37. fejezet

Egy illat, örökké. 

enyhe perverzió, enyhe utalások, csak az olvassa, akinek nincs ellenére.

Homályos tekintettel lebegek. Gondolatok. Mi értelme van? Csak elvonja a figyelmet valami másról.
Erős kezek tartanak, ahogyan felfelé haladunk a lépcsőn. Vigyáznak rám, hogy le ne essek.
Nem szólok hozzá, ő sem hozzám. Hisz felesleges. Csupán annyiból megértem, ha ránézek. Ránézek, és látom a szemeiben a csillogást. Már nem bír várni.
Türelmetlenül dob le az ágyra, majd mellém fekszik. Tehetetlen vagyok, és egyben ég tapasztalatlan is. Most...mit kéne tennem?
Lassan felülök, és végignézek rajta. Teste ellazult, csupán egy párnát szorongat a fejénél. Ő is hezitált már ezen, látszik rajta. Zavarban van, és a párnával próbálja leplezni. Heh.
Tudatosul bennem, hogy most végre enyém lehet a vezér szerep. Fölé kúszok. Hosszú hajam a mellkasát súrolja.
- Ennyire zavarban vagy, édes? - simogatom a hasát. Mozgolódni kezd.
- Ki nem lenne az, egy ilyen helyzetben? - kérdez vissza, a párna alól nyöszörögve.
Túl aranyos. Egyszerűen túlontúl aranyos.
Már nem én irányítom a tudatalattimat, hanem egy másik személy. Egy másik én lakozik bennem, aki most átvette az irányítást a gondolataim felett. Hisz ismerem magam, alap esetben nem lennék ilyen bátor, egyenesen még a gondolattól is undorodnék. De most? Mintha ez természetes lenne.
Apró puszikat lehelek a mellkasára, hasára. Pólója alá nyúlok, egy ujjal végigsimítok minden egyes kockán. Nem hiába a sok edzés, a gyümölcse kézzel fogható. Ha már szemmel nem látható, hisz ha csak ránézek, szénné égek a zavartól.
Most mégis felhúzom a pólóját, lassan, mintha csak mazochistán váratnám a dolgot. Igen, ez határozottan nem én vagyok. Hisz az eredeti énem már rég a szoba egyik sarkában bujkálna, most viszont kiéhezett szemekkel csapok le az áldozatomra.
Csókokkal telehintek minden egyes kockát, hasának és mellkasának minden egyes felületét. Puszinként haladok lefele, a "lényeg" felé közeledve. Viszont még a domborodó felület előtt megállok.
Mit kéne csinálnom? Biztos, hogy ez így helyes? Így kell lennie? A kapcsolatunk megérett már a folytatásra. Istenem, nehogy már most merészkedjen elő a bátortalanabbik Bess!
Hezitálásomra Rob is felkukucskál, már nagyon kíváncsi a folytatásra. Mintha az gondolná: Vajon most tényleg meg fogja csinálni?
Nagy levegőt veszek, és kezemmel végigsimítok a kidudorodó felületen, hogy még szokjam az érintését. Ha ezt most elmesélném, egy pár hónappal ezelőtti ikertesómnak, visszaküldene a saját időmbe. Totál hihetetlen, totál zavarba ejtő, és soha többet nem fogok Rob játékaiba belemenni!
Persze Bess, csak nyugodtan áltasd magadat. Ez úgyse fog megtörténni.
Homályos lepel hullik az agyamra és szemeimre. Csak cselekszek, és nem gondolkodok.
Kigombolom farmerjét, majd a cipzárt is lehúzom. Belátás nyílik sötétkék alsójára, ami egy bizonyos helyen furcsa alakot vesz fel. Rob már belemarkol a párnájába.
Lehunyom a szemem, és az alsónadrágot is lehámozva róla, veszem elő férfiasságát.
Alakra mérve furcsa, tapintása bőrszerű, és hogyha méretre mondanám: aztarohadt'. Nagy! Vajon Rob apukától örökölhette? Rob anyucinak sem lehetett jó dolga mellette, ha még két gyereket szült.
Ahogy a kezemet mozgatni kezdem, fel-le minden valóságossá válik. Én tényleg...tényleg megtettem ezt. Rob miatt? Vagy magam miatt is?
Idáig hallom, ahogy Rob halkan liheg, ami több mint zavarba ejtő. A hangok, az érzései, az én érzéseim... minden közrejátszik.
Nem telik bele sok idő, míg meggondolom magam, és kezem helyett a számat is használatba veszem. Főleg úgy, hogy Rob az isten szerelmére se akar elmenni, pedig már az iskola óta tartogatja. Már fáj a kezem. Számba fogadom merev tagját, nyelvemmel többször is végigszántok rajta.
Remélem Rob egy ideig nem szeretne felnézni a párna fogságából, hisz ez undorító. Undorító látványt nyújthatok a számára, és ez épp elég. Épp elég neki érezni is, hogy törődök vele, látnia nem kell. Íze? Nincs kifejezetten, igazából semmivel sincs bajom. Persze az egyetlen kifogásolható dolog az egészben a gondolat, a tény, hogy én mégiscsak Rob tagját kényeztetem. Ahányszor átfut az agyamon a gondolat, annyiszor is remegek meg.
Rob lihegése szaporábbá válik, hamarosan elérkezik a csúcshoz.
És én még azt hittem nem lesz ennél zavarba ejtőbb kitörése, hát tévedtem. Csúnyán tévedtem.
Gyorsabb tempóra váltok, nyelvemmel minden manővert kipróbálok, hogy Robnak minél élvezetesebb legyen. Hirtelen moranással élvez el.
Ezzel persze nincs semmi baj, csupán annyi, hogy legalább előre szólhatott volna. Nos, a meglepetés eléggé váratlanul ért, így a furcsa érzés hatására az anyag felét lenyeltem, a másik fele pedig gusztustalan csíkokban folyt le a szám szélén.
Moccani sem mertem, egyszerűen az érzés és a furcsa íz, ami a számban kavargott, letablózott. Rob felkelt az ágyról, nem törődve gusztustalan kinézetemmel megcsókolt. A furcsa íz elkavarodott, én pedig egyre csak azon gondolkodtam, hogy: Megtettem. Én tényleg meg mertem ezt tenni.
Belegondolva, most konkrétan pici Robok ficánkolnak a számban, és az ő szájában is. Felfogni sem merem még egyelőre.
Rob elválik tőlem, és egy ragadós nyálcsíkot húz maga után nyelvével. Ez kész, most semmisülök meg.
A régi Bess visszatér a téli álmából, és halk sikítással húzódik a szoba egyik sarkába. Még szabad szemmel is látni, ahogyan füstölög a fejem.
Ez égő, totál égő, ha ezek után még nem hagy el, akkor soha!
Rob eleinte furcsán néz rám, ami kiakaszt. Mit gondolhat? Tuti perverz állatnak tart. Én nem akarok így meghalni!
- Olyan aranyos vagy. - könyököl rá a combjára, hogy fejét megtámassza.
Már megint. Ez az ellenállhatatlan mosoly. Egyszerűen kikészít. Túl édes!
- Halj meg! - szitkozódok a sarokból.
- Úgy szeretlek. - áll fel, és közelebb lép hozzám.
- Takarodj! Maradj a seggeden, hallod?! Maradj ott! - hisztizek, miközben mániákusan az ágy felé mutatok, kihűlt helyére.
- Bess, én nagyon szeretlek. - guggol le, pontosan elém. Mélyen a szemembe néz, és úgy mosolyog.
Nem bírom, egyszerűen nem bírom! Direkt csinálja. Az a taktikája, hogy majd így a lába elé olvadok.
- Utállak... - morgom a szám alatt, és inkább a hajam mögé rejtőzök.
- Dehogy. Te is szeretsz. Különben nem tetted volna meg értem. - mosolyog még mindig.
Érzem, ahogy fokozatosan elvörösödök, mígnem az arcom végleg felveszi a paradicsom színét. Ikertornyok.
- Szerintem jobban tennéd, ha visszaülnél az ágyra.
- Miért?
- Mert a végén még fejen baszlak valami tompa tárggyal, hogy lassan vérezzél el. - mosolyogtam rá.
- Mindig is szerettem a szadista énedet! - ölelt át szorosan.
Próbáltam kiszabadulni, de ez a tervem is megbukott. Mint ahogy az előző ezer, akárhányszor megölel. Megadom magam, és én is megölelem.
Úgy érzem, hogy most először engedtem magamhoz ilyen közel valakit. Ő az első aki áttört minden gátat, és csalás nélkül lopta be magát a szívembe. Ki hitte volna, hogy ez az ember pont a legfőbb ellenségem lesz.
- Bess...Nem baj, ha...alszok egyet? - nehezedik el fokozatosan a teste.
Ez mind szép és jó. Lenne, ha nem rajtam feküdne ez a dög.
- Mi? Nehogy már rajtam aludj el! Hát ketté ütlek! - ütögetem a hátát, hogy felkeltsem.
- De olyan jó itt... - suttogja, már félálomban.
Persze. Most is az van, amit ő akar. Hisz nincs szívem fölkelteni, csak azért, hogy arrébb vánszorogjon 2 métert az ágyáig.
- Tényleg? Ez most komoly? Itt akarsz aludni?
Nincs válasz. Nagy a valószínűsége, hogy az elkövetkező órákban nem is lesz. Viszont akkor már túl késő lesz.
Beletúrok a hajába. Olyan jó illata van. Tipikus Robos illat. Amilyen egyik fiúnak sincs, csak neki. És én csakis ezt az illatot akarom érezni, örökké.


Bessnek 86 napja van hátra az esküvőig

36. fejezet

Mindenestül

Az utcákon már csak gyéren járnak az autók, már mindenki a munkában van. Az öregek is már visszafele jönnek a paicról, miután már megvettek minden fontos dolgot. Csak mi vagyunk az egyetlen kivételek, és legidiótábbak ahhoz, hogy a suliból ellógjunk. Hogy miért? Fasz se tudja. Jah, de, Rob tudja. De baszik elmondani. Inkább játssza a lovagot, és a hátára véve visz el hozzájuk. Mint az elrabolt szép királylány. Kár, hogy királylány se vagyok, és még szép se.
- Rob... - könyökölök a vállán, háttal a forgalomnak.
A kereszteződésnél állunk, és várunk. Nem látom, bár tuti, hogy piros lámpát kaptunk.
- Igen?
- Miért csinálod ezt velem?
- Mit?
- Ezt az egészet, te buzeráns! - vágtam rá a hátára.
- Ha ezt folytatod a végén már nem lesz gerincem... - nyavalygott.
- Ha tudnád mennyire nem érdekelsz. - vágtam vissza idegesen.
- Egyél egy snikerst. - próbálkozott a hülyeségével, de figyelmen kívül hagytam.
- Miért kell belerángatnod az összes elcseszett dolgodba? - vertem a hátát mániákusan, nem is törődve azzal, hogy a lámpa közbe zöldre váltott, és a mellettünk elhaladó öregek mind minket néztek.
Nem szól semmit. Inkább gyorsít a tempóján.
- Hallod?! Miért kell mindig így...így... - gondolkodok.
Nem, nem jut az eszembe semmi frappáns. Szeretni szeret, mindig is szeretni fog, és szeretett is, ezt már ezerszer hallottam. És miként fejezi ki? Így?! Ez lenne a hála? Szép...
- Szeretlek Bess...
- Persze, hogy szeretsz. Csak épp nem érzem. - mondom unottan.
- Akkor majd elérem, hogy érezd. - mondja, viszont a hangjában akkora perverzséget véltem felfedezni... Már egyenesen félek tőle.
Gyors tempójának köszönhetően észre se vettem, de már a háza előtt álltunk. Vagy az idő telik túl gyorsan, vagy csak a gondolataimba merülve nem érzékelem az idő múlását. Miért is múlik az idő? Mi élünk az időért, vagy az idő azért létezik mert mi is létezünk? Ezek bölcs gondolatok... Se vége, se eleje. Mint a kapcsolatunknak is.
Fél kezével már ki is nyitotta a kaput, másik kezével a derekamat fogta, hogy le ne essek.
Nem akarom neki mondani, de már konkrétan fáj a hasam. Azért a sulitól az otthonáig vezető út nem kis túra, főleg nem az izmos, kemény vállán utazva.
A házban nem meglepő módon nem volt senki, még az apja se. Hmm...Pedig érdekes lett volna a jelenet. Mi betoppanunk így, ő pedig kávéval a kezében éppen újságot olvas, és még a kávé is kiesik a kezéből. Fény derül a fia apró, perverz titkaira és végre örökre eltiltja tőlem. Vagy megint elhittem?
Rob végre letesz a válláról, én meg már újból félig könnyes szemekkel állok előtte. Nekem szerintem megárt ez a túl sok gondolkodás. Mindig olyanokon filózok, hogy ő tuti nem szeret, fog mást találni helyettem és persze ezeknek a durvább változatai. Pedig pontosan jól tudja, hogy nem tudnék nélküle élni.
Csak egy apró mosollyal letörli a könnyeimet az arcomról. Sajnos tudja. Belenéz a szemeimbe és már tudja, hogy mi jár a fejemben. Kibaszott gondolatolvasó.
- Szeretlek. És ezt érezni is fogod. Megígérem, örökre. Ezért mondok ennyi kijelentő mondatot. Tényleg. Eskü. - mondta a szemembe.
Nevetek. Már megint. Egyszerűen nem tudok mellette szomorúnak maradni. Ez is a szerelem miatt van? Vagy csak egyszerűen annyira gyökér, hogy mindig eléri, amit akar?
- És...most, hogy nevetsz. Jöhet a békülős szex.- bújt hozzám közelebb.
- Elhitted. Csúnyán elhitted. - fordultam sarkon.
Hiba volt. Jó tanács, ha a barátod felizgult állapotban van, soha ne fordíts neki hátat. Kihasználja. Durván kihasználja.
Még átgondolni sem volt időm a döntésem, már a hátam mögött termett és szorosan ölelt át. Újból a nyakamat vette a középpontba, és egyre csak azt pusztította.
Szánalmas. Mikor fogok már egyszer én vezetni? Mikor leszek már én is domináns? Tök gáz, hogy amíg ő elvan, én itt nyöszörgök. Mert hát be kell vallanom, eléggé élvezem.
Ahogyan nyelvével többször is végigszánt az adott felületen, majd újból szívni kezdi.
Lassan, szinte észrevehetetlenül kezd el terelni a kanapé felé, ahol gyengéden ledönt az ágyra. Tekintete mámoros. Nagyon...nagyon nem sejtet semmi jót.
Én persze teljesen józan vagyok, ilyen idegállapotban nem tudok ellazulni.
- Rob...én még nem akarom. - nyögöm ki, a lehető legrosszabb pillanatban. Ezzel minden idilli romantikus pillanatot a porba döngölve.
Először csak szótlanul néz le rám, majd sóhajtva leszáll rólam. Lehuppan mellém a kanapéra.
Most csak némán ülünk. Ketten. A bizonyos fehér kanapén. Ahol minden elkezdődött. Gondolatok ezrei futnak át az agyamon.
És ha igent mondok? Azzal sok minden megváltozna. Konkrétan minden.
- Jó. Megértem. - túr bele a hajába zavartan. Látszik, hogy nem igazán tud mit kezdeni a helyzettel.
Olyan kis aranyos. Tiszta piros az arca. Tehetetlen.
Közelebb húzódok hozzá, majd óvatosan a vállára hajtom a fejem.
- Majd. Hamarosan. - mondom neki biztatásképp.
- Tudom. Várni fogok rád, mert minden egyes másodperccel közelebb kerülök hozzád. - simogatja meg az arcom.
- Rob. Te néha, olyan bölcs tudsz lenni.
- Miért csak néha?
- Mert csak néha vannak jó pillanataid. Alapból egy seggarc vagy.
Minden csaj bomlik érte, bárkit megkaphatna félkézből, ezüst tálcán. Ő mégis értem él, rám vár, engem szeret. Miért? Mit tettem, hogy a karma ezt nekem kamatostul visszafizette? Egy ilyen degenerált csoda képében?
- Benne lennél valami őrültségben? - kérdeztem tőle félve.
Hisz ez az ötlet csak random ugrott ki a fejemből. Nem biztos, hogy ő is benne van.
- Mire gondoltál? - kérdezte meg. Fokozatosan elvörösödök.
- Hát, tudod. Most hogy ellógtuk az iskolát, és nem tudunk mit csinálni... - nem tudtam folytatni, elhallgattam. Erre bezzeg már rögtön felfigyelt.
- Én hallgatlak. - mondta, félmosollyal.
Az a pimasz félmosoly. Bárcsak lerohadna az arca...
- Benne lennél...ha... - próbálom kinyögni, persze nulla sikerrel.
- Ha? - hajol közelebb.
Egyre kíváncsibb. Ez nem jó jel...
- Ha kielégítenélek? - bököm ki a várva várt szót, összeszorított szemekkel.
Nem, egyáltalán nem akarom látni a reakcióját. Még a jeleit se. Tuti kiakadt!
Persze nem lenne ember az ember, ha most nem ölne meg a kíváncsiság. Fél szememet kinyitva legelőször a nagy vigyort láttam meg az arcán, amibe beleborzongtam. Nem...nem akarom elhinni, hogy ilyet mondtam.
- El se hiszem, hogy te kérdezted meg először... - mondta halkan, nekem bújva.
- Nem hiszem, el hogy gondolkodtál már rajta! - csaptam idegesen a hasára, mivel ez volt az a felület, amit legelőször ért a kezem. Összegörnyedt.
- Rohadt perverz!
- Szerinted most mégis ki kérdezte meg ezt? - nyöszörögte.
- Nem érdekelsz!
Kiabálásomat hosszas csönd követte. Túlságosan is nyomasztó csönd. Valamit elhamarkodtam volna? Nem kellett volna megkérdeznem?
Vajon a kapcsolatunk megérett már a folytatásra?
- Szerinted továbbléphetünk a következő szintre? - kérdezte Rob. Én megmondtam, kicseszett gondolatolvasó!
- Nekem nem lenne vele problémám. - mondtam felelőtlenül.
Persze igenis van vele problémám, csak az efféle kételyeimet is inkább félredobom, csakhogy végre kiélje a perverz elképzeléseit. Túlságosan is papucs lennék?
Látszott, ahogyan a szeme csillogni kezd, és felpörög. Tisztára mint egy gyerek, aki nem kapta meg eddig a büntetésben elvett játékmackót.
- Istenem, Bess! Úgy örülök, hogy a barátnőm vagy! - ölelt meg olyan nagy hévvel, hogy újból felborultunk. Csak nem éppen a kanapén landoltunk, hanem a földön.
- Csak ezért szeretsz, mert ezt megteszem érted? - fészkelődtem, hisz azt a bizonyos keménységet még mindig éreztem a lábamnál.
- Nem. Én mindenestül szeretlek! - fúrta bele az arcát a nyakamba.
- Mindenestül? - kérdeztem vissza.
- Mindenestül.
Enyhén megnyugodtam. De persze ez a nyugalom sem maradhatott meg sokáig. Hiszen amint felemelt a földről, újból átfutott az agyamon az elkerülhetetlen. Én most tényleg beleegyeztem ebbe?

