31. fejezet

A féltékenység íze

Tejes kávéval a kezemben, cicás mamusszal a lábamon és köntösben battyogtam le a lépcsőn, hajnal fél hatkor.
Nem tudok aludni, egyszerűen képtelenség. Igaz, hogy Rob tegnap mindent elmagyarázott, és beavatott múltjának sötét bugyraiba, amit utána az én szóváltásom követte. Hisz ha ő is mindent elmondott, én is elmondtam, hogy miért nem kedvelem Taylort, anya és apa válását, és a régi sulis éveimet. De azért hogyha jobban belegondolok, az ő múltja sokkal megrázóbb, mint az enyém. És még én gondoltam, hogy nekem volt a legrosszabb gyerekkorom. Ekkora önzőséget!
A hideg kávémat kortyolgatva, nem tudom miért, a hideg kávét jobban szeretem, néztem ki a konyha ablakán. Még sötét volt, az ég alja pedig világoskék. Így nem sok fény szűrődött be a sötét konyhába, a hajnali félhomályba, ami nem is nagy baj. Ez kell most nekem. Magány, sötétség, hideg tejeskávé és a doromboló Momo az ölemben. Ez minden egyes alvás nélkül töltött órát megérdemel. Majd alszok törin vagy fizikán.
- Bess? - nyöszörög egy hang a hátam mögött, mire úgy megijedtem, hogy majdnem a plafonig felugrottam.
- Gary! Az isten szerelmére, a frászt hozod rám! - suttogom, erőszakos hangnemben.
Egyrészt, hogy vegyen vissza az ijesztgetős hangulatából, pontosan jól tudja, hogy irtózom ettől a dologtól, másrészt pedig azért hozza rám az enyhe szívrohamot, mert ő sem túlságosan a koránkelő típushoz tartozik.
- Mit keresel itt ilyen korán? - kérdezi, eléggé gyűrt arccal, miközben előhalássza a hűtőből a karamellás tejet.
A hűtő fénye egy pillanatig megvakít, és bevilágítja az eddigi sötét konyhát.
- Ezt én is kérdezhetném tőled. - gügyögtem.
- De jogosan is én vagyok a nagyobb testvér. - villantott egy eszelős vigyort.
- Ez meg miféle felsőbbrendűség? - néztem rá furán, kifogásolóan.
Csak megvonta a vállát, és leült velem szembe, az asztalnál.
- Nem tudok aludni. - nyöszörögtem.
- Ne is mond. - folytatta ő is nagy sóhajjal.
- Na, miért is? - kérdeztem, kíváncsian.
- Ez az első alkalom, hogy... - elakadt a mondat közepén.
Nyelt egy nagyot a karamellás tejből.
- Hogy? - invitáltam a folytatásra.
- Hogy nem használt a csáberőm! - esett az asztalra, megjátszva a halálát.
Amolyan "Ezt most komolyan gondolod?" fejjel néztem rá, amit valószínűleg nem láthatott a hajnali félhomályban.
- Ez aztán a nagy szörnyűség. - könyököltem az asztalra.
- Ez az egy hónap tanulás is mind hiába volt...
- Nézd a jó oldalát, legalább le tudsz majd érettségizni. - vigyorgok kajánul.
Viszont amilyen szemeket mereszt ám, rögtön visszanyelem az előbbi beszólásom.
- Lehet, hogy hagyom a fenébe... Nem kell nekem barátnő. - szontyolodik el.
Vadul gondolkodó üzemmódba váltva, kezdek el agyalni, hogy mégis mivel engeszteljem ki, vagy legalábbis kicsit javítsak a helyzetén.
Ekkor viszont megjelent a tipikus világító villanykörte a fejem tetején, ami jelezte, hogy eszembe jutott a világrengető ötlet.
- Ismered Rob Brice húgát? - kérdeztem, visszafojtott vigyorral az arcom helyén.
- Kicsi, kékszemű, barnahajú?
Vadul bólogattam.
- Ismerem, Gólyatáborban találkoztunk. - vont vállat. - Mi is a neve?
Na, ebben a pillanatban kedvem lett volna jól leütni a modora miatt. De sajnos nem tehettem, mert akkor előre lelőttem volna a szituáció végkimenetelét.
- Hope. - morogtam a nevét. Szegény lány, hogy szerethetett bele egy ilyen segghülye gyerekbe?
Viszont, ennyit megérdemel, hogy próbálok neki segíteni.
- Tényleg! - csettint egyet maga előtt, és bevedeli az utolsó korty karamellás tejet.
- Nem lenne kedved vele találkozni? - próbáltam a lényeg felé terelgetni, apró lépésekben.
- Miért? - kérdez vissza, lábával fellökve a kuka tetejét, hogy kidobja a tejesdobozt. A lustaság öröklődik.
- Te nyavalyogsz barátnő után. Próbálok segíteni?
Zavartan megvakarta a fejét.
- Nem igazán az én ideálom. Mármint... - ült fel a konyhapultra. Ennyire látszik, hogy testvérek lennénk? - Nem hiszem, hogy randizna velem. Ő az a magának való típusú lány.
Nahát, talán ennyire kiismerné? Nem is olyan reménytelen a helyzete a kiscsajnak.
- Szerintem igent mondana ha megkérdeznéd. - állok föl, majd kezemet a vállára helyezem, ahogyan elhaladok mellette. Sokatmondóan ránézek, és felfutok a lépcsőn. Nyomomat Momo követi, hangos dorombolással.
Ha még most elkezdek készülődni, akkor a lehető legnyugisabban kiérek Abbyhez a találkapontra. Nem kell ezt a reggelt kivételesen sietve, rohanva, fél pirítóssal a számban, kezdenem.

 Eléggé álmosan és kómás fejjel szenvedtem végig az órákat. Ami nem jött valami kapóan a nyelvtan dolgozatnál. Nem is vettem észre, hogy becsuktam a szemeimet, már csak akkor amikor a tanár a könyököm alól halászta elő a félig üres papírt. Rossz érzésem van....Anya sem fog megdicsérni. Bezzeg Aaron sem ébresztett volna fel, inkább vigyorogva nézte e következményeket. Egyszer még nagyon ki fog kapni...
A kis társaság szinte ugyanúgy beszélgetett, mint eddig. Mintha tegnap nem lett volna az-az incidens Tommykával, továbbra is az ultrafontos kosármeccsről beszélgettek.
A péntek egy húzós nap. Főleg akkor, ha az embernek két edzése is van egy nap.
Éppen Abbytől vettem könnyes búcsút, mikor éppen fordultam volna be a sarkon. Mindezt persze háttal. Egy láthatatlan zsepit emelgetve itattam könnyeimet, miként fekete barátnőm egyenként lépegetett le a lépcsőn. Ezt a szép színjátékot addig folytatva, míg modortalanul neki nem faroltam valakinek.
Egész kemény érzés volt, így nem csoda, ha először azt hittem, hogy túl hamar kanyarodtam be, így nekimentem a falnak. Ez esetben mindenki jót nevetett volna, de persze nem egészen így történt. Az élettelen fal helyett egy igenis élő diáknak mentem neki. Ezt a nyakamban is éreztem, a meleg fuvallattól megborzongtam.
Fejemet hátra biccentve néztem fel két kék szempárba. Oké, lehet kissé bepánikoltam. Körülöttünk megfagyott a levegő, és a folyosón lévő alig pár diák is ránk meredt. Ez még kissé lett volna húzós, ha ezek között nem álltam volna az eléggé dühös Scarlett szőkeség pillantásait is. Mégis, a hideg hangulat ellenére Rob háta kellemesen meleg volt.
Ő szerencsére hamar reagált, és egy halvány mosoly keretében megfogta a vállam. Szelíden arrébb mozdított, hogy éppen elférjen mellettem, majd mikor már volt elég helye, elhaladt. Válla súrolt.
És csöndesen elhaladt mellettem. Egy pillanatig még néztem utána, de rájöttem, hogy minket igenis figyelnek. Amolyan "Jaj, ne!" arckifejezéssel pördültem 180°-ot, és folytattam utamat tovább a folyosón, a tornaterem irányába. Még a távolból hallottam Jason "Hé haver! Ez meg mi volt?" felkiáltását, valamint Scarlett túlságosan is hangos megkönnyebbült sóhaját. Érdekelni nem nagyon érdekelt, hisz nekem most amúgy is fociedzésre kell mennem.
Természetesen nem telt bele egy perc mire megcsörrent a mobilom. Hisz Abby sem az a fajta, akit az ilyen történések hidegen hagyják.







