33. fejezet

Hóvirág.

- Tommykám, ne készíts ki. Ez most komoly? - járkálok a szobámban fel-alá, természetesen a világ legaranyosabb, legbolyhosabb mamuszában.
- Hogy mondtad el? - ugrok kettőt, vihogva, szinte már kislányosan.
Kellemes meglepetés volt reggel a csengőhangomra ébredni, és már korán reggel Tom hangját hallani.
- Milyen kis romantikus alkat valakii~ - sugallom felé, furcsa hangnemben.
Szokás szerint megint késésben, és megint hanyagul kezdek neki a készülődésnek, viszont a mostani telefonbeszélgetés kicsit megnehezíti a dolgom.
- És akkor most együtt vagytok? - kérdezek rá halkan a fő témára. - Jaj, Tomcim! - rikkanok fel, a meggyőző válasz hallatán.
Nem csodálom, hogy még Gary is kinéz a csupán résnyire nyitott ajtón, a biztonság kedvéért. De azzal a lendülettel vissza is csapja, mikor meglátja drága kishúgát fehérneműben és mobillal a kezében fangörcsöt kapni.
Helyzet a következő: Szombati találka. Frei Cafe. Fagyis jegeskávé, hisz éjjen az egészség télen is. És egy kedves illető társaságában, aki most hivatalosan 24 órája boldog párkapcsolatban él, méghozzá én vagyok az első beavatott.
- Nem aggódsz a fiúk véleménye miatt? - kérdeztem kissé visszafogva magam.
"Nem igazán tud érdekelni. Amit nem tudnak, az nem fáj nekik." hangzott a válasz a vonal túlsó végéről.
Megkönnyebbült sóhaj hagyta el a számat.
Mintha csak magamat látnám. Inkább eltitkolja, minthogy szembenézzen a gimis társadalmi különbségekkel. Viszont az megnyugtató, hogy nagyon laza. Nem igazán érdekli mások véleménye, és az, hogy ők beleszólnának a Lenney-vel való kapcsolatába.
- Ha boldog vagy, én is boldog vagyok. - mondtam mosolyogva, majd egy "Szia, találkozunk fél óra múlva" szóösszetétellel le is raktam a telefont.
Bess, ilyeneket ne ígérj meg, ha nem tudod betartani! Fél óra alatt öltözöl fel! Szóval kalkuláljuk ezt az időtartalmat egy órára!






Enyhe kifejezés, ha azt mondom, hogy javul az idő. Az utolsó beígért hidegfront csak nem következett be, és a hó sem szándékozik többet esni ebben az évben. Legalábbis remélem.
Pár vakmerő hóvirág már előmerészkedett a föld alatti rejtekhelyéről, hogy lássa, milyen is a táj februárban.
- Olyan jó filmet néztünk meg tegnap Darennel! - meséli Abby, tele izgalommal.
- Ki ne találjam. Ugye horrort néztetek. - lőttem le előre a poént, de láthatólag nem igazán érdekli.
Ő is boldog párkapcsolatban él. Kezdődik a tavasz és a fiatalokra rátör a "forever alone" érzés és persze előtörnek a hormonok.
- Sajnos le kell rombolnom az elvárásaidat, mert nem horrort néztünk. - húzta ki magát büszkén.
- Nahát, nahát. Bekövetkezett a megváltás?
- Csak "Az útvesztő" jelent meg a mozikban, semmi más. A könyvet egy nap alatt kiolvastam, a filmre is kíváncsi voltam.
- Te szoktál olvasni. Tanulnivalón kívül. Saját akaratból. - kaptam sokkot. - Ugye nincs lázad? Influenza járvány van. - utaltam az osztály "betegeire" akiket hirtelen ledöntött a matematika dolgozat könyörtelen vírusa.
- Nem igazán. - nevetett fel. - De ezt a könyvet te is szeretni fogod. Kölcsönadhatom.
- Köszi, maradok a filmeknél. - utasítottam vissza. - De igazán nagylelkű vagy.
- Csak utánad. - vigyorodott el gúnyosan.
Milyen idilli pillanatok egyike az, mikor tényleg kulturáltan haladunk végig az utcán, és nem kell senkinek sem csúnyán néznie minket, mert nem bírunk magunkkal. Lenyűgöző.
