5. fejezet

Felejthetetlen délután

Az órák hamar elmentek. Annak ellenére is, hogy hét órám volt. Telik az idő, ha az ember a bosszúját tervezgeti, mi? Meg persze egész nap papírgalacsinokban beszélni meg bosszútervét. Törin szerencsére nem én feleltem. Pedig nagyon szemezgetett velem a tanár, de végül Darent hívta ki felelni. Ami nekem szerencse az másnak szívás ugyebár? Persze a lányok susmusa sem maradhatott el a mai nap. Már az idegkitörés szélén álltam. Abby fogott vissza. Kedvem lett volna kiállni a suli tetőre és elordítani magam hogy: „ Fogjátok már be, basszátok meg! Ő? Meg én? Gondolkozzatok már! Ez egy nyomorék!” De ezzel gondolom le is hívatnak az igazgatóiba, meg meg is sértem Robot. De mióta lettem én ilyen elnéző vele szembe? A jó válasz erre a soha.  Az utolsó órám angol emelt volt. Kivételes tantárgy, ebből ötösre állok. Nem is értek másokat, hogy tudnak még nyelvből is ilyen szarak lenni? Pedig az angol tök könnyű. Még logika sem kell hozzá, ami szerencse. Nincs nagy logikázó képességem az egyszer biztos. Lényeg a lényeg, hogy az angol tanár már kilencedikben is meglátta bennem a „tehetséget” és beíratott angol speciálisra. Itt általában angol olvasmányokat veszünk és elemzünk. Ezzel még semmi bajom sincs, csak azzal, hogy…. PONT HETEDIK ÓRÁBAN KELLETT BEBASZNI!
Órák után már végre szabadulhattam be a tornaterembe. Ahol nem meglepően már az edzéshez melegítettek be a fiúk. Hehe, erre a délutánra vártam egész nap. Ahogy megláttam Abbyt a páholyban vigyorogva futottam fel én is. A kis bűntársam. Ebből nagy égés lesz!
- Elhoztad? – ülök le mellé vigyorogva. Abby csak vadul bólogatni kezd. Persze a hűtőtáskáról beszélünk. A kis mázlistának csak 5 órája volt, így volt ideje hazamenni, és elhozni a mi kis bosszúnk alapanyagát.
- Még szép. – vigyorog önelégülten. Na, csak ne annyira magabiztosan! Én is köztük voltam, a terv kitalálók között! Szóval, mikor majd a kis ribancok a figyelem középpontjában lesznek egyszer csak, egy óvatlan pillanatban…
Direkt egy sorral feljebb is ültünk, mint ahol ők vannak. Már alig várom, hogy elkezdődjön a meccs! A terv pedig az, hogy először jól beoltjuk, csak, hogy kapjon egy kis ízelítőt a bosszúból, majd csak azután jön a feketeleves. Úgy látom egyre több C-s gyűlik össze a tornaterembe, egyenesen a pályán. Ahogy látom a kis Robykám is már a pályán van. Épp ez volt a lényeg! Bár furcsán sokszor tekinget fel a látótérre. Csak nehogy félreértse! Gondolom, már ő is hallotta a pletykákat. Bár, ki ne hallotta volna. De holnaptól már másról fognak szólni! De ha félre meri érteni, én esküszöm… De miért is fenyegetem? Nem is ő a fő célpont! Kezdődjön a játék…

