3. fejezet

Az edzés

- Nem jó! Újra! – ordít ránk Phill, most már ötödjére. Úgy látszik a csapat ma nincs túl jó kedvében. És még ez is rátesz egy jó nagy adag lapáttal, a már eddig is pocsék kedvemre. Amúgy bő fél órát késtem. Rendesen futottam a busz után, hogy ne késsek még többet. Nem szeretném kitalálni mi lett volna, ha 1 órát késtem volna. Így, a késésemnek hála, most fél óránál tovább kell gyakorolnunk ezt a szart. Nem kell mondanom, nem kevés „most meghalsz” és barátai jellegű pillantást kaptam jutalmul. Ne engem szidjatok! Az egész Rob hibája. Én is szépen nézek ki, hogy másra próbálom kenni…
És már megint elrontottam a lépést! Basszameg! Phill nagyon szúrós szemekkel néz. Hmm..folytassuk tovább, mintha mi se történt volna… Nagyszerű! Nem vett észre! Egyszerűen zseni vagyok! Nem is csodálom, ha elrontok pár lépést. Cseszettül fáradt vagyok, és ez is Rob hibája. Rendesen megfutatott a fekete, az tuti. Ezt még megkeserüli… na, meg a buszos eset. Az is rendesen lefárasztott.
- És vége! Pihenhettek. – állítja le a zenét Phill. Van Isten! Pihenő. Már rég vágytam ennyire pihenőre.
De, azért Phill helyzetét is megértem. Pár hét és verseny. Megértem, hogy frusztrált, de még azt is, hogy elfogyott a cigije, de ennyire túlhajtani minket… Ma este nem virrasztok! Haza megyek és első dolgom lesz, hogy ledöglök az ágyra!
Lehuppanok az egyik székre, éppen a cuccom mellé. Előkotrom a táskámból az innimet és vadul kezdek inni. Kóla. Utálom a vizet. Olyan semmilyen íze van.
- Hi! Mizu? – ül le mellém Ash. Oh, szóval te nem utálsz? Végre valaki aki nem ölni tudó tekintettel méreget! Amúgy táncos társam, már 3 éve. 1 évvel idősebb. Én vagyok az egyetlen lány a csoportban, akivel jóba van. Nem is nagyon szokott lányokkal barátkozni, ő inkább az a magának való típusú srác.
- Nagyon semmi. Csak kibaszottul fáradt vagyok. – dörzsölöm meg fáradtan a szemem. Hogy kibaszottul? Enyhe kifejezés…
- Ki akarnak nyírni. – biccent a barna fejével a háta mögé. Egy kis csoport csitri, akiket amúgy személyesen is ismerek, összegyűlve vadul duruzsolnak, és közbe néha-néha felém néznek. Édesek. Ennyire nem tudják leplezni a szándékaikat?
- Nem tud érdekelni. Úgy is nagyobbat ütök. – vonok vállat. Ami igaz is. Úgysem kezdenének ki velem. Félnek tőlem. Vagyis…inkább úgy mondanám, hogy nem arról vagyok híres, hogy előbb megbeszélem a dolgokat aztán ütök…
- Az biztos. – nevet a barna. – Tapasztalat. – vigyorog. Igen, igen. Volt okom rá, és nem is vagyok rá büszke. Megijesztett! És reflexből jött! Azóta tudja, hogy nem tanácsos  a hátam mögé lopakodni, főleg nem sötétben.
- Úgyhogy csak óvatosan. – emelem fel az egyik ujjam, fenyegetően. Persze nem gondolom komolyan, csak ezt a látszatot keltem. Ha banda háborút robbantok ki az edzésen, Phill leszedi a fejem, az természetes. Nem szeretném újra átélni.
Meg, ha nincs rá okom, hogy felpofozzam őket, akkor felesleges. Nem fogom rájuk pocsékolni a maradék erőmet is.
Phill hangja viszont tudatja velünk, hogy ideje abbahagyni a „bájcsevejt”. Kedvtelenül vánszorgok vissza és állok be a kezdő helyemre. Semmi kedvem nincs most újból tízszer végigcsinálni a koreográfiát. Uh, sosem gondoltam volna, hogy ilyet mondok. A fáradság beszél belőlem. Ez is Rob hibája…