35.fejezet

Szekrény, második felvonás

Szokásos hétfő. A bejárati ajtó csapódik, hihetetlen nagy csattanással. Szinte mindenki egyszerre szegi tekintetét az adott irányba. Néhány kilencedikes elkezd remegni.
A fekete felhőkupac végigsuhan a folyosókon, hideg fuvallat követi. Akár egy dementor, a képek lefagynak, ahogyan a C-sek terme felé tart. Nem hiába ez a nagy sietség. Csak az a facebook állapot tölti meg a gondolatait.



A szemét dög! Rohadna meg! Direkt csinálja ezt velem! Miért akarja felbaszni már korán reggel az agyam?!
- Bess Russel agyfaszt kap első óra előtt. Különleges esemény. - szól be Jason, az egyik szekrényajtónak támaszkodva.
Talán a körülötte repkedő lányoknak szánta finom kis megszólalását, most viszont nincs szerencséje. Hisz én is meghallottam. Villámként pördültem meg a tengelyem körül, egyenesen Jason szemeibe nézve.
- Én kínozzalak meg, vagy el tudod intézni saját magad? - erőltettem mosolyt az arcomra.
- Hmm....Attól függ. Kegyes leszel velem? - játszadozik a hangjával, perverz hangsúllyal.
- Arra ne számíts. - fejezem be piciny párbeszédünket, ami most sajnos csak ennyire futotta. Jobb dolgom is van hétfőn, első óra előtt. Főleg, ha még reggel előbb el is indultam, hogy ide tudjak érni.
Zihálva, kipirosodva rohantam le a C-s teremajtót. Nem kis meglepetést okozva ezzel.
- Rob, te buziállat. Hol vagy? - ordítok, mint egy idióta.
- Nahát, tán nem csak rájöttél, hogy mégis fontos vagyok neked? Hogy oda ne fussak! - jött is a jól irányított beszólás, az egyik hátsó padból. Egyenesen Robtól.
- Pedig jobban tennéd, ha futnál, mert ha nem leszel elég gyors széttéplek. - mosolyogtam, bájom oldalamat elrejtve.
Persze nem vette komolyan, hisz miért is vette volna, ezt Robtól már elvártuk. Lassú, szörnyen lassú léptekkel közeledett felém, mint aki ráér. A padok közül mindenki a mi eseményünket nézte. Voltak olyanok akik nem bírták ki beszólás nélkül, ezért is hangoztak fel a "Nehogy odamenj!" és "Hagyd a picsába..." jellegű ínyencségek.
Megállt közvetlenül előttem, pimasz vigyorral. Én is elmosolyodtam, viszont az én mosolyom annyiban különbözött az övétől, hogy én ezt egyáltalán nem találom viccesnek!!
Megragadtam a csuklóját, amennyire tudtam megszorítottam, majd nagy levegőt vettem. A padok között "Húúú"-zni kezdtek.
A pillanat hevében 180°-os fordulatot vettem, és Robbal a jobb szárnyamon kirohantam a teremből. A C osztály meg se tudott nyikkanni, nemhogy még Rob, akinek a tempót is tartania kellett. Közben pedig becsöngettek, ami a legkevésbé se érdekelt. Jelenleg. Csak jelenleg, alap esetben újabb szívrohamot kaptam volna. A folyosókat már csak a felsősök töltötték be, akiknek vagy nincs első órájuk és csak itt tudják eltölteni a szabadidejüket, vagy lógnak. Szerintem az előbbi.
Nagy hévvel fordultam be az egyik szekrényhez, olyannyira nagy hévvel, hogy szegény Rob még a túlsó falat is súrolta. Hah, "szegény."
Kinyitottam a vadidegen szekrényajtót, amiből pár papír hullott ki. Biztos stréber lakhat benne, hisz az én szekrényemben csupán a focicucc van meg pár poszter. Ahogy a többiekébe is...
Ránéztem Robra, még mindig vigyorgott. Nem akartam, hogy fájjon neki, de azért jó nagy erővel a szekrénybe löktem, aminek még hangja is volt. Upsz... "Upsz..."
Én is beléptem a szűkös helyre, de még azelőtt persze körülnéztem. Sehol egy lélek. Nagyszerű.
Rob már hallhatóan nevetett, persze a halkabbik fajtából. Ő is pontosan jól tudja, hogyha lebukunk a tanárok nemcsak félreértenék a helyzetet még kamatostul is megbüntetnek érte.
- Magyarázatot. Most. Mielőtt még megtalálom kitekerni a nyakad. - mondtam, legalábbis suttogtam.
- Magyarázat? Miért? - vigyorgott. Nem igazán láttam, de a hangjában éreztem a gúnyosságot.
- Szerinted miért, faszfej?! - fogtam meg a vállát idegesen, és morzsolgatni kezdtem.
Nem, nem, nem Bess itt nem gyengülhetsz meg. Főleg nem itt, ahol ez az idióta is láthat. Majd otthon a zuhany alatt, vagy majd Momonak, de nem itt.
- Miért változtattad meg... - csuklott el a hangom. Nagy levegő, kezd újra. - Van valaki más?
Feltettem. Feltettem a kérdést, amit már oly sokszor megtárgyaltunk. Nem vagyok elég jó neki, vagy akkor miért talál nekem minden héten valamit, amivel kibaszhat velem?
Persze Rob se lenne Rob, ha nem vette volna észre, hogy már most pityergek a semmi miatt. Miért én vagyok mindig a leggázabb?!
- Nekem te vagy a legfontosabb. - súgta a fülembe.
Persze, mindig ezt mondod, de akkor miért csinálod ezt?
- Szerettem volna tudatni mindenkivel, hogy nekem nem kell más. Csak te.
Aha, értem. Ja, mégse. Akkor miért nem szólt? Egyáltalán miért kellett ezt tennie. Robhoz még használati utasítást sem lehetne írni, mert minden percben módosítani kéne rajta.
- Nem értelek. - fúrtam a fejemet a nyakához. Tipikus Robos illat...
- Nem is kell. Ráér még megértened...
Szorosan átölel, és újból biztonságban érzem magam. Haha, Bess várj még két percet mert valami újból el fogja rontani a biztonságérzetet és az idilli pillanatot.
És sajnos így is történt. Nem is tudom, talán a sötétségérzet váltja ki belőle a hormonok termelődését, vagy fogalmam sincs. De, mint az előző szekrényes esetnél, sajnos most is megérzem a kemény tagot a combomnál.
Villámként hasít belém a felismerés, és már lököm is el magamtól.
- Ezt nem hiszem el! Ennyire perverz vagy?! - akadtam ki, persze csak halkan hisztiztem, nehogy még a külső erők meghallják. A tanárok kész dementorok...
- Nem tehetek róla, túl émelyítő vagy.. - nevetett.
Haha, de vicces tényleg.
- Najó'. Akkor én a lehető leggyorsabban eltűnök innen, mielőtt még seggbe találsz dugni. - emeltem fel figyelmeztető jelleggel a mutatóujjam.
- Nem foglak seggbe dugni.. - nevetett tovább.
- Hát persze, akkor szépen bemész a férfi mosdóba és elintézed magadnak. Na pá! - léptem ki a szekrényből.
Vagyis, léptem VOLNA ki, feltételes módban. Hisz miért is ne. Mit is vártam. Rob persze egy kézzel, csupán egy lendülettel vissza is rántott, pontosan a karjai közé. Öm, kezdhetek félni? Vagy majd csak később? Kikészít ez az idegállapot...
- Rob, ha még most elengedsz, akkor megúszod ütés nélkül... - fenyegetem meg, de úgy látszik nagy ívből leszarja ezeket az elvárásokat. Nyelvével végigszánt a nyakamon, amibe beleborzongok.
- Te csináltad, te teszed helyre. - suttogja a fülembe.
Nem jó...ez nagyon nem jó. Mi is volt azzal az ígérettel, hogy nem fog érte fájni a seggem? Mert ebből a mondatból nem szűrök le semmi jót.
Ajkát rátapasztja a nyakamra, és erővel szívni kezdi. Én persze nyomban megsemmisülök, és legszívesebben elégnék szégyenemben. Úgy tűnik kell még a sál az elkövetkező hetekben.
- Rob...ugye nem fog fájni?
- Nem.
- Szerencséd. Mert ha mást mondtál volna már kiheréltelek volna... - suttogtam a fülébe.
Erre persze rögtön elmosolyodott. Ennyit azért láttam olyan közelről.
- Imádom amikor ilyen kis ellenkező vagy...  - fogja meg az állam, és maga felé fordítja.
Sajnos az érzéki csókjelenet mégsem következik be, inkább letámad mint egy éhes farkas. Nyelve átlépi a határvonalat, amit még élveznék is, ha nem lenne ilyen...heves.
Ezt nem hiszem el. És még reggel én akartam leoltani őt, meg leszidni. Erre mi történik? Hát persze, hogy az, amit ő akar. Mindig az történik. Látszik, hogy ebben a kapcsolatban IS én vagyok az alárendelt.
Rob már reflexszerűen nyúlna a nadrágjához, persze titokban. Én mégis szemet vetek erre a sunyi cselekedetre, és még időben ellököm. Az elmúlt 5 percben már másodjára.
- Mégis, mit?... - próbálom kifejezni magam, nem sok sikerrel.
- Megmondtam nem?.. - húzódott újból közelebb, de a kezemet kitartva, kellő távolságban tartottam őt.
- Megmondtad, megmondtad, viszont azt is, hogy nem fog fájni... - sugalltam felé az összes gyilkos szándékomat, ha mégis bekövetkezne ez. - És egy diák szekrénye nem épp a legromantikusabb az első alkalomhoz, és most mondd azt, hogy nincs igazam...
Látszott rajta, hogy elgondolkodik a hallottakon. Ilyet is ritkán látni... Rob teljes erejével gondolkodik. Vagy csak gondolkodni próbál.
Sóhajt egyet, aminek csak őszintén örülni tudok. Akkor csak meghatott az amit mondtam.
- Apum majd leigazolja a napot. - böki ki gyorsan, vágytól csillogó szemekkel.
Kiakadok. Ez most mit beszél itt nekem?
- He? - nézek rá furán.
- Átjössz hozzám. Most.
- Suliidőben.
- Suliidőben.
- Suliidőben?!?!
- Suliidőben.
- Szerintem te nem érzed az iróniát a hangomban.
- Szerintem te nem érzed a komolyságot a hangomban.
Ledermedek. Most várok, amíg azt mondja, hogy: "Bocsi, vicceltem!" Vagy az nem fog megtörténni? Történjen már meg!
- Kizárt Rob, én ebbe nem megyek bele. Éppen kémia órám lenne, és most Mr.Thans most biztos, hogy a haját tépi, amiért nem tudott feletetni egy újabb egyesért.
- Nem emlékszem arra, hogy kérdeztem volna a véleményed. - ölel át szorosan.
Rob te beteg dög! Hogy rágnának szét a patkányok! Mikor fogsz már kedvesen és bájosan bánni egy lánnyal? Például vegyél neki virágot, vagy vidd el vacsorázni valami szép helyre! Persze...megint elhittem...
Megijedek, ahogyan már nem érzem a lábam alatt a talajt, és emelkedni kezdek.
- Rob, leteszel, most! - még mindig csak suttogni tudtam, hisz az első óra már javában tartott.
- 3...2..
- Te most visszaszámolsz?! - ütlegeltem a hátát.
- 1! - mondta ki az utolsó számot.
Nagyot pattanok, és a hajam is összekócolódik a pillanat hevében. Pedig reggel mennyit kínlódtam vele a tükör előtt, oh mennyi munkám volt benne...
Futni kezd velem a hátán, egyenesen a hátsó udvar kijárata felé.
- Tegyél le, tegyél le, tegyél le, tegyél le! - ütöm a hátát mániákusan, de a csoda, hogy végre letesz, a varázsszavak kántálására sem történik meg. Mit is vártam...

Halloween különkiadás

"Emlékeztetőül, Bess és Rob"