A hétfői fociedzés elmarad hisz a pótedzőnek sokkal fontosabb dolgai is vannak, mint egy selejtes lányfoci csapatot dajkálnia. Ennek egyben örülök is meg nem is. Hisz szeretek focizni, viszont így most nem kell magamat feleslegesen túlhajtanom még tánc edzésen is. Főleg úgy, hogy az elkövetkező hónapok a Téli Bajnokság miatt eléggé húzósak lesznek. Miért Téli bajnokság amikor tavaszig tart?!
Lányokat inkább magam mögött hagyom és villámszerűen öltözök fel. Még csak az hiányzik, hogy felhozzák a "Rob olyan aranyos" témát. Hétfőn már úgyis az egész évfolyam a pénteki incidensről fog kis beszámolót tartani. Így a leégés szinte elkerülhetetlen. Remélem, hogy Rob fantábora nem fog letámadni és nem kell majd kukoricán térdepelnem sem.
Tervem félsikert arat, hisz mögöttem Kate nevető hangját hallom meg, ahogyan azt mondja "Na, de Christi!"
Lépéseimet megsokszorozom, hogy minél előbb lehagyjam őket. Nem hiányzik nekem még egy pártfogó kéz a vállamon.
Így sajnos még idő előtt elérek a folyosó végére, az iskola főcsarnokába lépve. A lány barna haja szinte csillog, ahogyan meglibbenti, és a válla mögé dobja. Ugyanúgy szelíden mosolyog, mint múltkor. És ettől kiráz a hideg.
Rob félmosollyal beszélget vele, vállán már táska van, gondolom indult volna el felém a táncedzésre.
Én pedig állok a folyosó végén, lefagyva, egyszerűen megsemmisülve, zavart arckifejezéssel.
Ez túlságosan is...ismerős.
A szívem összeszorul, ahogyan egyre csak a lány elbűvölő arcát figyelem. Gondolataimba beférkőznek az első "Igen, egy ilyen lány sokkal jobban illene hozzá" és "Én miért nem lehetek ilyen?" fajtájú kis szösszenetek. De ezek mind elérik, hogy újból elöntsön a hányinger, amint gyomrom összeszűkül.
A folyosón nincsenek sokat, hisz már négy óra lehet. És hülye az, aki négy óráig oktalanul itt maradna az iskolában. Szóval a kaméleon mód most itt teljesen lehetetlen.
Álcázni sem tudom magam, úgyis rögtön felismerne, hisz mindketten éppen a bejárati ajtó felé állnak.
Egyetlen terv maradt csupán. Felfedem magam.
Lassú, elnyújtott léptekkel indulok meg a nagy, faajtó felé.
Fáj. De miért? Miért vagyok ennyire féltékeny?
Sikeresen elérek az ajtóig, ahonnét még egy utolsó pillantást vetek a tökéletes párosra. Tekintetem Rob gyönyörű kék szemeimbe ütközik. Először zavart, majd ledöbben.
Próbálok a legszemrehányóbban nézni rá, mielőtt átlépném a küszöböt. Megindul felém, de becsukom magam mögött az ajtót, jelezve, hogy ne jöjjön utánam.
Ezek után nincs választása. Nem szaladhat utánam, hogy megmagyarázza a megmagyarázhatatlant. Mert akkor biztos, hogy lebukna a kis barátnője előtt.
"Elkések táncedzésről." ez az egyetlen gondolat, ami a fejemben cikázik. Phill megint mérges lesz rám, a múltkor is késtem, nem keveset. Akkor pár szúrós pillantással megúsztam, de most nem fogja annyiban hagyni. Kihagyni nem hagyhatom ki az edést, hisz Tom vár a hot-dogos előtt, hogy még pár falatot belém tuszkoljon és gyorsan elhadarja a tegnapi félreértés okát.
Még gyorsabb tempóra váltok, hogy még mindkettőre legyen időm.
Legalábbis ez lett volna a tervem. Ha egy erős kéz nem rántott volna vissza, aminek hatására majdnem hátraestem. A táskám is nehéz volt, így a 180°-os fordulat sem volt könnyű.
Nem tudtam időben reagálni, ismerős ajkak tapadtak az enyéimre. Az illető még mindig hevesen szuszogott, és a szíve sem kis tempóban vert. Első gondolatom rögtön ez volt:" Annyira idióta. Idáig futott értem."
Habár nem akartam, mégis megkönnyebbültem. Ez a kellemes érzés egészen addig tartott, amíg meg nem pillantottam a mögöttünk álló lányt.
Szemeim kikerekednek a túlságosan is ismerős alkaton. Papírok a kézben, egymáshoz passzoló barna haj és szem, apró mosoly.
Nekem. Végem. 

30. fejezet

"Bemutatlak valakinek"

Sajnos, ahhoz képest, hogy az éjszakát Robnál töltöttem, a reggeli készülődésem kicsit sem mondható kulturáltabbnak.
- Basszus, Bess! Siess már az isten szerelmére! - toporzékolt már vagy 10 perce az ajtóban Rob, miközben én még mindig a hajamat próbáltam elviselhetővé varázsolni. Vagyis inkább, Rob húga próbálta.
- Hagyd már! Nem látod, hogy mennyire próbálkozik?! - ordít vissza Hope a fejem mögül, sajnos túlságosan is közel a fülemhez. Testvéri kommunikáció.
Hope tényleg sietett, szinte rekordidő alatt sikerült a szénaboglyából egy értelmes fonatot csinálnia, csupán egy fésűvel.
Érdeklődve, és a padlóig tátott szájjal fürkésztem a tükörben az oldalfonatot.
- Úristen Hope, életmentő vagy! - borultam a nyakába már majdnem hisztirohamot kapva.
Nem csodálom, ha már szerencsétlent felébresztettem reggel a kiakadásommal és a "Jesszus, hogy néz ki a fejem" jellegű morgásokkal, rákényszerült arra, hogy segítsen.
- Csak a taknyodat mellőzd, kérlek. - tolt el magától, egy fintori vigyorral.
- Még egyszer nagyon köszönöm! - kiabáltam vissza, miközben futólépésben felkaptam a vállamra a pehelykönnyű táskát, és Rob mellé léptem. Nem fogadott valami kitörő örömmel, de legalább már egy sóhajtást elengedett maga mellett, hogy végre ideértem. Bár késésben.
Normális idő szerint még bőven lett volna időnk, de mivel Abby is erre lakik, ráadásul ő még nálam is előbb el szokott indulni a suliba, nekünk is igyekezni kellett, hogy ne okozzunk senkinek szívinfarktust már a reggel folyamán.
- Szia húgi! Viszlát Rob apu! - integettem, vadul mosolyogva, bár a sáltól nem igazán látszott ki az a vadalma vigyor.
- Húgi?! - jött egy nyekkenéshez hasonló hang az emeletről, mire csak felnevettem.
- Elmentünk... - morgott mellettem Rob, és meg sem várva engem, elindult.
Az első tisztességes éjszaka, amit együtt töltöttünk egy párként. Igazán dicséretre méltó, főleg az én szemszögemből.
- Olyan rideg vagy ma reggel. - gügyögök Robnak, folyamatosan tartva mellette a tempót.
Kicsit rágyorsít, hogy lehagyjon de nem igazán sikerül neki, követem.
- Nem adod fel, mi?
- A-a. - rázom meg vadul a fejem.
Hogyha még mindig a reggeli késés a baja, akkor viszont nem kéne aggódnia. Biztos, hogy Abby-t már rég lehagytuk.
- Nem Abby a bajom. - szólal meg egy kis idő után.
- Heh? - kerekednek ki a szemeim.
Kicseszett gondolatolvasó!
- Ismerlek, és amilyen hülye pofát vágsz, biztos, hogy ezen tanakodhattál. - bök oldalba mosolyogva.
- Nem is vágtam hülye pofát!
- Dehogynem. Mint aki az élet nagy kérdésein gondolkodik. - próbálja utánozni azt az arckifejezést, amit én az előbb levághattam.
- Nem is volt ilyen mormota arcom! - rivallok rá, miközben ütöm mindenhol, ahol érem.
- Ma délután ráérsz? - hagyja figyelmen kívül a bokszolásomat.
Hé! Direkt nem ütök erőset, de legalább próbálkozok! Értékelhetnéd!
- Igen...? - mondom ki félve a várva várt szót.
- Most ezt magadtól kérdezed?
- Nem vagyok benne biztos, hogy mit mondjak! Mit tervezel?
- Mondtam már, nem? - arcán halvány mosoly jelenik meg.
- Nem ártana, ha párszor megismételnéd. - enyhén piros arccal inkább a másik irányba nézek, ezzel is legalább a sál eltakarja az arcom.
- Bemutatlak valakinek. - mondja kitörő örömmel.
Kezemet gyengéd melegség járja át, ahogyan megfogja. Sálamat egészen az orromig felhúzom, így még kevesebb látszik az arcom piros árnyalatából.
Bemutat. De vajon kinek?





