19. fejezet

Háború

Az eső kopogó hangjára ébredtem, ahogy a cseppek verték az ablak üvegét.  Pár nyújtózkodás és grimaszvágás után méltóztattam fölülni az ágyon lehetőleg úgy, hogy ne essek vissza az előbbi fekvő állapotba. Kíváncsian néztem szét az ágyon, de hiába. Momo már valahol lent lehetett, valamelyik kanapé alatt, mivel, hogy ő fél az esőtől az hót ziher. A cicás mamuszomba belelépve keltem föl az ágyból. Rögtön meg is borzongtam, hisz ahogy elhagytam a meleg fedezéket fura volt rögtön kilépni a normális hőmérsékletre.
Idegesítő lassúsággal csoszogtam végig a fenti folyosón, amíg meg nem álltam Gary szobája előtt. Résnyire nyitva volt az ajtó, így bekukkantottam.
Tippelnem se kellett volna. Persze, hogy alszik. Akkor… fizessük vissza neki a tegnapi cselszövését, amikor ugyanis galád módon bevedelte az utolsó doboz tejet. Ami engem illetett volna, hisz az azelőttit is ő itta meg.
Még az ajtó nyikorgása sem verte föl álmából, ahogy beléptem. Lassan az ágya mellé sétáltam, és a feje mellé guggoltam, hogy vele egy szinten legyek.
- Jó reggelt a gerincednek. – suttogtam.
Erre persze kinyílt a csipája, de már túl késő volt.
Teljes erőmből a hátára ugrottam úgy, hogy rendesen még hallani is lehetett, ahogy reccsent. Ezt követte Gary ordítása és persze a visszavonulásom, mert nem szívesen lennék itthon, mikor Gary felkel. Az pedig az ébredés utáni fél órában következhet be. Egyszóval villámgyorsan adtam a macskának enni, aki most kivételesen a tévé alatt gubbasztott és minden egyes dörgés hallatára összerezzent. Még a tükör előtti teendőimet is sikerült alig 10 perc alatt elvégeznem, majd egy gyors kabátkeresés után már itthon sem voltam.
A surranóm persze az első öt lépésnél elázott a mérhetetlen nagy pocsolyák miatt. Mikor kezdett el így esni az eső? Ahogy az esőcseppek pattogtak a kék koponyás esernyőn, ezzel egy ritmusban lépdeltem pocsolyáról pocsolyára, ezzel egy kész zenekart alkotva. Heh.
Még ilyen szar időben is ilyen kreatív vagyok? Vagy alapból ilyen idióta és még erőlködnöm se kell.
Abby-t persze már 100 méterről is ki lehetett szúrni, ahogy integet. De nem csak ezzel a figyelem felkeltő mozdulataival, hanem egyszerűen a kisugárzása is fényes volt. A tegnapi ellentéte.
- Szia… - nyöszörögtem álmosan, amint mellé értem.
- Sziaaa! – üvöltött a fülembe, ahogy a nyakamba borult.
- Mesélj csak. – mosolyodtam el. Hisz Abby csak akkor ilyen boldog, ha…
- Ne tudd meg! – sejtettem. – Daren, úgy lekoptatta az ex barátnőjét, hogy még én is kidülledt szemekkel néztem, hogy mégis mi a franc folyik itt. – áradozott, és mutogatott.
- Hűha. Valakinek beindult az esélymérője? – kuncogok fel, ahogy a vállába bökök.
Erre felnevet, de látszik rajta, hogy zavarban van.
- És… - kezdene bele, de kezét az arcára teszi, zavarában.
- És? – ösztökölöm. Aranyos, mikor zavarban van. Csak nekem lenne ilyen szar kedvem esős időben?
- Elhívott randira, szombat estére. – visított fel.
Fülemet befogva próbáltam tompítani a hang erőhatását, de még így is csekély esélyt értem csak el. Cseng a fülem…
- Kukucska meg pornó? – nevetek fel.
- Idióta! – próbált félrelökni az esernyőjével.
Bosszúból én is visszaütöttem az esernyővel, így konkrétan egy esernyő párbaj alakult ki köztünk. Csak egy normális út a suli felé…
- Neked pasiügyben valaki? – kérdezte kíváncsian, már a suli kapuja előtt.
- Most már mindenki ezzel zaklat? – fordulok oldalra, hogy az enyhe pírt palástoljam.
- Tudtam, hogy van valakid! – kiált fel örömében. Le kell, hogy romboljam ezt az örömöt.
- Nem, nincs. – jelentem ki határozottan. – És a közeljövőben se számítsz ilyen tragédiára.
Válaszomon kicsit meghökken.
- De hát… a szerelem jó dolog. – mondja cuki hangon, ártatlan szemekkel, egy ötéves szintjére leereszkedve.
- Neked. Nekem nem. – mondom, miközben az alattam lévő pocsolyák zavaros vízfelszínét vizslatom. Olyan…érdekes.