- Na éés... - próbáltam témát keresni. - El tudnád magadat képzelni ünneplőruhában? - kérdeztem félve.
Cserébe meghökkent tekintetet kaptam. Valami rosszat mondtam volna?
- Ha azt mondod, hogy elmegyünk egy kanbulira, akkor az ki van csukva. - mondta fapofával.
- Félreérted. - adtam meg magam mosolyogva. - Csak tudod... van az esküvő és...
Próbáltam értelmes mondatot kicsikarni magamból, de amint Abby agyfaszt kap, onnantól kezdve nehéz leállítani.
- Úristen, Úristen, Úristen! - sikítozott. Kész, minden elvárásomnak lőttek. Már most érzem a szúrós tekinteteket rajtunk.
- Abby, nyugi, csihadj le, altatót ne adjak?
- Én is eljöhetek? - barna szemei csillogtak az izgatottságtól.
- Persze. Hisz egy 10 éves barátot csak nem fogok kihagyni a vendéglistáról.
- De akkor mindenféleképp el kell mennünk vásárolni, főleg cipőt. Az a legfontosabb. Aztán a ruha. Mivel eléggé pénz és ruhahiányban szenvedek, ráadásul szeretem a csipkét nagy gondban leszek, de megoldom. - a mondat befejeztére végre felém fordult, és nagy mosollyal bólogatott. Idióta mód bekapcsolt.
- Cipőboltba engem soha a büdös életbe nem fogsz elrángatni. - tiltakoztam bőszen.
- De Bess! Egyszer be kell adnod magad! Csak nem mész tornacipőben anyukád esküvőjére! - nézett rám szigorúan.
- Elhiszed, hogy megteszem?
- Elhiszed, hogy nem fogom engedni?
Ajvé. Legközelebb kétszer is meggondolom, hogy most ez Abby esküvője lesz, vagy anyué.
Duzzogva néztem félre.
- Jó, de akkor nincs szoknya. - kezdtem el alkudozni.
- Hogy mondhatsz ilyet? Egy ünneplői ruha legszebb és legfontosabb része a szoknya! - mondta ezt úgy, mintha ő olyan nagy divattanácsadó lenne. Szent igaz, hogy többet tud a divatról mint én...
- A világ sokkal szebb lenne szoknyák nélkül. - adtam elő a duzzogós énemet, amit természetesen a legtöbben ki nem állhatnak.
- Márpedig muszáj lesz szoknyát és magassarkút felvenned, mert nem csupán bulizni mész oda. - tette csípőre a kezét.
Egyre több ellentmondásba ütközök. Túl jók az érvei, a fenébe. Innen már nincs visszaút, vagy azt csinálom, amit ő mond, vagy ő fogja teljesíteni az akaratát.
És a végén az egész "esküvős" témából egy rugalmas csevej alakult ki, pedig szeretem kerülni ezt a témát. Nem a kedvencem, és csodával határos módon mindig feszült leszek, hacsak rá gondolok. Hogy anya egy másik férfival akarja leélni az életét, aki nem apa. Aminek örülnöm kéne, és örülök is. De hiányzik apa.
Egy nap fa tövében vert táborhelyet a fehér hóvirág. A reggeli harmat apró cseppekben gyöngyözött szirmain.
Ha virág lennék, akkor az élet sokkal könnyebb lenne...






Hétfő, a hét legeseménydúsabb és legnehezebb napja. A tanárok mosolyogva alakították az órarendet úgy, hogy lehetőleg minden nehéz óránkat erre a napra tegyék be. Tapsot nekik. Mert megérdemlik.
Nem csoda, hogy agyilag kifáradva, hullapofával esek be a szekrénybe.
- A..tornazsákom... - nyöszörgöm, ahelyett, hogy "ételt...ételt.." könyörögnék, mert arra még nagyobb szükségem lenne.
Szapora, hangos dobogást hallok a hosszú folyosó végéről, ami egyre csak közeledik. Közeledik, míg egy adott ponton megáll, hogy rövid időn belül kieszelje a folytatást. Minden szekrény zárva volt, hisz amint vége az óráknak legszívesebben mindenki egyből hazaszalad, hogy ne kelljen több időt töltenie itt. Így nem csoda, hogy az éppen futó alak azonnal kiszúrt engem, és már kész tervel előállva, vett engem célba.
