26. fejezet

A hazugság

Hétfő. Egy újabb borzalmas és fárasztó hét következik a suliban, ahol minden nap végén a diákok hulla fáradtan és agyilag hullaként terülnek szét az ágyon. Ahol alig várják, hogy hazaérhessenek, és szinte minden másodpercben az órát vizslatják, hogy mikor csöngetnek ki.
De mivel én kivétel vagyok, kivételesen nem azért vagyok hétfő reggel hulla, mert vasárnap annyit tanultam. Vagy mert egészen hajnalig kockultam. De még a szombati táncverseny miatt sem, ahol sikeresen továbbjutottunk és a lányokkal vasárnap hajnalig ünnepeltünk. Annak a kipihenésére ott volt a vasárnap. Még mindig a pénteki vacsorán járnak a gondolataim. És persze egész hétvégén is azon jártak. Tisztán emlékszek anya és Taylor minden szavára. Gary reakciójára. Mindenre.
- Ááááh~. - ásítottam teli szájjal, persze kultúra nulla, így lusta voltam eltakarni a számat.
- Bess! Figyelsz te rám egyáltalán? - bökött oldalba Abby, szigorúan.
- Bocsi, alig aludtam az este. - dörzsöltem meg fáradtan a szemeimet.
Persze. Hisz miért is aludtam volna. Anyának az éjszaka közepén megint rájött az "aggódok, hogy a gyerek mit szól a házassághoz" szindróma, és muszáj volt velem megbeszélnie mindent. Szó szerint mindent! De jó, hogy ezt már egyszer pénteken is eljátszottuk.
- Meghiszem. - mosolygott Abby. - De tudod, hogy én mindig itt vagyok melletted. Még akkor is, amikor ilyen ramatyul nézel ki. - kuncogott fel.
- Szeretnél még szén-dioxidot gyártani, vagy gondoskodjak rólad? - néztem a szemébe irritáltan.
- Hűha, valaki nagyon morcos. - viccelődött még mindig.
Hát az ember miért ne lenne morcos korán reggelente, mikor a fagyhalál elől már kénytelen az iskolába menekülni. Pláne akkor, amikor reggel már megint elaludt, és se fésülködnie, se tükörbe néznie nem volt ideje.
- Szerencséd, hogy szép arcod van.
- Abby... - morogtam.
Próbálja terelni a szót. Jó trükk, bár nálam nem minden esetben válik be. És ez az alkalom is kivétel, hisz nincs olyan másodperc, amikor ne eleveníteném föl magamban a pénteken hallottakat...
Nászút. Házasság.
Az pedig már csak hab lenne a tetejére, ha még el is költöznénk.
- Uh, tényleg! - csillant fel Abby szeme.
Érdeklődve, mégis zombi pofával néztem rá.
- Szoktál híreket olvasni? - nézett rám kíváncsian.
- Te most szórakozol? Ha olvasok, akkor az minimum tankönyv, vagy még az se.
- Kár... - szomorodott el. - Mostanában egyre több pedig a halálos eset a közeli városokban.
- Mintha annyira érdekelne... - nyüglődtem. Viszont muszáj volt hallgatnom, mert ha ez a nőszemély belekezd valamibe, akkor azt muszáj végigmondania.
- Origami gyilkosnak nevezték el, mert minden megkéselt áldozata után egy hajtogatott állatot hagy a helyszínen.
- Húúú, akkor most féljünk. - mondtam gúnyos hangnemben.
- Baj, ha engem érdekelnek ezek a dolgok?!
- Téged mindig is a véres, természetfölötti, horror témák érdekeltek. Nem lepődök meg rajtad. - mosolyodok el.
- Hehehe. - vakarta meg a tarkóját zavartan. - Kár, hogy Darennel nem lehet ilyen témákról beszélgetni.
- Hogyhogy?
- Az igaz, hogy érdekli a horror, de csak filmként. És még fele annyira sem babonás, mint én.
- Ez még nem a világvége. Hisz... - hajoltam közelebb a füléhez. - Amikor múltkor láttalak titeket a folyosón, nagyon jól elvoltatok. - suttogtam a fülébe perverz hangszínben.
Válaszul persze csak zavartan kapálózni kezdett és ütlegelni, hogy: "Ez nem igaz! Ez nem igaz! Ne mosolyogj így, ne mááár!"
Mégis csak sikerült neki. Elterelte a figyelmemet a pénteki vacsoráról. Igaz, hogy csak 5 percre, de sikerült neki. Nem is kívánhattam volna jobb barátnőt.


Az órákat félig túléltem. Csak azért félig, mert az agyam másik fele ottmaradt a fizika dolgozaton, ahol most kivételesen megerőltettem magam, mivel bukásra állok, és akkor oda a Tánc Egyetemnek. Hétfő révén mindig az utolsó óránk tesi. Hisz miért is kímélnének meg a tanárok. És persze összevont óra. És a szeretett B osztály melyik osztállyal és tesizzen, mint a C-vel. Tényleg, a tanároknak nem is kellett volna jobbat kitalálni.
Főleg úgy, hogy a C osztály tele van kényes picsákkal, a B osztály pedig leginkább a sport eredményekről híres. Komolyan, a legjobb választás.
El se hiszem. Ez az első tesióra, ahol nem Rob miatt zsörtölődök. Szörnyen megváltoztam közel 1 hónap alatt.
Éppen egy röplabdával a kezemben léptem volna be a tesiterembe, hisz a hőn áhított tesitanárunk természetesen röplabdázni akar a lányokkal. Hirtelen egy alaknak mentem neki, aki úgyszintén sietett, csak épp az ellenkező irányba, kifele a tornateremből. A labda kiesik a kezemből, és már reflexszerűen ordítanám le az illetőt, ha előtte nem néznék fel.
- Bocsi. - mondta Rob semleges arccal, és szinte meg sem várva a reakciómat felveszi a labdát és elsiet. A tesiszertárba.
Nem válaszolok, csak unott arccal nézek utána, majd én is belépek a terembe.
- Csak nem ez az első alkalom, hogy nem szidod Robot? - néz rám kicsit meghökkenve Abby.
- Ne szállj el magadtól, csupán ma nincs kedvem rá pazarolni az energiám. - pillantok félre, a zavartságomat palástolva.
- De azt mondta neked, hogy "Bocsi"! Érted? Ő sem alázott le. Mi ez, ha nem szerelem?! - kapott Abby hisztérikus rohamot, a vállamat rángatva.
- Hű, Abby. Szerintem kapcsold az agyad kicsit alacsonyabb szintre, nem akarom, hogy túlterheld az agysejtjeidet. - néztem mélyen a szemébe.
- Igazad van. - kapott a fejéhez drámaian, majd a földre esett. - Ne! Már látom a fényt! - nézett fel az égre.
- Igen, a világítás ma szokatlanul erős. - jegyeztem meg hideg arccal. Igazából már rég fetrengnék a földön a nevetéstől, de szeretném, ha Abby kiélvezné színészi tehetségét. Igaz, hogy csak a móka céljából.
- Nem! Ez a fény...túl..fehér... - nézett még mindig a plafonra, hunyorogva.
- Te hülye vagy. - hagytam rá a dolgot, és inkább beálltam a tornasorba.
Ami igazából minden, csak nem sor. A sípszó jelentette a tesióra kezdetét.