A suli udvaron persze nem áll senki. Csak pár diák lézeng, és beszélget. Esőben és hidegben persze senkinek nincs kedve kint gubbasztani, mint a verebek.
Így Abby-vel mi is felcsörtetünk a lépcsőn, a szekrények elé.
- Ah! Győzelem! – tartom a kezemben a teljesen kifordított dunnakabátot, amit végre sikerült leküzdenem magamról.
Abby csak felnevet, és a vállára teszi a táskáját. Hogy tud valaki ilyen gyorsan öltözni?
A surranómra lenézve, kicsit elszomorított a látvány. Tocsogott benne a lábam. Muszáj leszek az edző cipőmet felvennem, míg ez meg nem szárad..
A kabátot hanyagul, összegyűrve behajítottam a szekrénybe, a cipőt viszont feltettem a polcra, had száradjon. Sikeres cipőváltás után végre megindulhattunk a termünk felé. Nehéz dolgunk valahogy sosem volt, hogy melyik teremben kezdünk, hisz majdnem az egész suliban a mi osztályunknak a hangját lehet csak hallani. A tömeghangokból kitűnik Aaron nyöszörgő hangja és David különleges nevetési rohama.
Amint belépünk a terembe, már meg sem lepődök a földön fekvő és röhögő David-en. Csak nyugodtan helyet foglaltam az ablak mellett, pont Aaron mögött.
Persze rögtön észre is vette a jelenlétem, így akcióba is lendült.
- Jó reggelt, cica. – vette birtokba az egyik hajtincsem.
- Hozzámérsz, leütlek. – morgok rá.
Vette az adást, mosolyogva bár, de megadta magát.
- Nem is akarom tudni, hogy mi történt. – biccentek a fejemmel a földön fekvő társaságra. Sosem túl idős a gyerek ahhoz, hogy „kicsi a rakás”-t játsszon.
- David felállt az egyik székre, szörfölést imitálva, de hátraesett, pont a tanári asztalra. – jelentette be a reggel legfontosabb hírét.
- Meglepődjek? – kérdezek hátra.
- Nem szükséges. – jön is rögtön a válasz.
Az üvöltés valahogy rögtön elhallgat, ahogy a fizika tanár belép a terembe. Tényleg! Fizika témazárót írunk az első órában… Banyek…

Hat óra szenvedés. A hat óra szenvedést egy kapitányi edzés követi. Azt pedig egy hip-hop edzés. Mondhatom, hogy ez a leghosszabb napom a héten?
Éppen a folyosón tartottam a szekrények felé, mikor kinéztem az ablakokon. Tudni illik az iskolámnak a fala, szinte csak ablakokból áll, mint minden normális iskolának.
A nagy pályán két fél veszekedett, vagyis úgy tűnt, hogy veszekedett. Amit közelebb léptem az ablakokhoz, megláttam Anniet, ahogy az egyik focis fiút löki arrébb, erőszakosan.
- Mi a franc folyik ott? – suttogtam magamnak.
Majd mikor a fiú is visszalökött, már egyből tudtam, hogy baj van.
Első szabály, Annie-t senki ne üsse meg, mert ötszörösen adja vissza.
Hihetetlen gyorsasággal kezdtem el szaladni a kinti pálya felé. 