Halloween éjszakáján minden lélek visszatér a való világba kísérteni. Festett arcú ifjak járják az utcákat, cukorkát kuncsorogva. Gyertyafényben megvilágított, ijesztőbbnél ijesztőbb tökök, díszítik a kerítéseket. Így hát nem csoda, hogy a mi kis írónőnk, Kate, is ihletet kapott az ijesztgetésre.
Kanalat és kést ragadva látott hozzá a nagy feladathoz. Célja, hogy két tököt faragjon ki, ami lehetőleg ijesztő, mégis felkelti a kíváncsiskodók figyelmét.
Viszont, a halloween nem csupán vidámság és ijesztgetésből áll egy blogmester számára. A suli miatt eléggé hátrányba került a mi kis írónőnk, így igyekszik minél előbb behozni magát. Sajnos, még szünetben is muszáj a billentyűket koptatnia. Kate viszont még erre is felkészült.
Laptopját elérhető közelségbe tette, így ha ihletet kap, oda tudjon lökni a lapra pár sort, hogy mégse legyen olyan üres. Viszont, hogy átvegye a halloween hangulatát, a tököket is faragni kezdte.
Először az arcukat rajzolta fel, filctollal. Mint mindig, most is megcsillogtatta kreativitását és perverzségét. Hisz egy olyan blog írása közben, mint az Enemy Love, csakis perverz dolgok jutottak a fejébe.
- Nem! Nem lehet rajta nyuszifül! - csóválta a fejét, ellenszegülve gondolataival.
Gyorsan le is törölte a túlságosan is intim füleket a sütőtökről, majd azt a pár sort is szépen kitörölte, amit eddig firkantott. Eddig a tök is üresen, arctalanul hever előtte, és az írói lap is üres. Mi tévő legyen?
- A halloween nem a cukiságokról és a szerelemről szól. Így a blognak is muszáj ijesztőnek lennie! - határozta el magát. Keze ökölbe szorul.
Újból elkezd vadul gépelni, viszont az ötödik sornál újból megakad.
- A-a, ez így nem lesz jó. Nem indulhat a történet a temetőből! Az nem követné az előre kitervelt eseményszálat! - mondta, leginkább magának. Ezzel a lendülettel ki is törölte azt a picurnyi, öt sort, amit eddig kiszenvedett magából.
Ez nem igaz. Eddig teljes erőbedobással és nagy sikerrel megírt 34. fejezetet, és nem tudja, hogy mitévő legyen a következő fejezettel. Emellett még a tökökkel kapcsolatban is tanácstalan.
- És én még azt hittem, minden simán fog menni. - sóhajtott fel nagy bánatában.
A hűvös szellő néha-néha összeborzolja írónőnk haját. A levelek már rég lehullottak, csupán pár megsárgult darab ragaszkodik még kiválasztott ágához.
- Bárcsak itt lennének a szereplők, és ihletet adnának nekem... - gondolkozott el hősnőnk, egy újabb sóhajtás keretében.
Mintha hullócsillag alatt kívánt volna, halovány kérése beigazolódni látszott. Hisz nem csak a Karácsony tartogathat varázslatos meglepetéseket. A halloween-szelleme megsajnálta a főhőst, és rászánt némi mágiát. Vagy talán csak megunta a folyamatos nyávogását.
Alighogy kezére hajtotta a fejét, a laptopja szokatlanul villogni kezdett. "Jobb félni, mint megijedni" alapon Kate is felfigyelt a furcsa jelenségre, és távolabb lépett az eszköztől.
Kiáltások, morgások harsány hangja morajlott fel a laptopból. Kate kicsit közelebb hajolt, hogy jobban hallja.
"Vigyázz már! Nem férek el tőled!"
"Te hibád. Miért ilyen nagy a segged.."
"Nem is nagy! Húzd arrébb a beled!"
"Mégis hova?!"
Neves írónőnk kissé meglepődött, hisz fogalma sem volt arról, hogy miért ad ki ilyen hangokat a gépe, miközben ezek előtt minden normális volt.
A beszélgetés egyre hangosabb lett, míg végül két rázkódás között kiugrott a képernyőből két ember.
Az írónő teljességgel sokkot kapott, és erre még az is rátett pár lapáttal, hogy az a két pontosan rá esett.
- A picsába. - sziszegett a fiú, miközben a fejéhez kapott.
Az írónő épphogy magához tért a sokkból és kinyitotta szemeit. De amint meglátta az éppen rajta támaszkodó fiút úgy döntött, hogy még egyszer meglátogatja a mennyországot.
- Hol vagyunk? - kérdezte nyöszörögve a szőke lány is, éppen hogy felébredve.
- Hidd el, ha tudnám, már rég elmondtam volna.
- Ezzel most villogni akarsz? - vágott vissza a szőke.
- Hibbant vagy mint mindig, Bess. - nevetett fel a fiú.
Míg a két személy teljes nyugodtsággal elvitatkozott fölötte, akik épp most pottyantak ki a gépéből, Kate letalpalt a név hallatán.
Hosszú szőke haj, ez a mogorva modor, és ez a név. Talán csak véletlen egybeesés? Hisz ő is pont ugyanígy álmodta meg!
Megköszörülte a torkát, majd elüvöltötte magát.
- Leszállnátok végre rólam?!?!
Hangjára még a környék kutyái is felriadtak és vadul ugatni kezdtek.
A két illető persze azonnal maga alá nézett.
- Jaj, nagyon sajnálom! - állt fel először a lány.
A fiú viszont még mindig csak méregette a maga alatt fekvő személyt, akinek fokozatosan kidülledtek az erek a homlokán.
- Te mégis mióta fekszel itt?
- Nem is tudom. Körülbelül azóta, mióta kiugrottatok abból! - rivallt rá a fiúra, majd a laptopra mutatott.
A fiú csak kajánul elmosolyodott.
- Tetszik a stílusod. Megfogtál. - mondta, perverz hanglejtéssel.
Persze erre a szőke azonnal reagált is:
- Nehogy elkezdj már vele flörtölni, Rob! - tette keresztbe a kezét.
Kate fejében egy újabb villanykörte villant fel.
Fekete haj, ami félig a szemébe lóg, gyönyörű kék szemek, és ez a név. Ez már nem véletlen.
A rejtélyes fiú végre méltóztatott a meglepett írónőről leszállni, és e mellé még fel is segítette a földről. Ami épp jól is jött neki, főleg ebben a sokkos állapotban.
- Csak egy kérdés. Téged véletlenül nem Rob Brice-nak hívnak? - léptem közelebb a fiúhoz.
- Ejha, ennyire híres lennék? - villantott egy újabb vigyort.
- Te pedig Bess Russel vagy. - mutatott a lányra.
A szőke kicsit meghökken.
- Igen...de honnan tudod? - nézett rá gyanakvóan.
Az írónő kicsit elpirul.
- Hát izé...én alkottalak titeket.
"Ez milyen béna már? Jobbat nem is mondhattam volna!" gondolta rögtön magába, miután kimondta.
Ez a két alak éppen kiugrott a gépéből, és most azon kéri számon őket, hogy ő írja azt a történetet, amit éppen ők élnek. Ennyire skizofrén lenne?
A két személy egymásra nézett, majd pár másodperces hatásszünet után szinte egyszerre tört elő belőlük a nevetés.
- Olyan nincs! Ez hülyeség! - szakadt a nevetéstől a fiú.
Az írónő elgondolkozott.
Ha tényleg ő lenne az életük írója, akkor elméletileg mindenről tud, amiről mások nem. Ez beválhatna?
- Khm. - vonta fel magára a figyelmet. - Tényleg ezt gondoljátok?
- Hát, ha én egyszer bemennék hozzád és azt állítanám, hogy én teremtettelek téged, eléggé valószínűtlennek hinném. - vonta fel a szemöldökét Rob.
- Akkor mi van azzal az esettel, ami a szekrényben történt, a biológia óra után, hmm? - váltott át Kate kissé perverz stílusba.
Erre persze mindketten fokozatosan elvörösödtek, a szőke pedig még hátat is fordított.
- T-Te meg mégis...
- Én megmondtam. Mindenről tudok, ami eddig veletek történt, és történni fog... - tette keresztbe a kezét a határozott írónőnk. Majd perverzen megnyalta a szája szélét.
- Ez teljességgel lehetetlen! - fordult vissza a szőke.
- Nekem mondod?! - akadt ki Kate - Hisz ti mind csak kitalációk vagytok.
- Ez hülyeség... - morgott Rob.
- Pedig igaz. - bólogatott vadul. - Mind a perverz fantáziám szüleményei vagytok. Főleg te Rob. - mutattam lehangolón a fiúra.
- Hogy én?
- A képzeletbeli álompasim megtestesülése vagy. - jelentette ki.
- Perverz állat. - motyogta.
- Te beszélsz? Tudom ám, hogy milyen gondolatok járnak a fejedben...hisz én teremtettelek. - vigyorodott el, és ezzel természetesen a mi írónőnk nyert.
Rob már nem tudott többet hozzászólni a témához.
- Jó. De ha mi csak kitalációk vagyunk, mit keresünk itt? - folytatta a kérdések hadát Bess.
- Ha tudnám, nem ez lenne a téma. - vonta meg a vállát Kate. - viszont valamit muszáj megtennem. Előre is bocsi. - jelentette ki elhatározottan, majd közelebb lépett  fiúhoz.
- Szeretlek Rooob! -  kiáltott fel, majd szorosan megölelte. Lábaival körülfogta az ő lábait, ezzel mozgásképtelenné téve.
- Engedj el, ez beteges! - próbálta letaszítani magáról a megszállottját, nem sok sikerrel.
- De ezt olyan rég meg akartam volna már csinálni!
- Bess, segíts már! - nyújtotta felé a kezét.
De a szőke csak nyugodtan, mosolyogva támaszkodott meg az egyik széken.
- Én még elnéznélek egy ideig.
- Dögölj meg.
- Tudom, hogy szeretsz. - mondta bájosan.
Az írónő fokozatosan visszanyerte eszméletét a sokkból, míg végre újból megvilágosult. Elengedte áldozatát.
- Bocsánat, de ez már régi álmom volt.
- Élvezted legalább? - kérdezte Rob.
- Kifejezetten.
- Örülök. - villantott egy gúnyos vigyort.
- De visszatérve a tárgyra. - komolyodott meg Kate. - Mit kerestek itt?
- Ezen a témán csüngünk 10 perce! - rivallt Rob az írónőre, aki eddig még álmodni sem mert volna arról, hogy egy saját szereplője ordítja le egyszer a fejét.
- Jó. - adta meg magát Kate, kényszeredetten. - Ha nincs hasznotok, legalább segítsetek megírni a következő fejezetet.
- Az nem lenne csalás? - kérdezte Bess.
- Tudni, hogy mi lesz velünk a jövőben? Én kíváncsi vagyok rá. - mondta Rob.
Az írónő természetesen fel is nézett rájuk.
- Én annyira nem lennék ebben a biztos. - húzta el a száját. - Másrészről viszont eléggé...hmm...
- Mi?! - akadt ki a szőke. - Mi fog történni?
- Nem fogok spoilerezni az olvasóimnak! Amúgy is...sokkal jobb, ha nem tudjátok. - legyintett.
Szinte egyszerre sziszegett fel a másik kettő.
- Jó. Mit segítsek? - adta meg magát először Bess.
Az írónő szinte még el is érzékenyült nagylelkűsége láttán.
- Te tényleg segítesz neki?
- Van más választásod?
Erre már nem igazán tudott mit mondani, hisz ő sem igazán értette a kialakult helyzetet. Megadva magát ő is leült egy székre, és a laptop elé helyezkedett.
- Mi a teendőnk?
A mi kis írónőnk is végre elmosolyodott. Látszólag nagyon boldog.
- Hát, kéne egy kis ihlet a 35. fejezethez... - mondta, pötyögtetve a billentyűket.
- Legyen romantikus! - kiált fel a szőke.
- Igen, mint úgy általában minden fejezet az...
- De a halloween miatt legyen kissé misztikus. Mondjuk, egy kis rejtéllyel vagy csavarral a végén.
- Nahát, ennyire okos lenne az én kis nyuszim? - simogatta meg az arcát Rob.
Kate alig bírta magát türtőztetni, hogy ne kelljen ki magából újra és szállja meg a fangörcs.
- Szedd össze magad. - csapott rá a fiú arcára Bess. Határozottnak tűnt, mégis az arca teljesen mást mutatott.
- De én az akciós jelenetet kicsit későbbre terveztem. - derengett el a távolba Kate.
Erre a válaszra természetesen mindkettőjük felfigyelt.
- Milyen jelenet?
- Áh, semmi, hagyjuk. - legyezgetett az írónő, kissé piros arccal.
- Ne legyél már ilyen titokzatos!! - rivallt rá Bess.
- Minden írónak muszáj egyben kicsit titokzatosnak is lennie. Akkor nem lennének olvasóim.
Kissé furcsa kifogást talált, viszont ezzel legalább egyikőjük sem tudott vitatkozni. Így egy időre hagyták is a témát.
Persze a nagy unalom közepette, Bess tekintete okkal-ok nélkül is a félig kifaragott tökökre terelődött.
- Uuuh! Halloween-i tökök! - rikkantott fel.
Az írónő kissé meglepődve figyelte a furcsa reakciót.
- Ne, már megint kezdi... - fogta a fejét Rob.
- Nem tehetek róla, hogy nem volt normális gyerekkorom! - rivallt rá a szőke, kissé vörösen.
- Te lehetsz csak ilyen béna, hogy még nem faragtatok halloween-i tököt. - vigyorgott Rob.
Kate félrepillantott, hogy még véletlenül se nézzen egyikőjük szemébe se. Hisz pontosan jól tudja, hogy ő alkotta ezeket a karaktereket, ahogyan a múltjukat is ő alakította ki. Ami most épp nem jött ki jól...
- Kipróbálhatom? - nézett Bess az írónőnkre, felvillanyozva.
- Mi? Nem! - kapott észbe Kate. - Ezeket én faragom ki! Kérd meg Robot, hogy vegyen neked!
- De hát ő túlságosan fukar! - vitatkozott tovább.
- Hé! Én is itt vagyok. Érző lény... - szólt közbe Rob is, bár Bess figyelmen kívül hagyta a mondanivalóját.
- Most miért nem?! - lépett közelebb az írónőhöz.
- Mert egyedül akarom kifaragni! - vitatkozott, egy eléggé gyerekes témán. Amit igazából egyedül Rob vett észre.
- Ne legyél már ilyen! - rivallt rá, majd egy könnyed mozdulattal megrázta a vállát.
Kate hirtelen, mintha súlytalannak érezte volna a lábait összeesett. Hatalmába kerítette egy furcsa érzés, ami csak úgy a semmiből ugrott elő. A két személy fokozatosan összefolyt előtte, ahogyan minden egyéb más is. Amíg a sötétség el nem nyelte, és eszméletlenül nem feküdt újra a földön.
- M-Mit csináltál? - pánikolt be először Rob.
- Mit tudjam én! - ugrott le Bess is a földön fekvőhöz. - Még lélegzik. - állapította meg, megkönnyebbülve.
- Oké, újból megkérdezem. Mi a francot csináltál?! - faggatta tovább Rob.
- Nem tudom! Csak megráztam a vállát, és elaludt. - mondta a szőke tanácstalanul.
- Jó. De akkor most mit csináljunk?
A laptop újból villogni kezdett, mire ők is felfigyeltek. Összenéztek.
Mi történik?








Kate kissé kómásan, és eléggé fáradtan nyitotta ki szemeit. Nem értette, hogy mi történik vele, vagy egyáltalán mi történt vele.
- Hol vagyok? - kérdezte először, bár a válasz egyértelmű volt.
Az asztalon feküdt, a laptopja előtt könyökölve.
- Az egészet...csak...álmodtam volna? - dörzsölte meg szemeit, mikor már kezdett magához térni.
Nem érti. Határozottan nem érti a helyzetet. Hisz minden...túlságosan is valósághűnek tűnt, ahhoz hogy álom lehessen.
- Ch. Mit is képzeltem. - nevetett fel. - Hisz csodák nem léteznek. - vont vállat, ponyvát téve az elmúlt 20 percre.
Hisz a laptop kijelzője még mindig üresen villogott, várva, hogy azt az üres teret teleírja, és egy újabb fejezetet írhasson az éhes olvasóinak.
- De a tököket is ki kéne... - nézett a tökökre, de nem tudta folytatni a mondatot.
A két tök, amik ezek előtt teljesen üresen hevertek előtte, most varázslatos módon ki voltak faragva. Nem lettek művészi alkotások, viszont szép munkát végzett, aki csinálta.
- Mi?! Az nem lehet! Én nem... - kapkodta a fejét az írónő.
Ha eddig nem értette a helyzetet, most már végképp sem.
- Oda a halloween. És még mindig nem írtam meg a következő fejezetet. Mi jöhet még? - adta meg magát a sors akaratának.
Hirtelen felindulásból összecsukta a gépezetet, és felállt székhelyéről.
- Inkább...pihenek egy kicsit. Úgy tűnik eléggé fáradt lehetek, ha ilyen súlyos hallucinációim támadnak. - vakarta meg a tarkóját, majd bement a házba.



Talán a véletlen műve, lehet, hogy a sors akarata, de az írónő nem vette észre. Nemcsak Karácsonykor történnek csodák, és ezt most a Halloween szelleme meg is mutatta. Az egyik tök oldalába két aláírás volt belevésve. Mindkettő egyedi. Talán, nem is baj, ha Kate elfelejti, ami történt vele. Hisz nem ez lesz az utolsó csoda, amit még tartogat neki az élet.
Ami pedig az aláírást illeti:
"Emlékeztetőül, Bess és Rob"

34. fejezet

Testvéri találkozások.