A B osztály persze nem csak kosárban, de röplabdában is magasan fölülmúlta a másik osztályt. Persze a fiúk kosaraztak. Jó, ha finoman akarok fogalmazni, akkor a fiúk eredménye kosárban azonos lett. Csak, hogy még így se alázzam szét Robot.
Február. Amikor már nincs hó, de még mindig veszettül hideg van. Ilyenkor az ember jobban szereti nézni a csupasz tájat az ablakon keresztül, egy kellemesen meleg kályha mellett. Nekem persze marad a suli fotelja, és a sulis, már agyonfirkált, ablak.
- Nem hagyhatom ki csak ezt az edzést? - nyavajgok Abbynek a nem létező problémáimról. Csak, hogy legyen kifogásom.
- Tőlem aztán kihagyhatod. Én épp Darenre várok. - mondta unott arccal.
- Hogy beléd is mennyi együttérzés szorult!
- Ugye, szinte már túlcsordul. - vihogott.
Én csak "puffogva", bevágva az áldurcit, mert az álproblémám nem került megoldásra, ültem az Abby melletti fotelban.
- Naa. - bökött oldalba Abby nem túl erősen. - Most miért vagy ilyen ingerült?
- Nem vagyok ingerült. Csak semmi kedvem nincs fociedzésre menni ilyen hideg időben!! - törtem ki.
- Megharagudnak ha nem mész be egy edzésre?
- Fogalmam sincs, mert még soha sem próbáltam.
Igaz. Mindig is annyira szerettem játszani, hogy soha nem érdekelt semmi más. Az időjárás sem. Mindig a játékkal voltam lefoglalva. Mi történt velem, alig egy hónap alatt? Rob teljes mértékben átváltoztatott.
- Azt tanácsolom, hogyha ennyire nyüglődsz, akkor be se menj. - tanácsolta Abby.
- Nem! Már elhatároztam! Be fogok menni edzésre!
- Mi ez a nagy hangulatingadozás ma? - nézett rám furán.
- Ne kezd ezt elölről Abby, ne húzz vissza! Amikor már tisztán elhatároztam, hogy elmegyek! - parancsoltam rá fenyegetően.
- Jól van már, bocsánat, hogy élek. - emelte fel mindkét kezét, védekező üzemmódba.
Mosolyogva kaptam fel az edzős táskám a vállamra úgy, hogy fél oldalt lelógott.
- Szia Abby! - integettem a feketének. - Jó szórakozást Darennel. - kuncogtam perverzen.
- Beeeess! - üvöltött rám figyelmeztetésképpen, pipacsvörös arccal.
- Szia! - fordultam be a folyosóra nagy vigyorral.
A folyosó végén a fiúk nagy hanggal hagyták el a tornatermet. Szerencsére nem egy időben vannak az edzések, bár az sem a legjobb megoldás, hogy pont utána dobták be. Csak hogy a tanároknak se kelljen sokáig a suliban rohadniuk.
Beérek a tornaterem ajtaján, és az öltözők felé veszem az irányt. Rob is pont akkor lép ki a tornateremből, nem néz felém, csupán az arckifejezéséből tudok apró információkat leszűrni. Hajáról, és arcáról kis gyöngyökben csillogtak az izzadtságcseppek. Szája halvány mosolyra húzódik, de amilyen gyorsan is jött a káprázat, olyan gyorsan tova is szállt. Visszatért az unott, semmitmondó arc, aki észre se véve engem egyenest az öltöző felé megy. Követem a formáját, fejemet még felé sem fordítva, unottan baktatok a lányok öltözője felé. Csupán annyi különbséggel, hogy arcom egy enyhe vörös árnyalatot vett fel, ahogyan Rob elhaladt előttem. Furcsa. Mintha több lett volna, mint 5 másodperc. Mintha az idő kereke fennakadt volna, és ez az 5 másodperc egy örökkévalóság lett volna. Majd a káprázat világából visszacsöppenve rá kellett jönnöm, hogy most épp a valóságban vagyok, ahol az ellenségét kell adnom annak a buzinak, végül felvéve a tökéletes álarcot.


- Jó játék volt lányok! - dicsér meg minket az "edzőnk". Aki igazából olyan, mintha egy felügyelő tanár lenne, hisz konkrét feladatokat nem oszt nekünk ki.
A lányok már egy konkrét csoportot alkotva, vadul beszélgetve és vihogva hagyták el a termet. Tudom, hogy én is ebbe a társaságba tartozok. Mégis hallgatok.
- Jól van Bess, magunkra maradtunk. - borult a nyakamba siránkozva Katie.
- Mi történt? - néztem furcsán szét a társaságon.
- Most már csak nekünk nincs pasink. Meg Christi... - hadonászott lebiggyesztett ajkakkal.
- Hűha, Katie. Neked tényleg kéne már egy komoly agymosás. - simogattam meg a fejét. - Nem kéne túlterhelned az így is kevés agysejted.
- De nekem kell egy pasiiii! - nyöszörgött még mindig rajtam.
- Belenyugodsz, ha azt mondom, hogy még nekem sincs? - hazudtam mosolyogva.
- Igen. - szipogott.
- Nem te vagy az egyedüli szerencsétlen. - fogtam meg a vállát. - Szóval ne nyüszögj, a szerelem mindig váratlanul jön. - húztam ki magam büszkén, hogy még ezzel is okosabbnak látsszak.
- Bess, te olyan bölcs vaaaagy! - ölelt meg siránkozva.
- Csak ne taknyozd össze a tesipólóm. Még szükségem lesz rá. - toltam el magamtól kényszeredetten.
Hazudtam. Megint. Hazudtam azoknak, akiket mellesleg a barátaimnak hívok. Pedig nem vagyok barátkozó természetű, ezért is becsülöm meg azokat akik a barátaimnak mondják magukat. Mégis hazudnom kell. Hogy ne történjen meg az velem, mint régen.
- De Bess. Neked tényleg nincs még barátod? - kérdezte egy nagyon halk hang.
Kizökkenve eddigi gondolatmenetemből, Christinára néztem.
- Umm, nincs.
- Furcsa. Egy olyan lányról, mint te rögtön az gondolnánk, hogy már rég kapcsolatban van. - beszélt még mindig feltűnően halkan.
- Pedig nincs. - folytattam tovább az átöltözést.
Az előbbi szokatlan csönd újból átvált beszélgetésbe. Az öltözőt legelsőnek Katie és Christina hagyja el.
"Christi! Kereshetek neked egy jó pasit?" erre a megemlített lány meghökken és folyamatos dadogás közepette próbálta magát kimagyarázni.
Festett szőke hajamból kivettem az eddig kitartó hajgumit, amitől a hajam zuhatagként hullott a hátamra.
Miért ilyen nehéz hazudni? Utálom. Utálok olyan embereknek hazudni, akikben megbízok és elvárom, hogy ők is megbízzanak bennem.
A mosdókagyló mellé lépek, arcmosás céljával. A tükörképemmel is szinte zombiként nézek szembe.
Alapozó hiányában túlságosan is feltűnőek a fekete karikák a szemem alatt. Hisz túlságosan is mélyen alszok mostanában, sőt a hétvégém se volt épp a legpihentetőbb. Nem csodálom, hogy ma is későn keltem fel.


