37. fejezet

Egy illat, örökké. 

enyhe perverzió, enyhe utalások, csak az olvassa, akinek nincs ellenére.

Homályos tekintettel lebegek. Gondolatok. Mi értelme van? Csak elvonja a figyelmet valami másról.
Erős kezek tartanak, ahogyan felfelé haladunk a lépcsőn. Vigyáznak rám, hogy le ne essek.
Nem szólok hozzá, ő sem hozzám. Hisz felesleges. Csupán annyiból megértem, ha ránézek. Ránézek, és látom a szemeiben a csillogást. Már nem bír várni.
Türelmetlenül dob le az ágyra, majd mellém fekszik. Tehetetlen vagyok, és egyben ég tapasztalatlan is. Most...mit kéne tennem?
Lassan felülök, és végignézek rajta. Teste ellazult, csupán egy párnát szorongat a fejénél. Ő is hezitált már ezen, látszik rajta. Zavarban van, és a párnával próbálja leplezni. Heh.
Tudatosul bennem, hogy most végre enyém lehet a vezér szerep. Fölé kúszok. Hosszú hajam a mellkasát súrolja.
- Ennyire zavarban vagy, édes? - simogatom a hasát. Mozgolódni kezd.
- Ki nem lenne az, egy ilyen helyzetben? - kérdez vissza, a párna alól nyöszörögve.
Túl aranyos. Egyszerűen túlontúl aranyos.
Már nem én irányítom a tudatalattimat, hanem egy másik személy. Egy másik én lakozik bennem, aki most átvette az irányítást a gondolataim felett. Hisz ismerem magam, alap esetben nem lennék ilyen bátor, egyenesen még a gondolattól is undorodnék. De most? Mintha ez természetes lenne.
Apró puszikat lehelek a mellkasára, hasára. Pólója alá nyúlok, egy ujjal végigsimítok minden egyes kockán. Nem hiába a sok edzés, a gyümölcse kézzel fogható. Ha már szemmel nem látható, hisz ha csak ránézek, szénné égek a zavartól.
Most mégis felhúzom a pólóját, lassan, mintha csak mazochistán váratnám a dolgot. Igen, ez határozottan nem én vagyok. Hisz az eredeti énem már rég a szoba egyik sarkában bujkálna, most viszont kiéhezett szemekkel csapok le az áldozatomra.
Csókokkal telehintek minden egyes kockát, hasának és mellkasának minden egyes felületét. Puszinként haladok lefele, a "lényeg" felé közeledve. Viszont még a domborodó felület előtt megállok.
Mit kéne csinálnom? Biztos, hogy ez így helyes? Így kell lennie? A kapcsolatunk megérett már a folytatásra. Istenem, nehogy már most merészkedjen elő a bátortalanabbik Bess!
Hezitálásomra Rob is felkukucskál, már nagyon kíváncsi a folytatásra. Mintha az gondolná: Vajon most tényleg meg fogja csinálni?
Nagy levegőt veszek, és kezemmel végigsimítok a kidudorodó felületen, hogy még szokjam az érintését. Ha ezt most elmesélném, egy pár hónappal ezelőtti ikertesómnak, visszaküldene a saját időmbe. Totál hihetetlen, totál zavarba ejtő, és soha többet nem fogok Rob játékaiba belemenni!
Persze Bess, csak nyugodtan áltasd magadat. Ez úgyse fog megtörténni.
Homályos lepel hullik az agyamra és szemeimre. Csak cselekszek, és nem gondolkodok.
Kigombolom farmerjét, majd a cipzárt is lehúzom. Belátás nyílik sötétkék alsójára, ami egy bizonyos helyen furcsa alakot vesz fel. Rob már belemarkol a párnájába.
Lehunyom a szemem, és az alsónadrágot is lehámozva róla, veszem elő férfiasságát.
Alakra mérve furcsa, tapintása bőrszerű, és hogyha méretre mondanám: aztarohadt'. Nagy! Vajon Rob apukától örökölhette? Rob anyucinak sem lehetett jó dolga mellette, ha még két gyereket szült.