Egy hét úgy szállt el, mintha el sem telt volna. Csak a telefonom kijelzője bizonyította számomra, hogy igenis péntek van, és este hat óra. Valahogy még a Robbal eltöltött kicsiny idők is túlságosan gyorsan eltelnek, ami kiábrándít. Mikor már végre kiszabadulhattam az állott izzadtságszagú teremből minden sokkal tisztább lett. És nem csak a friss levegő miatt.
- Most mit állsz ott, mint egy zsák krumpli?
A fény bevilágítja előttem az egyébként teljesen sötét utat.
- Rohadj meg... - dünnyögöm az orrom alatt.
- Na, gyere már. Kezdek fázni. - fogta meg erőszakosan a kezemet, és átvéve a vezető szerepét, húzni kezdett maga után.
- De kis lányos valaki.
- Csak érzékeny vagyok a hidegre. - morgott.
- Persze, persze. - legyintettem egyet-kettő magam előtt, amolyan "ezt mondod, de úgysem hiszem el" stílusban.
Csak még egy kicsivel több időt. Csak még egy kicsivel több időt hadd töltsek Robbal. Számon sem tartom, hogy mikor voltam utoljára nála. Amióta komolyabbak az edzések, és minden szombaton versenyre megyek, muszáj többet fordítanom a pihenésre, így a péntekeket alvással töltöm.
Még a vacsora sem esik jól a mai estén. A levegő fagyos, és túlságosan csendes. Egyedül a villa és a kés hangja csattan fel a tányéron.
- Május 27.... - szólalok meg halkan, hogy még ezzel is valamelyest felolvasszam a jeges hangulatot.
- Áprilisban, ha már véget érnek a versenyek, ha gondolod, elmehetünk együtt vásárolni. - válaszol mosolyogva anya.
- Jöhet Abby is? - kérdezek rá rögtön. Tudom, hogy ő az ilyen egynapos vásárlásokat, melyek szinte mindig teli szatyrokkal végződnek, imádja.
- Azt hívhatsz magaddal, akit akarsz. - mosolyog még mindig.
- Rendben. - nyugtázom le a dolgot, majd egy újabb falatot veszek a számba.
Írország, esküvő, szervezés. Ez túl sok. És ha azt akarom, hogy Rob is eljöjjön, minél előbb fel kéne hoznom anyu előtt a témát.
Hiába próbálok barátkozni a gondolattal nem igazán sikerül, és még a vacsora végezte előtt inamba száll a bátorságom. Ennyit az őszinteségről.
Elhízott szépségemmel a kezemben, szinte menekülve a kínos légtér elől, felszaladtam a szobámba.
Két megoldás van most erre. Zene és internet. Így hát követve az isteni előírásokat, előkerestem a dohos fülhallgatómat, majd a régen látott laptopomat is előkerestem az ágy alól.
Nem is csoda, ha legelőször a Facebook-ot nyitom meg, hisz nagyon nincs is más weboldal, amit szívesen böngésznék.
Mintha a sors akarta volna, hogy abban a pillanatban én megnyissam ezt az oldalt. A top hírek közt szerepelt, és szinte felhívó jelleggel hívta fel a figyelmet, hogy összetörje az eddig boldog lányok szívét.
Rob Brice kapcsolatban.


A pupillám a hirtelen sokk hatására összeszűkült, és az ereimben is felgyorsult a vér keringése. Ezernyi gondolat repült keresztül a fejemben, főként kérdések. Kérdések, melyekre nem igazán tudtam választ keresni.
Miért csinálta ezt? Direkt csinálta? Véget akar vetni mindennek? Felvállal? Biztos hogy ő rakta ki? Vajon mi lehet mások reakciója? 
Szinte azonnal a kommentekre kattintottam, amitől újabb sokkot kaptam.
A körülbelül 70 hozzászólás közül, a háromnegyede rosszalló hatású volt.
"Ki az???" "Tényleg jobbat találtál, helyettem??!" "Ez se fog tovább tartani 1 hónapnál..." 
Ez persze eléggé elbizonytalanított. Köpni nyelni nem tudtam, amihez még az is hozzájárult, hogy Rob figyelmen kívül hagyta az összes hozzászólást, egyikre se válaszolva.
Persze a poszt hemzseg a sok "Gratulálok!" jellegű válasszal, de ez sem tudja kitaszítani maga mellől a gyűlölködő és irigy megnyilvánulásokat.
Ez csupán annyit tesz, hogy Rob feljött, és szinte nem is gondolkozva, kitette, hogy kapcsolatban, és újból kilépett az internet világából. Életének, csupán ezt a szakaszát megosztva a külvilággal. Van egy olyan érzésem, hogy hétfőn nem csak, hogy ez lesz a legfőbb téma az iskolában, de még az én véleményemet is ki fogják kérni, hogy vajon mégis mit szólok hozzá. És akkor mit mondjak?
Hogy mit szólok hozzá? Ahhoz képest, hogy mekkora hülyeség volt ez tőle...
Boldoggá tesz, de egyben nem tudok megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy ennek hála talán nem csak őt, de engem is kiutál a közösség. Rob Brice híres a lányok körében. Lehet, hogy már meg is alakult az első gyűlölködő csoportom.
De ha más szemmel nézzük, azt nem tette ki, hogy kivel van kapcsolatban. Csak annyit legyintett fel az oldalra, hogy ő pontosan másfél hónapja boldog kapcsolatban él. Amíg nem fognak gyanút, addig nyugi van.
De akkor sem értem, hogy mire föl ez a hirtelen hangulatváltozás és felvállalás.
Miért tetted ezt Rob?
Laptopomat összecsukom, és visszateszem a megszokott helyére. Észre se vettem, de a telefonom már régóta csak némán áll, hisz a lejátszási lista végére ért. Csak gondolataimba zuhanva fekszek az ágyon, a dunnarétegbe süppedve. A macska is hasonlóan cselekszik, csak ő közvetlenül mellettem foglal helyet, várva, hogy simogathassam.
Nem válaszol az üzeneteimre sem. Mintha ezzel csak szítani akarta volna a tüzet, majd eltűnik a ködben, pár napra. Miért?
Holnap verseny, vasárnap alvás, így az, hogy átmegyek hozzá teljességgel lehetetlen. Ha legalább szólt volna róla nekem, előre. Ha megbeszéltük volna, teljesen másképp állnék a dolgokhoz.
- Bess. Beszélgessünk már! - csörtet be az ajtón Gary, és szó nélkül az ágyamra vágja magát. Engem majdnem lelökve.
- Kopogni luxus? - emelek meg egy párnát, és a fejemhez szorítom.
Kopogni sem szokása, nemhogy még az, hogy ilyen váratlan megjelenéssel bevágódjon hozzám. Mi lelte már őt is? Mindenki dilit kap, mert péntek van?
- Tudod, hogy nem vagyok hozzá szokva. - hadarja gyorsan a szavakat. - Utálok egyedül lenni. Főleg egy ilyen kínos, családi vacsora után. - mondja, kihangsúlyozva a "család" szót.
- Bocsi. Én hoztam fel a témát. - próbálom a tárgyra terelni. Hisz ha egy oka van annak, hogy most idejött, az a bocsánatkérés lesz. Sosem enged az egojából.
- Nem a te hibád. - mondja, én pedig felugrok az eddigi fekvő helyzetemből.
Várj, Gary most tényleg azt mondta, hogy nem az én hibám? Jó, ez most egy rossz álom. Lehet, hogy táncedzés után beájultam, és ami eddig történt velem, csak álom.
- Gary! Csípj meg! Biztos, hogy álmodok! - támadom le hitetlenkedve.
- Nem vicces. - fintorog. - Tényleg szarul vagyok. - dünnyögi.
Bess, csak nézz rá. Nem ez a legmegfelelőbb pillanat arra, hogy hülyéskedj. Mi? Én nem is hülyéskedek? Gary a hülye! Én most tényleg magammal beszélgetek?
- Miért? - enyhülök meg, és végre képes vagyok normálisan rá nézni.
- Ez az egész... nekem... túl sok. - ismeri be, kissé nehezen. - Sarah, az esküvő, az érettségi, meg minden...
- Milyen Sarah? - csillan fel a tekintetem.
- Lényegtelen.
- De nekem nem lényegtelen!
- Túl hosszú történet. - mosolyodik el. - Lehet, hogy kiveszek egy hét szabadságot. Mikor csak én vagyok itthon, se Taylor, se anya, se külvilág. Csak én, és az ágy. Meg Momo. - sóhajt fel.
- Anya biztos meg fogja érteni, ha elmagyarázod neki. - teszem a vállára a kezem.
- Pfff. - nevet fel. - Dehogy értené meg. Ezért is fordultam hozzád.
- Húha, vagy én szívtam túl sok friss levegőt, vagy te ittál túl sokat, de ma hihetetlenül egyetértő vagy. Ennek még ára lesz, érzem.  - nevetek fel.
- Te takarítod Momo almos tálját a következő hónapban.
- Mi?
- Nehogy elhidd már! - horkan fel a nevetéstől.
- Nem vicces! - csapok a hasára, szigorúan, mire felnyög. De a nevetést nem hagyja abba.
Rég láttam Gary-t ilyennek. Mikor is volt utoljára testvéri kupaktanácsunk? Nem is emlékszek már rá. De már ez is eléggé megérett már, és így legalább a Robbal kapcsolatos gondolataim is mind elpárologtak. Ahogyan minden aggodalmam is.
Ez viszont nem zárja ki azt, hogy hétfőn mindenképp letámadom Robot ez ügyben.
- És miújság Hope-al? - terelem a témát.
Erre persze abba is hagyja a nevetést, és komoly arccal néz rám.
- Semmi. - dünnyögi, majd kifli alakba összekuporodva befordul.
- Ez meg mégis mit jelentsen?!
- Nem igazán az esetem...
- Te megőrültél?! - ugrok rá, mint egy kopó, és sikeresen le is esünk az ágyról.
Momo kétségbeesetten menekül ki a szobából, gondolván "Én ilyen hülyékkel nem szívok egy levegőt!"
- Ő életed párja! - kiabálom a fülébe, hogy minimum halláskárosodást szenvedjen, amiért ilyet mert velem közölni.
Ennek következtében le is lök magáról, egy mozdulattal. Fülét fájdalmasan simogatja.
- Miből gondolod? - sziszegi.
- Csak rátok kell nézni!
- Túl fiatal. Nem az esetem. - morogja, eközben a földet bámulva.
- És kit érdekel a korkülönbség? Anya és apa között hány év különbség volt? Legalább hat! - próbálok érvelni, de nem hiszem, hogy pont őket kellett volna felhoznom példának.
- És nézd meg, hogy mi lett a kapcsolatukból. - vágja rá rögtön a tökéletes választ. Boom head shoot.
- És nézd meg, hogy milyen jól kijöttek egymással. Te nem vagy olyan, mint apa. És ha jól alakítod a szálakat, akkor nem szúrhatod el. - nézek komolyan a szemébe.
Hitetlenkedve néz vissza rám. Valami...rosszat mondtam volna?
- Húgi... te mióta vagy ilyen filozófus alkat?
Na, csatt. Le is döntötte minden eddig felépített önbizalmamat.
- Bocsánat, ha próbálok értelmesen eltársalogni veled!
- Alapból nem vagy értelmes. Ne próbálj meg okos lenni. - nevet fel.
- Kössz. - dünnyögöm.
- Én köszönöm.
Újból felnézek rá, és látom, hogy mosolyog. Ami engem is mosolygásra késztet. Csak hatással voltam rá!
- Gondold újra. Megpróbálod még egyszer Hope-al? - próbálom elcsípni a tekintetét, de nem igazán akarja engedni. Folyton csak a földet pásztázza.
- Talán. - sóhajt fel.
- Nagyon helyes! - húzom ki magam. Végre egy nap, amikor valami jót cselekedtem. A sorozatos rossz után. - Tudod, ódákat zengett rólad az a lány, csak nekem.
Erre persze rögtön felkapja a fejét.
- Miket mondott?
- Hirtelen de kíváncsi lettél.
- Nem kifejezetten érdekel... - pillant félre megint.
- Akkor nem kötelességem elmondani...
- Mégis érdekel.
- Haha, majdnem elhitted. Nem fogom elmondani. - kuncogok komiszul.
- Ne legyél már ilyen velem. - nyüszög.
- Kiskutya szemek ide vagy oda, ígéretet tettem neki.
- Az ígértek arra jók, hogy megszegjük őket. - villant egy eszelős vigyort.
- Ezek a te nézeteid. - állok fel, és éppen kilépni készülök a szobából.
- Nem teheted ezt velem! A bátyád vagyok! - kiabál utánam az ajtó mögül.
- Pontosan azért teszem ezt, mert a bátyám vagy. - lépek vissza, erre az egy mondatra az ajtóhoz, majd elviharzok.
Kedvenc macskám a szennyeskupac tetején talált magának fekvőhelyet. Így, hogy anyának ne kelljen még ennél is többet mosnia, el is távolítom alvóhelyéről a kis dögöt. Nyávogva jelzi, hogy fél órája kapott enni, mégis éhes. Hiába esik meg rajta a szívem, nem akarom, hogy még ennél is kerekebb alakja legyen, mert a végén még a labda is irigykedni fog rá.


Bessnek 89 napja van hátra az esküvőig.

33. fejezet

Hóvirág.

- Tommykám, ne készíts ki. Ez most komoly? - járkálok a szobámban fel-alá, természetesen a világ legaranyosabb, legbolyhosabb mamuszában.
- Hogy mondtad el? - ugrok kettőt, vihogva, szinte már kislányosan.
Kellemes meglepetés volt reggel a csengőhangomra ébredni, és már korán reggel Tom hangját hallani.
- Milyen kis romantikus alkat valakii~ - sugallom felé, furcsa hangnemben.
Szokás szerint megint késésben, és megint hanyagul kezdek neki a készülődésnek, viszont a mostani telefonbeszélgetés kicsit megnehezíti a dolgom.
- És akkor most együtt vagytok? - kérdezek rá halkan a fő témára. - Jaj, Tomcim! - rikkanok fel, a meggyőző válasz hallatán.
Nem csodálom, hogy még Gary is kinéz a csupán résnyire nyitott ajtón, a biztonság kedvéért. De azzal a lendülettel vissza is csapja, mikor meglátja drága kishúgát fehérneműben és mobillal a kezében fangörcsöt kapni.
Helyzet a következő: Szombati találka. Frei Cafe. Fagyis jegeskávé, hisz éjjen az egészség télen is. És egy kedves illető társaságában, aki most hivatalosan 24 órája boldog párkapcsolatban él, méghozzá én vagyok az első beavatott.
- Nem aggódsz a fiúk véleménye miatt? - kérdeztem kissé visszafogva magam.
"Nem igazán tud érdekelni. Amit nem tudnak, az nem fáj nekik." hangzott a válasz a vonal túlsó végéről.
Megkönnyebbült sóhaj hagyta el a számat.
Mintha csak magamat látnám. Inkább eltitkolja, minthogy szembenézzen a gimis társadalmi különbségekkel. Viszont az megnyugtató, hogy nagyon laza. Nem igazán érdekli mások véleménye, és az, hogy ők beleszólnának a Lenney-vel való kapcsolatába.
- Ha boldog vagy, én is boldog vagyok. - mondtam mosolyogva, majd egy "Szia, találkozunk fél óra múlva" szóösszetétellel le is raktam a telefont.
Bess, ilyeneket ne ígérj meg, ha nem tudod betartani! Fél óra alatt öltözöl fel! Szóval kalkuláljuk ezt az időtartalmat egy órára!






Enyhe kifejezés, ha azt mondom, hogy javul az idő. Az utolsó beígért hidegfront csak nem következett be, és a hó sem szándékozik többet esni ebben az évben. Legalábbis remélem.
Pár vakmerő hóvirág már előmerészkedett a föld alatti rejtekhelyéről, hogy lássa, milyen is a táj februárban.
- Olyan jó filmet néztünk meg tegnap Darennel! - meséli Abby, tele izgalommal.
- Ki ne találjam. Ugye horrort néztetek. - lőttem le előre a poént, de láthatólag nem igazán érdekli.
Ő is boldog párkapcsolatban él. Kezdődik a tavasz és a fiatalokra rátör a "forever alone" érzés és persze előtörnek a hormonok.
- Sajnos le kell rombolnom az elvárásaidat, mert nem horrort néztünk. - húzta ki magát büszkén.
- Nahát, nahát. Bekövetkezett a megváltás?
- Csak "Az útvesztő" jelent meg a mozikban, semmi más. A könyvet egy nap alatt kiolvastam, a filmre is kíváncsi voltam.
- Te szoktál olvasni. Tanulnivalón kívül. Saját akaratból. - kaptam sokkot. - Ugye nincs lázad? Influenza járvány van. - utaltam az osztály "betegeire" akiket hirtelen ledöntött a matematika dolgozat könyörtelen vírusa.
- Nem igazán. - nevetett fel. - De ezt a könyvet te is szeretni fogod. Kölcsönadhatom.
- Köszi, maradok a filmeknél. - utasítottam vissza. - De igazán nagylelkű vagy.
- Csak utánad. - vigyorodott el gúnyosan.
Milyen idilli pillanatok egyike az, mikor tényleg kulturáltan haladunk végig az utcán, és nem kell senkinek sem csúnyán néznie minket, mert nem bírunk magunkkal. Lenyűgöző.
- Na éés... - próbáltam témát keresni. - El tudnád magadat képzelni ünneplőruhában? - kérdeztem félve.
Cserébe meghökkent tekintetet kaptam. Valami rosszat mondtam volna?
- Ha azt mondod, hogy elmegyünk egy kanbulira, akkor az ki van csukva. - mondta fapofával.
- Félreérted. - adtam meg magam mosolyogva. - Csak tudod... van az esküvő és...
Próbáltam értelmes mondatot kicsikarni magamból, de amint Abby agyfaszt kap, onnantól kezdve nehéz leállítani.
- Úristen, Úristen, Úristen! - sikítozott. Kész, minden elvárásomnak lőttek. Már most érzem a szúrós tekinteteket rajtunk.
- Abby, nyugi, csihadj le, altatót ne adjak?
- Én is eljöhetek? - barna szemei csillogtak az izgatottságtól.
- Persze. Hisz egy 10 éves barátot csak nem fogok kihagyni a vendéglistáról.
- De akkor mindenféleképp el kell mennünk vásárolni, főleg cipőt. Az a legfontosabb. Aztán a ruha. Mivel eléggé pénz és ruhahiányban szenvedek, ráadásul szeretem a csipkét nagy gondban leszek, de megoldom. - a mondat befejeztére végre felém fordult, és nagy mosollyal bólogatott. Idióta mód bekapcsolt.
- Cipőboltba engem soha a büdös életbe nem fogsz elrángatni. - tiltakoztam bőszen.
- De Bess! Egyszer be kell adnod magad! Csak nem mész tornacipőben anyukád esküvőjére! - nézett rám szigorúan.
- Elhiszed, hogy megteszem?
- Elhiszed, hogy nem fogom engedni?
Ajvé. Legközelebb kétszer is meggondolom, hogy most ez Abby esküvője lesz, vagy anyué.
Duzzogva néztem félre.
- Jó, de akkor nincs szoknya. - kezdtem el alkudozni.
- Hogy mondhatsz ilyet? Egy ünneplői ruha legszebb és legfontosabb része a szoknya! - mondta ezt úgy, mintha ő olyan nagy divattanácsadó lenne. Szent igaz, hogy többet tud a divatról mint én...
- A világ sokkal szebb lenne szoknyák nélkül. - adtam elő a duzzogós énemet, amit természetesen a legtöbben ki nem állhatnak.
- Márpedig muszáj lesz szoknyát és magassarkút felvenned, mert nem csupán bulizni mész oda. - tette csípőre a kezét.
Egyre több ellentmondásba ütközök. Túl jók az érvei, a fenébe. Innen már nincs visszaút, vagy azt csinálom, amit ő mond, vagy ő fogja teljesíteni az akaratát.
És a végén az egész "esküvős" témából egy rugalmas csevej alakult ki, pedig szeretem kerülni ezt a témát. Nem a kedvencem, és csodával határos módon mindig feszült leszek, hacsak rá gondolok. Hogy anya egy másik férfival akarja leélni az életét, aki nem apa. Aminek örülnöm kéne, és örülök is. De hiányzik apa.
Egy nap fa tövében vert táborhelyet a fehér hóvirág. A reggeli harmat apró cseppekben gyöngyözött szirmain.
Ha virág lennék, akkor az élet sokkal könnyebb lenne...