Félig felfrissülve, a tornazsákot a szekrényembe téve hagytam el az iskolát. Sötét van, de 5 óra fele még látszik az ég alján a narancssárga elválasztó vonal, ami jelzi, hogy nemrég még nappal volt. Tavaszt szeretnék. Veszettül tavaszt szeretnék.
Alig léptem ki az iskola kapuján, valami megfogta a kezem. Majdnem az illető nyakába ugrottam ijedtemben, de szerencsére felismertem a támadót.
- Idióta, megijesztettél! - ütöttem meg a táskámmal Robot, ami időközben még a vállamról is leesett.
- Nem állt szándékomban. Nekem teljesen más terveim vannak veled. - mondta kifejezéstelen arccal, de nekem már a gondolattól is elvörösödik az arcom.
- Ne álmodozz! - csaptam rá egyszerre mindkét kezemmel, két oldalról az arcára.
- Remélem azt megengeded, hogy megfogjam a kezed. - mosolyodott el.
- Nem is tudom. Engedékeny legyek? - néztem el a távolba, adva az okosat, aki épp gondolkodni próbál.
- Szerintem legyél velem NAGYON engedékeny. - hangsúlyozta ki az adott szót.
Már épp újból az arcára csaptam volna, ha a reakciói nem lettek volna elég gyorsak. Kezeim megálltak az ütés közben, mivel megfogta őket.
Bevágva az áldurcit, mivel a hadműveletem nem járt sikerrel, válaszképp csak kinyújtottam rá a nyelvem.
- Ha nem akarod, hogy leharapjam, szerintem ezt a köszönési formát hagyd abba. - mondta meglepően higgadtan, kicsit sem úgy, mint aki ezzel épp viccelődne.
De még mielőtt reagálhattam volna, ujjait az enyéim köré kulcsolta, és a falkavezér szerepét felvéve kezdett el húzni maga után.
- Hé! Tudok menni magamtól is! - tiltakoztam.
- De nekem ez a formáció jobban tetszik. - pillantott hátra féloldalt.
Világoskék szemei megcsillantak, ahogyan egy autó elhaladt a járda melletti szakaszon. Fényszórója árnyékot vetett a környék fáira, amik eléggé ijesztő látványt nyújtottak volna számomra, de ebben a pillanatban más kötötte le a figyelmem. Valaki más.
A mesterséges fényforrás nemcsak a fákra irányult, Rob arcát is láttam. A világoskéken csillogó szemei csak még emlékezetesebbé tették a pillanatot. Most először láttam Robot, szerelmesen elpirulni. Nem zavarában, és nem is akkor amikor lealázom. Hanem amikor minden ok nélkül rám mosolyog, és pirultan a szemembe néz. Ez volt az első ilyen alkalom. De egyben, ez volt az első alkalom, mikor én kezdeményeztem a csókot. És nem ő.


Mindent látott. A hosszú barnahajú lány, már egy ideje figyelte őket.
Igazából csak pár papírért szaladt vissza az iskolába. De a látvány, ami kifele menet fogadta. Akaratlanul is elejtette a papírjait.
Hisz felismerte a szőke lányt. Múlt héten találkozott vele, akkor is ilyen sok dosszié és papír volt a kezében, mint most. Vajon véletlen egybeesés volt, hogy ők ketten találkoztak? Bár nem ismerték fel egymást, de a sors akkor is úgy akarta, hogy ők akkor találkozzanak.
- E-ez nem lehet... - hebegett.
Nem tudta elhinni, hogy legjobb barátja pont belé legyen szerelmes.
- D-de hisz ellenségek! - tiltakozott saját magával.
Igen. Az egész iskola úgy tudja, hogy ellenségek. Ezért nem érti és nem is fogja fel a helyzetet.
Csak egyet tud. Mindenképp beszélni akar erről holnap Robbal...

25. fejezet

Nevelőapa újra akcióban.

Február tájékán az éjszakák egyre rövidebbek, viszont este nyolckor még ténylegesen sötét van. Sötét... Csupasz fák, és sár. Tócsák, amibe néha-néha egy apró állat ugrik bele, az erre elhajtó autók elől menekülve. Mikor egy ilyen csupasz és pici állat a tócsába ugrik, azonnal megremegek. Hideg is van, a mérők még mindig mínuszokat mutatnak. Pont ilyenkor lenne szükségem egy meleg és biztonságos támaszra, aki megvéd az esti borzalmak elől. De persze nincs itt. Miért is lenne? Ez az én szerencsém.
"- Apa! Elmentem, hazakísérem Besst. - veszi fel Rob a cipőjét, indulásra készen.
Én persze már álmosan bár, de sietősen toporzékolok az ajtóban.
- Mi? Ilyen későn? Miért? - hangzik a kissé összetett válasz Rob aputól. 
- Háát... - vakargatja a fejét Rob, miközben idegesen felém pillant. 
El ne mondd neki, hogy félek a sötétben, barom. Oda az eddig összegyűjtött jó pontjaimnak! 
Üzenem neki telepatikusan, de úgy látszik érti, mert bólint. De kicsit sem olyan képet vágva, mint aki kitalálta már, hogy mit fog magyarázatként mondani.
Még mielőtt meg is szólalhatott volna, pont a legjobbkor jelenik meg a kicsi Rob húgocska, aki összekuszálja a dolgokat. 
- Csak nem szerelmes éjszakákra vágy az ifjú pár? - kuncog ördögien a lány, a lépcsőn. 
- Hogy mi? - akad fenn Rob apu."
És így kerültem én ide, egyedül az utcára, hazafelé baktatva. Mivel ezek után Rob csak makogni tudott, mindezt fülig pirulva, nem igazán győzte meg afelől az apját, hogy ő igenis ártatlan.
Nincs hát más választásom, csak azon agyalni, hogy milyen magyarázatot és hazugságot vállalok magamra, hogy elkerüljem a büntetést.
Ahogyan az én agyi szintemet ismertem, nem csalódtam. Szinte egész úton, vagyis majdnem egész úton csak azon gondolkodtam, hogy hogy a fenébe magyarázom majd ki magamat. Míg végül megjelent a fejembe a tökéletes megoldás. Az út további részében, a hátralévő 3 percben, Robon és a kapcsolatunkon tanakodtam. Vajon jó benyomást tettem az apjának és Hope-nak? Hogy gondolnak rám? Vajon...mehetek még át valamikor Robhoz?... És vajon meddig leszünk még együtt Robbal?
Szívesen merültem volna még mélyebbre gondolataim tengerébe, de muszáj volt rájönnöm a fekete valóságra. Itthon vagyok. És ég a házban a villany.
Nagy levegőt vettem, és kinyitottam a kaput. A táskát megigazítva a vállamon, léptem be a bejárati faajtón.
Még le se vettem a cipőt már jött a tudakolódás. Egy túlságosan is ismerős férfi hangtól.
- Hol voltál? - kérdezte szelíden Taylor. Oh, vége a mennyországnak. Újból visszajött a szörnyeteg sanyargatni a családunkat.
- Az egyik barátomnál. Korrepetáltam angolból. - mondtam el a szerintem eléggé jól kitervelt hazugságom.
Ha a korrepetálás részét nem is érti meg, akkor ott van a mondat másik része, az "angolból". Amiből kivételesen kitűnő vagyok, így a hazugságot is elhiszik.
- Értem. - hagyta annyiban, és inkább visszament a nappaliba. Hisz a kézilabda még mindig fontosabb, mint a gyerek, akinek bár nem az igazi apja vagy, de akkor is.
- Hamarosan kész a vacsora! - szólt anya a konyhából.
Először kikerekedtek a szemeim, de az arckifejezésem végül fokozatosan átváltott mosolygósba.
Tényleg. Így, hogy Taylor hazatért, újra minden a régi. Ami a családi vacsorázásokat is magával hozza. Elégedetten emeltem fel fél kézzel Momo-t, aki már a megérkezésem óta rá van olvadva a lábamra, és monoton dorombol, és nyávog. Szeretetre vágyik.
Ahogy felvettem, fél kezemmel megdögönyöztem a hasát, majd felszaladtam a lépcsőn. Szokásos terepszemle. Gary gépezik. Terepszemle vége. Tartalmas, mint mindig. Talán ma ki kéne faggatni, hogy miért nem volt otthon azon a bizonyos napon.
- Kész a vacsora! - jött lentről egy aggódó anyai hang.
Kissé ijedten ugrottam arrébb Gary szobájától, mikor hirtelen kinyílt az ajtó. A barna álmos szemekkel, a haját igazgatva lépett elő, tekintete rögtön rám tévedt.
- Te leskelődtél??! - akadt ki, ordítozva.
- Csihadj már le! - emeltem fel védekezően a kezeim. - Csak annyit láttam, hogy gépezel!
- A frászt hoztad rám, Babszem. - könnyebbült meg.
- Anyád a babszem. - vágtam vissza reflexszerűen.
- Ugyanaz az anyánk. - vágott be facepalm fejet.
- Miért akadtál ki? - tértem vissza az eredeti témához. - Csak nem...? - tettem keresztbe a kezem vigyorogva.
Válaszképp csak egy könnyed mozdulattal a képembe tenyerelt.
- Srácok! Kihül a sajtos csirke! - jött a sürgető jelzés a konyha felől, de most egy férfias hang formájában.
Gary csak unottan megforgatta a szemét. Vagyis, csak az egyik szemét láttam az eltakaró ujjai mögül.
- Látom neked se lopta be magát a szívedbe. - jelentettem ki.
- Nem igazán. - nevetett fel kényszeredetten, és végre méltóztatott levenni az arcomról a kezét.
Mindketten, illetve mindhárman Momoval, együtt mentünk le a konyhába.