Célt is ért, nagyon durván, hisz kis híján felsikoltva ugrottam volna az illető nyakába, mikor az hirtelen megfogta a derekam. Egy könnyed mozdulattal "bepakolt" a szekrénybe, majd, mint a nyomozós filmekben, ő is beszökkent mellém. Kezét a számra tapasztja, érzem meleg lihegését a nyakamon. Ziháló teste a hátamnak simul, így dübörgő mellkasát is érzem.
- Mnhrgn! - mondom, vagyis csak próbálom mondani.
- Shh! - hurrog le azonnal, aminek következtében azonnal elhallgatok.
- Rob! Rooob!! - üvöltést hallok, és az apró lábak felsietnek a lépcsőn. - Rob a rohadt életbe, ne fuss már el!! - halad el a szekrények mellett, szép sorban, majd a két folyosó kereszteződésénél megáll.
Hogyha Robot keresi...akkor a mögöttem ziháló alak...
A szívem nagyot dobban.
- A kurva életbe! - az agresszív felkiáltást egy nagy csattanás követi. Szerintem ma egy kukával kevesebb lesz az iskola területén.
A léptek elhalkulnak, mígnem teljesen elnyeli őket az iskola alapzaja.
Még mindig nem merek megmoccanni, hisz ha a megérzéseim nem csalnak, akkor nem szeretnék megint úgy járni, mint múltkor. Biológia óra után volt...
Az mögöttem gubbasztó személy mocorogni kezd, eleinte csak halkan. Fejem mellett átnyúl, és a szekrényt, éppen hogy egy résnyire kinyitja. Némi világosság költözik a kissé elhanyagolt szekrénybe, de így legalább a sötét alak arcformái kirajzolódnak.
- Huh... - nyitotta ki végül az egész faajtót, mikor már nem észlelt veszélyt.
Kaján vigyorral a száján lépett ki a szűkös helyről.
- Ez meg mégis mi a franc volt? - oltottam le abban a pillanatban, még magyarázatra sem adva neki időt.
- Muszáj volt, vészhelyzet esetén mindent szabad. - tárta szét a két karját, amolyan "nincs mit tenni" stílusban.
- Én nem egészen így emlékszek arra a szólásra. - dünnyögtem halkan az orrom alatt. - Mit akart Jason? Mert tudtom szerint 16 évesen már nem divat bújócskát játszani.
Zavartan beletúrt a hajába, és e mellé még félre is pillantott. Hajjaj, rosszat sejtek.
- Hosszú történet.
- Időm, mint a tenger.
- Fociedzés lesz.
- Pár perc késés még nem a világ vége.
- Hah. Pár perc míg elmondom. Plusz 10 perc, amíg hisztizni fogsz. - nevet fel.
- Nem is szoktam hisztizni! - védtem magam. Ma miért ellenséges velem mindenki?
- Áh, dehogy! Ilyet mondtam volna? Mégis hova gondolsz?
Gúnyosan kinyújtva rá a nyelvem jeleztem neki, hogy nem éppen ez a legmegfelelőbb idő a szarkazmusra.
- Mondjad már! - toporzékoltam. - Direkt húzod az időt.
- Az estimese sincs ingyen. - lépett a fekete hajú, csupán pár lépéssel közelebb.
- De mivel én szeretlek, nekem kijár az ingyen estimese. Főleg délután. - tettem a kezem a mellkasára, ezzel megállásra késztetve őt.
- Ejha, így elég hamar szeretethiányos leszek. - biggyesztette le az alsó ajkait.
Tekintetemmel óvatosan körülnéztem, tisztáztam a körülmények helyzetét.
A közelben senki, a folyosókon senki, a nyolcadik óra éppen tart.
- De csak egy kicsit. - alig, hogy kimondtam az utolsó szót, ajkai már letámadtak.
Édesek, és szenvedélyesek.
- Hallgatlak. - próbálom visszaterelni a fő témára, nehezen.
Nagy mosollyal engedett el, és hajolt ki közvetlenül az arcomból.
- Jason egy köcsögkancsó.