Ahogy a kezemet mozgatni kezdem, fel-le minden valóságossá válik. Én tényleg...tényleg megtettem ezt. Rob miatt? Vagy magam miatt is?
Idáig hallom, ahogy Rob halkan liheg, ami több mint zavarba ejtő. A hangok, az érzései, az én érzéseim... minden közrejátszik.
Nem telik bele sok idő, míg meggondolom magam, és kezem helyett a számat is használatba veszem. Főleg úgy, hogy Rob az isten szerelmére se akar elmenni, pedig már az iskola óta tartogatja. Már fáj a kezem. Számba fogadom merev tagját, nyelvemmel többször is végigszántok rajta.
Remélem Rob egy ideig nem szeretne felnézni a párna fogságából, hisz ez undorító. Undorító látványt nyújthatok a számára, és ez épp elég. Épp elég neki érezni is, hogy törődök vele, látnia nem kell. Íze? Nincs kifejezetten, igazából semmivel sincs bajom. Persze az egyetlen kifogásolható dolog az egészben a gondolat, a tény, hogy én mégiscsak Rob tagját kényeztetem. Ahányszor átfut az agyamon a gondolat, annyiszor is remegek meg.
Rob lihegése szaporábbá válik, hamarosan elérkezik a csúcshoz.
És én még azt hittem nem lesz ennél zavarba ejtőbb kitörése, hát tévedtem. Csúnyán tévedtem.
Gyorsabb tempóra váltok, nyelvemmel minden manővert kipróbálok, hogy Robnak minél élvezetesebb legyen. Hirtelen moranással élvez el.
Ezzel persze nincs semmi baj, csupán annyi, hogy legalább előre szólhatott volna. Nos, a meglepetés eléggé váratlanul ért, így a furcsa érzés hatására az anyag felét lenyeltem, a másik fele pedig gusztustalan csíkokban folyt le a szám szélén.
Moccani sem mertem, egyszerűen az érzés és a furcsa íz, ami a számban kavargott, letablózott. Rob felkelt az ágyról, nem törődve gusztustalan kinézetemmel megcsókolt. A furcsa íz elkavarodott, én pedig egyre csak azon gondolkodtam, hogy: Megtettem. Én tényleg meg mertem ezt tenni.
Belegondolva, most konkrétan pici Robok ficánkolnak a számban, és az ő szájában is. Felfogni sem merem még egyelőre.
Rob elválik tőlem, és egy ragadós nyálcsíkot húz maga után nyelvével. Ez kész, most semmisülök meg.
A régi Bess visszatér a téli álmából, és halk sikítással húzódik a szoba egyik sarkába. Még szabad szemmel is látni, ahogyan füstölög a fejem.
Ez égő, totál égő, ha ezek után még nem hagy el, akkor soha!
Rob eleinte furcsán néz rám, ami kiakaszt. Mit gondolhat? Tuti perverz állatnak tart. Én nem akarok így meghalni!
- Olyan aranyos vagy. - könyököl rá a combjára, hogy fejét megtámassza.
Már megint. Ez az ellenállhatatlan mosoly. Egyszerűen kikészít. Túl édes!
- Halj meg! - szitkozódok a sarokból.
- Úgy szeretlek. - áll fel, és közelebb lép hozzám.
- Takarodj! Maradj a seggeden, hallod?! Maradj ott! - hisztizek, miközben mániákusan az ágy felé mutatok, kihűlt helyére.
- Bess, én nagyon szeretlek. - guggol le, pontosan elém. Mélyen a szemembe néz, és úgy mosolyog.
Nem bírom, egyszerűen nem bírom! Direkt csinálja. Az a taktikája, hogy majd így a lába elé olvadok.
- Utállak... - morgom a szám alatt, és inkább a hajam mögé rejtőzök.
- Dehogy. Te is szeretsz. Különben nem tetted volna meg értem. - mosolyog még mindig.
