, hogy felébredjek és ténylegesen észrevegyem, hogy ez nem az álom része. Tényleg SMS-em jött, az éjszaka közepén.
Várjunk csak! SMS? Ilyenkor? És mégis kitől?
Zombi módba átváltva, hunyorogva pillantottam a mobilomra, aminek vakító fénye nem csak a retinámat égette ki, de a szobát is betöltötte a halvány kék fény. Kellett egy kis reakcióidő, hogy kitisztuljon a kép, és végre elolvashassam az üzenetet.

20. fejezet

Mielőtt a lovak közé csapnánk, van egy kis bejelenteni valóm. Nyugi, semmi komoly, ennek ti is örülni fogtok. Új blogom van a láthatáron, amit hivatalosan is június elsején nyitja ki kapuit. Addig is, szeretnék minél több embert vonzani a blogomra, ezért ha megtennétek azt nekem, hogy feliratkoztok és terjesztitek az "igét" (xdd) annak nagyon örülnék. A blog címe: Egyedül a szigeten, amiből már egy-két célzást le lehet venni. A Prológus már fent van, és eddig van a blognak kemény kettő feliratkozója, aminek félre ne értsétek nagyon is örülök^^
Itt a link: Egyedül a szigeten
Másik bejelenteni való: Az oldalon frissítettem a zenelejátszót, és ne tudjátok meg, hogy mennyit kínlódtam vele. De 2 óra szerencsétlenkedés, káromkodás és gép ütögetés után végre megjelent a blogon is a kis nyuszi. Jól elbújt. (xdd) Úgyhogy értékelném, ha legalább bele-bele hallgattok, ha már ennyit szenvedtem vele. Remélem illik a blog hangulatához, és próbáltam átmenetet képezni a pörgős és a lassúbb zenék között (remélem látható/hallható) meg persze arra is törekedtem, hogy ne ízléstelen zenéket rakjak be, hanem ami a "népnek" is tetszik. Na, nép (xD) jó olvasást azt új fejezethez, remélem tetszeni fog^^

Komplikált érzések. 

Eső már csak harmatszerűen hullott alá az égből. Az idő még mindig hideg volt, a hűvös szellő pedig rátett erre egy lapáttal.
Én pedig meggondolatlanul, csak egy vékony pulóverben szaladtam ki, hogy közbelépjek. A hosszú járdán futottam végig az edzőcipőmbe, hisz sárba nem akartam lépni. Azért mégiscsak edzésre használom.
- Annie! - ordítottam már távolról, mikor megláttam a szőke lendülő öklét.
Kiáltásomra szerencsére abbahagyta, amit elkezdett, és az egész lánycsapat felém fordult.
Zihálva, levegőért kapkodva álltam meg mellettük.
- Mih..történt? - fuldokoltam.
- Lealacsonyítottak bennünket! Szerintük a foci nem lányoknak való sport! Hát én mindjárt megütöm őket... - fakadt ki Annie, és már újból emelte volna fel a kezét, egy újabb ütésre, mire én megállítottam a mozdulatban.
- Ennyire nem kell ezt véresen komolyan venni. - köhintettem. - Hisz csak féltékenyek. - villantottam egy gúnyos vigyort a C-s társaság felé.
- He? - kapta fel az orrát az egyik. - Bármikor legyőznénk titeket...Puhányok. - az utolsó szót már elharapta, de még így is tisztán kivehető volt.
Erre Annie persze újból nekiesett volna, ha nem húzom hátra a pólójánál fogva.
- Látom. Azért vágsz ilyen pofát, ahányszor Annie neked ugrik. - vigyorodok el.
- Ezt vegyük kihívásnak? - lép elő a tömegből Jason.
Oh, szóval Rob pincsije is előbújt a házából? Ez egyre érdekesebb lesz.
- Értsd úgy ahogy akarod, kiskutya...
Már épp vágott volna vissza, valószínűleg, dühöngve, mikor egy kéz összeborzolta szőke fejét.
- Mi ez a nagy felhajtás? - mondta a fekete halál nyugodt hangon, miközben unott szemekkel vizslatott.
Ne... már csak ő hiányzott ide. Persze igyekeztem ma is a lehető legtávolabbról elkerülni, de a sors mindig úgy hozza, hogy összefussunk. Vagy lehet, hogy ő rendezi úgy, hogy így alakuljon?