- Nem mondasz újat. - forgatom gúnyosan a szemeim.
- Megint járni akar Scarlettel.
- Nahát.
- És így feljött a kényes téma.
- Mégpedig?
- Hogy én miért nem járok azzal a picsával.
- A válasz benne volt a mondatban.
Erre csak felnevetett, majd folytatta élménybeszámolóját.
- És valahogyan oda keveredtünk, hogy nekem igenis van valakim. - mondta, majd kaján vigyorra húzódott a szája. - A többit már ismered.
- Te meg kifutottál a teremből, hogy menedéket keress. - szögeztem le.
- Pontosan.
- Te beteg vagy. - jelentettem ki, majd a vállamra vettem a táskát.
Habár nyugodtnak tüntetem fel magam, egyáltalán nem vagyok az. Mi lesz ha kiderül? Ha eddig Abby mellettem állt, most már ő sem fog, nemhogy még a fiúk. Ívből utálják Robot, és sajnos így nem csak én járok szarul, de Rob is. Amint kiderül, muszáj lesz szakítania velem, és azt nem élném túl. Túlságosan is kötődök...hozzá.
- Ideges vagy. - zökkent ki a gondolataimból Rob hangja.
- Dehogy vagyok ideges. - tagadom le ívből. Mai hazugságadagom is megvolt.
- Előttem nem tudod letagadni. - simít végig az arcomon, majd keze megállapodik a hajamnál.
- Akkor sem vagyok ideges. - pillantok félre, szokásomhoz hűen.
- Nem fog kiderülni. Gondoskodok róla. - mondja úgy, mintha éppen ígéretet kötne velem.
Nem tudok, és nem is merek erre mit válaszolni. Nem bízok az emberekben, ami nálam már egy berögződött mechanizmus. Annak ellenére, hogy Ő eddig még soha nem hagyott cserben.
- Menned kéne edzésre. - suttogja eléggé halkan, mégis számomra hallhatóan.
Válaszul csak egy aprót biccentek a fejemmel.
- Írj ha vége a táncnak. - búcsúzásképp csak egy apró puszinyomot hagy a homlokomon, és mintha itt sem lett volna, elviharzik. Csak a bizsergő érzés marad meg az adott ponton, ami tudatja velem a jelenlétét.
Mi lesz ha ebből az apró félreértésből holnap már mindenki tudni fogja, hogy mi...?
Köztudott, hogy az iskolában gyorsan terjednek a hírek, főleg akkor, ha a 10.C-ről van szó. Az is megeshet, hogy ez volt az utolsó délután, hogy láthattam. Vagy csak túlságosan pesszimista lennék?
A fehér hóvirág szenved az árnyékos oldalban. Nyújtózkodik, de akármennyire is próbálkozik, nem érik a napsugarak.



Bessnek pontosan 100 napja van hátra az esküvőig.

32. fejezet

A félreértés kapcsolatot épít

Puha ajkak, zihált test, forróság, és egy félmosoly. Egy rideg félmosoly, akinek a gazdája pont mögöttünk áll.
Mégis mi a franc történik itt?!
Fejemben ezernyi gondolat cikázik keresztül, mind a pánikolást jelképezik. Viszont hőn áhított lovagomat képtelen vagyok ellökni magamtól. Minden túl gyorsan történik...
Nekem végem van. Mert ez a lány Rob osztálytársa, és az hót ziher, hogy ő is Scarlett csatlósai közé tartozik. Ha nem volt elég a délután, akkor mostantól hétfőre minden bizonnyal tőlünk fog zengeni a suli.
Rob lassan elválik tőlem, én pedig abban a pillanatban a szám elé, pontosabban az egész arcom elé, emelem a kezemet, védőpajzs gyanánt.
Megszólalni sem vagyok képes. Ez a hirtelen fordulat az életemben már előre hányingerkeltő.
Csak sodródom az árral, ahogyan Rob egész testével is, ahogyan magával ránt. Szemtől-szembe fordít a lánnyal, aki az elejétől a végéig mindent látott. Szó szerint.
Puffogva, kissé durcás pofával fordítom a fejem az ellenkező irányba. Persze nem arról vagyok híres, hogy durcizás közben értelmes fejet vágok, amit a lány is észrevesz. Halk nevetéssel nyugtázza a dolgot.