Érzem, ahogy fokozatosan elvörösödök, mígnem az arcom végleg felveszi a paradicsom színét. Ikertornyok.
- Szerintem jobban tennéd, ha visszaülnél az ágyra.
- Miért?
- Mert a végén még fejen baszlak valami tompa tárggyal, hogy lassan vérezzél el. - mosolyogtam rá.
- Mindig is szerettem a szadista énedet! - ölelt át szorosan.
Próbáltam kiszabadulni, de ez a tervem is megbukott. Mint ahogy az előző ezer, akárhányszor megölel. Megadom magam, és én is megölelem.
Úgy érzem, hogy most először engedtem magamhoz ilyen közel valakit. Ő az első aki áttört minden gátat, és csalás nélkül lopta be magát a szívembe. Ki hitte volna, hogy ez az ember pont a legfőbb ellenségem lesz.
- Bess...Nem baj, ha...alszok egyet? - nehezedik el fokozatosan a teste.
Ez mind szép és jó. Lenne, ha nem rajtam feküdne ez a dög.
- Mi? Nehogy már rajtam aludj el! Hát ketté ütlek! - ütögetem a hátát, hogy felkeltsem.
- De olyan jó itt... - suttogja, már félálomban.
Persze. Most is az van, amit ő akar. Hisz nincs szívem fölkelteni, csak azért, hogy arrébb vánszorogjon 2 métert az ágyáig.
- Tényleg? Ez most komoly? Itt akarsz aludni?
Nincs válasz. Nagy a valószínűsége, hogy az elkövetkező órákban nem is lesz. Viszont akkor már túl késő lesz.
Beletúrok a hajába. Olyan jó illata van. Tipikus Robos illat. Amilyen egyik fiúnak sincs, csak neki. És én csakis ezt az illatot akarom érezni, örökké.


Bessnek 86 napja van hátra az esküvőig

36. fejezet

Mindenestül

Az utcákon már csak gyéren járnak az autók, már mindenki a munkában van. Az öregek is már visszafele jönnek a paicról, miután már megvettek minden fontos dolgot. Csak mi vagyunk az egyetlen kivételek, és legidiótábbak ahhoz, hogy a suliból ellógjunk. Hogy miért? Fasz se tudja. Jah, de, Rob tudja. De baszik elmondani. Inkább játssza a lovagot, és a hátára véve visz el hozzájuk. Mint az elrabolt szép királylány. Kár, hogy királylány se vagyok, és még szép se.
- Rob... - könyökölök a vállán, háttal a forgalomnak.
A kereszteződésnél állunk, és várunk. Nem látom, bár tuti, hogy piros lámpát kaptunk.
- Igen?
- Miért csinálod ezt velem?
- Mit?
- Ezt az egészet, te buzeráns! - vágtam rá a hátára.
- Ha ezt folytatod a végén már nem lesz gerincem... - nyavalygott.
- Ha tudnád mennyire nem érdekelsz. - vágtam vissza idegesen.
- Egyél egy snikerst. - próbálkozott a hülyeségével, de figyelmen kívül hagytam.
- Miért kell belerángatnod az összes elcseszett dolgodba? - vertem a hátát mániákusan, nem is törődve azzal, hogy a lámpa közbe zöldre váltott, és a mellettünk elhaladó öregek mind minket néztek.
Nem szól semmit. Inkább gyorsít a tempóján.
- Hallod?! Miért kell mindig így...így... - gondolkodok.
Nem, nem jut az eszembe semmi frappáns. Szeretni szeret, mindig is szeretni fog, és szeretett is, ezt már ezerszer hallottam. És miként fejezi ki? Így?! Ez lenne a hála? Szép...
- Szeretlek Bess...
- Persze, hogy szeretsz. Csak épp nem érzem. - mondom unottan.
- Akkor majd elérem, hogy érezd. - mondja, viszont a hangjában akkora perverzséget véltem felfedezni... Már egyenesen félek tőle.