- Nem hiszem el! - vinnyog Abby közvetlenül a fülembe.
- Hányszor mondjam még el, hogy sajnálom?! - próbálom a lehető legmesszebb eltolni őt az aurámtól, nem sok sikerrel.
- Miattad nem csak elkéstem, de még egyedül is kellett jönnöm suliba! - mondja, eljátszva a halálát, ehhez még pár láthatatlan könnyet is leeresztve. - Mi volt az a hiper fontos... - rivallt rám, de mielőtt még befejezte volna a mondatot az ajtó felé terelődött a figyelme.
Az osztály alap nyüzsgése is fokozatosan elhalkul, és szinte mindenki az ajtót nézi. Így bekövetkezett az elkerülhetetlen, én is megfordultam.
Egy vörös haú lány állt az osztályterem ajtajában, félig az ajtófélfának támaszkodva, mobillal a kezében.
- Fújj, C-sek! - morogja Daren az egyik hátsó pad mögül.
- Mehetsz vissza talpat nyalni! - tesz rá a helyzetre még egy lapáttal Eric, aki mostanában minden szünetben a mi társaságunkkal lóg. Nem is értem miért.
- Fellélegezhettek, nem hozzátok jöttem. - mondja unottan a lány, majd felmutatja a mobilját.
Bár nem igazán kivehető, főleg nem ilyen távolságból, de tisztán látom, hogy az "Üzenetek" panelben van.
Az osztályban halk, monoton pusmogás vette kezdetét, mindenkit ledöbbent a tény, hogy valaki közülünk egy C-s lánnyal haverkodik.
- Ez meg ki? - kérdezem Abbytől. Másfél éve járok ebbe az iskolába, de még mindig nem tájékozódok túlságosan jól a diákok közt.
- Lenney. C-s. Számítógép fan. - kántálja, mintha könyvből olvasná. - Scarlett cseléd, viszont kedves.
- Akkor már értem miért szidják ennyire.
- Nem tehet róla. - vonja meg a vállát unottan.
A szék nyikorog, lassú léptek vezetnek el az ajtóig. Az illető lehajtott fejjel megáll a lány előtt, majd a szabad kezével megfogja a lány csuklóját és a folyosó felé veszik az irányt.
- E-Ez meg mit csinál? - akad ki mögöttem Aaron, miközben az én szám is tátva marad.
- Paktál egy C-ssel? - áll föl a székről most már David is és Darennel együtt kifutnak a teremből, pont csengetésre.
Egy igazolatlan óra, és 1-0 a C-seknek.
- Osztályháború szagot érzek. - jegyzi meg Abby nagyot sóhajtva. - Nem mintha annyira érdekelne.
- Mi az, hogy nem érdekel? - ragadom meg fekete hajú barátnőm vállát. - Mi lesz, ha megverik Tom-ot?
Ahogyan a göndör buksi kilépett az ajtón, egy pillanatra láttam a zavartságtól enyhén vörös arcát.
- Miért vernék meg? Csak azért mert a két programőrült elbeszélget Messenger-en? Hülyeség. - veszi elég lazán a dolgot Abby.
- De, ha.. - próbálkozok még a kifogások gyártásával.
- Bess, nyugodj már le! Ha ennyire megterheled az agysejtjeidet, akkor túl fog melegedni a fejed. - koppint kettőt a homlokomra. - Nem fogják megverni. Ha csak egyszerűen beszélgetnek, és csupán ennyi, nem. Mellesleg Lenney aranyos lány, így duplán nincs semmi okuk a fiúknak kiakadni. - magyarázta el, szinte már túlságosan is könnyelműen.
- Úgy látszik magunkra maradtunk, Beess~ - nyöszörgi a nevemet egy eléggé haldokló hang mögülem.
Gondolkoznom sem kell, hogy ki lehet az illető. Viszont amikor az egyik hajtincsemet kezdi el irritálóan tekergetni, már megfordulok.
- Ezt hogy érted?
- Ha az osztály másik fele megint összeugrik a C-sekkel, akkor csak mi maradunk. - ásít egyet, majd kezét a feje alá téve hajtja padra a fejét. - Semmi kedvem nincs megint összeveszni velük.
- Ilyesmiről szó sem volt... - mondom, kicsit furcsállva a dolgot.
- Tudom. Csak nekem eléggé szokatlan a dolog. Tom lett volna az utolsó, akiről el tudtam volna képzelni, hogy egy C-s lányba lenne szerelmes. - mondja, szokatlan hangnemben.
- Szerelmes?! - akadok ki.
Kicsit hihetetlennek hangzik, viszont ez megmagyarázza az SMS háborút és a pipacsvörös arcot.
Az ajtó nyikorgása, és az osztályfőnök idegesítő, fatalpú cipőjének kopogása jelentette az óra kezdetét. Igaz 5 perc késéssel, igaz, hogy 3 diák nélkül, igaz, hogy rengeteg megválaszolatlan kérdéssel, de elkezdődik az óra.






Sikeresen túlélem az összes órámat, és szinte már hihetetlennek érzem azt is, hogy felöltözve, a fociedzésről megérkezve, felkészülten várok az iskola előtt Robra, aki most per pillanat egy gyors látogatást tesz az egyik tanárnál.
Az ég felhős, és a szél is hideg levegőt fúj felém, így nem csoda, hogy úgy érzem, mindjárt letörik az orrom.
Azonban egy ismerős hang, ami úgy cseng a fülemben, hogy akaratlanul is kitágulnak a pupilláim, követ el a suli bejáratától, egészen a nagy vaskapuig.
- Szia Bess. - mondja, kissé  dideregve, de még mindig nem hervad le arcáról a mosoly.
- Tom! - köszöntöm barátomat, nem túl barátiasan. Igaz, hogy rég beszéltünk, mégsem úgy viszonyulok hozzá, mint egy rég látott gimis barátomra.
Szemeimből és az arckifejezésemből szinte mindent leszűr, az összes gondolatomat, így mielőtt még bármit is mondanék, ő kezd neki.
- Mindent el fogok magyarázni. - mondja, a helyzethez függően túlságosan is nyugodtan.
- Darenékkel minden rendben? - utaltam arra, hogy még óra előtt eltűntek a folyosó homályában.
- Megbeszéltem velük, nem szedték le a fejem, és amint látod... - mutatott végig magán. - lila folt nélkül megúsztam.
Szinte reflexszerűen jött fel belőlem a megkönnyebbülés szerény sóhaja.
- Örülök. - arckifejezésem meglágyul.
A légkör közöttünk feloldódik, ami őt is mosolygásra készteti.
- Örülök, hogy örülsz.
- Még egy kérdés. - emeltem fel figyelmeztető jelleggel a mutató ujjam. - Szerelmes vagy? - tolakodtam, közvetlenül közel az arcához, hogy minden hormonális változást észleljek, ami ezen kérdésből következik, és látszik rajta.
Összeszűkült, csokoládé barna pupilláit egy enyhe pír követi.
- Holnap, egy meleg hotdog társaságában mindent el fogok mondani. - tájékoztat a jövőbeli programomról nyugodtan.
- Ígéred? - győzködtem.
- Ígérem. Eszkimó puszi. - vigyorodik el.
- Hogy mi? - vágok enyhén fura arcot, de még mielőtt bármi mást reagálhattam volna, pisze orrát az enyémhez érinti.
Nosztalgikus pillanat. Ugyanezt csinálta általánosban is, amikor valamit megígért nekem. Ez nálunk amolyan, "alku-kötési-biztonsági" jel volt, annak a jele, hogy amit megígért, be is fogja tartani. Viszont, miután felvettek középsuliba ez a szokásunk elavult, ahogyan felnőttünk. Jó érzés visszahozni a régi emlékeket.
- Te még emlékszel erre?! - vidultam fel rögtön, ahogyan elhajolt az arcomtól.
- Egy apró emlékkép mindent eszedbe juttat, nem igaz? - arcán széles vigyor kerekedett ki.
Jó tudni, hogy vannak olyan barátaim, akiket akármennyire is távol tudok magamtól, sokkal közelebb állnak hozzám, mint amennyire én hinném.
- Jót tesz majd ez a holnapi pihis délután. - teszi a könyökét a vállamra. - Hisz nem egy dolog lesz, amit én is szeretnék megtudni tőled.
- Hűha, komoly dolog lehet. - mondom, a vigyorából utalva.
- Komoly is. - igazította meg a vállán, féloldalt csüngő táskát, majd beletúrt a hajába. - Én viszont most megyek. Találkozóm van.
- Szerelmes éjszakák... - dalolgattam lágyan, egy perverz mosoly keretében.
- Hülye. - ezzel az egyszerű mondattal nyugtázta gyerekességem. - Szia, Bess! - lép pár lépést előre, majd integetve fordul be az iskola melletti mellékutcába.
Amíg be nem fordul, addig én is integetek utána.
Most jut eszembe. Elfogyott a zsebpénzem. Eléggé pénzhiányban szenvedek, amióta Gary-t fizetem le, hogy pár dolgot a jegyeimmel kapcsolatban elhallgasson anyáék előtt. Nem a vacsora fénypontja, amikor egyszer csak benyögi, hogy javulnak a jegyei. Ilyenkor persze anyuék üdvrivalgásban törnek ki, és a tekintetük rám terelődik, hogy "És a pici lányunk hogyan teljesít az iskolában?" Ilyenkor összekuporodva inkább a brokkolira koncentrálok, hogy az semmiképp se érjen a húshoz. A zöldség minden ízt leront.
- Eszkimó puszi? Ez most komoly? - a hang, ami általában hormonváltozási zavarokat okoz nálam, most lesújtóan hatott, hideg, lekicsinylő hatása miatt.
- Késtél. - próbáltam figyelmen kívül hagyni Rob beszólását, és oldani a feszültséget. - Tudod te, hogy már mennyi ideje fagyoskodok kint?
- Szerencse, hogy Tom itt volt, és nem unatkoztál.
- Tessék? - akadok ki.
- Szerintem nem kéne ennyire... - habozott, nem igazán tudta, hogy mit mondjon. - Izé...közel kerülnöd hozzá. - fordította el a fejét, így a kócos hajától, amit a szél a szemébe fújt, nem láttam az arcát.
Először kicsikét döbbentem álltam ellent a szélnek, ami makacsul befújt a sálam mögé, ezzel minden előnyét elvette a pamut darabnak. Majd végül leesett a szituáció.
- Csak nem, féltékeny vagy? - vihogtam örömömben.
Fura. Miért annyira felemelő érzés tudni, hogy féltékeny? És vajon miért olyan kicseszettül ismerős ez az érzés, hogy "féltékenység"?
Ebben a pillanatban eszembe jutott, hogy tegnap mennyire magányosnak éreztem magam, mikor megláttam azt az aranyos lányt vele.
Ő vajon most ugyanígy érezhet? Mint tegnap én? Nem. Kizárt.
- Nem vagyok féltékeny. - dünnyögte, a kabát cipzárját egészen a szájáig felhúzva. - Csak legszívesebben mindenki tudtára akarnám hozni, hogy te az enyém vagy. - próbált valami érthetőt is kovácsolni a helyzetből, hogy ne tűnjön úgy, hogy éppen majd szét marja a féltékenység.
- Ez nem igazán megvalósítható. - lágyulnak meg az arcvonásaim.
- Tudom. Ajvé'...
- Viszont nézd a jó oldalát! - fogtam meg mindkét kezemmel az arcát, hogy lehetőleg magam felé fordítsam. - Megvalósíthatjuk a Rómeó és Júliát!
Erre a kijelentésemre már jóval nagyobb vigyor jelent meg rajta.
- Igaz. Pontosan olyan szőke vagy, mint Júlia. Agyilag is. - nevetett fel.
- Hé! Azzal, hogy megölném magamat érted, csak a hűségemet bizonygatom feléd. - tiltakoztam.
- Oh, talán tévedtem volna? Mikor olvastál te Shakespeare-t? - utalt lustaságomra.
Igaz. Hogyha könyvet veszek a kezembe, az is csak akkor történik meg, ha nagyon muszáj. Magyarán évente.
- Kiskoromban imádtam a drámákat, csak hogy legyen mit kifogásolnod! - tettem keresztbe a kezem, ellentmondást nem tűrően.
- Akkor mégiscsak igazam volt. A mostani éned még mindig szőke. - gúnyolódott még mindig.
- Csak úgy halkan megjegyezném, hogy Rómeó is megölte magát a szerelméért!
- De a való életben nem gyilkolászunk, hanem más módon fejezzük ki, hogyha valakit szeretünk. - próbált okosabbnak látszani, de én még a látszatot is átlátom. Ez nem nagy trükk.
- Csak te még arra sem vagy képes. - szegtem fel hiún a fejem.
- Fogadunk? - mondta perverz hangszínben, miközben pár lépéssel közelebb jött hozzám.
Az első, ami gondolataim tengerében megjelent a "Fogadás" szóra az az a nap volt, amikor minden elkezdődött. Az a meccs, ami kis híján felborította a sulis életem egyensúlyát és minden követ megmozgatott. Eleinte a rossz irányba, de végül minden szál kisimult, és a dolgok is a jó irányba terelődtek.
- Tudod jól, hogy én veled többet nem fogadok... - mondtam, de mégis ellenkezés nélkül hagytam, hogy megcsókoljon, annak ellenére, hogy még az iskola előtt álltunk. Bárki láthat, bárki észrevehet, ami egy újabb lavinát indítana el a suliban.
- Még az iskolában vagyunk. - mondtam halkan, a szájába duruzsolva, mikor még nem hajolt el egészen.
Erre a kijelentésre megfogott, majd egy méterrel arrébb pakolt.
- Most már nem vagyunk az iskolában. - mondta, majd újból megcsókolt.
Követelőző, modortalan, túlságosan is őszinte, és eléggé perverz. Semmi jó tulajdonsága nincs a tanulmányi eredményein és a jóképűségén kívül. Én mégis szeretem.