Hétfő, a hét legeseménydúsabb és legnehezebb napja. A tanárok mosolyogva alakították az órarendet úgy, hogy lehetőleg minden nehéz óránkat erre a napra tegyék be. Tapsot nekik. Mert megérdemlik.
Nem csoda, hogy agyilag kifáradva, hullapofával esek be a szekrénybe.
- A..tornazsákom... - nyöszörgöm, ahelyett, hogy "ételt...ételt.." könyörögnék, mert arra még nagyobb szükségem lenne.
Szapora, hangos dobogást hallok a hosszú folyosó végéről, ami egyre csak közeledik. Közeledik, míg egy adott ponton megáll, hogy rövid időn belül kieszelje a folytatást. Minden szekrény zárva volt, hisz amint vége az óráknak legszívesebben mindenki egyből hazaszalad, hogy ne kelljen több időt töltenie itt. Így nem csoda, hogy az éppen futó alak azonnal kiszúrt engem, és már kész tervel előállva, vett engem célba.
Célt is ért, nagyon durván, hisz kis híján felsikoltva ugrottam volna az illető nyakába, mikor az hirtelen megfogta a derekam. Egy könnyed mozdulattal "bepakolt" a szekrénybe, majd, mint a nyomozós filmekben, ő is beszökkent mellém. Kezét a számra tapasztja, érzem meleg lihegését a nyakamon. Ziháló teste a hátamnak simul, így dübörgő mellkasát is érzem.
- Mnhrgn! - mondom, vagyis csak próbálom mondani.
- Shh! - hurrog le azonnal, aminek következtében azonnal elhallgatok.
- Rob! Rooob!! - üvöltést hallok, és az apró lábak felsietnek a lépcsőn. - Rob a rohadt életbe, ne fuss már el!! - halad el a szekrények mellett, szép sorban, majd a két folyosó kereszteződésénél megáll.
Hogyha Robot keresi...akkor a mögöttem ziháló alak...
A szívem nagyot dobban.
- A kurva életbe! - az agresszív felkiáltást egy nagy csattanás követi. Szerintem ma egy kukával kevesebb lesz az iskola területén.
A léptek elhalkulnak, mígnem teljesen elnyeli őket az iskola alapzaja.
Még mindig nem merek megmoccanni, hisz ha a megérzéseim nem csalnak, akkor nem szeretnék megint úgy járni, mint múltkor. Biológia óra után volt...
Az mögöttem gubbasztó személy mocorogni kezd, eleinte csak halkan. Fejem mellett átnyúl, és a szekrényt, éppen hogy egy résnyire kinyitja. Némi világosság költözik a kissé elhanyagolt szekrénybe, de így legalább a sötét alak arcformái kirajzolódnak.
- Huh... - nyitotta ki végül az egész faajtót, mikor már nem észlelt veszélyt.
Kaján vigyorral a száján lépett ki a szűkös helyről.
- Ez meg mégis mi a franc volt? - oltottam le abban a pillanatban, még magyarázatra sem adva neki időt.
- Muszáj volt, vészhelyzet esetén mindent szabad. - tárta szét a két karját, amolyan "nincs mit tenni" stílusban.
- Én nem egészen így emlékszek arra a szólásra. - dünnyögtem halkan az orrom alatt. - Mit akart Jason? Mert tudtom szerint 16 évesen már nem divat bújócskát játszani.
Zavartan beletúrt a hajába, és e mellé még félre is pillantott. Hajjaj, rosszat sejtek.
- Hosszú történet.
- Időm, mint a tenger.
- Fociedzés lesz.
- Pár perc késés még nem a világ vége.
- Hah. Pár perc míg elmondom. Plusz 10 perc, amíg hisztizni fogsz. - nevet fel.
- Nem is szoktam hisztizni! - védtem magam. Ma miért ellenséges velem mindenki?
- Áh, dehogy! Ilyet mondtam volna? Mégis hova gondolsz?
Gúnyosan kinyújtva rá a nyelvem jeleztem neki, hogy nem éppen ez a legmegfelelőbb idő a szarkazmusra.
- Mondjad már! - toporzékoltam. - Direkt húzod az időt.
- Az estimese sincs ingyen. - lépett a fekete hajú, csupán pár lépéssel közelebb.
- De mivel én szeretlek, nekem kijár az ingyen estimese. Főleg délután. - tettem a kezem a mellkasára, ezzel megállásra késztetve őt.
- Ejha, így elég hamar szeretethiányos leszek. - biggyesztette le az alsó ajkait.
Tekintetemmel óvatosan körülnéztem, tisztáztam a körülmények helyzetét.
A közelben senki, a folyosókon senki, a nyolcadik óra éppen tart.
- De csak egy kicsit. - alig, hogy kimondtam az utolsó szót, ajkai már letámadtak.
Édesek, és szenvedélyesek.
- Hallgatlak. - próbálom visszaterelni a fő témára, nehezen.
Nagy mosollyal engedett el, és hajolt ki közvetlenül az arcomból.
- Jason egy köcsögkancsó.
- Nem mondasz újat. - forgatom gúnyosan a szemeim.
- Megint járni akar Scarlettel.
- Nahát.
- És így feljött a kényes téma.
- Mégpedig?
- Hogy én miért nem járok azzal a picsával.
- A válasz benne volt a mondatban.
Erre csak felnevetett, majd folytatta élménybeszámolóját.
- És valahogyan oda keveredtünk, hogy nekem igenis van valakim. - mondta, majd kaján vigyorra húzódott a szája. - A többit már ismered.
- Te meg kifutottál a teremből, hogy menedéket keress. - szögeztem le.
- Pontosan.
- Te beteg vagy. - jelentettem ki, majd a vállamra vettem a táskát.
Habár nyugodtnak tüntetem fel magam, egyáltalán nem vagyok az. Mi lesz ha kiderül? Ha eddig Abby mellettem állt, most már ő sem fog, nemhogy még a fiúk. Ívből utálják Robot, és sajnos így nem csak én járok szarul, de Rob is. Amint kiderül, muszáj lesz szakítania velem, és azt nem élném túl. Túlságosan is kötődök...hozzá.
- Ideges vagy. - zökkent ki a gondolataimból Rob hangja.
- Dehogy vagyok ideges. - tagadom le ívből. Mai hazugságadagom is megvolt.
- Előttem nem tudod letagadni. - simít végig az arcomon, majd keze megállapodik a hajamnál.
- Akkor sem vagyok ideges. - pillantok félre, szokásomhoz hűen.
- Nem fog kiderülni. Gondoskodok róla. - mondja úgy, mintha éppen ígéretet kötne velem.
Nem tudok, és nem is merek erre mit válaszolni. Nem bízok az emberekben, ami nálam már egy berögződött mechanizmus. Annak ellenére, hogy Ő eddig még soha nem hagyott cserben.
- Menned kéne edzésre. - suttogja eléggé halkan, mégis számomra hallhatóan.
Válaszul csak egy aprót biccentek a fejemmel.
- Írj ha vége a táncnak. - búcsúzásképp csak egy apró puszinyomot hagy a homlokomon, és mintha itt sem lett volna, elviharzik. Csak a bizsergő érzés marad meg az adott ponton, ami tudatja velem a jelenlétét.
Mi lesz ha ebből az apró félreértésből holnap már mindenki tudni fogja, hogy mi...?
Köztudott, hogy az iskolában gyorsan terjednek a hírek, főleg akkor, ha a 10.C-ről van szó. Az is megeshet, hogy ez volt az utolsó délután, hogy láthattam. Vagy csak túlságosan pesszimista lennék?
A fehér hóvirág szenved az árnyékos oldalban. Nyújtózkodik, de akármennyire is próbálkozik, nem érik a napsugarak.



Bessnek pontosan 100 napja van hátra az esküvőig.

32. fejezet

A félreértés kapcsolatot épít

Puha ajkak, zihált test, forróság, és egy félmosoly. Egy rideg félmosoly, akinek a gazdája pont mögöttünk áll.
Mégis mi a franc történik itt?!
Fejemben ezernyi gondolat cikázik keresztül, mind a pánikolást jelképezik. Viszont hőn áhított lovagomat képtelen vagyok ellökni magamtól. Minden túl gyorsan történik...
Nekem végem van. Mert ez a lány Rob osztálytársa, és az hót ziher, hogy ő is Scarlett csatlósai közé tartozik. Ha nem volt elég a délután, akkor mostantól hétfőre minden bizonnyal tőlünk fog zengeni a suli.
Rob lassan elválik tőlem, én pedig abban a pillanatban a szám elé, pontosabban az egész arcom elé, emelem a kezemet, védőpajzs gyanánt.
Megszólalni sem vagyok képes. Ez a hirtelen fordulat az életemben már előre hányingerkeltő.
Csak sodródom az árral, ahogyan Rob egész testével is, ahogyan magával ránt. Szemtől-szembe fordít a lánnyal, aki az elejétől a végéig mindent látott. Szó szerint.
Puffogva, kissé durcás pofával fordítom a fejem az ellenkező irányba. Persze nem arról vagyok híres, hogy durcizás közben értelmes fejet vágok, amit a lány is észrevesz. Halk nevetéssel nyugtázza a dolgot.
- Bess, legalább most az egyszer embereld meg magad. - mondja nyugodtan a mellettem diadalittasan feszítő "lovászfiú", mindezt olyan hangsúllyal, mintha IQ-ban ő lenne a felsőbbrendű.
- De hát... - motyogok, résnyire nyitott ajkakkal. - Ha legalább előre szóltál volna, hogy szeretethiányod van.
- Hogy mim van?! - zökken ki alig egy pillanat alatt a felsőbbrendű szerepéből.
- És még én embereljem meg magam. - szegem fel hiún a fejem, még mindig durcás pofival.
Heves vitatkozásunk közben, amit persze legpontosabban egy rossz házaspáréhoz lehetne hasonlítani, szorosan fogta a kezem, mintha bármelyik pillanatban elmenekülnék. Pedig nem is ártott volna ez az opció.
Rob persze nem hagyhatja annyiban, már nyitotta volna a száját, hogy porig alázzon, ha a lány nem nevetett volna fel.
Nini, ő még itt van? Azt hittem, hogy már sikítva elfutott, hogy mindenről beszámolhasson a fanklubbnak. Ha valaki ezt mondja, még jobban el is hittem volna, hogy másnap rám uszítja az egész bagázst, hogy szétszedjenek. És tényleg helikopterek jelentek volna meg a házam fölött.
A lehető legaranyosabban kuncog, kezét óvatosan a szája elé tartva, hogy ezzel is némileg magába folytsa a mélyről feltörő nevetését.
Rob elmosolyodik, majd szorít egyet a fogásán.
Van egy olyan érzésem, hogy innen már nincs visszaút.
- Lau, bemutatnám neked a barátnőmet, Besst. - mosolyog lágyan.
A lány tisztelettudóan meghajol, hosszú haja az arcába bukik. Majd mikor újból felemeli a fejét, tekintete pontosan rám tapad.
- Lauren Hemett. Örülök, hogy megismerhetem Rob barátnőjét. - ő is mosolyog. Ilyen mosolygós napunk lenne, vagy csak ez is Péntek szindróma?
- Bess Russel...úgyszintén.. - hebegek zavartan.
Nem igazán tudom, hogy most épp mire gondoljak. Jóra, vagy rosszra. Milyen kapcsolatban állhat Robbal?
- Aranyos pár vagytok! Nem gondoltam volna, hogy együtt vagytok. - ez a mosoly már túlságosan is...Mű.
Mialatt én gyanúsan méregetem a lolita, szuper aranyos lányt, Rob hirtelen kosként homlokkal majdnem lefejel. Fejét az enyémnek támasztja meg, és igazából most jövök rá, hogy milyen forró az arca.
- Aú.. Ez fájt, te gyökér. - morgom halkan.
Mélyen a szemembe néz. Olyan komolyság árad a tekintetéből, hogy nekem ennyi is elég, hogy befogjam.
- Bess, ő a legjobb barátom. Szóval kérlek, légy vele kíméletes. - hunyja le a szemét egy pillanatra, hogy erőt vegyen a folytatáshoz. - Ő az egyetlen, aki tud...kettőnkről. - hajol el tőlem, apró puszit hagyva a homlokomon.
- Olyan volt a szemed, mint egy földönkívülinek. Túl közel voltál, és összefolytak a szemeid. - kuncogtam fel.
Rob, amolyan "Ez most komoly?" arccal nézett rám, majd a homlokára csapott.
- Te tényleg, olyan vagy, mint egy gyerek. - nevetett fel végül. - Nem hiába szeretlek. - hajolt le újból hozzám, ha én nem csaptam volna mindkét kezemet, pontosan az arca közepébe. Bájosan fordultam Lauren felé.
- Szóval, most, hogy tudsz kettőnkről. - köhögtem illedelmesen, visszatérve a legfontosabb témánkhoz.
Rob csak "feladva magát" nevetett tovább mellettem.
- Oh, nem kell aggódnod. - intett a kezével, sűrű fejrázás közepette. - Nem mondom el senkinek. Nem tartozok a "Hogyan sminkeljünk 1 kg alapozóval" programhoz.
Egy újabb pillantással végigmértem az előttem álló személyt.
Hmm...Legalább a humora jó. És nem hiába az idióta legjobb barátja, biztos teljes mértékben megbízik benne. Rob sem arról híres, hogy holmi hamis barátokat a bizalmába engedjen. Persze az, hogy megosztja vele kettőnk tiltott kapcsolatát, azt mutatja, hogy milyen régóta ismerhetik egymást.
Ha én elmondanám Abby-nek vajon titokban tartaná? Sajnos nem, hisz ő is ugyanolyan lány, mint a többi. Nem bír élni pletyka és Facebook nélkül. Vagy így, vagy úgy ki fogja kotyogni.
- Igen. Pont ebben a pillanatban, mikor elléceltél mellettünk, irányba véve a kijáratot. - búgta Rob a fülembe, élvezetel teli hangsúllyal.
Kicsit zavartan fészkelődtem mellette, majd közvetlen közel hajolt hozzám.
- Ugye nem FÉL-TÉ-KENY voltál? - tagolja a bűvös szót, tisztán artikulálva, amivel határozottan kihoz a sodromból.
Ez volt az a szó, amit nem akartam ma hallani.
- Dehogy, pff, hogy képzelhettél ilyet. Én? Féltékeny. Pff... - fordultam el, minden erőmmel azt bizonygatva, hogy igenis nekem van igazam. Viszont Rob a második "Pfff"-nél már mindenre rájött.
- Ez de aranyos! - kurjantotta fel, lehetőleg, hogy mindenki meghallja. Még akkor is, ha már rég vége az iskolának, a focisok még bent dekkolnak. És bármelyik pillanatban kiléphetnek az ajtón.
- Eldöntheted, hogy öt vagy tizenöt éves vagy, de ahhoz nagy árat kell adni. - magyaráztam fapofával, majd az órámra néztem. 3...2...1...Bess agyfasz mérője ki is akadt.
- Úristen, lekéstem a táncedzésem! - toporzékoltam egy helyben, egyelőre tűrhető hangnemben.
Nyugi, nyugi, csak nyugi. Ha sietek és lemondom Tommal a kis partinkat akkor még odaérek. De akkor ő megsértődik, nem fog semmit mondani, lőttek a hip-hop-nak mert ezek után Phill tuti kidob a csapatból!
Erőtlenül ernyedtem a földre.
- Ezt nem hiszem el! - csaptam a koszos betonra.
- Ejha... - csodálkozott Lauren, aki még mindig szem és fültanúja volt mindennek.
- Ugye? És nekem ezt a hisztit kell kibírnom mindennap. - forgatta a szemét Rob viccelődve, majd lehajolt hozzám, mint éppen haldokló és porladó tetemhez.
- Elviszem az iskolatáskád, egy cuccal csak könnyebb.
- Rooob! - szipogtam. - Most mit csináljak? Phill ki fog dobni, Tom pedig mérges lesz! - dünnyögtem, a kiakadás peremén egyensúlyozva.
- És akkor ki az öt éves? - törölt le a pulóverének ujjával egy nagy könnycseppet az arcomról. - Elveszem a sulitáskád, te pedig csak és kizárólag a táncszereléseddel futsz el edzésre. Értesz? - nézett mélyen a szemembe.
Némán bólogattam.
- És Tom?
- Beszélek vele. - állt fel hirtelen.
- Nehogy! - ellenkeztem.
- Akkor majd Laurennel üzenek. - nevetett fel. - Azt hiszi majd, hogy a barátnőd. Na, siess már, vagy tényleg azt akarod, hogy kirúgjanak?
Erre a gondolatra felcsillant a tekintetem, és villámgyorsan halásztam elő csupán egy fehér tesipólót a táska aljáról. Ennyi elég lesz.
Még mindig enyhén szipogva, az orromat törölgetve adtam Rob tulajdonába a táskám.
- Aztán vigyázz rá, drága volt... - dünnyögtem, még mindig magamba fojtva a feltörő könnyeket.
Köszönés nélkül kezdtem el haladni rükvercben, hátrafelé, folyamatosan integetve.
- Az ajtó előtt fogok állni hatkor! - integetett vissza Rob.
Ez a mondat elég lökést és erőt adott ahhoz, hogy nulláról százra gyorsuljak, és repesztve, a járókelőket kerülgetve érjek be edzésre.
A biztonság kedvéért írok Tomnak egy SMS-t...