Gyors tempójának köszönhetően észre se vettem, de már a háza előtt álltunk. Vagy az idő telik túl gyorsan, vagy csak a gondolataimba merülve nem érzékelem az idő múlását. Miért is múlik az idő? Mi élünk az időért, vagy az idő azért létezik mert mi is létezünk? Ezek bölcs gondolatok... Se vége, se eleje. Mint a kapcsolatunknak is.
Fél kezével már ki is nyitotta a kaput, másik kezével a derekamat fogta, hogy le ne essek.
Nem akarom neki mondani, de már konkrétan fáj a hasam. Azért a sulitól az otthonáig vezető út nem kis túra, főleg nem az izmos, kemény vállán utazva.
A házban nem meglepő módon nem volt senki, még az apja se. Hmm...Pedig érdekes lett volna a jelenet. Mi betoppanunk így, ő pedig kávéval a kezében éppen újságot olvas, és még a kávé is kiesik a kezéből. Fény derül a fia apró, perverz titkaira és végre örökre eltiltja tőlem. Vagy megint elhittem?
Rob végre letesz a válláról, én meg már újból félig könnyes szemekkel állok előtte. Nekem szerintem megárt ez a túl sok gondolkodás. Mindig olyanokon filózok, hogy ő tuti nem szeret, fog mást találni helyettem és persze ezeknek a durvább változatai. Pedig pontosan jól tudja, hogy nem tudnék nélküle élni.
Csak egy apró mosollyal letörli a könnyeimet az arcomról. Sajnos tudja. Belenéz a szemeimbe és már tudja, hogy mi jár a fejemben. Kibaszott gondolatolvasó.
- Szeretlek. És ezt érezni is fogod. Megígérem, örökre. Ezért mondok ennyi kijelentő mondatot. Tényleg. Eskü. - mondta a szemembe.
Nevetek. Már megint. Egyszerűen nem tudok mellette szomorúnak maradni. Ez is a szerelem miatt van? Vagy csak egyszerűen annyira gyökér, hogy mindig eléri, amit akar?
- És...most, hogy nevetsz. Jöhet a békülős szex.- bújt hozzám közelebb.
- Elhitted. Csúnyán elhitted. - fordultam sarkon.
Hiba volt. Jó tanács, ha a barátod felizgult állapotban van, soha ne fordíts neki hátat. Kihasználja. Durván kihasználja.
Még átgondolni sem volt időm a döntésem, már a hátam mögött termett és szorosan ölelt át. Újból a nyakamat vette a középpontba, és egyre csak azt pusztította.
Szánalmas. Mikor fogok már egyszer én vezetni? Mikor leszek már én is domináns? Tök gáz, hogy amíg ő elvan, én itt nyöszörgök. Mert hát be kell vallanom, eléggé élvezem.
Ahogyan nyelvével többször is végigszánt az adott felületen, majd újból szívni kezdi.
Lassan, szinte észrevehetetlenül kezd el terelni a kanapé felé, ahol gyengéden ledönt az ágyra. Tekintete mámoros. Nagyon...nagyon nem sejtet semmi jót.
Én persze teljesen józan vagyok, ilyen idegállapotban nem tudok ellazulni.
- Rob...én még nem akarom. - nyögöm ki, a lehető legrosszabb pillanatban. Ezzel minden idilli romantikus pillanatot a porba döngölve.
Először csak szótlanul néz le rám, majd sóhajtva leszáll rólam. Lehuppan mellém a kanapéra.
Most csak némán ülünk. Ketten. A bizonyos fehér kanapén. Ahol minden elkezdődött. Gondolatok ezrei futnak át az agyamon.
És ha igent mondok? Azzal sok minden megváltozna. Konkrétan minden.
- Jó. Megértem. - túr bele a hajába zavartan. Látszik, hogy nem igazán tud mit kezdeni a helyzettel.
Olyan kis aranyos. Tiszta piros az arca. Tehetetlen.
Közelebb húzódok hozzá, majd óvatosan a vállára hajtom a fejem.
- Majd. Hamarosan. - mondom neki biztatásképp.