Bónusz fejezet [10 ezres mérföldkő]

Pocky + Macska = Rob (?!)

*Rob szemszöge*

- Mit akarsz? – nézett rám a szöszke hidegen.
Unott pillantásokkal pásztáztam. Hmm… Imádom a dühtől vörös arcát, vagy amikor idegesen nekem esik. Egyszerűen tökéletes. Próbálom vigyoromat visszafogni, palástolni, hogy ne vegye gúnyolódásnak. Most épp más a célom vele…
- Már el is felejtetted? – kérdezem meg a nyilvánvalót.
- Mégis mit? – kérdez vissza erőszakosan. Az a jól megszokott magabiztos hanglejtés. Másokkal erőszakos, velem még inkább. De látni majd a meggyötört és kipirult arcát, minden egyes fáradozást megér.
Fogalmam sincs, hogy mióta kezdtem el hozzá vonzódni. Pedig mindig is utáltam, főleg a Bess fajta lányokat. De azon a napon. Átláttam rajta.
- A meccs. Elhalasztottuk. – villantok egy szívdöglesztő mosolyt. Hátha sikerül megolvasztanom ezt a jéghideg szívet.
- Bocs töki, de táncedzésem lesz. – veregeti meg a vállam, látszólag megkönnyebbülve, hogy nem kell több időt velem töltenie.
Könnyedén távolítja el a kezem az útból, amivel eddig támaszkodtam, de én is ugyanúgy könnyedén elé lépek. Hiún szegem föl a fejem.
Nem akarom, hogy elmenjen. Mikor már itt van az esély az orrom előtt. Kizárt, hogy elszalasszam.
A lelkem mélyéből csalódottság szivárog fel, ahogy a következő mondatomat intézem felé:
- Na, mi az? Ennyire nem akarsz győzni? – próbálom csalogatni, hátha maradásra késztetem. Emellé villantok még egy bátorító vigyort is, hogy a csalódott pillantásaimat leplezzem.
- Ennyivel nem baszod fel az idegeimet, ha erre célzol. – mosolyog ő is. Szuper, bekapta a csalit. Most már csak párszor kell megjutalmaznom, megvakargatnom a fülét, ahogy a kiskutyának szokás, és végre magamhoz szelídíthetem.
- Nekem egészen más a célom, de az nem tetszene. – hajolok egyre közelebb az arcához, ahogy próbál távolodni.
Az-az ijedt arckifejezés. Miért érzek fájdalmat? Ennyire nem szeretne a közelemben lenni?
Rendben, megkíméllek. De csak egy kis időre.
Villantok egy eszelős vigyort, majd kihajolok az arcából. Az a meleg szuszogása…émelyítő.
- Akkor? – kérdez vissza egy kis idő múlva. Ilyen hamar észhez tértél volna? Az előbbi pirult arcod nekem egészen mást sugallt.
- Akkor? – teszem én is az idiótát, ezzel is húzva az agyát. De leginkább az időt.
- Meccsezünk? – teszi az „i”-re a pontot idegesen. Ennyitől ideges lenne? Imádom azt az aranyosan ideges pofiját…kicsit feszegetem még a határait.
- Nem táncedzésed lenne? – kérdezem egy magabiztos vigyor keretében.
- Nem mindegy? Már úgyis lekéstem a buszom. – szegi föl hiún az orrát, hogy zavartsága ne látszódjon. Átlátok rajtad szöszi, előttem nem tudod elrejteni a nyilvánvalót. Profibb vagyok én annál.
Szám még nagyobb mosoly húzódik, ahogy magabiztosan lépek vissza a tornaterembe. Főnyeremény. Ezen a napon megkaplak, bármi áron. Soha többé nem engedlek el, és a saját ízlésemre foglak idomítani. Kiskutya…
- Egyezzünk meg… - állok meg a pálya közepén, laza, zsebre dugott kezekkel.
- Én veled nem egyezzek meg… - fintorog, mint aki citromba harapott. Itt az alkalom, most már nem ijeszthetem el.
-  Nyugi, ennek te is örülni fogsz. – vetem föl csalódott mosollyal. Miért fél tőlem? – Ha én győzök, lehet egy kívánságom. – magyarázom el a szabályokat.
Őt akarom. Mindenáron őt akarom.
- Ha pedig én nyerek, én kérek tőled valamit. – veti föl a dolog rá eső részét. Gondolom háziírás vagy egyéb dolgokra gondol, amilyen lusta és IQ szinten alacsony. Ha te azt tudnád, hogy ennél mennyivel nagyobb a tét…
- Megegyeztünk. – nyújtom a kezem a kézfogásra, amivel megkötjük a kettőnk közti egyességet. Bátran fogadja el a kézfogást. Ennyire felbátorodtunk volna? Ne legyél ennyire elszállva magadtól Bess Russel…