- Hova megyünk már? - akadékoskodok sokadjára is.
Tudom, hogy türelmetlen vagyok. De az már nagyon  is nonszensz, hogy egészen a város széléig ki kell hurcolni, hogy annak a "fontos valakinek" bemutasson. Mégis ki lehet az illető?
- Már hamarosan ott vagyunk. - mosolyog hátra, féloldalt, hisz ő vezet. Fogja a kezem, mint a jó gazdi, aki tanítani próbálja a kutyáját.
Az utcák mind üresek, és a környék fáin is csak néhol-néhol csüng le egy száraz falevél. Már-már ijesztő is lenne, ha ez a biztonságos kéz nem vezetne bőszen, a lehető leggyorsabban, hogy ne kelljen olyan sokáig néznem az elém tárult szörnyűséget.
- Ne akard, hogy minden öt másodpercben kérdezgessem, hogy:"Ott vagyunk már?" És mindezt a lehető legidegesítőbb, legnyálasabb hangomon. - fenyegetem meg, ezzel is siettetve.
- Ha meg mered ezt tenni, menten itt hagylak. - vág vissza, viszont az ő fenyegetése sokkal frappánsabb ebben a pillanatban.
Nem is kellett több jelzés arra, hogy kifejezze, ő igenis igyekszik minél hamarabb a kívánt helyhez cipelni, és igyekszik ezt minél kulturáltabb módon megtenni. Csak mivel én ezt a lovagiasságot értékelem, ezért kussoljak. Egyértelmű.
Utunk egyszer csak emelkedni kezd, szó szerint. Ahogyan az apró domb magaslatára hágunk, a házak is eltűnnek mellettünk, a fák viszont sokasodnak. A főút, ahol a kocsik nagyja jár, elkanyarodik, ami csak egyet jelentett számomra. A város végébe értünk.
Ez a pedofilok meghitt találkozó helye, hisz nincs is romantikusabb, mint egy koszos bokorban, legtávolabb a várostól, ahol senki sem zavarhat, és senki nem hallja a sikolyodat. Ebben a pillanatban ez jutott az eszembe, pedig tudom, hogy Rob semmi ilyesmire nem készül.
- Ott vagyunk már? - kérdeztem halkan, és nem, nem vettem elő a nyálas, cicababa hangomat.
- Igen. - mondta könnyedén.
Apró vaskerítés keresztezte utunkat, ami alapból fekete lett volna, de már pattogzott le róla a festék, és pár helyen már a rozsda is belelte.
- Rob... - nyekkenek meg, hisz több nem fér ki a számon.
Ahogyan az első gyertyát meglátom, amit az összes többi követ, tudatosul bennem, hogy mégis milyen helyen vagyunk. Hisz ismerős lehetett már az út, csak mi sose sétálva tettük meg. Anyával gyakran látogattuk a mama miatt a közeli temetőt, de amióta apa nincs velünk, és Taylor átvette a családfő szerepét, nem méltóztattunk ide belépni.
A nagy, díszes, matt fekete kaput már jócskán benőtte a borostyán, amióta utoljára voltam itt. Ami eléggé régen volt.
Volt pár új, díszes sírkő, a legtöbbje viszont már eléggé régi gyártmány volt, akiket már elhanyagoltak, és egyre csak arra várnak, hogy valaki meglátogassa őket. A mécsesek is bőszen világítottak, utat és világosságot adva nekünk. Az ilyen helyeket szeretem elkerülni, ha már sötétedik.
Ujjaimat erősebben kulcsoltam Rob ujjai köré. Ezt valószínűleg ő is megérezte, hisz egy kicsiny szorítással ő is jelezte, hogy "Semmi baj, én itt vagyok". Vagyis, én legalábbis ezt érzékeltem, ami épp elég volt ahhoz, hogy megnyugodhassak.
Pompás ellentétpárt mutattak a régi, kopott sírkövek, amiket a színes virágok és a gyertyák úgy világítottak ki, emelték ki, mintha valami szép emlékmű lenne.
Egyre jobban beljebb érünk, és egyre több lelket hagyunk magunk mögött, és kezdek rájönni, hogy itt pár öreg nénin kívül teljesen egyedül vagyunk. Kettesben.
Az egyik befordulónál megállt, ezzel engem is megállásra késztetve. Rob pontosan egy sírkő felé fordult, így én is tudtam, hogy "ki" felé forduljak.
- Anya. Bemutatom a barátnőmet, Bess Russelt. - fordult felém nagy mosollyal.
Ledermedt testtel, döbbent arccal álltam a sírkő előtt. Mozdulni sem bírtam, nemhogy még megszólalni. Hisz gondolom nem hiába néz felém Rob, ő is vár tőlem valami reakciót.
Az előbb azt mondta, hogy "Anya"?
- Bess Russel vagyok, örvendek a találkozásnak. - egy apróbb fejbiccentéssel adtam tiszteletet.
- Anya, remélem felkészültél, mert nagy valószínűséggel ő lesz  feleségem is. - nevetett fel mellettem Rob nagy vigyorral.
- Hé! - rivalltam a mellettem állóra, szerintem jogosan. Az elengedhetetlen vörös árnyalat az arcomon sem maradhatott el egy ilyen beszólás után. - Ennyire előre még ne tervezzél. - dünnyögtem. Rob válaszképp csak felnevetett.
Hangosak voltunk. Pontosabban, az egész temető tőlünk visszhangzott. A nénik rosszalló pillantása vetett véget az "örömnek".
Rob nagy mosollyal vett elő egy szál rózsát a táskájából. Vörös volt, zöld, és élettel teli. Míg a többi rózsa, ami a földön hevert, már hervadt volt, vagy barna és száraz. A hervadt virágkupac tetejére tette az élénk színű növényt, majd újból mellém lépett.
- Nem gondoltam volna, hogy... - kezdtem bele a mondandómba, de elhallgattatott.
- Nem akarom, hogy sajnálj. Sajnálattal nem megyek semmire. És anya sem jön vissza. - mondta, túlságosan is nagy nyugalommal.
Nagyot sóhajtottam, majd a tekintetemet a földre szegeztem.
Önző vagyok. Önző vagyok, mert egész végig azt hittem, hogy csak én éltem át sérelmeket. Csak én szenvedtem. Csak velem történhet borzalom, ami átvészelve erősebb lettem. Pedig ez nem igaz. Gyenge vagyok. Rob sokkal erősebb nálam, hisz még ilyenkor is tud mosolyogni, és nevetni.
Próbáltam visszaszorítani az előtörő cseppeket, de egy idő után már nem sikerült. Az első és a második még észrevehetetlenül gördült le az arcomon, de a negyedik és a harmadik után már láthatóan nedves volt az arcom. Rob döbbenten nézett rám.
- Te sírsz?! - akadt ki.
- Már hogyne sírnék?! Idióta! - bokszoltam, lehetőleg erősen a mellkasába.
- Hé! - próbálta megfogni a vállamat, hogy ne tomboljak, de nem sikerült neki.
- Mi a francért nem mondtad korábban?!!
- Nem akartam, hogy saj...
- Mi a faszért kellett egyedül hordoznod ezt a terhet a szíveden? - görnyedtem össze, púpos háttal. - Miért nem osztottad meg velem korábban? Miért kellett...ezt... - a mondat végét már nem tudtam érthetően elmondani, hisz a gát megrepedt, és könnycseppek hada lepte el az arcomat.
- Miért...
Nem tudtam mit érezzek. Teljesen összezavarodtam. Mégis, az ismerős és biztonságot nyújtó karok újból megjelentek körülöttem, hogy a helyes útra térítsenek.
- Ne sírj. - simította el az arcomon lévő cseppeket. - Mosolyogj.
Neki könnyű ezeket a szavakat kiejtenie.
- Megígértem, hogy bemutatlak minden családtagomnak. Megtörtént. - suttogta a fülembe, az ölelés közepette.
Hangjától megremegtem, és még jobban a vállába fúrtam az arcomat.
- Remélem megismerhetem majd a te családodat is. - ölelt szorosabban magához.
Miért sírok? Mostanában túlságosan érzékeny vagyok. Mindenen sírok. Bár ennyire fulladásos, könnyes halált még nem éltem át, mint most.
Pár percig még álltunk a sír előtt némán, míg én zokogtam. De még akkor is könnyeztem, mikor Rob a kezünket összekulcsolva hazafelé vezetett. Lehajtva a fejemet, követtem őt, remélve, hogy az emberek nem hallják meg a szipogásomat, és nem látják meg a könnyes arcomat.