- Tudom. Várni fogok rád, mert minden egyes másodperccel közelebb kerülök hozzád. - simogatja meg az arcom.
- Rob. Te néha, olyan bölcs tudsz lenni.
- Miért csak néha?
- Mert csak néha vannak jó pillanataid. Alapból egy seggarc vagy.
Minden csaj bomlik érte, bárkit megkaphatna félkézből, ezüst tálcán. Ő mégis értem él, rám vár, engem szeret. Miért? Mit tettem, hogy a karma ezt nekem kamatostul visszafizette? Egy ilyen degenerált csoda képében?
- Benne lennél valami őrültségben? - kérdeztem tőle félve.
Hisz ez az ötlet csak random ugrott ki a fejemből. Nem biztos, hogy ő is benne van.
- Mire gondoltál? - kérdezte meg. Fokozatosan elvörösödök.
- Hát, tudod. Most hogy ellógtuk az iskolát, és nem tudunk mit csinálni... - nem tudtam folytatni, elhallgattam. Erre bezzeg már rögtön felfigyelt.
- Én hallgatlak. - mondta, félmosollyal.
Az a pimasz félmosoly. Bárcsak lerohadna az arca...
- Benne lennél...ha... - próbálom kinyögni, persze nulla sikerrel.
- Ha? - hajol közelebb.
Egyre kíváncsibb. Ez nem jó jel...
- Ha kielégítenélek? - bököm ki a várva várt szót, összeszorított szemekkel.
Nem, egyáltalán nem akarom látni a reakcióját. Még a jeleit se. Tuti kiakadt!
Persze nem lenne ember az ember, ha most nem ölne meg a kíváncsiság. Fél szememet kinyitva legelőször a nagy vigyort láttam meg az arcán, amibe beleborzongtam. Nem...nem akarom elhinni, hogy ilyet mondtam.
- El se hiszem, hogy te kérdezted meg először... - mondta halkan, nekem bújva.
- Nem hiszem, el hogy gondolkodtál már rajta! - csaptam idegesen a hasára, mivel ez volt az a felület, amit legelőször ért a kezem. Összegörnyedt.
- Rohadt perverz!
- Szerinted most mégis ki kérdezte meg ezt? - nyöszörögte.
- Nem érdekelsz!
Kiabálásomat hosszas csönd követte. Túlságosan is nyomasztó csönd. Valamit elhamarkodtam volna? Nem kellett volna megkérdeznem?
Vajon a kapcsolatunk megérett már a folytatásra?
- Szerinted továbbléphetünk a következő szintre? - kérdezte Rob. Én megmondtam, kicseszett gondolatolvasó!
- Nekem nem lenne vele problémám. - mondtam felelőtlenül.
Persze igenis van vele problémám, csak az efféle kételyeimet is inkább félredobom, csakhogy végre kiélje a perverz elképzeléseit. Túlságosan is papucs lennék?
Látszott, ahogyan a szeme csillogni kezd, és felpörög. Tisztára mint egy gyerek, aki nem kapta meg eddig a büntetésben elvett játékmackót.
- Istenem, Bess! Úgy örülök, hogy a barátnőm vagy! - ölelt meg olyan nagy hévvel, hogy újból felborultunk. Csak nem éppen a kanapén landoltunk, hanem a földön.
- Csak ezért szeretsz, mert ezt megteszem érted? - fészkelődtem, hisz azt a bizonyos keménységet még mindig éreztem a lábamnál.
- Nem. Én mindenestül szeretlek! - fúrta bele az arcát a nyakamba.
- Mindenestül? - kérdeztem vissza.
- Mindenestül.
Enyhén megnyugodtam. De persze ez a nyugalom sem maradhatott meg sokáig. Hiszen amint felemelt a földről, újból átfutott az agyamon az elkerülhetetlen. Én most tényleg beleegyeztem ebbe?

35.fejezet

Szekrény, második felvonás

Szokásos hétfő. A bejárati ajtó csapódik, hihetetlen nagy csattanással. Szinte mindenki egyszerre szegi tekintetét az adott irányba. Néhány kilencedikes elkezd remegni.