- Bess, legalább most az egyszer embereld meg magad. - mondja nyugodtan a mellettem diadalittasan feszítő "lovászfiú", mindezt olyan hangsúllyal, mintha IQ-ban ő lenne a felsőbbrendű.
- De hát... - motyogok, résnyire nyitott ajkakkal. - Ha legalább előre szóltál volna, hogy szeretethiányod van.
- Hogy mim van?! - zökken ki alig egy pillanat alatt a felsőbbrendű szerepéből.
- És még én embereljem meg magam. - szegem fel hiún a fejem, még mindig durcás pofival.
Heves vitatkozásunk közben, amit persze legpontosabban egy rossz házaspáréhoz lehetne hasonlítani, szorosan fogta a kezem, mintha bármelyik pillanatban elmenekülnék. Pedig nem is ártott volna ez az opció.
Rob persze nem hagyhatja annyiban, már nyitotta volna a száját, hogy porig alázzon, ha a lány nem nevetett volna fel.
Nini, ő még itt van? Azt hittem, hogy már sikítva elfutott, hogy mindenről beszámolhasson a fanklubbnak. Ha valaki ezt mondja, még jobban el is hittem volna, hogy másnap rám uszítja az egész bagázst, hogy szétszedjenek. És tényleg helikopterek jelentek volna meg a házam fölött.
A lehető legaranyosabban kuncog, kezét óvatosan a szája elé tartva, hogy ezzel is némileg magába folytsa a mélyről feltörő nevetését.
Rob elmosolyodik, majd szorít egyet a fogásán.
Van egy olyan érzésem, hogy innen már nincs visszaút.
- Lau, bemutatnám neked a barátnőmet, Besst. - mosolyog lágyan.
A lány tisztelettudóan meghajol, hosszú haja az arcába bukik. Majd mikor újból felemeli a fejét, tekintete pontosan rám tapad.
- Lauren Hemett. Örülök, hogy megismerhetem Rob barátnőjét. - ő is mosolyog. Ilyen mosolygós napunk lenne, vagy csak ez is Péntek szindróma?
- Bess Russel...úgyszintén.. - hebegek zavartan.
Nem igazán tudom, hogy most épp mire gondoljak. Jóra, vagy rosszra. Milyen kapcsolatban állhat Robbal?
- Aranyos pár vagytok! Nem gondoltam volna, hogy együtt vagytok. - ez a mosoly már túlságosan is...Mű.
Mialatt én gyanúsan méregetem a lolita, szuper aranyos lányt, Rob hirtelen kosként homlokkal majdnem lefejel. Fejét az enyémnek támasztja meg, és igazából most jövök rá, hogy milyen forró az arca.
- Aú.. Ez fájt, te gyökér. - morgom halkan.
Mélyen a szemembe néz. Olyan komolyság árad a tekintetéből, hogy nekem ennyi is elég, hogy befogjam.
- Bess, ő a legjobb barátom. Szóval kérlek, légy vele kíméletes. - hunyja le a szemét egy pillanatra, hogy erőt vegyen a folytatáshoz. - Ő az egyetlen, aki tud...kettőnkről. - hajol el tőlem, apró puszit hagyva a homlokomon.
- Olyan volt a szemed, mint egy földönkívülinek. Túl közel voltál, és összefolytak a szemeid. - kuncogtam fel.
Rob, amolyan "Ez most komoly?" arccal nézett rám, majd a homlokára csapott.
- Te tényleg, olyan vagy, mint egy gyerek. - nevetett fel végül. - Nem hiába szeretlek. - hajolt le újból hozzám, ha én nem csaptam volna mindkét kezemet, pontosan az arca közepébe. Bájosan fordultam Lauren felé.
- Szóval, most, hogy tudsz kettőnkről. - köhögtem illedelmesen, visszatérve a legfontosabb témánkhoz.
Rob csak "feladva magát" nevetett tovább mellettem.
- Oh, nem kell aggódnod. - intett a kezével, sűrű fejrázás közepette. - Nem mondom el senkinek. Nem tartozok a "Hogyan sminkeljünk 1 kg alapozóval" programhoz.
Egy újabb pillantással végigmértem az előttem álló személyt.