- El kéne dönteni, hogy hova megyünk nyaralni. - tartotta fent a beszélgetés színvonalát Taylor, újabb és újabb témákkal.
- Rám ne nézzetek, az én ötletemhez nem pártolt senki. - mentegetőztem, miközben szoldian egy brokkoli darabot arrébb toltam, egyenesen a tányér szélére. Ott a helye. Ott nem zavar be a csirke és a sajt finom összhangjába.
- Egyedül Taylor nem mondott még semmit. - nézett unott arccal Gary az illetőre.
Virtuális pacsi, bátyó!
- Az egyik munkatársamnak van Japánban a tenger mellett egy nyaralója. Repülővel az út nem is olyan vészes. - mondja, miközben egy újabb falat csirkét szúrt a villájára.
- Japán nem túl zsúfolt? - súgtam a mellettem ülő Garynek.
- Nem akarok közbeszólni, mert lefejeznek. - súgta oda válaszul, mókásan.
Halkan felkuncogtam.
- Oda tervezzük a nászutunkat is. - nyomott anya egy puszit Taylor arcára.
Nászút...NÁSZÚT?!
Garynek és nekem egyszerre akadt meg a torkunkon a falat, a villa pedig nagy csörömpöléssel esett vissza a tányérra.
- Tessék? - kérdeztem meghökkenten, kicsi hatásszünet után. Muszáj volt lenyelnem a falatot, és feldolgozni az előbbi kijelentést.
- Lehet, hogy még nem osztottuk meg veletek...de.. - kezdett bele anya zavartan, majd Taylorra pillantott.
- Össze fogunk házasodni. - mondta mosolyogva Taylor.
Gary szájából kulturáltan kiesett a félig megrágott csirke. Nekem is éppen ugyanúgy tátva maradt a szám.
- Gary! Moderáld magad! - szólt kedvesen, mégis szigorúan anya a mellettem ülő anyára.
Figyelmen kívül hagytuk. Mindketten. Tekintetünk találkozott, ahogyan egymásra néztünk.
"Aztakurva" mondtam telepatikusan, kizárólag szemkontaktussal.
"Szerintem is" válaszolt némán, tátott szájjal Gary.
Ezt nem hiszem el. Ennél rosszabb nem történhet. Ez az alak mostantól hivatalosan is a család tagja lesz! Mikor már azt hittem, hogy az élet nem is lehetne boldogabb Robbal, természetesen mindennek tönkre kell mennie. Azélet ad egy sütit, amit aztán elvesz és még bokán is rúg.
Ezt nem hiszem el!
- Ez most komoly? - akadok még mindig ki.
- Kicsim! - nézett rám anya szigorúan.
Tudom, adjam a jó kislányt Taylor jelenlétében. Tudom.
- Már nem vagyok éhes. - állt fel az asztaltól Gary. - Köszönöm a vacsorát. - mondta halkan, és fel is teleportált a szobájába.
- Úgyszintén. - követtem a példáját és én is felálltam az asztaltól. - Köszönöm az ételt. Finom volt. - erőltettem egy mosolyt az arcomra.
Anya válaszul elmosolyodott, viszont Taylor még mindig olyan bűnbánó szemekkel nézett rém, hogy muszáj volt idő előtt elhagyni a konyhát. Momo természetesen futott utánam.
Mobillal a kezemben huppantam le az ágyra. Ezt a hírt muszáj megosztanom valakivel. És ez a valaki most elsősorban Rob lesz. Később pedig Abby. Ők azok a személyek, akik a legfontosabbak a számomra.
Elővettem a blackberry-met és megkerestem Rob telefonszámát. Üzenetküldés.

Nem is kellett várnom egy percet se, már jött is a válasz. Ezt a telefon csipogó hanggal jelezte.

Mosolyogva zártam le a telefont.
Vajon az ember mennyire szerethet egy embert? A 100%-on van tovább? Mert nagyon úgy néz ki, hogy én még ennél is jobban szeretem ezt a kis buzit.
Következő lépésként a laptopot halásztam elő az ágy alá dobott szennyes alól. Hisz a laptopnak ténylegesen itt van a legjobb helye, nem?
Mivel nem szoktam kikapcsolni,csak alvó állapotba tenni, így hamar bekapcsolt. Nem szeretem, ha 3 percnél többet kell várnom, hogy a gép frissítsen. És persze a laptopom bekapcsolása több mint 5 perc.
Amint bejelentkeztem skypera, hogy megnézzem mi zajlik a nagyvilágban, azonnal felugrott a sárga kis pötty az egyes számmal. Abby neve mellett. Nem törődve az öt másik értesítéssel, azonnal a nevére nyomtam.
AbbyBunny: Angyalom! Hát hogyhogy laptopot vettél a kezedbe?:D
#ßess: Igazából, csak vészhelyzet miatt néztem fel. Tudtam, hogy fent leszel :)
AbbyBunny: Vészhelyzeeet?! :o Mi történt? Mit csináltál? Kit verjek meg?
#ßess: Eh..nyugi, ennyire ne vedd komolyan.
AbbyBunny: Mond mááááár!!!
#ßess: Anya és Taylor össze fog házasodni.
AbbyBunny:.....
AbbyBunny:...........
AbbyBunny:.......................
AbbyBunny: Ne bassz fel....

Felnevettem.
Annyira hasonlítanak egymásra Robbal, akár beismerné akár nem. Ha nem is teljesen de mindkettőjüknek vannak olyan pillanatai, amit legszívesebben videóra vennék, hogy megörökítsem, mert ha nem teszem, el se hinnék, hogy mennyire egyre jár az agyuk.