A fekete felhőkupac végigsuhan a folyosókon, hideg fuvallat követi. Akár egy dementor, a képek lefagynak, ahogyan a C-sek terme felé tart. Nem hiába ez a nagy sietség. Csak az a facebook állapot tölti meg a gondolatait.



A szemét dög! Rohadna meg! Direkt csinálja ezt velem! Miért akarja felbaszni már korán reggel az agyam?!
- Bess Russel agyfaszt kap első óra előtt. Különleges esemény. - szól be Jason, az egyik szekrényajtónak támaszkodva.
Talán a körülötte repkedő lányoknak szánta finom kis megszólalását, most viszont nincs szerencséje. Hisz én is meghallottam. Villámként pördültem meg a tengelyem körül, egyenesen Jason szemeibe nézve.
- Én kínozzalak meg, vagy el tudod intézni saját magad? - erőltettem mosolyt az arcomra.
- Hmm....Attól függ. Kegyes leszel velem? - játszadozik a hangjával, perverz hangsúllyal.
- Arra ne számíts. - fejezem be piciny párbeszédünket, ami most sajnos csak ennyire futotta. Jobb dolgom is van hétfőn, első óra előtt. Főleg, ha még reggel előbb el is indultam, hogy ide tudjak érni.
Zihálva, kipirosodva rohantam le a C-s teremajtót. Nem kis meglepetést okozva ezzel.
- Rob, te buziállat. Hol vagy? - ordítok, mint egy idióta.
- Nahát, tán nem csak rájöttél, hogy mégis fontos vagyok neked? Hogy oda ne fussak! - jött is a jól irányított beszólás, az egyik hátsó padból. Egyenesen Robtól.
- Pedig jobban tennéd, ha futnál, mert ha nem leszel elég gyors széttéplek. - mosolyogtam, bájom oldalamat elrejtve.
Persze nem vette komolyan, hisz miért is vette volna, ezt Robtól már elvártuk. Lassú, szörnyen lassú léptekkel közeledett felém, mint aki ráér. A padok közül mindenki a mi eseményünket nézte. Voltak olyanok akik nem bírták ki beszólás nélkül, ezért is hangoztak fel a "Nehogy odamenj!" és "Hagyd a picsába..." jellegű ínyencségek.
Megállt közvetlenül előttem, pimasz vigyorral. Én is elmosolyodtam, viszont az én mosolyom annyiban különbözött az övétől, hogy én ezt egyáltalán nem találom viccesnek!!
Megragadtam a csuklóját, amennyire tudtam megszorítottam, majd nagy levegőt vettem. A padok között "Húúú"-zni kezdtek.
A pillanat hevében 180°-os fordulatot vettem, és Robbal a jobb szárnyamon kirohantam a teremből. A C osztály meg se tudott nyikkanni, nemhogy még Rob, akinek a tempót is tartania kellett. Közben pedig becsöngettek, ami a legkevésbé se érdekelt. Jelenleg. Csak jelenleg, alap esetben újabb szívrohamot kaptam volna. A folyosókat már csak a felsősök töltötték be, akiknek vagy nincs első órájuk és csak itt tudják eltölteni a szabadidejüket, vagy lógnak. Szerintem az előbbi.
Nagy hévvel fordultam be az egyik szekrényhez, olyannyira nagy hévvel, hogy szegény Rob még a túlsó falat is súrolta. Hah, "szegény."
Kinyitottam a vadidegen szekrényajtót, amiből pár papír hullott ki. Biztos stréber lakhat benne, hisz az én szekrényemben csupán a focicucc van meg pár poszter. Ahogy a többiekébe is...
Ránéztem Robra, még mindig vigyorgott. Nem akartam, hogy fájjon neki, de azért jó nagy erővel a szekrénybe löktem, aminek még hangja is volt. Upsz... "Upsz..."
Én is beléptem a szűkös helyre, de még azelőtt persze körülnéztem. Sehol egy lélek. Nagyszerű.