Hmm...Legalább a humora jó. És nem hiába az idióta legjobb barátja, biztos teljes mértékben megbízik benne. Rob sem arról híres, hogy holmi hamis barátokat a bizalmába engedjen. Persze az, hogy megosztja vele kettőnk tiltott kapcsolatát, azt mutatja, hogy milyen régóta ismerhetik egymást.
Ha én elmondanám Abby-nek vajon titokban tartaná? Sajnos nem, hisz ő is ugyanolyan lány, mint a többi. Nem bír élni pletyka és Facebook nélkül. Vagy így, vagy úgy ki fogja kotyogni.
- Igen. Pont ebben a pillanatban, mikor elléceltél mellettünk, irányba véve a kijáratot. - búgta Rob a fülembe, élvezetel teli hangsúllyal.
Kicsit zavartan fészkelődtem mellette, majd közvetlen közel hajolt hozzám.
- Ugye nem FÉL-TÉ-KENY voltál? - tagolja a bűvös szót, tisztán artikulálva, amivel határozottan kihoz a sodromból.
Ez volt az a szó, amit nem akartam ma hallani.
- Dehogy, pff, hogy képzelhettél ilyet. Én? Féltékeny. Pff... - fordultam el, minden erőmmel azt bizonygatva, hogy igenis nekem van igazam. Viszont Rob a második "Pfff"-nél már mindenre rájött.
- Ez de aranyos! - kurjantotta fel, lehetőleg, hogy mindenki meghallja. Még akkor is, ha már rég vége az iskolának, a focisok még bent dekkolnak. És bármelyik pillanatban kiléphetnek az ajtón.
- Eldöntheted, hogy öt vagy tizenöt éves vagy, de ahhoz nagy árat kell adni. - magyaráztam fapofával, majd az órámra néztem. 3...2...1...Bess agyfasz mérője ki is akadt.
- Úristen, lekéstem a táncedzésem! - toporzékoltam egy helyben, egyelőre tűrhető hangnemben.
Nyugi, nyugi, csak nyugi. Ha sietek és lemondom Tommal a kis partinkat akkor még odaérek. De akkor ő megsértődik, nem fog semmit mondani, lőttek a hip-hop-nak mert ezek után Phill tuti kidob a csapatból!
Erőtlenül ernyedtem a földre.
- Ezt nem hiszem el! - csaptam a koszos betonra.
- Ejha... - csodálkozott Lauren, aki még mindig szem és fültanúja volt mindennek.
- Ugye? És nekem ezt a hisztit kell kibírnom mindennap. - forgatta a szemét Rob viccelődve, majd lehajolt hozzám, mint éppen haldokló és porladó tetemhez.
- Elviszem az iskolatáskád, egy cuccal csak könnyebb.
- Rooob! - szipogtam. - Most mit csináljak? Phill ki fog dobni, Tom pedig mérges lesz! - dünnyögtem, a kiakadás peremén egyensúlyozva.
- És akkor ki az öt éves? - törölt le a pulóverének ujjával egy nagy könnycseppet az arcomról. - Elveszem a sulitáskád, te pedig csak és kizárólag a táncszereléseddel futsz el edzésre. Értesz? - nézett mélyen a szemembe.
Némán bólogattam.
- És Tom?
- Beszélek vele. - állt fel hirtelen.
- Nehogy! - ellenkeztem.
- Akkor majd Laurennel üzenek. - nevetett fel. - Azt hiszi majd, hogy a barátnőd. Na, siess már, vagy tényleg azt akarod, hogy kirúgjanak?
Erre a gondolatra felcsillant a tekintetem, és villámgyorsan halásztam elő csupán egy fehér tesipólót a táska aljáról. Ennyi elég lesz.
Még mindig enyhén szipogva, az orromat törölgetve adtam Rob tulajdonába a táskám.
- Aztán vigyázz rá, drága volt... - dünnyögtem, még mindig magamba fojtva a feltörő könnyeket.
Köszönés nélkül kezdtem el haladni rükvercben, hátrafelé, folyamatosan integetve.
- Az ajtó előtt fogok állni hatkor! - integetett vissza Rob.
Ez a mondat elég lökést és erőt adott ahhoz, hogy nulláról százra gyorsuljak, és repesztve, a járókelőket kerülgetve érjek be edzésre.