29. fejezet

Az első éjszaka.

- Idióta, idióta, idióta! - fakadtam ki.
Őt illetem ezzel a jelzővel, de igazából tudom, hogy én vagyok a hibás.
Idegesen fordultam meg, kezemet ökölbe szorítva. Csak az ő reakciójára vártam.
- Kezdtem...hiányolni ezt a becenevet. - mondta még mindig túláradó kedvességgel.
Hogy tud még mindig ilyen nyugodt maradni?
- Nem igazán ilyen Valentin napi meglepetésre számítottam. - sóhajtott fel.
Egy ideig csak ledermedve álltam, háttal neki.
Tényleg, hisz tudhattam volna. Várt tőlem ajándékot. Sajnos ki kell, hogy ábrándítsam.
- Szokd meg... - dünnyögtem, kissé szipogva.
Piros orral fordultam meg. Így jár az, aki már februárban is a tavaszra készül....
Kissé meglepetten állt előttem, nem igazán tudta, hogy erre mit feleljen.
Az apró tömeg, csak csodálkozva kerülgetett bennünket. Nem értették, hogy a gerlepár miért kiabál egymással, ráadásul az utca közepén.
Rob viszont még mindig tud nekem meglepetéseket okozni. Ahelyett, hogy itt hagyott volna, ahelyett, hogy leoltott volna, inkább figyelmen kívül hagyva a beszólásom, elmosolyodott.
- Viszont...nekem annyi is elég, ha mellettem vagy.
A mondat hallatára a szívem nagyot dobban, pupillám összeszűkül.
Idióta, miért vagy velem mindig ilyen kedves?
- Nekem már ez is nagy ajándék. - mutatott rám.
- De az egész lényemre mutattál. - dünnyögtem a sírás szélén állva.
Na tessék, puhány vagyok. Nekem elég ez a pár szó is, hogy elérzékenyüljek. Szánalmas.
- Hisz nekem... - fogta meg a kezem, de én reflexszerűen elrántottam.
- Hagyd abba!
Próbáltam minden apró könnycseppet elhessegetni a kezeimmel az arcomról.
- Csak hagyd abba... - hajtottam le a fejem.
Nem értem. Nekem ez az egész helyzet még új. Soha nem volt velem senki ilyen kedves, akkor miért pont ő lenne az egyetlen? Pont ő, aki másfél évig csak az ellenségem volt, mint évfolyamtárs, mint sportban. Akkor miért?
Szívem újból nagyot dobban mellkasomban, és könnyeim szinte azonnal felszáradnak, amint két kar jelenik meg körülöttem.
Meleg és biztonságos.
- De hisz ilyen valakit szeretni. Nem? - kérdezi halkan, engem ölelve.
- Ezt miért pont nekem kéne tudnom?! - morgok rá.
- Mert én sem tudom... - suttogja halkan.
Szerencsétlenek. Ezek vagyunk mi. Akik csak annyit tesznek, hogy az utca közepén ölelik egymást, így mindkettőjüket csak kidülledt szemekkel kerülgetik a járókelők.
Viszont az már tényleg a balekság netovábbja, hogy "szerelmi ügyekben" mindkettőnk a nulláról indul.
- Itt az idő. - szólal meg egy kis idő után, mikor elenged.
- Mihez? - dünnyögök még mindig, az orromat törölgetve.
- Holnap bemutatlak valakinek. - kacsint sejtelmesen.
Miért érzem azt, hogy ezzel a mosollyal mindig csapdába csal?
- Miért árad ebből az arckifejezésből a bizonytalanság? - kérdezi Rob, majd mind a két kezével összenyomja az arcom. Amint általában én szoktam neki csinálni.
- Mer' amikor így mosolyogtál, annak sosem volt jó vége? - günyögtem, eltorzított arccal.
- Mikor nem volt jó vége ennek? - vigyorgott még mindig kihívón. - Hisz itt állunk. Ketten. Együtt. Ha valamit annyira elszúrtunk volna, akkor ez nem lenne így.
Érzem, ahogy az arcom felforrósodik, amit bizonyára ő is észlel, hisz még mindig a kezében tartja.
Hihetetlen gyorsasággal, minden ninja mozdulatomat bevetve, amit a sorozatokból néztem el, kaptam ki a fejem a kezei közül, és fordultam meg, vele háttal.
- Bosszantó vagy.
- Mégis szeretsz. - fejét a vállamra helyezi és úgy mászik bele az arcomba, hogy egy apró csókot lopjon.
Még magamhoz sem térek, már pár lépéssel előttem jár, hátrahagyva engem. Hiún felszegett fejjel indulok utána.
- Szóval követsz, mi? - vigyorog kajánul.
- Ne képzelj sokat magadról, én csak hazafele indultam meg. - mondom, miközben persze az ellentétes irányba nézelődök, hogy a tekintetünk még véletlenül se találkozzon.
- Hát persze...- nevet fel, én pedig égek. Ahogy általában.
Közepes tempóban haladunk egymás mellett, szótlanul. Nekem sincs mit mondanom neki, és merem remélni, hogy neki sincs. Csak akkor jöttem rá, hogy neki sosem kellett semmit sem mondania, csupán tettekkel is kifejezi magát, mikor megfogta a kezem. Amit természetesen egy szívtipróhoz hasonló mosoly követett. Majd az én elpirulásom.
"Ha szeretsz valakit. Van gyenge pontod" Hogy ez az idézet mennyire igaz.
- Nem akarsz ma nálunk aludni? - kérdezi teljesen nyugodtan.
- Hmm? - nézek fel rá kíváncsian. - Eeeeh?! - majd arcom fokozatosan a kiakadás hangulatát ölti magára.
- Csak egy éjszaka, holnap úgyis péntek. - vonogatja a vállát.
- Te ezt most nem gondoltad komolyan... - hurrogom le.
- Naa~ Ennyit azért megérdemlek Valentin nap alkalmából, nem? - néz rám kiskutya szemekkel.
Nem, nem! Lehet, hogy ezekkel a szép szemekkel egyszer már ledöntöttél, de az nem azt jelenti, hogy másodjára is sikerülni fog.
- Megkérdezem anyát...
Na, Bess, ez rossz válasz volt. Így most sokkal több önbizalma lesz, és tuti, hogy a végén megint te jársz majd szarul.
Kíváncsian de egyben félve néztem fel a mellettem baktató feketére, hogy megnézzem a reakcióját.
Meglepett arc, tátva maradt száj. Nem is olyan rossz...
- Beeesss!~ - borul a nyakamba, mint egy nyálas, romantikus filmben. Pfejj.
- Hé, te meg m-mit csinálsz? - próbálom kontrollálni a helyzetet, kipirult arccal.
Gratulálok Bess! Ez az eddigi legbénább beszólás, amit ilyen helyzetben be tudtál nyögni.
- Végre kezdesz úgy viselkedni, mint egy barátnő! - ölelget, mint egy plüss macit. Ami általában Aaron asztala, hisz ő hihetetlenül barátkozó és bizalmas velem szemben.
- Ennyire ne szállj el magadtól! - próbálom eltolni magamtól, pipacsvörös arccal, semmi sikerrel.
- Csak visszafizetem azt az estét, amit nálam töltöttél, teljesen oktalanul! - rivallok rá.
- Miért? Most milyen okot tudsz felhozni?
- Hát izé... - pillantok félre, miközben ő nagy mosollyal várja a válaszom.
- Hallgatlak.
- Izé...Most barátnődként jogom van nálatok aludni. - dünnyögöm, a földet nézve zavaromban. - De amikor te aludtál nálam, még nem jártunk...
Újabb fekete pont. Benne volt a "barátnő" szó, mintha már annyira elfogadtad volna a kapcsolatotokat. Ezzel megint fel fog bátorodni, és valószínűleg ki is fogja használni a tehetetlenséged.
- Jogos. - mosolyodik el.
Meglepetten nézek fel rá, de tudom, hogy nekem sincs okom duzzogni. Hisz örülök annak, hogy felajánlotta, és aznap este is örültem, mikor nálam aludt. Csupán ezzel próbálom palástolni.
Halvány mosoly jelent meg az arcomon.