A fiúk összeülnek csapatmegbeszélésre. Gondolom az edzéstervet beszélik meg az edzőjükkel. Ilyet mi is szoktunk, úgyhogy nem lepődök meg. Az előttünk ülő kis ribancok persze azonnal el is kezdik a szokásos nyáladzásukat. „ Oh, Roby ma is olyan szupcsin néz ki ugye?” és hasonlók. Kiráz tőlük a hideg.
- Ugye ezt most nem mondod komolyan? Azt hiszed, eljössz szurkolni egy edzésre és már is a lábaid előtt hever majd? – röhögök szánalmasan. A beégetés kezdetét veszi, eleinte nem olyan durván. De tudom én még fokozni is… hehe.
- Persze, hogy nem! De ne csüggedj. Még az is előbb megtörténik, minthogy veled kavarjon. – dobja hátra platina szőke haját kuncogva.
- Kész szánalom vagy… - röhögök még mindig rajta. – Akkor miért terjeszted azt, hogy kavarok a tökivel? – kérdezem meg a jogos kérdést. Édes…Próbált még idő előtt felhúzni… Sajnálom, nem sikerült.
- Szánalom az anyád. – biccent hiún a fejével. Na jó..azt eltűröm, hogy engem sértegess. De az anyámat hagyd ki ebből! Ökölbe szorítom a kezem, ami az idegességem jele. Abby észre is veszi a feszültségem, és még időben lefogja a kezemet.
- Vigyázz mit beszélsz, mert még fel találom pofozni a túlsminkelt képed! – emelem fel a hangomat fenyegetőzően. Mit képzel magáról ez a kis csitri? Elterjeszt egy hamis pletykát, és még neki áll feljebb? Hát az eszem megáll… A kezem lendül, de szerencséjére még időben elhúzódik az ütés elől. Már lendülne is meg újból a kezem, de Abby még jobban lefog és le is ültet. Scarlett pedig, csak vigyorogva fordul vissza előre, és elfoglalja a helyét… Vigyázz magadra, mert még megfoglak tépni, ebben biztos vagyok.
A fiúk buzdító kiáltása hallatszik lentről. Akkor az edzés kezdetét is veszi. Már épp ideje volt.

Persze mondanom sem kell, hogy egész edzés alatt szidtuk egymást, mint a rohadt élet. De nekem még mindig jobb beszólásaim voltak, mint annak a kis sminkharcosnak. Hogy fulladna meg az alapozójában. Még a száját is telebassza alapozóval, hogy azt a látszatot keltse, mintha nem látszana. Hidrogén ribanc, ez a legmegfelelőbb szó rá. Nem egy-két alkalom volt rá, hogy majdnem gyomorszájon vágtam, vagy kikarmoltam a szemét, de Abby mindig visszafogott. Amúgy meg már rég a tanáriban lennék, súlyos testi sértés vádjával.
Az edzés már a végét járja, épp itt az ideje a bosszú beteljesítésének. Roby épp a kaput célozta meg a lasztit vezetve. A lányok szokás szerint olvadoznak. Intek Abbynek, hogy vegye elő a hűtőtáskát. Jelzésemre vigyorogva előrántja maga mellől, és kutakodni kezd benne. Ebből szerencsére semmit, nem vettek észre az előttünk ülők. Előkotorja belőle a zacskó jeget. Ahogy ígérte. Hmm.. ez igen ígéretesnek hangzik. Scarlett mindig kivágott pólókban vagy topban flangál. Hátha valaki rá talál nyáladzani. Nincs is melle, csak a push up beszél belőle. A zacskóból kiveszek egy marék jeget, és a háta mögé settenkedek, persze mindezt hang nélkül próbálom megtenni. Abby már magába röhög, ami kiváltja belőlem is a röhöghetnéket. De még sajnos muszáj visszafojtanom. Hehe, ez nagy lesz. Egy óvatlan pillanatban azt a marék jeget mind a melltartójába csúsztatom. A siker garantált. Hihetetlen gyorsasággal ültem vissza a helyemre. Abban a pillanatban a lány felsikoltott és elkezdett egyik lábáról a másikra ugrálni, mint egy rossz kecske. Sok alapozóval és sminkel a pofáján.
- Basszátok meg! – sipítozik a szőkeség tehetetlenül. Mi Abbyvel már szakadunk a röhögéstől. A pályáról is minden figyelem a páholy felé irányul. persze a drágalátos Rob figyelme is. Akinek először furcsa kifejezéstelen az arca, de amint rájön, a dolog nyitjára elvigyorodik. Scarlett meg még mindig tehetetlenül visítozik. Nem tudja eldönteni, hogy most benyúljon-e és kivegye, bár akkor még jobban fognak rajta röhögni, vagy inkább hagyja ott, de akkor lefagy a csöcse. Én meg már mindjárt megfulladok, úgy röhögök. Ez kész, nem erre számítottam, de ez jobb! Szakadok…
Már a pályán lévő összes C-s röhög, kivéve az edzőt, aki próbálja a fiúkat fegyelmezni. Természetesen sikertelenül. Az egyik pillanatban Scarlett megidegeli a dolgot és nyüszizve szalad ki az ajtón. Elit talpnyalói utána. Mint egy kész birkanyáj komolyan. Ezáltal már csak a röhögő társaság marad a teremben. Sírok, már sírok a röhögéstől! Viszont az edző ordítása máris belém fojtja az összes nevetési szándékomat. Ahogy látom Abbyét is. Az edző szúrós tekintete persze ránk irányul és mi értjük is a jelzést. Vihogva hagyjuk el a tornatermet. Viszont a fiúk kitörő röhögése és az edző fegyelmezése még mindig hallatszik a távolból. Ami újból kiváltja belőlünk is a nevetési kényszert, avagy a röhögő görcsöt. Tudtam, hogy a mai délután megfizethetetlen lesz!