- A cicababák kihívtak egy mérkőzésre. - vigyorodott el gúnyosan a pincsi.
- Rohadj meg. - "köhintettem".
Bezzeg, ha egy-egy ellen játszanánk már nem lenne ilyen nagy a szád. Mindig a kis pajzsot mögé bújsz, és így be vagy védve általa. Hiszen a kutyák sose hagyják el a gazdájukat.
Rob még mindig rideg szemekkel vizslatott, és végignézett az egész társaságon. Végül tekintete megállapodott rajtam.
- Nem éri meg... - mondta unottan.
- Mi?! - akadt ki Jason. - De miért nem?!
- Nem pazarolom az erőmet, főleg nem kapitányi edzés előtt. - bökte oda hanyagul, majd megfordult, távozásra készült.
Ezen most meglepődtem. Nem hittem volna, hogy elutasítja. Miért érzek dühöt, idegességet? Hirtelen olyan érzés támadt föl bennem, mint pár héttel ezelőtt. Le akarom alázni. A porba akarom döngölni. És bár nem akarom leoltani, még így is kicsusszan a számon pár lealázó szó.
- Nem hittem volna, hogy ilyen kis beszari vagy. Érzed a veszteség szagát? - nevettem föl gúnyosan.
Siker! Megállt, és lassan felém fordult. Szemében látszott az idegesség piros lángja, de még a homlokán kiduzzadó erek is ezt sugallják.
- Bess Russel...kihúzod a gyufát. - fordult meg teljesen, idegesen vigyorogva.
- Ezzel most komolyan megfenyegettél. Többet vártam tőled Robyka. - ráztam meg a fejem lenézőn.
- Kötekedni akarsz? - szorította ökölbe a kezét idegesen.
Ingerültek vagyunk? Általában nem szokott ilyen apróságokon kiakadni.
- Nem. Porba akarlak tiporni. - adtam meg a végső választ.
- Hát legyen. Ha ennyire szeretnéd... - indult meg felém, de a kis kutyuskájának persze bele kellett szólnia. Szájkosarat kéne venni neki.
- De Rob. Nem gondolod, hogy a foci kissé unalmas? - villantott a szőkeség egy eszelős vigyort. Mit tervezel? - Legyen mondjuk...kosárlabda. - egy kis gondolkodás után vágta rá a szerinte megfelelő megoldást.
Erre a kijelentésre persze már az idiótának is fülig szalad a szája.
Szemetek. Én mondjuk tudom az alapokat, de nem vagyok benne biztos, hogy a lányok olyan jók lennének ebben a sportban.
Óvatosan hátrapillantok, a biztonság kedvéért, de úgy, hogy a fiúk ezt ne vegyék megfutamodásnak.
Christina-n kívül mindenki bólint, ezzel beleegyezve a fogadott mérkőzésbe.
- És, ha mi nyerünk? Mit kapunk? - tereli a szót Rob a fogadás részére.
Fancsali képet vágva húzom el a szám. Az hiányzik még az életembe. Még egy fogadás. Köszi, inkább éhen halnék.
- Örüljetek a győzelemnek. - mondom tiltakozón.
- Naa... Még egy kicsi mértékű fogadás se? - próbálkozik újból.
- Álmodik a nyomor.
- Ennyire beijedtél, Bess? - ugrik elő Jason. Hogyne, ő neki mindenhol ott kell lennie és mindenről tudnia kell.
- Még egy szó és megtéplek. - fenyegetem meg, szúrós kék szemekkel, célozva, hogy ennyi Jason-show elég volt mára. Legalábbis nekem.
Veszi az adást, hisz a gazdija háta mögé kuporodik, mostantól onnan figyelve az eseményeket.
- Ha mi nyerünk, akkor... - kezdene bele újból Rob, de én leállítom.
- Nem! Megmondtam! - rivallok rá, és idegesen a lányok felé fordulok, csakhogy ne próbálkozzon újabb lehetőséggel.
- Hányan vagyunk? Christina-n kívül. - mondom suttogva, egy kör alkotva a lányokkal.