AbbyBunny:Most ugye viccelsz...?
#ßess: Nem. Vacsora közben jelentették be. Képzelheted, hogy utána már nem is voltam olyan éhes.
AbbyBunny: Még mindig jobb, mint 5 anyával felnőni....
#ßess: :( Mi lesz ha Taylor véglegesen is a családhoz fog tartozni? Diktatúrát fog kiépíteni, vagy mi?
AbbyBunny: Hű, azért valami csak maradt meg abból a történelem leckéből :D
#ßess: Hülye.
AbbyBunny: :D Szeretlek, tudod.
#ßess: Persze...
AbbyBunny: És azt is, hogy bármi történik, én mindig melletted leszek és támogatlak :)
#ßess: Ezt el is vártam :D Különben nem lennél a legjobb barátnőm :)
AbbyBunny: Ch. Kössz. Most elrontottad az idilli pillanatot!
#ßess: Nem a kedvenc műfajom a vígjáték.
AbbyBunny: Igaz :) Úh, lehetek majd koszorús lány?
#ßess: Na menj a picsába.
AbbyBunny: Jó, abbahagytam :D Holnap majd még beszélünk, most mennem kell. Az egyik srác már fél órája nyaggat, hogy játsszak vele...
#ßess: Melyik? :D
AbbyBunny: Vagy Adam vagy Tom. Sosem tudom őket megkülönböztetni.
#ßess: Szégyen vagy. :D
AbbyBunny: Csodálkozol?! Te mit szólnál 4 Garyhez?!
#ßess: Átérzem a helyzeted ._.
AbbyBunny: Egyből gondoltam :D
#ßess: Jóéjt, szia! :)
AbbyBunny: Jóéjt! :D

Azzal lecsuktam a laptopot és a földre tettem, a szokásos helyére. Momo azonnal az ölembe nyomult, hisz a laptop felmelegítette az ölem, ő neki pedig kijár a meleg hely a gazdi ölében.
Holnap verseny. Rob tanácsára jobb lenne minél több erőt összegyűjteni, hogy holnap sikeres legyen a fellépésünk.
Fürdetlenül, macskával az ölembe, húztam magamra a takarót, és helyezkedtem kedvenc magzatpózomba.
Mi másra is vágyhatnék? Van egy tökéletes barátnőm. Egy tökéletes legjobb barátom. És Rob. Mert Robot nem tudom a "fiúmként" tekinteni. Ő nekem sokkal többet jelent.
Hülyéskedünk, és leoltjuk egymást, mint az ellenségek.
Együtt nevetünk és ökörködünk, mint a legjobb barátok.
Segítünk egymásnak a legszorultabb helyzetekben, mint a családtagok.
Mégis elválaszthatatlanok vagyunk, mint a szerelmesek.
Vagyis, csak remélni tudom, hogy soha nem fogunk szétválni. Nem akarom soha többé elengedni a kezét. Örökké magam mellett akarom tudni.
Már épp hunytam volna le a szemem, mikor az ajtón halk kopogást hallottam.
- Igen? - nyöszörögtem kényszeredetten a takaró alól.
Az ajtó nyikorgása jelezte, hogy az illető belépett.

II. bónusz fejezet. [20 ezres mérföldkő]

Fekete felhők.

*Tom szemszöge*

Ahogyan azt gondoltam. Bess egyszerűen tökéletes. És ezalatt nem csak az arcára célzok. Labdajátéka kiemelkedő a csapatból, ahogyan a koncentráló képessége is. Kár, hogy ezt órán nem csillogtatja meg. Pedig nem egy tantárgyból áll bukásra.
Végül is nem bánom, amíg engem kér meg, hogy segítsem ki fizikából. Szükségem van a közelségére. Ezért vagyok itt. Hisz mit tudnék csinálni otthon? 5 éves kisöcsém állandóan csak a nyakamba lógna, és ez a délutáni elfoglaltság nem éppen a legjobb számomra.
Bess berúgja az utolsó gólt, éppen azelőtt, hogy a sípszó megszólalna.
Csapatával együtt örül, és dicsekszik egy sort. Életvidám és magabiztos. Nem hiába, az iskola TOP 2. legjobb csaja.
Megvárom, hogy a lelátó kiürüljön, majd lassan és ráérősen ballagok felé. A csapattársai már mind az öltözőben vannak. Itt az idő.
- Na? Milyen voltam? Gondolom tökéletes! - húzza ki magát büszkén. Halványan elmosolyodok. Elég sok egoizmus szorul belé, de ez a tulajdonsága teszi ilyen tökéletessé.
- Te voltál a legkirályabb! - húzódik a szám kaján vigyorra. Ma megteszem. Mindenképp.
- Hazakísérlek, ha akarod. Útközben megállhatnánk a grillesnél. - bököm oldalba szórakozottan, hogy ne vegye nyomulásnak. Csak, ahogy a barátok között szokás. Szépen, óvatosan és lassan kell közelednem felé. Egy ilyen alkalmat jobb, ha nem szúrok el.
- Ajvé...Tudod, Tom. - kezd el magyarázkodni, hebegve. Nagyot nyelek. Már tudom mi lesz a válasz.
- Nekem még lenne egy kis elintézni valóm. - mondja zavartan, de mégis határozottan.
Elutasítva. Határozottan el lettem utasítva.
A belülről feltörő dühömet és bánatomat próbálom egy baráti mosollyal palástolni.
- Akkor ez egy határozott nem. Akkor máskor! - intek, hogy minél előbb hazaindulhassak. Nem lenne a legjobb, ha itt és mindenki előtt törnék ki.
- Sz-Szia. - nyögi ki zavartan. Nem is kell mondanod, Bess. Nem vártam el tőled.
Gyorsan megfordult és bespurizott az öltözőbe.
Megállok a tesiajtóban. Kezemet lassan a mellkasomra vezetem, és a pólómba markolok.
Fáj. De miért? Tudom, hogy soha a büdös életbe nem szerezhetek meg egy olyan lányt, mint ő. Én, aki már másfél éve stabilan csak a legjobb barát zónát foglalja el a lány szerepében. Röhejes vagyok.
Magabiztosságot ültetek az arcomra, és határozott, lassú léptekkel indulok meg a folyosón. Érdeklődve pillantom meg egy másik fiú alakját a folyosó közepén. A tornaterem felé tart.
Nem is lennék meglepődve, ha ma lenne a fiúknak fociedzésük. De nincs, és mivel már 4 óra bőven elmúlt, nem is hiszem, hogy csak itt felejtett valamit.
Fekete hajú, pár centivel mintha magasabb lenne nálam. Nem néz a szemembe, egyre inkább a tornaterem felé bámul. Ahogy elhalad mellettem, a fejemben a vészjelző is azonnal bekapcsol. E-Ez nem Rob?!
- Hát te meg? - fordulok meg meglepődve, egy kicsit kontrollálva a hanglejtésem. Utálom ezt a srácot.
Megáll a monoton lépések közben, de nem méltóztat felém fordulni.
- Beszélnem kell az edzőmmel. Közöd? - morog mérgesen.
Lebiggyesztett ajkakkal nézek felé. Úgy látszik csak téves riasztás.
De a szemeim azonnal kikerekednek.
- De ma a lányoknak volt...edzése. - világosodok föl.
A szívem egyre hevesebben kezd el verni, ahogyan egyre közelebb vagyok a válaszhoz. Ha kiderül...hogy ez a kis babszem az én Bessykémet csábítja, vér fog folyni.
Kezem ökölbe szorul. Csend. Túlságosan nagy a csend.
- Megismétlem, ha nem hallottad. - mondja lágyan, majd megfordul. - Közöd? - a mondat másik fele már sokkal durvább volt, így nem csoda ha én is felháborodok.
Ideges pillantásokkal pásztáz, amíg én gyanakvóan méregetem.
- Mi van közted és Bess között? - teszem fel az újabb vallató jellegű kérdésem, nem is törődve azzal, amit az előbb mondott.
Arca unott formába vált át, és ugyanolyan monoton léptekkel indul meg a tornaterem felé. Válasz nélkül hagyva.
Nem hagyhatom, hogy elmenjen! Ki kell derítenem, hogy mi folyik itt...
Pár lépést visszalépek, hogy határozottan és erősen megfogjam a vállát. Magam felé fordítom, úgy, hogy már tisztán kivehetően látszik a magasságkülönbség. Mélyen, szikrázó tekintettel, a szemébe nézek.
- Kérdeztem valamit. - mondom halkan, már kitörő félben.
- Hallottam. Csak leszarom. - mondja unottan, vállát megrándítva, ezzel is a tudtomra adva, hogy nem éppen a legkedvesebben viszonyul felém.
Erősebben markolok a vállába.
- Ha egy ujjal is hozzáérsz...vagy ha bántani mered... - mondom idegesen, és szinte már lendül is a kezem, ha ő nem emelné fel a kezét, védekező módba állva.
- Nyugi van, hé! Csak nem belezúgtál a szőke ribancba? - húzódik vigyorra a pofája.
Hogy meri ribancnak nevezni...
Fogaimat összeszorítom, hogy még időben kontrollálni tudjam a haragomat, és az erőmet.
Idegesen arrébb lököm Robot, majd egy határozott fordulattal a kijárat felé veszem az irányt.
Miért húztam fel magam ennyire? Egy ilyen kis fasz miatt nem kéne kiakadnom.
Idegesen a hajamba túrok, miközben sietős léptekkel érek a folyosó végére. A távolból egy nyáladzós, nagyon elnyújtott hangot hallok, ahogyan azt ordítja: "Bessyke!"
Még Bess válaszát is hallom, hisz szinte csak tőlük zeng az iskola: " Halkabban már baromállat. Még az iskolában vagyunk."
Halványan elmosolyodok.
Milyen ironikus. Amit én nem érdemlek meg, azt más megkapja. Könnyűszerrel becserkészi, miközben aki foggal-körömmel ragaszkodik, elbukik.
Lehet, hogy ma inkább lemegyek az edzőterembe. Kiüríteni a fejem.