Nagy kő esett le a szívemről, mikor edzés után a mobilomat előhalászva egy vidám választ pillantottam meg. Szinte mindenki csak engem figyelt, amikor látványos ugrálásba kezdtem.
Tommal áttettük hétfőre a találkozót, hisz nekem hétvégén, nem meglepően verseny lesz, újabb fordulóval. Várom már azt a napot, mikor mindennek vége lesz. De az még 4 hónap. 4 hónapot kell még szenvednem az iskolában, hogy utána 2 hónapig élvezzem a nyarat, egyszerűen nagyszerű.
Rob, ahogyan azt megígérte, pontosan az ajtó előtti harmadik lépcsőfokon várt rám, kitörő mosollyal.
Szinte az egész hazáig vezető úton hallhattam ahogyan örömködött, és lányosan szétolvadva magyarázta, hogy mennyire örül annak, hogy féltékeny voltam.
"A féltékenység is egy jele annak, hogy mennyire szeretsz" vijjogta egész úton.
A szokásos kereszteződésnél elválunk, ami újabb 10 percet vesz igénybe, természetesen Rob miatt. Még egy jó 5 percet le is vágtam az időből, hisz ha rajta múlik, tovább is húzhatta volna a búcsúzást.
Pedig hétfőn találkozunk, gyökér.
A holnapi verseny miatt nem áll szándékomban alváshiányban szenvedni, ezért is kértem Robtól egy nap kimenőt, mikor a pénteket nem nála töltöm. Ennyi amúgy is kijár nekem, amiért ott aludtam nála.
Hazaérve, a táskám szintén a szokásos helyen landol, és nem is kell látnom egészen hétfőig.
Momo egyből a lábamhoz rohan, vagyis csak kocog. Rendesen teletömte ma is magát, ahogy látom. Apró lábak, amik alig bírják el a hamarosan guruló hasat. Ezt én csak arra fogom, hogy "Szegény macska, még csak növésben van! Nem kell piszkálni!". Hisz igaz, alig 4 hónapos, még biztos nőni fog. Biztos...
Viszont a konyhába belépve már a megterített asztal vár, a családi rituáléhoz készen.
Újabb családi vacsora, eh?
- Oh! Bess! Hát hazajöttél? - néz fel anya csak egy pillanatra a gáztűzhelyből.
- Szia anya, szia Taylor. - dünnyögöm, miközben a súlyos cicával az ölemben, leülök a konyhaszékre.
Igen, most már Taylornak is köszönni kell, hogy még ennél is jobban érezze a "családi szeretetet."
- Mindjárt kész a vacsora. - súgja anya Taylor fülébe buzgón.
- Szólok a nagyobbik gyereknek. - ad egy gyenge puszit anya homlokára.
Én csak könyökölve figyelem kettejük szóváltását, elemző üzemmódban.
Nagyon jól kijönnek egymással, és teljesen úgy viselkednek, mint a házastársak. Talán...nagyon talán, de Taylor jobb apuka lenne, mint az én apám valaha is volt.
Ennél fogva meg is értem, hogy anya miért próbálja megszerettetni velünk. Új családot akar létrehozni, új esélyekkel. Hogy végre tiszta lappal indulhasson minden.
De én egyáltalán nem érzem úgy, hogy egy család lennénk. És apa nélkül soha nem is leszünk. Akármennyire is fölülmúlja Taylor az apai mércét, akkor sem lesz az apám. Bármennyire is akar.
Momo egy dagadt hattyúhoz hasonlóan ugrik ki az ölemből, de csak ösztökélésre. Szabály, hogy amíg eszünk, nincs cica még az asztal közelében sem.
Gary furcsa arckifejezéssel ül le az asztalhoz. Mikor tekintetünk találkozik, egy aprót biccentek felé a fejemmel. "Hogy ment?" jeleztem neki testvéri-néma-kommunikációval.
Látva a méregető arckifejezésem, válaszképp csak elvigyorodik, majd a tányér felé fordul, egész végig mosolyogva.
Höhöhö, ez nem csupán egy apró vigyor villantás volt! Ez bizony egy tartalmas és hosszú mosoly volt, ami csak jót jelenthet. Hope szempontjából is.

Eleinte csak némán próbálom gombamentesíteni a vacsorámat, mindet a tányér szélére helyezve. A zöldségnek, és a hasonló alakú és ízű teremtményeknek ott a helyük. Anya az első, aki beszélgetést kezdeményez.
- Kitűztük az esküvő időpontját. - jelenti be, visszafojtott mosollyal.
Az a falat kukoricás rizs még egy pillanatra meg is akad a torkomon, és csak pár másodperccel ezután nyelem le, nagyon nehezen.
Megint...ez a téma.
Gary is rájuk emeli a tekintetét, viszont arckifejezése hűvös, és semmit nem lehet róla kiolvasni.
- Vége az iskolának, és indulhatunk Írországba. - mondja újból anya, most már elengedett arcizmokkal, apró mosollyal.
Miért hangzik ez sokkal természetesebben, mint múltkor? Talán Taylor tényleg beleillik az apai szerepbe?
- Ez... - szólalok meg én először, viszont nem igazán jönnek az összegyűlt gondolatok a számra. - Igazán...
Most mit mondjak? Nem gratulálhatok nekik! Az túlságosan is bizarr lenne még...
- ....Nagyszerű. - nyelek nagyot a mondat végén.
Anya, mintha csak erre várt volna végig, megkönnyebbülten és halhatóan felsóhajt. Taylor is elégedett mosollyal nyugtázza a válaszom. Egyedül Gary eszik tovább, mintha mi se történt volna.
- Örülök, hogy te is örülsz, Bess! - mosolyog anya önfeledten. - Majd átnézzük az esküvői katalógust is! Nagyon fogod élvezni majd a koszorúslány ruhák válogatását! - örömködik, akár egy fiatal lány, aki először megy férjhez.
Aha, elhitted. Én és a koszorúslány ruhák? Magassarkú? Szoknya?! Kizárt! Teljességgel lehetetlen!
- Lapos talpú cipők...? - nézek fel rá, félve a választól.
- Díszes, magassarkú. Ideje elkezdened lányként viselkedni, kislányom. - tapsikolt kettőt anya, miközben kivitte a tányért a mosogatóba.
Szegény lábam... Jobb lesz előre felkészülnöm a legrosszabbakra.
Szokásunkhoz híven, én is kiviszem a tányért, és egy "Köszönöm a vacsorát!" jelzéssel már fel is trappoltam a szobámba. Dagadék lelki társam is igyekszik követni, kevés sikerrel. Hisz így csak alighogy egyesével tudja megmászni a lépcsőfokokat.
Később beszélek Garyvel is. Csupán annyit tudtam leszűrni a két rideg szempárból, hogy nem éppen jól fogadta a nagy bejelentést.
Furcsa és ironikus. Ezek a kettős érzések. Boldog vagyok, hogy anyának sikerült túllépnie, de bízok is abban, hogy apa egyszer még visszajön. Ami teljességgel lehetetlen, de azért álmodozni szabad, nem?
Momo alig 5 perc alatt fel is ért a lépcsősoron, kifulladva. De azért a kis gömbhal még fel tudott ugrani az ágyba, és be tudta magát fészkelni az ölembe.
Vajon hogy nézne ki Momo, virágkoszorúval a fején? Vajon ledobná magáról, vagy tűrné? Egyáltalán el fogja magát vonszolni az oltárig, és nem kell neki kerekesszék?
- Momo! Hétfőtől, fogyózni fogsz! - emeltem magam elé a súlyos macskát, de rögtön le is tettem, nehogy sérvet kapjon. Ennyi plusz kilóval inkább jobban vigyázok rá.
Ami még fontosabb...vajon Rob eljönne? Anyáék hogyan fogadnák? Egyáltalán megengednék?
- Ajj Momo...olyan tanácstalan vagyok. - gyurmázom az ölemben szundító állatot.
És te is eléggé tanácstalan lehetsz Bess, ha egy macskával beszélgetsz.
Na jó, inkább írok Robak egy üzenetet, mielőtt teljesen kijönnék a sodromból és az életem hátralevő részét skizofrénként kell majd leélnem....
Írország, mi?...

31. fejezet

A féltékenység íze

Tejes kávéval a kezemben, cicás mamusszal a lábamon és köntösben battyogtam le a lépcsőn, hajnal fél hatkor.
Nem tudok aludni, egyszerűen képtelenség. Igaz, hogy Rob tegnap mindent elmagyarázott, és beavatott múltjának sötét bugyraiba, amit utána az én szóváltásom követte. Hisz ha ő is mindent elmondott, én is elmondtam, hogy miért nem kedvelem Taylort, anya és apa válását, és a régi sulis éveimet. De azért hogyha jobban belegondolok, az ő múltja sokkal megrázóbb, mint az enyém. És még én gondoltam, hogy nekem volt a legrosszabb gyerekkorom. Ekkora önzőséget!
A hideg kávémat kortyolgatva, nem tudom miért, a hideg kávét jobban szeretem, néztem ki a konyha ablakán. Még sötét volt, az ég alja pedig világoskék. Így nem sok fény szűrődött be a sötét konyhába, a hajnali félhomályba, ami nem is nagy baj. Ez kell most nekem. Magány, sötétség, hideg tejeskávé és a doromboló Momo az ölemben. Ez minden egyes alvás nélkül töltött órát megérdemel. Majd alszok törin vagy fizikán.
- Bess? - nyöszörög egy hang a hátam mögött, mire úgy megijedtem, hogy majdnem a plafonig felugrottam.
- Gary! Az isten szerelmére, a frászt hozod rám! - suttogom, erőszakos hangnemben.
Egyrészt, hogy vegyen vissza az ijesztgetős hangulatából, pontosan jól tudja, hogy irtózom ettől a dologtól, másrészt pedig azért hozza rám az enyhe szívrohamot, mert ő sem túlságosan a koránkelő típushoz tartozik.
- Mit keresel itt ilyen korán? - kérdezi, eléggé gyűrt arccal, miközben előhalássza a hűtőből a karamellás tejet.
A hűtő fénye egy pillanatig megvakít, és bevilágítja az eddigi sötét konyhát.
- Ezt én is kérdezhetném tőled. - gügyögtem.
- De jogosan is én vagyok a nagyobb testvér. - villantott egy eszelős vigyort.
- Ez meg miféle felsőbbrendűség? - néztem rá furán, kifogásolóan.
Csak megvonta a vállát, és leült velem szembe, az asztalnál.
- Nem tudok aludni. - nyöszörögtem.
- Ne is mond. - folytatta ő is nagy sóhajjal.
- Na, miért is? - kérdeztem, kíváncsian.
- Ez az első alkalom, hogy... - elakadt a mondat közepén.
Nyelt egy nagyot a karamellás tejből.
- Hogy? - invitáltam a folytatásra.
- Hogy nem használt a csáberőm! - esett az asztalra, megjátszva a halálát.
Amolyan "Ezt most komolyan gondolod?" fejjel néztem rá, amit valószínűleg nem láthatott a hajnali félhomályban.
- Ez aztán a nagy szörnyűség. - könyököltem az asztalra.
- Ez az egy hónap tanulás is mind hiába volt...
- Nézd a jó oldalát, legalább le tudsz majd érettségizni. - vigyorgok kajánul.
Viszont amilyen szemeket mereszt ám, rögtön visszanyelem az előbbi beszólásom.
- Lehet, hogy hagyom a fenébe... Nem kell nekem barátnő. - szontyolodik el.
Vadul gondolkodó üzemmódba váltva, kezdek el agyalni, hogy mégis mivel engeszteljem ki, vagy legalábbis kicsit javítsak a helyzetén.
Ekkor viszont megjelent a tipikus világító villanykörte a fejem tetején, ami jelezte, hogy eszembe jutott a világrengető ötlet.
- Ismered Rob Brice húgát? - kérdeztem, visszafojtott vigyorral az arcom helyén.
- Kicsi, kékszemű, barnahajú?
Vadul bólogattam.
- Ismerem, Gólyatáborban találkoztunk. - vont vállat. - Mi is a neve?
Na, ebben a pillanatban kedvem lett volna jól leütni a modora miatt. De sajnos nem tehettem, mert akkor előre lelőttem volna a szituáció végkimenetelét.
- Hope. - morogtam a nevét. Szegény lány, hogy szerethetett bele egy ilyen segghülye gyerekbe?
Viszont, ennyit megérdemel, hogy próbálok neki segíteni.
- Tényleg! - csettint egyet maga előtt, és bevedeli az utolsó korty karamellás tejet.
- Nem lenne kedved vele találkozni? - próbáltam a lényeg felé terelgetni, apró lépésekben.
- Miért? - kérdez vissza, lábával fellökve a kuka tetejét, hogy kidobja a tejesdobozt. A lustaság öröklődik.
- Te nyavalyogsz barátnő után. Próbálok segíteni?
Zavartan megvakarta a fejét.
- Nem igazán az én ideálom. Mármint... - ült fel a konyhapultra. Ennyire látszik, hogy testvérek lennénk? - Nem hiszem, hogy randizna velem. Ő az a magának való típusú lány.
Nahát, talán ennyire kiismerné? Nem is olyan reménytelen a helyzete a kiscsajnak.
- Szerintem igent mondana ha megkérdeznéd. - állok föl, majd kezemet a vállára helyezem, ahogyan elhaladok mellette. Sokatmondóan ránézek, és felfutok a lépcsőn. Nyomomat Momo követi, hangos dorombolással.
Ha még most elkezdek készülődni, akkor a lehető legnyugisabban kiérek Abbyhez a találkapontra. Nem kell ezt a reggelt kivételesen sietve, rohanva, fél pirítóssal a számban, kezdenem.