A játékszabályokat szándékosan nem magyarázom el, hisz felesleges. Ő már gyerekkora óta focizik, ahogy 

én is akkor meg minek? A pálya két végébe állunk.
Nyögök valami „rajt” féleséget, és mind a ketten futásnak iramodunk. A cél a labda.
Neki. De nekem más a célom. Ő.
Nagyobb tempóra kapcsolok, így ügyesen meg is szerzem a labdát, éppen előtte. Nem kell mondanom, nyár óta a gyorsaságra edzek, és a kapitányi edzéseken is a gyorsaság és az állóképesség fejlesztésére hajtok.
Próbálok cselezni, de a kis szöszi keményen próbálkozik, és meg is szerzi a labdát.
Nem hagyhatom elveszni a reményt! Őt!
Előtte termek, még hamarabb is mint reméltem. Szememben a győzelem tüze ég. Kell nekem. Nekem csak is ő kell. Nem tudok tovább várni.
Amilyen figyelmetlen egy óvatlan pillanatban már nálam is a labda és az ellenséges kapu felé haladok. Az első gól. És egyben az első lépés is felé. Az állás 1:0.
- Hehee~ - nyújtom ki rá a nyelvem szórakozottan, felbátorodva. Átvettem a játék fölött a vezetést. Biztos vagyok a győzelmemben.
- Lesz ez még úgy se. – mosolyog lihegve. Ilyen hamar elfáradt volna? Bár, be kell valljam engem is alaposan leizzasztott a szőkeség.
Éppen mellettem fut el, ahogy a labda után megy. Egy újabb menet. A játék igazából még csak most kezdődik el. Imádom azokat a gyönyörű kék szemeket, főleg amikor csillognak a győzni akarástól. Hogy lehet valakit ennyire kívánni?