- Megjöttem! - kiáltottam el magam, amint beléptem az ajtón.
- Szia, kicsim. - jött a válasz, férfi hang formájában.
Újonnan kellett megtudnom nemrég, hogy én igazából annyira jóban vagyok Taylorral, hogy már "Kicsim"-nek szólíthat. Jó, párszor eltűröm, hogy ennyire bizalmasan viselkedjen velem, de nem mindig.
- Anya? - kukkantok be a konyhába egy pillanatra.
Viszont abban a pillanatban lépek is hátra kettőt.
Fehér kötény, liszt, tej, tojás mindenhol, rendetlen konyha fogad. Taylor süt?
- Későn ér haza, gondoltam csinálok neki meglepetést. - mosolyog.
- Értem...
Franc, pont most. Őt nem kérdezhetem meg, hisz mostanában nem elég felhőtlen a kapcsolatunk, és lehet, hogy ez a szigorára is kihat, és biztos, hogy nem enged el.
Mondjuk, próba cseresznye. Ha anya nincs, akkor nála kell próbálkoznom.
- Taylor? - húzódok ki a rejtekhelynek számító, árnyék mögül, félve.
- Igen? - kérdez vissza, a tojást kavarva.
- Ott aludhatok ma az egyik barátnőmnél?
Barátnő. Hisz ha barátot mondok, akkor azzal megkérdőjelezem azt, hogy lány vagy fiú barátról van-e szó. És ha kiderül, hogy fiú, ráadásul a járunk már több, mint 2 hete, több az esélye annak, hogy ma itthon alszok.
- De holnap iskola van, nem? - kezdi ez könnyű kérdéssel, a nevelőapa vs én harcot.
- Igen, viszont péntek, és nem is írunk semmiből... - próbálom nyálasra fogni a dolgot, hízelegni, így nagyobb az esélye, hogy meglágyul a szíve és engedékenyebb.
- Tudod, hogy nem túl jók a tanulmányi eredményeid.
Kezdődik. Az a téma, amit a legszívesebben egész életemben elkerülnék. Hisz nekem a jövőm már olyan, mint egy szárazra kitaposott ösvény.
- Olyan savanyú vagy. - dünnyögöm halkan, nehogy meghallja.
- Tessék?
- Semmi, semmi. - rázom meg a fejem, és megfordulok.
Gyorsan írnom kell Robnak, hogy a tervnek lőttek. Nem csalódtam, hisz gondoltam, hogy Taylort sem a legengedékenyebb szülőkből faragták.
Táskámat a vállamra dobtam, és szó nélkül indultam volna fel a lépcsőn, ha valami, vagy leginkább valami, nem gátolt volna meg a cselekedetemben, mint mindig. Féloldalasan pillantottam hátra. Minő meglepetés! Taylor volt az...
- Elmehetsz. - mondja nagy sóhajjal. - De ne lógd el az iskolát. - néz komolyan a szemembe.
Eh? Ő most tényleg....megengedte?
- Taylor...Nagyon köszönöm. - villanyozódok fel a nagy hír hallatára. Vajon most egy nagy lépést tettünk a kapcsolatunk terén? Talán Taylor nem is annyira elviselhetetlen.
- Anyádat meg majd én meggyőzöm, ha esetleg kifogásolná. - mosolyodik el.
Na jó, most álmodok? Vagy megszállta valami démon? Eddig miért nem mutatta meg, hogy van kedves oldala is?
- Köszönöm, Taylor. - mosolygok rá.
Ez nem a szomorú mosolyom, de nem is a kényszermosolyom. Ez egy igazi mosoly volt, amit a környezetemben élők ritkán tapasztalhatnak.
Még mielőtt reagálhatott volna felszaladtam a lépcsőn, hogy minél előbb összepakoljak. Momo természetesen futott utánam, hogy meglesse boldogságom okát.
Talán a macskát is elviszem. Kezdenek elvonási tünetei lenni, amiért olyan rég látta már a haverját.
Megkönnyebbülve dőltem hátra az ágyon, miközben vadul pötyögtem a telefonon. Husi macskám is elfoglalta méltó helyét a hasamon, miközben kíváncsian fürkészett.