- Pont 5-en. Veled együtt. - vágja rá Tana. Nem hiába ő nálunk a matekzseni. Mondjuk ezt az egyszerű számolási feladatot bárki megcsinálhatta volna.
- Ki mennyire jó kosárban? - forgatom a szemem unottan. Rohadékok. A biztos győzelemre mennek. De nem akarom visszautasítani őket, mert akkor azt rögtön győzelemnek könyvelnék el. Amúgy is én szítottam fel a tűzet, én vállalom a felelősséget. - Bocsi, hogy belerángattalak titeket.
- Ne legyél már idióta! - bokszolt bele Annie a vállamba. - Győzni fogunk.
Magabiztossága mosolygásra késztet. Ahogy végignéztem a lányokon, mindenkit feltüzelt a szösz motivációja.
- Hát legyen. - sóhajtottam. - Hajrá lányok. - mosolyogtam biztatóan. Erre mindenki felnevetett.
Furcsán néztem rájuk. Nem értem... Rosszat mondtam volna?
- Nem kell ide ilyen keserű biztatás. Magunktól is tudjuk, hogy győzni fogunk. - adja meg a végszót Jamie.
Mosolyom kiteljesedik.
Heh. Ilyen se volt még. Ők magabiztosabbak, mint én. Csoda történt.
Magabiztosan fordultunk vissza a tornaterem kinti bejárata felé.
Megígértem magamnak, hogy a visszavágó után soha többet nem játszok Robbal. De úgy látszik nem éri meg ilyen hülyeségeket beígérnem magamnak, amit úgyse tartok be.

Az állás már 18:20. És sajnos nem a mi javunkra. Alig 10 perc van hátra a kapitányi edzésig, és a mi csapatunkból már mindenkiről csorog az izzadtság. Viszont az némi reményt ad, hogy a fiúk se tűnnek sokkal frissebbnek. Ahogy azt el lehet várni egy bő fél órás kis meccstől.
Nálunk a labda, amit most kivételesen Katie-nek passzolom, miközben én Robot fogom. Jamie Jasont fogja, mivel a kis szaros igenis jól kosarazik, nem hiába ő tanácsolta ezt a sportot. Figyelhettünk volna rá már az elején is. Rob persze tisztában van az erőviszonyokkal, ezért nem is próbálkozik egy trükkel sem. Katie pontot szerez. 20:20. Ők támadnak. Ha jól védekezünk és mi szerzünk pontot, nyertünk.
Rob időt kér, vagyis inkább egy aprócska szünetet.
- Cseszett meleg van. - törli meg az arcát, majd...majd egy könnyű mozdulattal már le is kerül róla a póló.
Nagyot nyelek.
- Igaz, nagyon meleg van. - sóhajt Jason is és pár pillanat múlva már ő is meztelen felsőtesttel mászkál.
Nem telik kis időbe, míg az összes fiú meg nem gondolja magát és levetkőzve áll előttünk.
Persze az én tekintetemet jobban lefoglalja Rob felsőteste. Nem hiába, hisz szép kidolgozott hasizma van a drágának, és ahogy az izzadtság cseppek a hajáról legördülnek a mellkasára...Na most kell leállnom!
Robnál a labda, aki nagy iramban fut felém. Muszáj nekem megállítanom, nem törhet elő belőlem most a hiszti, és persze az orrvérzés, ha nyerni szeretnénk. Márpedig én nagyon is szeretnék.
Rob próbál mellettem elsuhanni, de nekem sokkal gyorsabbak a reflexeim és kiütöm a kezéből a labdát. Nem volt szándékos, de véletlenül a kezemmel gyorsan végigsimítottam a hasfalán, amibe még bele is borzongtam. Pfújj. Kezet kell majd mosnom. A labdát Jamie-nek passzolom, aki a palánk felé fut, és én is követem. Rob is gyorsan kapcsol, szintúgy lohol utánunk. Még a palánk alatt Jamie nekem passzol, mivel ő nem olyan jó zsákolásban. Még a levegőben elkapom a labdát, és zúznám is be, de Rob tekintete valahogy nem engedi. Azok a dühös és rideg kék szemek. Mintha azt mondaná "Ha be mered dobni, hamarabb leszel felcsinálva, mint gondolnád.". De már késő. A labda súrolja a hálót, és pontot szerzek a csapatomnak. Nyertünk.