 Eléggé álmosan és kómás fejjel szenvedtem végig az órákat. Ami nem jött valami kapóan a nyelvtan dolgozatnál. Nem is vettem észre, hogy becsuktam a szemeimet, már csak akkor amikor a tanár a könyököm alól halászta elő a félig üres papírt. Rossz érzésem van....Anya sem fog megdicsérni. Bezzeg Aaron sem ébresztett volna fel, inkább vigyorogva nézte e következményeket. Egyszer még nagyon ki fog kapni...
A kis társaság szinte ugyanúgy beszélgetett, mint eddig. Mintha tegnap nem lett volna az-az incidens Tommykával, továbbra is az ultrafontos kosármeccsről beszélgettek.
A péntek egy húzós nap. Főleg akkor, ha az embernek két edzése is van egy nap.
Éppen Abbytől vettem könnyes búcsút, mikor éppen fordultam volna be a sarkon. Mindezt persze háttal. Egy láthatatlan zsepit emelgetve itattam könnyeimet, miként fekete barátnőm egyenként lépegetett le a lépcsőn. Ezt a szép színjátékot addig folytatva, míg modortalanul neki nem faroltam valakinek.
Egész kemény érzés volt, így nem csoda, ha először azt hittem, hogy túl hamar kanyarodtam be, így nekimentem a falnak. Ez esetben mindenki jót nevetett volna, de persze nem egészen így történt. Az élettelen fal helyett egy igenis élő diáknak mentem neki. Ezt a nyakamban is éreztem, a meleg fuvallattól megborzongtam.
Fejemet hátra biccentve néztem fel két kék szempárba. Oké, lehet kissé bepánikoltam. Körülöttünk megfagyott a levegő, és a folyosón lévő alig pár diák is ránk meredt. Ez még kissé lett volna húzós, ha ezek között nem álltam volna az eléggé dühös Scarlett szőkeség pillantásait is. Mégis, a hideg hangulat ellenére Rob háta kellemesen meleg volt.
Ő szerencsére hamar reagált, és egy halvány mosoly keretében megfogta a vállam. Szelíden arrébb mozdított, hogy éppen elférjen mellettem, majd mikor már volt elég helye, elhaladt. Válla súrolt.
És csöndesen elhaladt mellettem. Egy pillanatig még néztem utána, de rájöttem, hogy minket igenis figyelnek. Amolyan "Jaj, ne!" arckifejezéssel pördültem 180°-ot, és folytattam utamat tovább a folyosón, a tornaterem irányába. Még a távolból hallottam Jason "Hé haver! Ez meg mi volt?" felkiáltását, valamint Scarlett túlságosan is hangos megkönnyebbült sóhaját. Érdekelni nem nagyon érdekelt, hisz nekem most amúgy is fociedzésre kell mennem.
Természetesen nem telt bele egy perc mire megcsörrent a mobilom. Hisz Abby sem az a fajta, akit az ilyen történések hidegen hagyják.







A hétfői fociedzés elmarad hisz a pótedzőnek sokkal fontosabb dolgai is vannak, mint egy selejtes lányfoci csapatot dajkálnia. Ennek egyben örülök is meg nem is. Hisz szeretek focizni, viszont így most nem kell magamat feleslegesen túlhajtanom még tánc edzésen is. Főleg úgy, hogy az elkövetkező hónapok a Téli Bajnokság miatt eléggé húzósak lesznek. Miért Téli bajnokság amikor tavaszig tart?!
Lányokat inkább magam mögött hagyom és villámszerűen öltözök fel. Még csak az hiányzik, hogy felhozzák a "Rob olyan aranyos" témát. Hétfőn már úgyis az egész évfolyam a pénteki incidensről fog kis beszámolót tartani. Így a leégés szinte elkerülhetetlen. Remélem, hogy Rob fantábora nem fog letámadni és nem kell majd kukoricán térdepelnem sem.
Tervem félsikert arat, hisz mögöttem Kate nevető hangját hallom meg, ahogyan azt mondja "Na, de Christi!"
Lépéseimet megsokszorozom, hogy minél előbb lehagyjam őket. Nem hiányzik nekem még egy pártfogó kéz a vállamon.
Így sajnos még idő előtt elérek a folyosó végére, az iskola főcsarnokába lépve. A lány barna haja szinte csillog, ahogyan meglibbenti, és a válla mögé dobja. Ugyanúgy szelíden mosolyog, mint múltkor. És ettől kiráz a hideg.
Rob félmosollyal beszélget vele, vállán már táska van, gondolom indult volna el felém a táncedzésre.
Én pedig állok a folyosó végén, lefagyva, egyszerűen megsemmisülve, zavart arckifejezéssel.
Ez túlságosan is...ismerős.
A szívem összeszorul, ahogyan egyre csak a lány elbűvölő arcát figyelem. Gondolataimba beférkőznek az első "Igen, egy ilyen lány sokkal jobban illene hozzá" és "Én miért nem lehetek ilyen?" fajtájú kis szösszenetek. De ezek mind elérik, hogy újból elöntsön a hányinger, amint gyomrom összeszűkül.
A folyosón nincsenek sokat, hisz már négy óra lehet. És hülye az, aki négy óráig oktalanul itt maradna az iskolában. Szóval a kaméleon mód most itt teljesen lehetetlen.
Álcázni sem tudom magam, úgyis rögtön felismerne, hisz mindketten éppen a bejárati ajtó felé állnak.
Egyetlen terv maradt csupán. Felfedem magam.
Lassú, elnyújtott léptekkel indulok meg a nagy, faajtó felé.
Fáj. De miért? Miért vagyok ennyire féltékeny?
Sikeresen elérek az ajtóig, ahonnét még egy utolsó pillantást vetek a tökéletes párosra. Tekintetem Rob gyönyörű kék szemeimbe ütközik. Először zavart, majd ledöbben.
Próbálok a legszemrehányóbban nézni rá, mielőtt átlépném a küszöböt. Megindul felém, de becsukom magam mögött az ajtót, jelezve, hogy ne jöjjön utánam.
Ezek után nincs választása. Nem szaladhat utánam, hogy megmagyarázza a megmagyarázhatatlant. Mert akkor biztos, hogy lebukna a kis barátnője előtt.
"Elkések táncedzésről." ez az egyetlen gondolat, ami a fejemben cikázik. Phill megint mérges lesz rám, a múltkor is késtem, nem keveset. Akkor pár szúrós pillantással megúsztam, de most nem fogja annyiban hagyni. Kihagyni nem hagyhatom ki az edést, hisz Tom vár a hot-dogos előtt, hogy még pár falatot belém tuszkoljon és gyorsan elhadarja a tegnapi félreértés okát.
Még gyorsabb tempóra váltok, hogy még mindkettőre legyen időm.
Legalábbis ez lett volna a tervem. Ha egy erős kéz nem rántott volna vissza, aminek hatására majdnem hátraestem. A táskám is nehéz volt, így a 180°-os fordulat sem volt könnyű.
Nem tudtam időben reagálni, ismerős ajkak tapadtak az enyéimre. Az illető még mindig hevesen szuszogott, és a szíve sem kis tempóban vert. Első gondolatom rögtön ez volt:" Annyira idióta. Idáig futott értem."
Habár nem akartam, mégis megkönnyebbültem. Ez a kellemes érzés egészen addig tartott, amíg meg nem pillantottam a mögöttünk álló lányt.
Szemeim kikerekednek a túlságosan is ismerős alkaton. Papírok a kézben, egymáshoz passzoló barna haj és szem, apró mosoly.
Nekem. Végem. 

30. fejezet

"Bemutatlak valakinek"

Sajnos, ahhoz képest, hogy az éjszakát Robnál töltöttem, a reggeli készülődésem kicsit sem mondható kulturáltabbnak.
- Basszus, Bess! Siess már az isten szerelmére! - toporzékolt már vagy 10 perce az ajtóban Rob, miközben én még mindig a hajamat próbáltam elviselhetővé varázsolni. Vagyis inkább, Rob húga próbálta.
- Hagyd már! Nem látod, hogy mennyire próbálkozik?! - ordít vissza Hope a fejem mögül, sajnos túlságosan is közel a fülemhez. Testvéri kommunikáció.
Hope tényleg sietett, szinte rekordidő alatt sikerült a szénaboglyából egy értelmes fonatot csinálnia, csupán egy fésűvel.
Érdeklődve, és a padlóig tátott szájjal fürkésztem a tükörben az oldalfonatot.
- Úristen Hope, életmentő vagy! - borultam a nyakába már majdnem hisztirohamot kapva.
Nem csodálom, ha már szerencsétlent felébresztettem reggel a kiakadásommal és a "Jesszus, hogy néz ki a fejem" jellegű morgásokkal, rákényszerült arra, hogy segítsen.
- Csak a taknyodat mellőzd, kérlek. - tolt el magától, egy fintori vigyorral.
- Még egyszer nagyon köszönöm! - kiabáltam vissza, miközben futólépésben felkaptam a vállamra a pehelykönnyű táskát, és Rob mellé léptem. Nem fogadott valami kitörő örömmel, de legalább már egy sóhajtást elengedett maga mellett, hogy végre ideértem. Bár késésben.
Normális idő szerint még bőven lett volna időnk, de mivel Abby is erre lakik, ráadásul ő még nálam is előbb el szokott indulni a suliba, nekünk is igyekezni kellett, hogy ne okozzunk senkinek szívinfarktust már a reggel folyamán.
- Szia húgi! Viszlát Rob apu! - integettem, vadul mosolyogva, bár a sáltól nem igazán látszott ki az a vadalma vigyor.
- Húgi?! - jött egy nyekkenéshez hasonló hang az emeletről, mire csak felnevettem.
- Elmentünk... - morgott mellettem Rob, és meg sem várva engem, elindult.
Az első tisztességes éjszaka, amit együtt töltöttünk egy párként. Igazán dicséretre méltó, főleg az én szemszögemből.
- Olyan rideg vagy ma reggel. - gügyögök Robnak, folyamatosan tartva mellette a tempót.
Kicsit rágyorsít, hogy lehagyjon de nem igazán sikerül neki, követem.
- Nem adod fel, mi?
- A-a. - rázom meg vadul a fejem.
Hogyha még mindig a reggeli késés a baja, akkor viszont nem kéne aggódnia. Biztos, hogy Abby-t már rég lehagytuk.
- Nem Abby a bajom. - szólal meg egy kis idő után.
- Heh? - kerekednek ki a szemeim.
Kicseszett gondolatolvasó!
- Ismerlek, és amilyen hülye pofát vágsz, biztos, hogy ezen tanakodhattál. - bök oldalba mosolyogva.
- Nem is vágtam hülye pofát!
- Dehogynem. Mint aki az élet nagy kérdésein gondolkodik. - próbálja utánozni azt az arckifejezést, amit én az előbb levághattam.
- Nem is volt ilyen mormota arcom! - rivallok rá, miközben ütöm mindenhol, ahol érem.
- Ma délután ráérsz? - hagyja figyelmen kívül a bokszolásomat.
Hé! Direkt nem ütök erőset, de legalább próbálkozok! Értékelhetnéd!
- Igen...? - mondom ki félve a várva várt szót.
- Most ezt magadtól kérdezed?
- Nem vagyok benne biztos, hogy mit mondjak! Mit tervezel?
- Mondtam már, nem? - arcán halvány mosoly jelenik meg.
- Nem ártana, ha párszor megismételnéd. - enyhén piros arccal inkább a másik irányba nézek, ezzel is legalább a sál eltakarja az arcom.
- Bemutatlak valakinek. - mondja kitörő örömmel.
Kezemet gyengéd melegség járja át, ahogyan megfogja. Sálamat egészen az orromig felhúzom, így még kevesebb látszik az arcom piros árnyalatából.
Bemutat. De vajon kinek?





- Nem hiszem el! - vinnyog Abby közvetlenül a fülembe.
- Hányszor mondjam még el, hogy sajnálom?! - próbálom a lehető legmesszebb eltolni őt az aurámtól, nem sok sikerrel.
- Miattad nem csak elkéstem, de még egyedül is kellett jönnöm suliba! - mondja, eljátszva a halálát, ehhez még pár láthatatlan könnyet is leeresztve. - Mi volt az a hiper fontos... - rivallt rám, de mielőtt még befejezte volna a mondatot az ajtó felé terelődött a figyelme.
Az osztály alap nyüzsgése is fokozatosan elhalkul, és szinte mindenki az ajtót nézi. Így bekövetkezett az elkerülhetetlen, én is megfordultam.
Egy vörös haú lány állt az osztályterem ajtajában, félig az ajtófélfának támaszkodva, mobillal a kezében.
- Fújj, C-sek! - morogja Daren az egyik hátsó pad mögül.
- Mehetsz vissza talpat nyalni! - tesz rá a helyzetre még egy lapáttal Eric, aki mostanában minden szünetben a mi társaságunkkal lóg. Nem is értem miért.
- Fellélegezhettek, nem hozzátok jöttem. - mondja unottan a lány, majd felmutatja a mobilját.
Bár nem igazán kivehető, főleg nem ilyen távolságból, de tisztán látom, hogy az "Üzenetek" panelben van.
Az osztályban halk, monoton pusmogás vette kezdetét, mindenkit ledöbbent a tény, hogy valaki közülünk egy C-s lánnyal haverkodik.
- Ez meg ki? - kérdezem Abbytől. Másfél éve járok ebbe az iskolába, de még mindig nem tájékozódok túlságosan jól a diákok közt.
- Lenney. C-s. Számítógép fan. - kántálja, mintha könyvből olvasná. - Scarlett cseléd, viszont kedves.
- Akkor már értem miért szidják ennyire.
- Nem tehet róla. - vonja meg a vállát unottan.
A szék nyikorog, lassú léptek vezetnek el az ajtóig. Az illető lehajtott fejjel megáll a lány előtt, majd a szabad kezével megfogja a lány csuklóját és a folyosó felé veszik az irányt.
- E-Ez meg mit csinál? - akad ki mögöttem Aaron, miközben az én szám is tátva marad.
- Paktál egy C-ssel? - áll föl a székről most már David is és Darennel együtt kifutnak a teremből, pont csengetésre.
Egy igazolatlan óra, és 1-0 a C-seknek.
- Osztályháború szagot érzek. - jegyzi meg Abby nagyot sóhajtva. - Nem mintha annyira érdekelne.
- Mi az, hogy nem érdekel? - ragadom meg fekete hajú barátnőm vállát. - Mi lesz, ha megverik Tom-ot?
Ahogyan a göndör buksi kilépett az ajtón, egy pillanatra láttam a zavartságtól enyhén vörös arcát.
- Miért vernék meg? Csak azért mert a két programőrült elbeszélget Messenger-en? Hülyeség. - veszi elég lazán a dolgot Abby.
- De, ha.. - próbálkozok még a kifogások gyártásával.
- Bess, nyugodj már le! Ha ennyire megterheled az agysejtjeidet, akkor túl fog melegedni a fejed. - koppint kettőt a homlokomra. - Nem fogják megverni. Ha csak egyszerűen beszélgetnek, és csupán ennyi, nem. Mellesleg Lenney aranyos lány, így duplán nincs semmi okuk a fiúknak kiakadni. - magyarázta el, szinte már túlságosan is könnyelműen.
- Úgy látszik magunkra maradtunk, Beess~ - nyöszörgi a nevemet egy eléggé haldokló hang mögülem.
Gondolkoznom sem kell, hogy ki lehet az illető. Viszont amikor az egyik hajtincsemet kezdi el irritálóan tekergetni, már megfordulok.
- Ezt hogy érted?
- Ha az osztály másik fele megint összeugrik a C-sekkel, akkor csak mi maradunk. - ásít egyet, majd kezét a feje alá téve hajtja padra a fejét. - Semmi kedvem nincs megint összeveszni velük.
- Ilyesmiről szó sem volt... - mondom, kicsit furcsállva a dolgot.
- Tudom. Csak nekem eléggé szokatlan a dolog. Tom lett volna az utolsó, akiről el tudtam volna képzelni, hogy egy C-s lányba lenne szerelmes. - mondja, szokatlan hangnemben.
- Szerelmes?! - akadok ki.
Kicsit hihetetlennek hangzik, viszont ez megmagyarázza az SMS háborút és a pipacsvörös arcot.
Az ajtó nyikorgása, és az osztályfőnök idegesítő, fatalpú cipőjének kopogása jelentette az óra kezdetét. Igaz 5 perc késéssel, igaz, hogy 3 diák nélkül, igaz, hogy rengeteg megválaszolatlan kérdéssel, de elkezdődik az óra.