- Jó estét! Elnézést a zavarásért! - kukucskálok be a résnyire nyitva hagyott bejárati ajtón.
Kicsit nehézkesen, de bedöcögök az ajtón, jobbra-balra dőlve a vállamon lévő táskák miatt. Igen, akár egy napra alszok másnál, akár egy hétre, mindig ugyan annyi cuccot kell magammal vinnem. Csupán a ruhamennyiség a több.
- Bess! Kerülj beljebb! - nyit ajtót Rob apu, amint észreveszi szerencsétlenkedésemet, miként a lábammal próbáltam ajtót nyitni, kevés sikerrel.
- Köszönöm, hogy ma itt alhatok! - fogadom nagy mosollyal, amit ő is viszonoz.
Alig veszem le a cipőmet, az ismerős léptek azonnal megcsapják a fülem. Az apró dobogások hada egészen a lépcső aljáig lekísérik Rob bájos húgát.
Összehúzott szemekkel végigmér újból, mintha csak valami kifogásolhatót keresne rajtam.
- Te aztán nem kímélsz... - jegyzem meg halkan, kicsit frusztrálva a merev nézéstől.
- Átment a látvány teszten. - sóhajt fel kárörvendően, én pedig csak nagyokat nézek. Hogy min?
Látva a furcsa arckifejezésemet, inkább magyarázni kezd:
-Magyarán elviselhető a kinézeted. Bár Robtól nem vártam mást. - húzódik nagy vigyorra a szája, majd feltrappol a lépcsőn. Tekintetemmel követem lépteit.
Egyszer...az életben...talán sikerül összebarátkoznom vele is. Kemény harc lesz, de ha Rob apu szívébe is sikerült befurakodnom, ő már gyerekjáték lesz. Nem is értem, hogy miért igyekszek ennyire megfelelni Rob családjának. Ennyire maximalista lennék?
Fentről egy szolid ajtócsapódást lehet csak hallani, valamin gúnyos, lányos kacagást. Egyedül Rob kedves "Kivágom a belső szerveidet, és kiszárítom őket a napon!" beszólását sikerült elcsípnem, aminek következtében csak egyre gondolhatok. Nálunk is sokszor előfordult már. "Testvéri szeretet" néven emlegetik.
- Szerintem a legjobb lenne, ha felmennél. - súgja a fülembe Rob apu sejtelmesen, majd tovább ropogtatva a kukoricáját, leül a tévé elé meccset nézni. Hisz mi mást nézne egy 40 éves elvált apa.
Még nyikkanni sem bírtam a beszólásán, amihez még egy frappáns kacsintást is hozzáspékelt, amint pirulva ránéztem. Lesütve a fejem, látványosan gőzölögve futottam fel a lépcsőn, és szinte már reflexszerűen nyitottam be Rob szobájának az ajtaján.
Szerencsére nem öltözött, és nem is feküdt félpucéran az ágyon, gyertyákkal körülvéve, rózsával a szájában, mint egy túlreagált romantikus filmben. Az ágyán ült, mosolyogva, szürke pólóba, kócos hajjal. Ahogyan minden középiskolás éveit élő tinédzser fiú.
Már éppen sóhajtottam volna fel, mikor apró vörös foltok szúrták ki a szemem a padlón. Vörös foltok, amik nagyon is hasonlítottak a rózsaszirmokhoz, és egyenesen a macska fekhelyéhez vezettek, ahol Miko éppen békésen szuszogott.
- Úristen, de aranyooos! - visítottam fel, majd a macskához szaladtam, hogy meggyurmázzam a pofiját, akárcsak otthon Momo-nak.
- Hé! Ez a legfontosabb, amit ki kell szúrnod?! - szid el azonnal, és már kínjában röhög fel.
- Ezekre.. - veszek fel a földről egy szirmot. - Csak egy megjegyzésem lehetne. - mutatom fel neki.
- Mégpedig? - vigyorog rám, féloldalasan az ágyán fekve.
- Barom állat.
- Hmm...Ez a becenév is milyen régi... - dereng el a távolba, mintha visszaemlékezne a "régi, szép" időkre.
- De most komolyan. Mit vártál, mit reagálok? - nevetek fel.
Nem hiszem el. Tényleg ennyire készült volna? Bár nem mutatom ki, hogy meglepődtem, de legszívesebben most sírnék. Hisz annyira megható és új még nekem, hogy valakinek ennyire fontos legyek. Soha nem tapasztaltam még ilyen érzést.
- Hogy a nyakamba borulsz. - olvad szét az ágyon, miközben a gondolatai tele vannak mocskos dolgokkal.
- Tudod, itt lakok egy köpésnyire. - mosolygok bájosan. - Bármikor hazamehetek.
Válasz nélkül hagyva felállt, majd elhaladva mellettem összeborzolta a hajam.
- Hé, én ezzel sokat kínlódtam ám!
- Csinálok popcornt a filmhez. - mondja lazán, visszavéve egy pöpetnyit perverz stílusából.
Válaszképp csak egy halk "oké" jellegűt tudtam benyögni.
Miko békésen szuszogott továbbra is a helyén, miközben én lassan simogattam.
Csupán egy szürke pólóban van, és egy fehér melegítőben, ráadásul még a haja is totál kócos. Mégis, most hevesebben ver a szívem, mint amikor a suliban be van lőve a haja, is az öltözéke is normális. Az "otthoni" Rob jobban tetszene, mint a "sulis" Rob?
Nem, nem. Ezeket a perverz gondolatokat még csak véletlenül sem szabad beengednem a fejembe.
Tényleg! Végre itt az idő, hogy egy kicsit jobban összemelegedjek Rob húgával!
Felálltam és határozott léptekkel indultam meg a melletünk lévő szobába, ahol az ajtó természetesen zárva volt. Mint minden 14 éves tininek, neki is van magánélete, ráadásul egy bátyó mellett meg is tudom érteni, hogy miért zárkózik be.
Az ajtó nyikorogva nyílt ki, ahogyan benyitottam, és már szinte reflexszerűen, mosolyogva köszöntem volna neki, ha...nem lett volna ennyire furcsa módon vörös az arca. A következő pillanatban pedig a laptop képernyőjére pillantottam, ami előtt ült, és végleg összeállt bennem a kép.
Heh. Nem a legjobb kezdés ismerkedésnek.
A megrémült kisugárzás és arckifejezés szinte azonnal átvált "most megöllek" kisugárzásba és fekete aura tömörül fölé.
- Láttad. - zárja be laptopján a képet, amit gondolom eddig nézegetett.
- Én nem akartam rosszat, csak gondoltam... - próbálok mentegetőzni.
- De akkor is láttad. - áll föl a székből, én pedig már kiskutyaként összekuporodva álltam az ajtóba, hogy nehogy megüssön. Nem mintha annyira tehetné. Ezzel most tényleg oda az eddig kiépített kapcsolatunknak?
- Annyira szerencsétlen vagyok!~ - mondja nagyot sóhajtva, mintha beismerne valamit, és háttal az ágyára huppan.
Ebben a pillanatban néztem szét a szobájában, hisz én még nem jártam itt.
Aranyos, levendula lila árnyalatú fal, világos, tölgy íróasztal és szekrény. Valamint a sarokban egy festővászon és alkotókészletek hada. Aranyos és lányos szoba. Ráadásul még kupleráj sincs, ami általában az én szobámat uralja.
- Szeretsz alkotni? - mosolygok rá kedvesen, próbálva elhessegetni a gondolatokat, amik az előző képről az eszembe jutottak.
- Ha ezzel próbálod terelni a témát, nagyon rosszul csinálod. - pillant rám, nem éppen jó hangulatban.
Nagyot sóhajtva huppantam mellé az ágyba.
- Egy próbát megér. - kacsintottam mosolyogva.
Mintha erőt szedett volna magán, ő is felsóhajtott, majd bólintott.
- Igen, nagyon szeretek.
- Nahát, ez meglepően jó tulajdonság. Főleg attól, aki egy ilyen rettentő bátyussal él egy fedél alatt. - löktem oldalba nevetve.
Úgy látszik halvány sikert értem el, mivel az eddigi komor arca mosolygós lett.
- Amiket a falon látsz kirakva, azokat is mind én alkottam. - mutat az íróasztal fölé, ahol festmények és rajzok hada sorakozott, nagyon szűk férőhelyen.
- Azta... végtagjaimat adnám, ha én így tudnék rajzolni.
- De nincs mivel rajzolnod, akkor...? - nézett rám furcsán.
Megértem, hisz jobban belegondolva tényleg értelmetlen volt a mondat.
- Szokd meg, hogy néha idióta vagyok... - nézek rá könyörgő szemekkel. - Ha Robnak sikerült, neked is fog.
- Hát, hamarabb is, mint annak az idiótának. - ciccegett.
- Akkor egy véleményen vagyunk. - vigyorogtam.
Nahát. A sötét aura lassan elhalványul, majd végleg feloldódik. Van a csajszinak egy "jóféle" modora, de alapból kedves is tud lenni. Akkor kezdjük újra, azt a bemutatkozást!
- Szóval... - tapsoltam kettőt. Ez azt jelenti nálam, hogy valami komoly témába szeretnék belekezdeni.
- Szerelmes vagy a bátyámba? - kérdeztem rá félve, a képből és a vörös arcszínről levonva a következtetést.
Arca azonnal magára vette a vöröses árnyalatot, majd egy furcsa fintort bevágva, plüssmackójába temette arcát.
- Miért? - nyöszörgött a plüss fojtása mögül. - Ennyire kínos lenne?
- Dehogy! Csak... - próbáltam valami érthetőt kovácsolni a mondanivalómból. - Furcsa.
- Kész csődtömeg vagyok! - erősködött.
- Nem vagy az! - próbáltam meggyőzni.
- Miért?! Szerinted mennyi esélyem lenne nála?! Semmi! - ült föl idegesen.
A korkülönbség pont 5 év, majdnem 4. Ami még annyira nem is vészes, csupán annyi zavaró tényező van ebben a helyzetben, hogy...pont BELÉ szerelmes?! Abba a kockába?
Mondjuk, ez az egyetlen közös bennük. Valamint az a bizonyos "jó modor".
- Szerintem ennyire nem eget rengetően borzalmas a helyzeted. - próbáltam feldobni a hangulatát. - Ha akarod még segíteni is tudok.
- Nem kell! Semmi szükségem rá. - morgott. - Csupán el kell felejtenem...
- Na ez tényleg szánalmasan hangzott.
Beszólásomra már sokkal élénkebben figyelt fel rám.
- Most pillanatnyilag van egy lány, akiért oda és vissza van, viszont nem ismerem. - mondtam tanácstalanul. - Annyira vészes a helyzet, hogy még tanulni is képes azért, hogy bevágódjon nála. - nevettem fel.
- Látod! Semmi esélye nincs annak, hogy... - próbált magyarázkodni, terelni a témát, de még idejében leállítottam.
- Ezt most abbahagyod! - parancsoltam rá, két kezemmel nyúzva az arcát, hogy felélénkítsem ebből a bágyadt helyzetből. Mivel torzított arccal nem sok szót tudott volna kinyögni, így csak bólintott.
- Egy idő után úgyis feladja, nem képes ennyit vesződni egy lány kegyeiért. - magyaráztam viccesen. - Csupán annyi a feladat, hogy találkozzatok és megismerd.
- Bhess... - próbálta a nevemet kimondani, nem sok sikerrel, hisz közben még mindig az arcát gyurmáztam.
Eléggé furcsa szokásommá vált ez a figyelemfelhívási módszer, amióta azzal az idiótával járok.
- És ne legyél olyan, mint Rob. - néztem mélyen a szemébe. - Aki még nyomozni is képes volt utánam, hogy megtudjon ezt-azt.
Enyhe elpirulásából csak annyit véltem következtetni, hogy ezzel a figyelmeztetéssel már elkéstem.
Nem csoda, Rob mellet még Hope is meg lett rontva. Ez mind az idióta hibája.
- És nyugi, segíteni fogok. - mosolygok rá kedvesen.
- Robnak egy szót se! - kötötte ki megegyezésünk első szabályát.
- Dehogy mondom el neki. - nevettem fel, majd felálltam az ágyról, és már kifele indultam volna.
Hisz ha ennyi idő nem lett volna elég Robnak, hogy kukoricát gyártson, akkor semennyi.
- Bess? - ahogyan meghallottam a nevemet reflexszerűen fordultam hátra az ajtóból.
- Ne legyetek túl hangosak. - kaján vigyora betöltötte az egész arcát.
A Brice családban mindenki ilyen ultra-perverz? Talán máskor kétszer meggondolom, hogy itt alszok-e.
- Megpróbálunk. - gügyögtem.
Minő kedvesség. Látszik, hogy Rob húga. Ahelyett, hogy egy sima "Köszönöm" félét levágott volna, inkább megcsillogtatja azt az elbűvölő viselkedését. Nem is számítottam másra.
Rob persze már tárt karokkal várt az ágyon, a filmet indulásra kész állapotban hagyva.
- Hol voltál? - kérdezi.
A szomszédban sült krumpliért, egyem azt a helyes pofikádat. Jobb kérdést nem találhattál volna ki?
- Összebarátkoztam a húgoddal. - villantok egy erőltetett vigyort, majd mellé huppanok az ágyra.
- Kikészített, mi? - vigyorodik el.
- Csak annyi lenne a kérése, hogy "legyünk csöndben." - artikulálta erősen.
- Azt nem garantálhatom. - mondta perverz hangsúllyal.
- Akkor én a macska helyén alszok. - húzódtam az ágy másik felébe, a legtávolabbi helyre előle.
- Tudod, hogy addig nem teszek veled semmit, amíg nem akarod. - nevet fel.
Haláli vicces, tényleg. Miközben a "felfallak" szemeivel és tekintetével néz rám.
- Kezdhetnénk a filmet? - próbálok minél előbb témát váltani.
Szinte szó nélkül kapta elő a laptopját, az alvó módból felébresztve a készüléket.
- Rob? - szólaltam meg, mielőtt még elindulhatott volna a film.
- Hmm?
- Leszednéd kérlek az "aranyos" manga posztereidet a falról. Kezdenek irritálni. - mondtam, megvillantva a "véres" mosolyomat.
- Ne nézz oda.
- De akkor is tudom, hogy ott van!
- Ne gondolj rá.
- De attól még ott van. - vitatkoztam vele.
Egy nagy sóhajtással jelezte, hogy az én akaratom ellen bizony nem tud vitatkozni. Nem is éri meg.
Parancsszóra az összes képet leszedte a falról. Amíg én itt vagyok, addig nem igazán tesz jót a szemeimnek ez a látvány, felőlem addig csorgathatja ezekre a nyálát, ameddig akarja, de ne addig, amíg én itt vagyok.
Amolyan "Így most már jó?" pofával nézett rám.
- Tökéletes. - virultam, mint a vadalma.
Egy újabb sóhajtás keretében elindította a filmet.