A lányok örömtelien borulnak a nyakamba, engem ünnepelve. Nem értem. Hisz nem is az én érdemem. Hanem a csapaté, én csak az utolsó pontot szereztem meg.
Jason dühöng, mint egy hisztis picsa, Rob pedig...Rob pedig ökölbe szorított kezekkel áll és a földet pásztázza.
Idegesítő érzés ugye? Heh. Ugyanezt éltem át a visszavágón is. Csak te még rátettél arra egy lapáttal, hogy még elviselhetetlenebb érzés legyen.
A kapitányi mindjárt kezdődik. És valahogy nem engedi a lelkiismeretem, hogy Robbal még egy órát eltöltsek. Ráadásul fáradt is vagyok. Ezután még táncedzésre is kell mennem szóval inkább hazamegyek. Fojtogató a légkör Rob körül, ezért inkább egyedül hagyom. Neki is hozzá kell még szoknia a veszteség ízéhez, és én ahogy őt ismerem nem lesz neki könnyű. Főleg, hogy én vittem be a győztes zsákolást.
- Francba. - sziszegi az illető, miközben belerúg az ajtóba.
Erre persze nemcsak a kilencedikesek csapatkapitánya, hanem még a felsősöké is összerezzen. A csapatkapitányok már gyülekeznek. Én pedig izzadtan, mivel volt annyi eszem, hogy nem öltöztem át, elhagytam a tornatermet.

Csönd. Az iskola folyosója olyan csöndes. Csak a tornateremből hangzik még fel egy-egy nevetés, és gúnyos szó, ahogy a lányok örülnek a győzelemnek. Megígértük, nem fogjuk elhíresztelni a suliban ezt a megalázó sztorit, de cserébe nem fognak többé a "a lányoknak lányos sport való" szituációval zargatni. Rob viszont nehezen viseli, hogy vesztett. Okát viszont még mindig nem értem. Ennyire nem tudná elviselni, hogy egy lány jobb nála, vagy csak egyszerűen én vagyok az oka?
Mikor befordultam a szekrényekhez a sarkon, azzal a lendülettel vissza is fordultam.
- Igen, az szerintem is nagyon jó film! - viháncol Abby közvetlen közel Daren mellett. Óvatosan kikukucskálok, miközben egy szekrény mögé húzódok.
Mit csinálok? Most komolyan kihallgatom a beszélgetésüket?
- Nem is tudtam, hogy szereted a horrort... - Daren hangja egyre jobban távolodik, ahogy kilépnek az iskola bejáratán. Abby még nevetve válaszol neki valamit, de azt már nem hallom.
Arcomon keserű mosoly jelenik meg.
Tehát ezért nem szoktunk mostanában együtt hazamenni. De legalább boldog. És ennek örülök. Legalább Ő boldog. Amíg én még mindig nem tudok Robnak megfelelő választ adni, mivel még a saját érzéseimben se vagyok biztos. Tiszta idióta vagyok. Egyáltalán miért erőltetjük? Miket beszélek, hisz ő erőlteti. De miért? Miért nem maradunk ellenségek és oltjuk szét egymást, mint régen? Mikor mindig csak minket hívattak le az igazgatóiba, amiért egy újabb verekedést, illetve veszekedést produkáltunk.
Nem akarok több csalódást átélni. Nem akarok több fájdalmat elviselni. Tapasztalatból tudom, hogy a fiúk csak kihasználnak, átbasznak és hazudnak. Ezért nem bízok meg Robban sem, és a saját érzéseimben sem.
Lassú léptekkel indultam meg újból a szekrények felé.
Abby a tökéletes példa arra, hogy a mázlisság az velünk születik. Abby még egyszer sem csalódott egy általa szeretett személyben és egyszer sem dobták ki, amiért nem volt hajlandó "dolgokra". Mert őt még egyszer sem használták ki, és mindig szerencséje volt, ha pasiügyről volt szó.
A vizes cipőm legalább már megszáradt, ezért az át tudom váltani. Az eső sem esik már, így szerencsére nem fogok megázni.
Sikeresen felküzdöttem magamra a kabátom, majd táskával a vállamon léptem ki én is az iskola bejárati ajtaján. Milyen érdekes... az idő pont olyan borús, mint a hangulatom.