A biztonság kedvéért írok Tomnak egy SMS-t...








Nagy kő esett le a szívemről, mikor edzés után a mobilomat előhalászva egy vidám választ pillantottam meg. Szinte mindenki csak engem figyelt, amikor látványos ugrálásba kezdtem.
Tommal áttettük hétfőre a találkozót, hisz nekem hétvégén, nem meglepően verseny lesz, újabb fordulóval. Várom már azt a napot, mikor mindennek vége lesz. De az még 4 hónap. 4 hónapot kell még szenvednem az iskolában, hogy utána 2 hónapig élvezzem a nyarat, egyszerűen nagyszerű.
Rob, ahogyan azt megígérte, pontosan az ajtó előtti harmadik lépcsőfokon várt rám, kitörő mosollyal.
Szinte az egész hazáig vezető úton hallhattam ahogyan örömködött, és lányosan szétolvadva magyarázta, hogy mennyire örül annak, hogy féltékeny voltam.
"A féltékenység is egy jele annak, hogy mennyire szeretsz" vijjogta egész úton.
A szokásos kereszteződésnél elválunk, ami újabb 10 percet vesz igénybe, természetesen Rob miatt. Még egy jó 5 percet le is vágtam az időből, hisz ha rajta múlik, tovább is húzhatta volna a búcsúzást.
Pedig hétfőn találkozunk, gyökér.
A holnapi verseny miatt nem áll szándékomban alváshiányban szenvedni, ezért is kértem Robtól egy nap kimenőt, mikor a pénteket nem nála töltöm. Ennyi amúgy is kijár nekem, amiért ott aludtam nála.
Hazaérve, a táskám szintén a szokásos helyen landol, és nem is kell látnom egészen hétfőig.
Momo egyből a lábamhoz rohan, vagyis csak kocog. Rendesen teletömte ma is magát, ahogy látom. Apró lábak, amik alig bírják el a hamarosan guruló hasat. Ezt én csak arra fogom, hogy "Szegény macska, még csak növésben van! Nem kell piszkálni!". Hisz igaz, alig 4 hónapos, még biztos nőni fog. Biztos...
Viszont a konyhába belépve már a megterített asztal vár, a családi rituáléhoz készen.
Újabb családi vacsora, eh?
- Oh! Bess! Hát hazajöttél? - néz fel anya csak egy pillanatra a gáztűzhelyből.
- Szia anya, szia Taylor. - dünnyögöm, miközben a súlyos cicával az ölemben, leülök a konyhaszékre.
Igen, most már Taylornak is köszönni kell, hogy még ennél is jobban érezze a "családi szeretetet."
- Mindjárt kész a vacsora. - súgja anya Taylor fülébe buzgón.
- Szólok a nagyobbik gyereknek. - ad egy gyenge puszit anya homlokára.
Én csak könyökölve figyelem kettejük szóváltását, elemző üzemmódban.
Nagyon jól kijönnek egymással, és teljesen úgy viselkednek, mint a házastársak. Talán...nagyon talán, de Taylor jobb apuka lenne, mint az én apám valaha is volt.
Ennél fogva meg is értem, hogy anya miért próbálja megszerettetni velünk. Új családot akar létrehozni, új esélyekkel. Hogy végre tiszta lappal indulhasson minden.
De én egyáltalán nem érzem úgy, hogy egy család lennénk. És apa nélkül soha nem is leszünk. Akármennyire is fölülmúlja Taylor az apai mércét, akkor sem lesz az apám. Bármennyire is akar.
Momo egy dagadt hattyúhoz hasonlóan ugrik ki az ölemből, de csak ösztökélésre. Szabály, hogy amíg eszünk, nincs cica még az asztal közelében sem.
Gary furcsa arckifejezéssel ül le az asztalhoz. Mikor tekintetünk találkozik, egy aprót biccentek felé a fejemmel. "Hogy ment?" jeleztem neki testvéri-néma-kommunikációval.
Látva a méregető arckifejezésem, válaszképp csak elvigyorodik, majd a tányér felé fordul, egész végig mosolyogva.