Rob már hallhatóan nevetett, persze a halkabbik fajtából. Ő is pontosan jól tudja, hogyha lebukunk a tanárok nemcsak félreértenék a helyzetet még kamatostul is megbüntetnek érte.
- Magyarázatot. Most. Mielőtt még megtalálom kitekerni a nyakad. - mondtam, legalábbis suttogtam.
- Magyarázat? Miért? - vigyorgott. Nem igazán láttam, de a hangjában éreztem a gúnyosságot.
- Szerinted miért, faszfej?! - fogtam meg a vállát idegesen, és morzsolgatni kezdtem.
Nem, nem, nem Bess itt nem gyengülhetsz meg. Főleg nem itt, ahol ez az idióta is láthat. Majd otthon a zuhany alatt, vagy majd Momonak, de nem itt.
- Miért változtattad meg... - csuklott el a hangom. Nagy levegő, kezd újra. - Van valaki más?
Feltettem. Feltettem a kérdést, amit már oly sokszor megtárgyaltunk. Nem vagyok elég jó neki, vagy akkor miért talál nekem minden héten valamit, amivel kibaszhat velem?
Persze Rob se lenne Rob, ha nem vette volna észre, hogy már most pityergek a semmi miatt. Miért én vagyok mindig a leggázabb?!
- Nekem te vagy a legfontosabb. - súgta a fülembe.
Persze, mindig ezt mondod, de akkor miért csinálod ezt?
- Szerettem volna tudatni mindenkivel, hogy nekem nem kell más. Csak te.
Aha, értem. Ja, mégse. Akkor miért nem szólt? Egyáltalán miért kellett ezt tennie. Robhoz még használati utasítást sem lehetne írni, mert minden percben módosítani kéne rajta.
- Nem értelek. - fúrtam a fejemet a nyakához. Tipikus Robos illat...
- Nem is kell. Ráér még megértened...
Szorosan átölel, és újból biztonságban érzem magam. Haha, Bess várj még két percet mert valami újból el fogja rontani a biztonságérzetet és az idilli pillanatot.
És sajnos így is történt. Nem is tudom, talán a sötétségérzet váltja ki belőle a hormonok termelődését, vagy fogalmam sincs. De, mint az előző szekrényes esetnél, sajnos most is megérzem a kemény tagot a combomnál.
Villámként hasít belém a felismerés, és már lököm is el magamtól.
- Ezt nem hiszem el! Ennyire perverz vagy?! - akadtam ki, persze csak halkan hisztiztem, nehogy még a külső erők meghallják. A tanárok kész dementorok...
- Nem tehetek róla, túl émelyítő vagy.. - nevetett.
Haha, de vicces tényleg.
- Najó'. Akkor én a lehető leggyorsabban eltűnök innen, mielőtt még seggbe találsz dugni. - emeltem fel figyelmeztető jelleggel a mutatóujjam.
- Nem foglak seggbe dugni.. - nevetett tovább.
- Hát persze, akkor szépen bemész a férfi mosdóba és elintézed magadnak. Na pá! - léptem ki a szekrényből.
Vagyis, léptem VOLNA ki, feltételes módban. Hisz miért is ne. Mit is vártam. Rob persze egy kézzel, csupán egy lendülettel vissza is rántott, pontosan a karjai közé. Öm, kezdhetek félni? Vagy majd csak később? Kikészít ez az idegállapot...
- Rob, ha még most elengedsz, akkor megúszod ütés nélkül... - fenyegetem meg, de úgy látszik nagy ívből leszarja ezeket az elvárásokat. Nyelvével végigszánt a nyakamon, amibe beleborzongok.
- Te csináltad, te teszed helyre. - suttogja a fülembe.
Nem jó...ez nagyon nem jó. Mi is volt azzal az ígérettel, hogy nem fog érte fájni a seggem? Mert ebből a mondatból nem szűrök le semmi jót.