Még mindig röhögő görcs közepette érünk fel a szekrényekhez Abbyvel. Nekem ma fociedzés, ő meg csak…talán nincs kedve hazamenni. Megértem, egy ilyen show után nekem sem lenne.

- Hát ez kész volt! Láttad az arcát? – fulladozik mellettem a fekete. Látom barna szemeiben, hogy szinte már sír a röhögéstől.

- Azért levegőt vegyél. – kuncogom. – Persze, hogy láttam. Szerinted miért terültem szét a röhögéstől? – mondom vihogva. Igen, ott a lelátón helyben hanyatt vágtam magam a földön annyira fulladoztam. 

Pár perc után kezdünk lenyugodni. Vicces volt de kezd sok lenni. Nemcsak a hasam fáj már, de még az arra járók is hülyének néznek. Ami részben igaz is. Holnapra már biztos, hogy erről fog az egész suli beszélni! Scarlett beégetve, mission completed. Hamarosan mennem kéne edzésre is. Már éppen álltam volna fel a fotelből, (a folyosókon pár helyen kisebb kanapék vannak kihelyezve) mikor a két idióta elhaladt mellettünk. Személy szerint Rob és Jason. Amint észrevettek fülig vigyorodtak. Jason egyszer csak gondol egyet és odajön hozzám.

- Nem sokszor látni Scarlettet így kiakadni! – röhög a szőke. – Nagy volt! – vigyorog. Tetszett mi? Hát, a dicséret nem csak engem illet! A fő kitaláló Abby volt, én meg a végrehajtó. Ez általában így szokott lenni, mivel én sokkal bevállalósabb vagyok, mint Abby. Persze csak balhé szintén, félreértés ne essék.

- Köszönöm, hogy részesei lehetettek az előadásomnak! – hajolok meg drámaian, csak hogy látványa is legyen a dolognak. Kitörésemre a szőke csak elvigyorodik. De ahogy látom Rob sem tesz másképp mögötte.

- Megterveztük ám! – lép mellém Abby is. Csakhogy őt ne hagyjuk ki a jóból és a dicséretből. Persze végül is miért hagyná ki?

- Aha, vágom. Holnapra már tuti erről fog  menni a szóbeszéd. – mosolyodik el a szőke, de már félig megfordulva. Gondolom, sietnek valahová. A fekete csak biccent a fejével, hogy ideje indulni. A szőke engedelmeskedik is a kéréseinek.

- Na, csá! – int a szőke és el is viharzanak. Mi is hasonlóképpen teszünk, vagyis csak én. Mivel nekem mennem kell edzésre. Odalépek a szekrényemhez és előkotrom az edzős cuccomat, ami mellesleg a fél szekrényemet betölti. Rob miért nem jött „gratulálni”? Hisz főleg miatta csináltam ekkora előadást! Az idiótája, ezért minimum egy „kösszt” elvártam volna. De miért is parádézok ezen? Engem egyáltalán nem érdekel, hogy mit gondolt róla. Csak azért csináltam, mert a ribancnak már megérett egy jókora beégetés. És ha ezek után még elkezd hisztizni, száz százalék, hogy megtépem!

Elköszönök Abbytől, aki ezek után haza veszi az irányt, én pedig újból le a tornaterem felé. Unalmasan bámulom a folyosó fehér plafonját. Olyan kihalt a suli, már ilyenkor. Pedig még csak fél három van. Senkinek sincs kedve itt rohadni. Megértem. De én inkább vagyok itt, mint otthon a dilis családommal. Ez a környezet még az otthonihoz képest is nyugisabb.