Höhöhö, ez nem csupán egy apró vigyor villantás volt! Ez bizony egy tartalmas és hosszú mosoly volt, ami csak jót jelenthet. Hope szempontjából is.

Eleinte csak némán próbálom gombamentesíteni a vacsorámat, mindet a tányér szélére helyezve. A zöldségnek, és a hasonló alakú és ízű teremtményeknek ott a helyük. Anya az első, aki beszélgetést kezdeményez.
- Kitűztük az esküvő időpontját. - jelenti be, visszafojtott mosollyal.
Az a falat kukoricás rizs még egy pillanatra meg is akad a torkomon, és csak pár másodperccel ezután nyelem le, nagyon nehezen.
Megint...ez a téma.
Gary is rájuk emeli a tekintetét, viszont arckifejezése hűvös, és semmit nem lehet róla kiolvasni.
- Vége az iskolának, és indulhatunk Írországba. - mondja újból anya, most már elengedett arcizmokkal, apró mosollyal.
Miért hangzik ez sokkal természetesebben, mint múltkor? Talán Taylor tényleg beleillik az apai szerepbe?
- Ez... - szólalok meg én először, viszont nem igazán jönnek az összegyűlt gondolatok a számra. - Igazán...
Most mit mondjak? Nem gratulálhatok nekik! Az túlságosan is bizarr lenne még...
- ....Nagyszerű. - nyelek nagyot a mondat végén.
Anya, mintha csak erre várt volna végig, megkönnyebbülten és halhatóan felsóhajt. Taylor is elégedett mosollyal nyugtázza a válaszom. Egyedül Gary eszik tovább, mintha mi se történt volna.
- Örülök, hogy te is örülsz, Bess! - mosolyog anya önfeledten. - Majd átnézzük az esküvői katalógust is! Nagyon fogod élvezni majd a koszorúslány ruhák válogatását! - örömködik, akár egy fiatal lány, aki először megy férjhez.
Aha, elhitted. Én és a koszorúslány ruhák? Magassarkú? Szoknya?! Kizárt! Teljességgel lehetetlen!
- Lapos talpú cipők...? - nézek fel rá, félve a választól.
- Díszes, magassarkú. Ideje elkezdened lányként viselkedni, kislányom. - tapsikolt kettőt anya, miközben kivitte a tányért a mosogatóba.
Szegény lábam... Jobb lesz előre felkészülnöm a legrosszabbakra.
Szokásunkhoz híven, én is kiviszem a tányért, és egy "Köszönöm a vacsorát!" jelzéssel már fel is trappoltam a szobámba. Dagadék lelki társam is igyekszik követni, kevés sikerrel. Hisz így csak alighogy egyesével tudja megmászni a lépcsőfokokat.
Később beszélek Garyvel is. Csupán annyit tudtam leszűrni a két rideg szempárból, hogy nem éppen jól fogadta a nagy bejelentést.
Furcsa és ironikus. Ezek a kettős érzések. Boldog vagyok, hogy anyának sikerült túllépnie, de bízok is abban, hogy apa egyszer még visszajön. Ami teljességgel lehetetlen, de azért álmodozni szabad, nem?
Momo alig 5 perc alatt fel is ért a lépcsősoron, kifulladva. De azért a kis gömbhal még fel tudott ugrani az ágyba, és be tudta magát fészkelni az ölembe.
Vajon hogy nézne ki Momo, virágkoszorúval a fején? Vajon ledobná magáról, vagy tűrné? Egyáltalán el fogja magát vonszolni az oltárig, és nem kell neki kerekesszék?
- Momo! Hétfőtől, fogyózni fogsz! - emeltem magam elé a súlyos macskát, de rögtön le is tettem, nehogy sérvet kapjon. Ennyi plusz kilóval inkább jobban vigyázok rá.
Ami még fontosabb...vajon Rob eljönne? Anyáék hogyan fogadnák? Egyáltalán megengednék?
- Ajj Momo...olyan tanácstalan vagyok. - gyurmázom az ölemben szundító állatot.
És te is eléggé tanácstalan lehetsz Bess, ha egy macskával beszélgetsz.
Na jó, inkább írok Robak egy üzenetet, mielőtt teljesen kijönnék a sodromból és az életem hátralevő részét skizofrénként kell majd leélnem....
Írország, mi?...