Két fiú sétál az utcán. Épp hazafele tartanak, és beszélgetnek. Egy fekete hajú és egy világos szőke hajú.
- Anyád! Komolyan mondod? – böki oldalba a fekete barátját. Meglepett arca azt sugallja, hogy nem hiszi el, amit az előbb barátja mondott neki.
- Teljesen komoly. – röhög tovább a szőke. – Mikorra lett elhalasztva a meccs? – vált gyorsan témát.
- Nem lett megbeszélve. – pásztázza a földet az említett. Amikor megtalálja a neki rokonszenves kavicsot, egy nagyot rúgva belé, halad tovább. Ugyan ezt a folyamatot megismétli, mikor újból eléri a kiválasztott kavicsot.
- Mindegy. Úgyis le fogod győzni a szöszit. – néz fel az égre unottan a szőke. Ettől a mondattól kissé kirázza a hideg a feketét. Legyőzni? Furcsa. Mostanában minden olyan furcsa mikor a közelében van. Egyelőre még ő sem tudja, hogy miért. Hisz ellenségek. Ahogyan a két osztály is erős ellenszenvet táplál egymás iránt, már kilencedik óta. Már több mint egy éve tart a versengés.
- Igen, legyőzöm. – jelenti ki határozottan, viszont belsőleg egyáltalán nem határozott. Válaszút elé ért. Még nem tud választani, de nem sok ideje maradt már hátra. Hamarosan választania kell majd.
- E felől semmi kétségem. – vigyorodik el a társa biztatóan. A fekete is öntétlenül elmosolyodik. Legalább a barátja ne vegye észre kedvetlenségét.

Hideg van. Borzasztóan hideg. És persze már sötét is. Mivel tél van hamarabb sötétedik. Pedig már január közepe van, ideje lenne már világosodni! Utálok sötétben hazabotorkálni. Nem, nem a pedofiloktól félek, mert ha erre kerülne a sor, úgyis szétverem őket. Inkább mondjuk úgy gyerekkori fóbia. Nem szeretem a sötétet és kész. Alig várom már, hogy hazaérjek. Ledőljek a meleg ágyamba és végre aludjak. Ha Gary felmer ébreszteni, kikaparom a nyakát. De a karmolás nem túl csajos?  Mindegy, az a lényeg, hogy meg se próbáljon felkelteni idő előtt. Az utcánkba befordulva gondolkozok tovább. Leginkább értelmetlen dolgokon, ami éppen a fantáziámat izgatja. Kiszemelek magamnak egy kavicsot, majd egy rúgással arrébb el is távolítom az útból. Mikorra is lett elhalasztva a meccs? Baszki, nem lett megbeszélve. Muszáj lesz holnap odamennem a feketéhez és egy újabb időpontot megbeszélni. Nem szívesen vagyok a közelébe. Legalább alkalmam nyílik arra, hogy jól kiosszam. Hisz miatta voltam az edzésen amilyen. Amiért mellesleg edzés után Phill jól le is cseszett. Szóval ne várjon kegyelemre. Tőlem? Végül is…