Meglepődtem. Robtól valami hihetetlenül véres horrorfilmet vártam, tömeggyilkossággal és rengeteg levágott végtaggal. Mondhatni, kellemeset csalódtam benne, mikor előállt ezzel a "nagy meglepetéssel", Valentin nap alkalmából romantikus horrorfilmet nézünk. Alakulunk, alakulunk, a romantika nem az ő színpada, így muszáj volt "véresen" megoldania a dolgot, de örültem neki.
Azt est neheze viszont még hátra van. Az alvás.
Rob lebaktatott egy időre a konyhába, hogy jó háziasszony módjára, levigye a nasis tálakat.
Itt az idő, hogy eldöntsem, hol alszok. Mondjuk ezen nem kell sokat gondolkodnom.
- Rob! - szólítottam meg azonnal, amint belépett a szobába.
- Én az ágyon alszok, te pedig a földön! - mutattam,elmondást nem tűrően, a földön heverő paplanra, ahol én szépen és kényelmesen megágyaztam neki.
- He? - néz rám, aki szinte bármelyik pillanatban hülyét kapna. - Te normális vagy?
- Ugye nem várod el, hogy én, mint hölgy, a koszos földön aludjak? Ugye tudod, hogy bármelyik pillanatban beránthatnak az ágyad alá? - akadtam ki.
- Ki rántana be oda? - forgatta a szemét unottan.
- Hát..izé.. - hebegtem zavartan.
Most komolyan. Csak nem mondhatom neki, hogy félek az ágy alatt tartózkodó szörnyektől!
- Értem. - vette lazábbra a dolgot, és elmosolyodott. - Úgyis olyan rég vártam már, hogy nálam aludj, úgyhogy beérem ennyivel is.
- Rob...
Azt hittem keményebb dió lesz. Általában nem ilyen könnyű meggyőzni, hogy ne tapadjon mindig rám.
- Akármennyire is akartam melletted aludni.
- Hé! Ne okozz nekem lelkiismeret furdalást! - rivalltam rá.
- Semmi rosszat nem tettem! És nem is tettem volna. - emelte fel a kezeit, védekező állásba.
Miért ver ennyire hevesen a szívem? Csak nem gondolta volna komolyan, hogy velem alszik egy ágyban? Biztos, hogy megint felpumpálná az agyát perverzióval és szűk lenne a nadrágja. Hiába tagadja, ő is csak fiú.
De akkor miért érzem magam ennyire....rosszul?
- Ch. - szegtem fel hiún a fejem, majd visszadőlve Rob ágyába a fejemre húzom a paplant.
A fények lekapcsolódnak, és a szobába teljes sötétség költözik. Csupán a lenti fények adnak némi világosságot, hisz a szobaajtó még mindig résnyire nyitva van.
Hallottam, ahogyan ő is befekszik az általam megterített ágyba.
Oh, hogy rohadna meg. Most nem tudok aludni. Hülye Rob...együtt, mi? Hogy gondolhatott ilyet?
Érzem, ahogyan az arcomat újból elönti a forróság, és persze gondolatok tömkelege. Van egy olyan érzésem, hogy én ezt még meg fogom bánni.
Gondolok egyet, és hernyó módjára kicsikét arrébb kúszok az ágyon, az ablak felé.
- Nem kell a fal felé menekülnöd, nem teszek semmit. - morogja halkan, lentről.
Ennek...tényleg ennyire alacsony lenne az IQ szintje?
Durcásan, totál vörös pofával kelek fel, és nézek le rá. Most legalább nem kell a hajam alá bújnom, hisz ebben a sötétben úgysem látja, ha égek.
De gondolom, mégis látja a halvány fényeknek köszönhetően a sértődött arcom, hisz a szemei kikerekednek.
- F-Felejtsd el. - morogja tanácstalanul, és a másik irányba fordul, hogy velem háttal legyen.
Idióta. Idióta. Akkora egy idióta!
Mérgesen, teljes erőmből hozzávágok egy párnát, mire felmordul.
- Mi van már megi.... - kiabál rám, de elakad a mondat felénél.
Ez egy diszkrét "Mi van már megint?!" leordítás lett volna, ha én nem cselekedtem volna.
Hihetetlen gyorsasággal ugrok le az ágyról, egyenesen le a földre. Mintha a macimat ölelgetném, karjaimmal körülfogom. Rátapadok, akár egy pióca, és még a heves szívverését is hallom.
Heh. Ennyire meglepett lenne?
Arcomat a pólójába fúrom, és mélyen beszívom az illatát. Kellemes és megnyugtató.
- M-Mit csinálsz? - kérdezi zavartan.
- Nem látszik?! - mordulok rá idegesen.
Ezt most direkt csinálja, vagy alapból ekkora marha?!
- Bocsánat, na! - mentegetőzik. - De így annyira aranyos vagy, Bess. - suttogja, de hallok a hangjában egy kis gúnyt is.
Vigyorog, tudom, hogy vigyorog, érzem, hogy vigyorog!
- Megöljelek, mielőtt még elszállnál magadtól? - hangomat én is lejjebb veszem, de még így is tisztán kivehető a gyilkos szándék.
- Shh! - csitteg le, és ennek tetejében még pofán is csap, igaz nem túl erősen. Már ordítanám le, ha nem néztem volna fel, és nem láttam volna az arcát.
Az arca...elég volt ahhoz, hogy elhallgattasson.
- Hadd élvezzem ki a pillanatot... - suttogja.
Ez volt az utolsó, amit aznap beszéltünk.
Még mindig ölelem, mintha attól félnék, hogy az éjszaka folyamán elszökne. De nem tehetek róla, annyira hiányzott már a közelsége. És így, ezzel az illattal és a megnyugtató szívdobogással még elaludnom is könnyebb.