A göndörfürtös fiú zsebre dugott kezekkel indul el az ellentétes irányba. Tél van. Olvadó hó és latyak. 4 órakor már sötétedik, ki tudja hogy milyen későn ér haza a srác.
Egy titok, mely egy fiú szerelmébe kerül. Vajon kihasználja az alkalmat, hogy visszavágjon? Bosszút tervez? Vagy inkább egy csatát, ahol ténylegesen is az erősebb nyer. És végre az övé lehet.
Melyik utat fogja választani? Az árnyékba húzódva inkább kimarad az eseményekből, vagy pont az események középpontjába lépve változtatja meg a végkifejletet.  

24. fejezet

Bemutatkozás.

Siethetne már nagyon a piros lámpa azzal, hogy végre zöldre vált, így megmentve engem és még további 10 embert a fagyhaláltól, akik át szeretnének kelni az út másik oldalára. Ilyenkor bezzeg sokkal könnyebb azoknak, akik rendszeresen autóval járnak.
Már vagy 2 perce csak egy helyben toporgok, hogy ezzel a kis mozgással nemcsak az izmaimat mozgassam, hanem a hirtelen felgyülemlett félelmet levezessem. Hisz mégiscsak ez az "első" nap, hogy "azután" megyek Robhoz. Igaz, hogy ez hivatalosan  a második nap is, és az is, hogy egy napja járunk, de ezek a feltételek mind mellékesek. Hisz amíg érezhetem az illatát, azt a biztonságot, amit nyújt csupán annyival, hogy fogja a kezem. Ezek nekem fontosak, hisz ezelőtt ilyet még nem tapasztaltam.
A lámpa végre zöldre vált, ezzel az embereket futásra késztetve, hogy mindenképp az elsők legyenek, akik átérnek. Azok bánták meg, akik ebben a pillanatban értek a zebrához. Rob is szinte "átsiet" velem a zebrán, hogy nehogy túlságosan elkeveredjünk, és folytatjuk is csöndes utunkat tovább, feléjük.
- Rob? - szólalok meg egy kis gondolkodás után.
- Hmm? - morog válaszként. Arra merek következtetni, hogy figyel. Helyes.
- Ugye tudod, hogy ma nem volt fizikánk? - teszem fel a drámai kérdést, a most kissé segghülyének tűnő Robnak.
- Persze, hogy tudom. - adja meg a rafinált kérdésre az egyszerű választ.
Az jó, ha tudja. De ha tudja, akkor miért megyünk hozzájuk? Ha nincs olyan tantárgy, amiből tudnám korrepetálni, csak angol, de az neki is jól megy, akkor...
Mintha meghallotta volna ezerrel pörgő gondolataimat, abban a pillanatban megfordult, minkét kezével megfogta az enyémet, mélyen a szemembe nézve. Ezzel a műveletével persze nemcsak megállásra késztetve engem, de még a gondolataimból is kizökkentve.
- Szerinted ok nélkül ráncigállak el hozzám? - hajolt közel az arcomhoz, annyira, hogy szinte éreztem a meleg párát az arcomon.
- N-Nem? - néztem rá furán.
- Húgom segítségével HD-ban töltöttem le egy horrorfilmet. Csak magunknak. Csak ma estére. - mondta, de olyan perverz hanglejtéssel, hogy a szívdobogásom szinte hallhatóvá gyorsult.
Megfordult, majd újból elindult.
Viszont az agyam, a perverz gondolatokat félrelökve, közelebbről is megvizsgált egy fontos részletet a mondatában.
- Van húgod?? - akadtam ki, szörnyen hangosan az utca közepén. - És nekem erről mikor akartál szólni?
- Öm..Most? - próbálkozott.
- Ha akarsz még gyereket, akkor gyorsan kezdj el mesélni. A lábam már rugófélben van. - figyelmeztettem.
- Hasonlóan, mint a többi 14 éves lány, igazi netribanc, ha hazaér le se lehet szedni a laptopról. Ha pedig iskolában van, nincs olyan másodperc, hogy a telefon vagy nem a zsebében, vagy nem a kezében lenne. Igazából tud kedves is lenni, de ne nagyon húzd fel magad rajta, ha esetleg gúnyolódni kezd veled. Szokása. Internetguru.
- Neked mióta van húgod?! - akadtam fenn még mindig ezen a tényen.
- Röpke 14 éve? - nevetett fel. - Ugyan már, azt hitted, hogy komolyan egyedül élek egy olyan nagy lakásban. Akkor ki kell, hogy ábrándítsalak, mert még van egy apám is. - mosolygott még mindig rám, azokkal a gyönyörű világoskék szemeivel.
- Tehetek róla, hogy egy "röpke" két hét alatt felfordult a magánéletem, és ehhez még nem alkalmazkodtak az agysejtjeim? - néztem rá hülye pofát vágva, amin természetesen elröhögte magát.
- Idióta. - borzolta össze a hajam, ami enyhén hullámos tincsekbe rendeződve lógott, hanyagul. Hisz reggel nem volt elég időm, hogy elkészüljek így a hajvasalást kihagytam a reggeli teendők listájáról.
- Hé! Ne érj a hajamhoz! - kaptam oda rögtön féltve őrzött kincsemhez, és óvatosan egyengetni kezdtem, hogy legalább tűrhető külsőt varázsoljak magamnak.
- Igenis! - emelte fel védekező állásba mind két kezét a barom.
Egyszerűen idióta. Mégis...sz-szeretem. Kíváncsi vagyok a húgára.
- Akkor most... mindketten otthon vannak? - kérdeztem félénken, egyre hevesebb pulzussal.
- Valószínűleg.
- É-És be is fogsz nekik mutatni?
- Te most szórakozol? Persze, hogy igen!
Ez az a válasz, amitől a legjobban féltem. Én erre még nem készültem föl lelkileg se kinézetileg! Ha legalább lett volna reggel időm kivasalni a hajam, és magamra dobni valami normális sminket is, biztos, hogy kitűnő benyomást tettem volna! Most mit tegyek? Hogyan fognak reagálni? Rob szerint nem túl kedves húga van, akkor az apja milyen lehet? Ha nem felelek meg az elvárásainak, akkor megfőznek élve?
Pánikoltam. Konkrétan. Ami nálam annyit jelent, hogy idegesen nézegetek jobbra-balra, miközben szaporán veszem a levegőt, és a kezemet tördelem. Ami nagyon is látványos, így nem is csoda, hogy Rob is észrevette.
Újból megfordult, kezével gyengéden megfogta az arcom, ezzel enyhe pírt is rajzolva rá.
- Nyugi. Minden rendben lesz. - mondta, majd lágyan megcsókolt.
Mintha az összes kételyem abban a pillanatban elszállt volna. Mintha eddig sem lett volna.
- Szép vagy. És ez húgomnál jó pont. Ha ráveszed magad, és az agyadat magasabb fokozatra kapcsolod, akkor apámnál sem lehet gond. - folytatta monológját.
Egy egyszerű mégis biztató mosollyal válaszoltam neki.
- Rendben.