Sikeresen túlélem az összes órámat, és szinte már hihetetlennek érzem azt is, hogy felöltözve, a fociedzésről megérkezve, felkészülten várok az iskola előtt Robra, aki most per pillanat egy gyors látogatást tesz az egyik tanárnál.
Az ég felhős, és a szél is hideg levegőt fúj felém, így nem csoda, hogy úgy érzem, mindjárt letörik az orrom.
Azonban egy ismerős hang, ami úgy cseng a fülemben, hogy akaratlanul is kitágulnak a pupilláim, követ el a suli bejáratától, egészen a nagy vaskapuig.
- Szia Bess. - mondja, kissé  dideregve, de még mindig nem hervad le arcáról a mosoly.
- Tom! - köszöntöm barátomat, nem túl barátiasan. Igaz, hogy rég beszéltünk, mégsem úgy viszonyulok hozzá, mint egy rég látott gimis barátomra.
Szemeimből és az arckifejezésemből szinte mindent leszűr, az összes gondolatomat, így mielőtt még bármit is mondanék, ő kezd neki.
- Mindent el fogok magyarázni. - mondja, a helyzethez függően túlságosan is nyugodtan.
- Darenékkel minden rendben? - utaltam arra, hogy még óra előtt eltűntek a folyosó homályában.
- Megbeszéltem velük, nem szedték le a fejem, és amint látod... - mutatott végig magán. - lila folt nélkül megúsztam.
Szinte reflexszerűen jött fel belőlem a megkönnyebbülés szerény sóhaja.
- Örülök. - arckifejezésem meglágyul.
A légkör közöttünk feloldódik, ami őt is mosolygásra készteti.
- Örülök, hogy örülsz.
- Még egy kérdés. - emeltem fel figyelmeztető jelleggel a mutató ujjam. - Szerelmes vagy? - tolakodtam, közvetlenül közel az arcához, hogy minden hormonális változást észleljek, ami ezen kérdésből következik, és látszik rajta.
Összeszűkült, csokoládé barna pupilláit egy enyhe pír követi.
- Holnap, egy meleg hotdog társaságában mindent el fogok mondani. - tájékoztat a jövőbeli programomról nyugodtan.
- Ígéred? - győzködtem.
- Ígérem. Eszkimó puszi. - vigyorodik el.
- Hogy mi? - vágok enyhén fura arcot, de még mielőtt bármi mást reagálhattam volna, pisze orrát az enyémhez érinti.
Nosztalgikus pillanat. Ugyanezt csinálta általánosban is, amikor valamit megígért nekem. Ez nálunk amolyan, "alku-kötési-biztonsági" jel volt, annak a jele, hogy amit megígért, be is fogja tartani. Viszont, miután felvettek középsuliba ez a szokásunk elavult, ahogyan felnőttünk. Jó érzés visszahozni a régi emlékeket.
- Te még emlékszel erre?! - vidultam fel rögtön, ahogyan elhajolt az arcomtól.
- Egy apró emlékkép mindent eszedbe juttat, nem igaz? - arcán széles vigyor kerekedett ki.
Jó tudni, hogy vannak olyan barátaim, akiket akármennyire is távol tudok magamtól, sokkal közelebb állnak hozzám, mint amennyire én hinném.
- Jót tesz majd ez a holnapi pihis délután. - teszi a könyökét a vállamra. - Hisz nem egy dolog lesz, amit én is szeretnék megtudni tőled.
- Hűha, komoly dolog lehet. - mondom, a vigyorából utalva.
- Komoly is. - igazította meg a vállán, féloldalt csüngő táskát, majd beletúrt a hajába. - Én viszont most megyek. Találkozóm van.
- Szerelmes éjszakák... - dalolgattam lágyan, egy perverz mosoly keretében.
- Hülye. - ezzel az egyszerű mondattal nyugtázta gyerekességem. - Szia, Bess! - lép pár lépést előre, majd integetve fordul be az iskola melletti mellékutcába.
Amíg be nem fordul, addig én is integetek utána.
Most jut eszembe. Elfogyott a zsebpénzem. Eléggé pénzhiányban szenvedek, amióta Gary-t fizetem le, hogy pár dolgot a jegyeimmel kapcsolatban elhallgasson anyáék előtt. Nem a vacsora fénypontja, amikor egyszer csak benyögi, hogy javulnak a jegyei. Ilyenkor persze anyuék üdvrivalgásban törnek ki, és a tekintetük rám terelődik, hogy "És a pici lányunk hogyan teljesít az iskolában?" Ilyenkor összekuporodva inkább a brokkolira koncentrálok, hogy az semmiképp se érjen a húshoz. A zöldség minden ízt leront.
- Eszkimó puszi? Ez most komoly? - a hang, ami általában hormonváltozási zavarokat okoz nálam, most lesújtóan hatott, hideg, lekicsinylő hatása miatt.
- Késtél. - próbáltam figyelmen kívül hagyni Rob beszólását, és oldani a feszültséget. - Tudod te, hogy már mennyi ideje fagyoskodok kint?
- Szerencse, hogy Tom itt volt, és nem unatkoztál.
- Tessék? - akadok ki.
- Szerintem nem kéne ennyire... - habozott, nem igazán tudta, hogy mit mondjon. - Izé...közel kerülnöd hozzá. - fordította el a fejét, így a kócos hajától, amit a szél a szemébe fújt, nem láttam az arcát.
Először kicsikét döbbentem álltam ellent a szélnek, ami makacsul befújt a sálam mögé, ezzel minden előnyét elvette a pamut darabnak. Majd végül leesett a szituáció.
- Csak nem, féltékeny vagy? - vihogtam örömömben.
Fura. Miért annyira felemelő érzés tudni, hogy féltékeny? És vajon miért olyan kicseszettül ismerős ez az érzés, hogy "féltékenység"?
Ebben a pillanatban eszembe jutott, hogy tegnap mennyire magányosnak éreztem magam, mikor megláttam azt az aranyos lányt vele.
Ő vajon most ugyanígy érezhet? Mint tegnap én? Nem. Kizárt.
- Nem vagyok féltékeny. - dünnyögte, a kabát cipzárját egészen a szájáig felhúzva. - Csak legszívesebben mindenki tudtára akarnám hozni, hogy te az enyém vagy. - próbált valami érthetőt is kovácsolni a helyzetből, hogy ne tűnjön úgy, hogy éppen majd szét marja a féltékenység.
- Ez nem igazán megvalósítható. - lágyulnak meg az arcvonásaim.
- Tudom. Ajvé'...
- Viszont nézd a jó oldalát! - fogtam meg mindkét kezemmel az arcát, hogy lehetőleg magam felé fordítsam. - Megvalósíthatjuk a Rómeó és Júliát!
Erre a kijelentésemre már jóval nagyobb vigyor jelent meg rajta.
- Igaz. Pontosan olyan szőke vagy, mint Júlia. Agyilag is. - nevetett fel.
- Hé! Azzal, hogy megölném magamat érted, csak a hűségemet bizonygatom feléd. - tiltakoztam.
- Oh, talán tévedtem volna? Mikor olvastál te Shakespeare-t? - utalt lustaságomra.
Igaz. Hogyha könyvet veszek a kezembe, az is csak akkor történik meg, ha nagyon muszáj. Magyarán évente.
- Kiskoromban imádtam a drámákat, csak hogy legyen mit kifogásolnod! - tettem keresztbe a kezem, ellentmondást nem tűrően.
- Akkor mégiscsak igazam volt. A mostani éned még mindig szőke. - gúnyolódott még mindig.
- Csak úgy halkan megjegyezném, hogy Rómeó is megölte magát a szerelméért!
- De a való életben nem gyilkolászunk, hanem más módon fejezzük ki, hogyha valakit szeretünk. - próbált okosabbnak látszani, de én még a látszatot is átlátom. Ez nem nagy trükk.
- Csak te még arra sem vagy képes. - szegtem fel hiún a fejem.
- Fogadunk? - mondta perverz hangszínben, miközben pár lépéssel közelebb jött hozzám.
Az első, ami gondolataim tengerében megjelent a "Fogadás" szóra az az a nap volt, amikor minden elkezdődött. Az a meccs, ami kis híján felborította a sulis életem egyensúlyát és minden követ megmozgatott. Eleinte a rossz irányba, de végül minden szál kisimult, és a dolgok is a jó irányba terelődtek.
- Tudod jól, hogy én veled többet nem fogadok... - mondtam, de mégis ellenkezés nélkül hagytam, hogy megcsókoljon, annak ellenére, hogy még az iskola előtt álltunk. Bárki láthat, bárki észrevehet, ami egy újabb lavinát indítana el a suliban.
- Még az iskolában vagyunk. - mondtam halkan, a szájába duruzsolva, mikor még nem hajolt el egészen.
Erre a kijelentésre megfogott, majd egy méterrel arrébb pakolt.
- Most már nem vagyunk az iskolában. - mondta, majd újból megcsókolt.
Követelőző, modortalan, túlságosan is őszinte, és eléggé perverz. Semmi jó tulajdonsága nincs a tanulmányi eredményein és a jóképűségén kívül. Én mégis szeretem.








- Hova megyünk már? - akadékoskodok sokadjára is.
Tudom, hogy türelmetlen vagyok. De az már nagyon  is nonszensz, hogy egészen a város széléig ki kell hurcolni, hogy annak a "fontos valakinek" bemutasson. Mégis ki lehet az illető?
- Már hamarosan ott vagyunk. - mosolyog hátra, féloldalt, hisz ő vezet. Fogja a kezem, mint a jó gazdi, aki tanítani próbálja a kutyáját.
Az utcák mind üresek, és a környék fáin is csak néhol-néhol csüng le egy száraz falevél. Már-már ijesztő is lenne, ha ez a biztonságos kéz nem vezetne bőszen, a lehető leggyorsabban, hogy ne kelljen olyan sokáig néznem az elém tárult szörnyűséget.
- Ne akard, hogy minden öt másodpercben kérdezgessem, hogy:"Ott vagyunk már?" És mindezt a lehető legidegesítőbb, legnyálasabb hangomon. - fenyegetem meg, ezzel is siettetve.
- Ha meg mered ezt tenni, menten itt hagylak. - vág vissza, viszont az ő fenyegetése sokkal frappánsabb ebben a pillanatban.
Nem is kellett több jelzés arra, hogy kifejezze, ő igenis igyekszik minél hamarabb a kívánt helyhez cipelni, és igyekszik ezt minél kulturáltabb módon megtenni. Csak mivel én ezt a lovagiasságot értékelem, ezért kussoljak. Egyértelmű.
Utunk egyszer csak emelkedni kezd, szó szerint. Ahogyan az apró domb magaslatára hágunk, a házak is eltűnnek mellettünk, a fák viszont sokasodnak. A főút, ahol a kocsik nagyja jár, elkanyarodik, ami csak egyet jelentett számomra. A város végébe értünk.
Ez a pedofilok meghitt találkozó helye, hisz nincs is romantikusabb, mint egy koszos bokorban, legtávolabb a várostól, ahol senki sem zavarhat, és senki nem hallja a sikolyodat. Ebben a pillanatban ez jutott az eszembe, pedig tudom, hogy Rob semmi ilyesmire nem készül.
- Ott vagyunk már? - kérdeztem halkan, és nem, nem vettem elő a nyálas, cicababa hangomat.
- Igen. - mondta könnyedén.
Apró vaskerítés keresztezte utunkat, ami alapból fekete lett volna, de már pattogzott le róla a festék, és pár helyen már a rozsda is belelte.
- Rob... - nyekkenek meg, hisz több nem fér ki a számon.
Ahogyan az első gyertyát meglátom, amit az összes többi követ, tudatosul bennem, hogy mégis milyen helyen vagyunk. Hisz ismerős lehetett már az út, csak mi sose sétálva tettük meg. Anyával gyakran látogattuk a mama miatt a közeli temetőt, de amióta apa nincs velünk, és Taylor átvette a családfő szerepét, nem méltóztattunk ide belépni.
A nagy, díszes, matt fekete kaput már jócskán benőtte a borostyán, amióta utoljára voltam itt. Ami eléggé régen volt.
Volt pár új, díszes sírkő, a legtöbbje viszont már eléggé régi gyártmány volt, akiket már elhanyagoltak, és egyre csak arra várnak, hogy valaki meglátogassa őket. A mécsesek is bőszen világítottak, utat és világosságot adva nekünk. Az ilyen helyeket szeretem elkerülni, ha már sötétedik.
Ujjaimat erősebben kulcsoltam Rob ujjai köré. Ezt valószínűleg ő is megérezte, hisz egy kicsiny szorítással ő is jelezte, hogy "Semmi baj, én itt vagyok". Vagyis, én legalábbis ezt érzékeltem, ami épp elég volt ahhoz, hogy megnyugodhassak.
Pompás ellentétpárt mutattak a régi, kopott sírkövek, amiket a színes virágok és a gyertyák úgy világítottak ki, emelték ki, mintha valami szép emlékmű lenne.
Egyre jobban beljebb érünk, és egyre több lelket hagyunk magunk mögött, és kezdek rájönni, hogy itt pár öreg nénin kívül teljesen egyedül vagyunk. Kettesben.
Az egyik befordulónál megállt, ezzel engem is megállásra késztetve. Rob pontosan egy sírkő felé fordult, így én is tudtam, hogy "ki" felé forduljak.
- Anya. Bemutatom a barátnőmet, Bess Russelt. - fordult felém nagy mosollyal.
Ledermedt testtel, döbbent arccal álltam a sírkő előtt. Mozdulni sem bírtam, nemhogy még megszólalni. Hisz gondolom nem hiába néz felém Rob, ő is vár tőlem valami reakciót.
Az előbb azt mondta, hogy "Anya"?
- Bess Russel vagyok, örvendek a találkozásnak. - egy apróbb fejbiccentéssel adtam tiszteletet.
- Anya, remélem felkészültél, mert nagy valószínűséggel ő lesz  feleségem is. - nevetett fel mellettem Rob nagy vigyorral.
- Hé! - rivalltam a mellettem állóra, szerintem jogosan. Az elengedhetetlen vörös árnyalat az arcomon sem maradhatott el egy ilyen beszólás után. - Ennyire előre még ne tervezzél. - dünnyögtem. Rob válaszképp csak felnevetett.
Hangosak voltunk. Pontosabban, az egész temető tőlünk visszhangzott. A nénik rosszalló pillantása vetett véget az "örömnek".
Rob nagy mosollyal vett elő egy szál rózsát a táskájából. Vörös volt, zöld, és élettel teli. Míg a többi rózsa, ami a földön hevert, már hervadt volt, vagy barna és száraz. A hervadt virágkupac tetejére tette az élénk színű növényt, majd újból mellém lépett.
- Nem gondoltam volna, hogy... - kezdtem bele a mondandómba, de elhallgattatott.
- Nem akarom, hogy sajnálj. Sajnálattal nem megyek semmire. És anya sem jön vissza. - mondta, túlságosan is nagy nyugalommal.
Nagyot sóhajtottam, majd a tekintetemet a földre szegeztem.
Önző vagyok. Önző vagyok, mert egész végig azt hittem, hogy csak én éltem át sérelmeket. Csak én szenvedtem. Csak velem történhet borzalom, ami átvészelve erősebb lettem. Pedig ez nem igaz. Gyenge vagyok. Rob sokkal erősebb nálam, hisz még ilyenkor is tud mosolyogni, és nevetni.
Próbáltam visszaszorítani az előtörő cseppeket, de egy idő után már nem sikerült. Az első és a második még észrevehetetlenül gördült le az arcomon, de a negyedik és a harmadik után már láthatóan nedves volt az arcom. Rob döbbenten nézett rám.
- Te sírsz?! - akadt ki.
- Már hogyne sírnék?! Idióta! - bokszoltam, lehetőleg erősen a mellkasába.
- Hé! - próbálta megfogni a vállamat, hogy ne tomboljak, de nem sikerült neki.
- Mi a francért nem mondtad korábban?!!
- Nem akartam, hogy saj...
- Mi a faszért kellett egyedül hordoznod ezt a terhet a szíveden? - görnyedtem össze, púpos háttal. - Miért nem osztottad meg velem korábban? Miért kellett...ezt... - a mondat végét már nem tudtam érthetően elmondani, hisz a gát megrepedt, és könnycseppek hada lepte el az arcomat.
- Miért...
Nem tudtam mit érezzek. Teljesen összezavarodtam. Mégis, az ismerős és biztonságot nyújtó karok újból megjelentek körülöttem, hogy a helyes útra térítsenek.
- Ne sírj. - simította el az arcomon lévő cseppeket. - Mosolyogj.
Neki könnyű ezeket a szavakat kiejtenie.
- Megígértem, hogy bemutatlak minden családtagomnak. Megtörtént. - suttogta a fülembe, az ölelés közepette.
Hangjától megremegtem, és még jobban a vállába fúrtam az arcomat.
- Remélem megismerhetem majd a te családodat is. - ölelt szorosabban magához.
Miért sírok? Mostanában túlságosan érzékeny vagyok. Mindenen sírok. Bár ennyire fulladásos, könnyes halált még nem éltem át, mint most.
Pár percig még álltunk a sír előtt némán, míg én zokogtam. De még akkor is könnyeztem, mikor Rob a kezünket összekulcsolva hazafelé vezetett. Lehajtva a fejemet, követtem őt, remélve, hogy az emberek nem hallják meg a szipogásomat, és nem látják meg a könnyes arcomat.