Ajkát rátapasztja a nyakamra, és erővel szívni kezdi. Én persze nyomban megsemmisülök, és legszívesebben elégnék szégyenemben. Úgy tűnik kell még a sál az elkövetkező hetekben.
- Rob...ugye nem fog fájni?
- Nem.
- Szerencséd. Mert ha mást mondtál volna már kiheréltelek volna... - suttogtam a fülébe.
Erre persze rögtön elmosolyodott. Ennyit azért láttam olyan közelről.
- Imádom amikor ilyen kis ellenkező vagy...  - fogja meg az állam, és maga felé fordítja.
Sajnos az érzéki csókjelenet mégsem következik be, inkább letámad mint egy éhes farkas. Nyelve átlépi a határvonalat, amit még élveznék is, ha nem lenne ilyen...heves.
Ezt nem hiszem el. És még reggel én akartam leoltani őt, meg leszidni. Erre mi történik? Hát persze, hogy az, amit ő akar. Mindig az történik. Látszik, hogy ebben a kapcsolatban IS én vagyok az alárendelt.
Rob már reflexszerűen nyúlna a nadrágjához, persze titokban. Én mégis szemet vetek erre a sunyi cselekedetre, és még időben ellököm. Az elmúlt 5 percben már másodjára.
- Mégis, mit?... - próbálom kifejezni magam, nem sok sikerrel.
- Megmondtam nem?.. - húzódott újból közelebb, de a kezemet kitartva, kellő távolságban tartottam őt.
- Megmondtad, megmondtad, viszont azt is, hogy nem fog fájni... - sugalltam felé az összes gyilkos szándékomat, ha mégis bekövetkezne ez. - És egy diák szekrénye nem épp a legromantikusabb az első alkalomhoz, és most mondd azt, hogy nincs igazam...
Látszott rajta, hogy elgondolkodik a hallottakon. Ilyet is ritkán látni... Rob teljes erejével gondolkodik. Vagy csak gondolkodni próbál.
Sóhajt egyet, aminek csak őszintén örülni tudok. Akkor csak meghatott az amit mondtam.
- Apum majd leigazolja a napot. - böki ki gyorsan, vágytól csillogó szemekkel.
Kiakadok. Ez most mit beszél itt nekem?
- He? - nézek rá furán.
- Átjössz hozzám. Most.
- Suliidőben.
- Suliidőben.
- Suliidőben?!?!
- Suliidőben.
- Szerintem te nem érzed az iróniát a hangomban.
- Szerintem te nem érzed a komolyságot a hangomban.
Ledermedek. Most várok, amíg azt mondja, hogy: "Bocsi, vicceltem!" Vagy az nem fog megtörténni? Történjen már meg!
- Kizárt Rob, én ebbe nem megyek bele. Éppen kémia órám lenne, és most Mr.Thans most biztos, hogy a haját tépi, amiért nem tudott feletetni egy újabb egyesért.
- Nem emlékszem arra, hogy kérdeztem volna a véleményed. - ölel át szorosan.
Rob te beteg dög! Hogy rágnának szét a patkányok! Mikor fogsz már kedvesen és bájosan bánni egy lánnyal? Például vegyél neki virágot, vagy vidd el vacsorázni valami szép helyre! Persze...megint elhittem...
Megijedek, ahogyan már nem érzem a lábam alatt a talajt, és emelkedni kezdek.
- Rob, leteszel, most! - még mindig csak suttogni tudtam, hisz az első óra már javában tartott.
- 3...2..
- Te most visszaszámolsz?! - ütlegeltem a hátát.
- 1! - mondta ki az utolsó számot.
Nagyot pattanok, és a hajam is összekócolódik a pillanat hevében. Pedig reggel mennyit kínlódtam vele a tükör előtt, oh mennyi munkám volt benne...
Futni kezd velem a hátán, egyenesen a hátsó udvar kijárata felé.
- Tegyél le, tegyél le, tegyél le, tegyél le! - ütöm a hátát mániákusan, de a csoda, hogy végre letesz, a varázsszavak kántálására sem történik meg. Mit is vártam...