Megállok a kapunk előtt. Kezemet a kilincsre helyezem, próbálom kinyitni. Persze zárva. Oh, miért is lenne nyitva. Morcosan kezdek el kutakodni a táskámba, a kulcscsomó után. Ilyenkor át szoktam ugrani a kerítésen, mivel lusta vagyok előhalászni a táskámból a kulcsokat. De ez most kivételes eset, mivel hulla fáradt vagyok. Sok próbálkozás után csak sikerül előteremtenem a megfelelő kulcsot a kapu kinyitásához. Ne kérdezzétek hogyan, de sikerült. Végre be tudtam menni a kapun, a bejárati ajtó már sima ügy volt. Gary biztos itthon van, és ő sose zárja magára az ajtót. Kivéve, ha barátnőt hoz. De azt az élményt remélem, nem fogom még egyszer átélni. Gond nélkül léptem be az ajtón, és láttam neki a csizmám levedlésének. Ami újabb nehézséget szokott okozni. Miután sikeresen lehámoztam magamról a ruháim nagy részét, táskával a vállamon battyogtam föl a lépcsőn.
- Bess, itthon vagy? – jön egy női hang a konyha felől. Gondolom anya az, más nő nagyon nem tartózkodik itthon. Meg persze anya hangját fel is ismerem szóval nem értem honnan jött ez a furcsa gondolat.
- Nem. – mormogom az igazán értelmes választ. Ha hallja, hogy valaki megy fel a lépcsőn, akkor az miért ne én lennék? Végül is lehet betörő, vagy épp Gary, szóval jogos kérdés volt. Csak szeretem másokra ráhozni az idegbajt.
- Valami baj van? – jön az újabb kérdés, persze a konyha felől. Hirtelen, de nagy érdeklődést irányítasz a lányod felé, ami természetes. Csak ne ilyenkor, mert nem vagyok a legjobb kedvembe. A rosszindulatomat meg nem akarom anyára hárítani.
- Fáradt vagyok. Ennyi. – haladok tovább a lépcsőn. Ennyi társalgás mára elég is volt. Nem akarok tovább megmaradni egyhelyben, pont a lépcsőn nem. Félő, hogy állva elalszok.
Pechemre még fent összefutok Garyvel, aki egy tálcát visz le nagy bőszen. Nem is nézek rá, inkább csöndesen elhaladok mellette. Még csak az hiányzik, hogy neki álljon itt engem sértegetni. Amit amúgy most sem hagy ki:
- És a testvéri szeretet hol marad? – vigyorog hátrafordulva. Testvéri szeretet? Olyan van közöttünk? Már hogyne lenne, ritkább esetekbe. Mikor nem jön rá az idegesíthetnék.
- Csitt most fáradt vagyok. – ballagok tovább a szobámat célba véve. Könnyen elintéztem remélem, nem szól vissza többet. Annyi esze csak van, hogy látja, rajtam nem vagyok beszélgetős kedvembe. Vagy csak nagy ívben szarik rá?
- Uh, a fekete aura csak úgy sugárzik körülötted. Valaki nyűgös. – mutat felém. Ha most nem lennék ennyire kifulladva, már nem élnél. Legközelebb. Majd legközelebb még visszakapod. Nem is szólok neki vissza semmit, haladok némán tovább. A srác beletúr, szőkésbarna hajába, majd eszébe jut, hogy még le kéne vinnie a tálcáját. Úgyhogy elindul újból a konyha felé.
Belépek a szobámba, a táskámat persze a legtávolabbi sarokba hajítom, és berúgom magam után az ajtót. Illedelem. Ez csak egy jelzés a kívül lévőknek, hogy ne merészeljenek zavarni. Mert valaki fej nélkül végzi. Lehuppanok az ágyra, fejemet egy párna alá gyömöszölöm. Nyávogást hallok mellőlem, majd halk dorombolást. Fáradtan kapom fel a fejem, és megsimogatom kedvencem fejét.
- Bocsi, Momo. Aludtál? – simogatom mosolyogva az alig 5 hónapos cicust. Fura név egy macskának, de ez jutott először eszembe, mikor megláttam az út szélén. Persze anyát nem kellett sokáig győzködni a háziállat maradási szándékáról, bátyó és anyám pasija már nehezebb eset volt. Végül is a macska imádók tartsanak együtt.
Anyám pasija. Ki nem állhatom. De ezt szerintem ő is tudja. Sőt, Gary se kedveli, de ő nem mutatja ki annyira az ellenszenvét, mint én. Taylor. Annyira pedálozik, meg próbálna beilleszkedni. De sosem fogja az igazi apámat helyettesíteni, sosem fogom elfogadni. Hiába próbálkozok. Még akkor sem ha a kis pénzeszsák tele halmoz ajándékokkal. Ő nem az apám, és nem is helyettesítheti. Amúgy apum olyan 3 éve lelépett. Abban az időben sokat veszekedtek anyáék, és a válás egyszerűen elkerülhetetlen volt. Egyik nap arra jöttem haza, hogy apám össze cuccolva egy taxiba ül és elhajt. Nem sírtam utána, de mély nyomot hagyott bennem. Szerettem az apámat, nem tagadom, még most is szeretem. Ezért sem helyettesítheti senki, főleg nem egy olyan fazon, mint Taylor.

Nyűgösen magamra húztam a takarót, majd előkotortam a zsebemből a BlackBerrymet, és a fülesemet. Zene. Ez mindenre a megoldás. Az egyetlen, ami menedéket nyújt a családfrásztól. Momo is mellém telepszik és szuszogva, dorombolva gömbölyödik össze. Te ugye megértesz? Miért is értenél, hisz macska vagy…
Zenével a fülembe, fürdetlenül, méghozzá egy macskával az ölembe aludtam el.