Amikor megálltunk a kapuban, a házban természetesen már égett a villany. Szóval nem egyedül volt a lakásban, szerencsétlenségemre. Bár nem mutattam ki, hogy mennyire félek, szinte egész úton azért fohászkodtam, hogy valami véletlen folytán ne legyenek otthon. De úgy látszik Isten ma kivételt tesz velem, és inkább azt csinálja, amit nem kérek.
Már látványosan remegni kezdtem, mikor benyitott a bejárati ajtón.
- Megjöttünk! - ordított be. Mintha magamat látnám.
- Többesszámban? - jött egy mély férfi hang a konyhából.
- Igen. - válaszolt Rob, miközben levette a cipőjét, így én is így tettem.
Lehámoztam magamról a kabátot, és a táskát is olyan helyre tettem, kulturáltan, hogy senki ne bukjon fel benne. Egy futáshoz hasonló hang haladt végig az emeleten, majd befarolva a lépcsőfordulóban, szinte letrappolt a lépcsőn is. Csoda, hogy az illető nem bukott fel.
Éppen a macskát engedtem el a karjaim közül, hisz ő már ismer és rögtön a lábam elé olvadt. Felálltam, és indultam volna be, de azzal a lendülettel léptem egyet hátra.
Két, túlságosan is ismerős, kék szempár nézett velem farkasszemet, ezzel frusztráló hatást nehezítve rám. A pánikrohamom már éppen kitörőben volt alapból is.
- Ő ki? - kérdezte a kicsivel alacsonyabb lány hanyagul, még mindig élesen engem bámulva.
- Hagyd már. Vagy el is akarod üldözni? - bökte meg a vállát Rob.
A lány hirtelen fordult hátra, hosszú sötétbarna haja követte feje útvonalát.
- Attól függ. - mondta, majd visszanézett rám. - Üldözési mániája is lehet, ha szükséges. - nézett végig rajtam komoran, majd gúnyosan elvigyorodott. Valahonnan nagyon ismerős. Csak nem a régebbi Rob, lány verzióban?
- Igazán kedves családod van... - húztam el a számat, még mindig az ismeretlen lánnyal szemezve.
Ezzel a kijelentésemmel letörölve a furcsa vigyort a lány szájáról, újból fürkészni kezdett tekintetével.
- Ha tudnád mennyire... - mondta halkan Rob, idegességében megdörzsölve a halántékát.
Bármennyire is halkan mondta, a barnahajú még így is meghallotta, durcásan fordította felé fejét, és már oltotta is volna le Robot, ha ő nem szólal meg:
- Bess, ő itt Hope. A húgom, akiről meséltem. Hope, ő itt Bess, és a barátnőm. - tette hozzá nagy hangsúllyal. - Szóval ha lehet, ne üldözd el. - nézett kérlelően Rob a húgára.
Az illetékes csak ölbe tett kézzel, hihetetlenül lenéző szemekkel fordult felé.
- Megpróbálhatom. - adta meg magát. - Letesztelem. Ha ezt az estét kibírja mellettem, akkor megkímélem. - vigyorodott el, és még mielőtt Rob megszólalhatott volna, már fel is spurizott a lépcsőn.
- Eddig milyen? - suttogtam a fülébe.
- Jól tűröd. - veregette meg a vállam, aminek következtében én majdnem elestem.
Nem azért mert annyira feldönthető vagyok, hanem mert a sok idegesség és remegés hatására teljesen kiment a lábamból az erő. Rob szerencsére még időben megfogott, és magához ölelt.
- Ne félj már! Apum már könnyebb lesz, és ahogy a húgomat ismerem, biztos, hogy jól kijöttök majd. - suttogta a fülembe megnyugtatóan.
Nagyot sóhajtottam, majd összeszedve minden erőmet, elengedtem. Gyönyörű kék szemeibe néztek, amik ugyanolyan biztató mosollyal néztek rám, mint a kapu előtt.
Gyengéden megfogta a csuklóm, és a nappali felé kezdett húzni.
 A titokzatos fekete buksi nekünk háttal ült a fotelban, és újságot olvasott. Rob megállított, így én is pont mögötte álltam meg. A feketehajú fölállt a kényelmes díványról.
A szívem a torkomban dobogott. Eddig még soha nem volt olyan barátom, aki bemutatott volna a szüleinek, azért ez nekem még eléggé ismeretlen.
- Apa, ő itt Bess, és ő a barátnőm. - jelentette ki szigorú hangnemben Rob.
Félénken, kicsit kipirulva néztem fel a magas, feketehajú emberre.
- B-Bess Russel vagyok, örvendek a találkozásnak. - mondtam remegve, még mindig félve a választól.
Valahogy, Rob apjából olyan nyugtalan, szigorú aura áradt, hogy még nyekegni sem bírtam.
- Úgyszintén. - mosolyodott el lágyan az apja. - Adam Brice. - nyújtott kezet.
Meglepődve néztem, hol az arcára, hol a kezére.
Elfogadtam a kézfogást, ami úgyszintén kicsit furcsa gesztus számomra, de hát ha ennél a családnál ez a szokás, akkor nem ítélkezek.
- És nyugodtan tegezhetsz. - mosolygott még mindig a fiatalos apuka.
- Rendben. - váltottam én is mosolygós üzemmódba.
Sokkal idősebbnek képzeltem el Rob apját. Pedig, ha ránéz az ember, azon a pár ráncon kívül szinte teljesen olyan arca van, mint Robnak. Kivéve a barna szemeit.
Rob megszorította a kezemet, aminek következtében reflexszerűen rá néztem.
- Minden rendben? - kérdezte.
- Azon kívül, hogy remegnek a lábaim, igen. - nyöszögtem.
- Idióta. - suttogta.
Durcás pofát bevágva fordultam újból Rob apja felé, aki már kényelembe helyezkedve a kanapén várt.
Várt. De mire?
- Remélem nem gond, ha szeretnék kicsit megismerkedni a fiam új barátnőjével. - mondta kedvesen.
- Eh?... - nyekkentem meg. Csak ennyi fért ki a számon.
Megismerni?



- Oh, szóval ennyire szereted a focit? - kérdezte kicsit meghökkenve Rob apuka, mikor végre a fociról való ábrándozásom végére értem.
- Igen. - vakartam meg zavartan a tarkóm. - Igazából már öt éves korom óta játszok.
- Mintha Robot hallanám. - pillantott oldalra az apuka.
Rob csak keresztbe tett kezekkel, türelmetlenül várta, hogy végre véget érjen a bájcsevej, ahol kivételesen most nem ő van a középpontban.
Bezzeg, amikor Rob apuka kíváncsi volt arra, hogy "Miért Robot választottam" az már a tűréshatárán kívül volt, így szépen kioldalgott a konyhába. Persze nem mondtam el a teljes igazságot, hogy ne tüntessem fel az idiótát, pont az apja előtt, perverznek.
- Rendben apaa, Bess szerintem nem azért jött, hogy veled csevegjen. - vágott menthetetlenül unott pofát Rob. Nagyon kínlódhat már...
- Én nagyon jól szórakozok! - nevettem fel.
- Ellenem vagy? - pásztázott szúrós kék szemekkel, így inkább offba kapcsoltam.
- Örülök, hogy megismerhettelek. - mosolygott a feketehajú.
Viszont még mielőtt bármit is mondtam volna Rob csuklón ragadott és szó szerint felrángatott az emeletre.
Én viszont még nem jártam az emeleten, az előző alkalommal. És megfogott az-az ismerős illat, amihez én nap mint nap hozzábújok.
Kezemmel, hajammal, pulcsival, mindennel, amit egy kézzel fogni tudtam, takartam az arcom, mert alig pár másodperc alatt olyan vörösre váltott, hogy félő, hogy még azelőtt feldurran, hogy beérnénk Rob szobájába.
Az emeleten egy kisebb előszoba, és három kisebb szobára nyíló ajtó volt. Az egyik ajtó halvány fények tükröződtek ki, viszont a szoba sötét volt. Kettő ember közül választhatok.
- Húgod remete életet él? - böktem oldalba Robot.
- Csak szimplán magával ragadja az internet világa. - vonta meg a vállát.
Elengedte a kezem, és a titokzatos szoba melletti ajtó elé lépett, hogy felkapcsolja a villanyt, és kinyissa előttem az ajtót.
- Hölgyem, ön most betekintést nyerhet egy sztár hálószobájában. Kérem kapcsolja be övét, mert a látvány el fogja kápráztatni. - konferálta fel szobájának bemutatását udvarias módon, ami mellé még egy drámai meghajlást is produkált.
Felnevettem, és úri hölgyhöz méltóan fogtam meg a kezét, miközben lovagiasan bevezetett.
Szürke fal, poszterek mindenhol, egy helyes kis íróasztal, sötétbarna ruhásszekrény, pár polc a falon, és egy ágy. Rob ágya.
És persze mindenhol, tisztán érezhetően, Rob illat terjeng.
- Látom vonzódsz az animékért. - vigyorodok el, ahogy végigfutom szememmel a posztereket, amik 70%-án előnyös, mégsem szabályos, testalkatú manga lányok vannak. Végül is, mit várhatnék egy fiútól, ráadásul Robtól?
- Gondoltam, hogy pont nem a te képedet fogod kiszúrni. - nevetett fel, én pedig hátrahőköltem két lépést.
- H-Hogy mit? - néztem rá kikerekedett szemekkel.
Rob csak átkarolta a vállam, majd az ágya melletti falra mutatott, pontosabban egy adott pontra.
És tényleg. Ott volt rólam 3 fénykép.
Egy, ahol éppen törikönyvekkel a kezemben segítek a tanárnak cipekedni, láthatólag nagyon nyúzott pofával. A másodikon éppen focizok, a harmadikon pedig a suli közepén lévő nagy tölgyfa alatt alszok.
- T-T-Te perverz állat! - kezdtem el csapkodni, mint egy fóka, és ütöttem ahol értem, minden végtagomat bevetve.
Rob csak nevetett.
Persze, te nevetsz, mert nem te vagy abban a szituációban.
- M-Mikor csináltad ezeket a képeket?! - ordítottam, még mindig őt ütlegelve.
- Természetesen mikor te nem láttad. - nevetett még mindig.
Megölöm, megölöm, megölöm, esküszöm, hogy megölöm.
- Lehetne halkabban? Köszönöm. - nyitott be Hope, de azzal a lendülettel már csukta is vissza az ajtót.
Mindketten egyszerre néztünk az ajtó felé. Pár másodperc csönd, majd mindkettőnkből egyszerre tör ki a nevetés.
- Nem hiszem, hogy mostanában fogok összebarátkozni a húgoddal.
- Majd a következő alkalommal, amikor éppen nem lesz frusztrált és robbanóképes állapotban. Talán.
- Rob? - szólítottam meg az éppen pakolászó fiút. - Baj lenne, ha ma nem néznénk horrort?
Meglepődve nézett rám.
- Van Isten! - nézett fel kérlelően az égre. - Ezek után nekem sincs sok kedvem vért és levágott végtagokat nézni. - vigyorgott.
Miért van az, hogy ennyire egyre gondolunk az idiótával? Miért jövünk ki jól, miközben arra törekszünk, hogy hogyan tudnánk a másikat leoltani?  Miért....illünk ilyen jól egymáshoz?
Akaratlanul is Rob ágyába huppantam, de azzal a lendülettel is ugrottam föl. Rob ágya. Rob illata.
Nem! Muszáj...türtőztetnem magam! De olyan csábító...legszívesebben beleugranék és a fejemet a párnájába nyomnám, és...mi...
Két kéz jelent meg a hátam mögött, amik sokkal inkább lökő, mint ölelő célt szolgáltak. És pár másodperccel ezután már Rob ágyában voltam, viszont kényszerítve.
- Buzeráns álladék! - ordítottam dühösen.
- Nem mintha nem ezt szeretted volna. - vigyorgott túlságosan is perverzen.
Sértődött style-ba vágva magamat nyomtam bele a fejem a párnájába, hogy nagyot szippantsak az illatából.
 Mélyen szívtam be a levegőt, az orrom Rob illatával telítődött.
- Eldöntöttem. Ma itt alszok. - fordultam meg a fal felé, magzat pózban.
- Nekem mindegy. Viszont, ha itt alszol, ma valaki ruha nélkül végzi. - vigyorodott el perverzül.
- Dehogy mindegy! Holnap táncversenyem lesz! - rivalltam rá dühösen, a mondat másik felével nem is törődve. - Be akarsz rángatni a bajba? Milyen barát vagy te?!
- Aki számodra tökéletes. - feküdt be mögém, miközben a fülembe suttogott.
Persze a kellemes érzés hatására rögtön fülig pirultam.
- Takarodj! - löktem volna le az ágyról. - Most én vagyok a soros, te úgyis mindennap ebben alszol!
Nem válaszolt, csak lefogta a kezeimet, ezzel megakadályozva a "lelökési" műveletemet.
Miközben eszeveszetten kapálóztam, mélyen a szemembe nézett. Mintha a hideg kék szemei lefagyasztották volna a végtagjaimat, ezzel minden mozgásomat megszüntetve.
Közelebb húzódott hozzám egészen addig, hogy már a szuszogását is éreztem az arcomon.
Viszont ebben a pillanatban nem ő csókolt meg, hanem én őt. És ilyen alkalom sincs sokszor.
- Nahát. - vigyorodott el, miután elváltunk egymástól.
- Ne szokj hozzá. - védtem magam.
- Hát persze. - vigyorgott még mindig kajánul, majd védelmező karjaival körülölelt.
Olyan biztonságos, és meleg. A megnyugtató illat is közvetlen mellettem van, így nem is csoda, hogy szemeim ilyen könnyen csukódnak le.
"Ne aludj el! Még nem is voltál otthon, és anyád szívrohamot kap!" csengett bennem a vészjelző.
Morcosan, szemeimet dörzsölve ültem föl. Rob kíváncsian nézett fel rám, szemei neki is az álmosságtól és a folytonos ásítástól könnyesek.
- Nekem haza kéne mennem.