2:2. Nálam a labda. Muszáj belőnöm, különben álmaim nagy lehetőségét szalasztom el. Ő is fáradt, és én is az vagyok. Arról nem is beszélve, hogy mennyiszer csörgött a szőke picsa mobilja, ezzel megzavarva a játék menetét. Lassan elé kocogok, és hideg tekintettel nézek a szemébe. Muszáj…győznöm.
Egy óvatlan pillanatban gyorsulok fel, ezzel őt is kikerülve. Nem számított a hirtelen sebességváltozásra, de ennek ellenére hamar beér. Egy határozott rúgással invitálom a labdát a háló felé, majdnem a pálya közepéről. Túl korán rúgtam el, tudom. De nincs más választásom, hogy megkaphassam azt, amit szeretnék.
Megkönnyebbült sóhaj hagyja el a számat, ahogyan megfordulok. Elég jól ismerem már a határaimat ahhoz, hogy tudjam, a labda hálót fog érni.
Bess derült arca fokozatosan hervad le, ahogy visszhangzik a labda hangja, és súrolja a hálót.
- A kurva életbe… - nyöszörgi, és a földre rogy.
Hisztis picsa. De ezt szeretem benne. Nem tud veszteni, vagyis még nem tapasztalta meg a vesztés ízét. Pedig anélkül nem tud fejlődni.
Muszáj megvigasztalnom, esetleg felvidítanom egy kicsit, hogy a vágyam végleg beteljesüljön. Komótosan lépkedek felé, ahogyan a kezemmel egy könnyed mozdulattal törlöm le az arcomon eddig összegyűlt izzadtságcseppeket.
- Ne légy így letörve, édes. – teszem a kezem a vállára vigasztalásképp. Nem löki el, nem is távolodik el. Ez jó jel.
- Te könnyen beszélsz. – szegezi rám hisztis tekintetét. Ez a tekintet…mosolygásra késztet. – Most örülsz mi? – teszi fel az alapvető kérdést.
Igen is meg nem is. Amiért letörtnek látszol, annak persze nem örülök, de ennél most más sokkal fontosabb. Amit eddig senkinek nem mertem bevallani, hisz tudom, hogy elítélnének és megaláznának. Az eddig kialakult rajongótáborom feloszlana és ellenem indítana hadjáratot. Jason is otthagyna a picsába, pedig ő viszonylag jóba van a B-sekkel. A hírnevem robbanásszerűen süllyedne el a béka feneke alá, és tovább. Utálom az ilyen embereket és utálom ezt az iskolát. De muszáj alkalmazkodnom.
- Ami azt illeti, igen. – válaszolok egy nagyobb hatásszünet után. Unottan vállat vonok. – Most végre teljesítheted az egyik kívánságomat. – hessegetem félre a negatív gondolatokat, hogy újra rá koncentrálhassak. Arcomra újabb mosoly ül ki.
- És..mi lenne az? – kérdez vissza tétovázva. A mai nap kedvenc kérdése.
Nem válaszolok, hisz nincs értelme elriasztani, csak a legperverzebb szándékaim szerint vigyorodok el.
A derekánál fogva húzom magamhoz, amit ez elképedt szempár követ. Meglepődött volna? Ennyire nem számított volna rá? Ez kicsit fáj…
Még a meglepettség ámulatában van, ezért arra sem reagál, mikor gyengéden hátradöntöm, és fölé kúszok. Innen már nincs visszaút. Kicsit kezd magához térni idomított szöszkém, mivel köldökig pirul, ahogy kezdek közelíteni az arcához.
- Te-Te most mit csinálsz? – mocorog, kapálózik, próbál szabadulni, semmi sikerrel. Most enyém a vezető szerep.
- Nem látszik? Épp beteljesítem a kívánságom. – vigyorodok el, és „jutalomfalat” gyanánt végigsimítok az arcán. Arányos, selymes, fehér bőre van. A kedvencem.
Szemével a kiutat keresi, de minden próbálkozása a menekülésre fuccsba merül.
Az arcához hajolok, annyira, hogy érzem a monoton szuszogását. Ideges. A nyakához hajolok.
- Ne…kérlek hagyd abba! – nyöszörög alattam, meggyötört és kipirult arccal. Ez valami álom? Vagy tényleg Bess Russel-t a balhé és a forrófejűség királynőjét sikerült levennem a lábáról csupán a jelenlétemmel. Zseni vagyok.
Intenzívebben mocorogni kezd, de erősebb vagyok nála, így könnyűszerrel lefogom.
A nyaka íve vonalán végignyalok. Még az illata is arra késztet, hogy folytassam. Megnyalom a szám szélét, majd rácuppanok a selymes és fehér bőrre.
- Ne…kérlek. – nyöszörög még mindig. Tudod, édes, egy ilyen helyzetben a beleértés a megfelelő megoldás, mivel úgysem fogok rád hallgatni. Főleg nem ilyen állapotban.
Mikor már rendesen kiszívtam az adott felületet, még utoljára végignyalok a nyakán. Lila. Nagyszerű.
Elégedetten vigyorodok el. Most már mindenki tudhatja, hogy ő már foglalt. Csak az enyém, és az enyém is marad.
- Eleget tettem már a kéréseidnek? – nyöszörög. A tekintete hideg, de az arca pipacspiros. Erről a tekintetről álmodoztam végig.
- Még nem. –adom meg az egyszerű választ és az ajkai után kapok, mielőtt még bármit is reagálhatna.
Nyelvemmel próbálok utat törni a szájába, amit meglepetten tapasztalom, hogy enged. Táncra hívom a nyelvét, és a felkérést el is fogadja. Olykor-olykor beleharapok az ajkaiba, mire felszisszen. Megolvasztottam a jeget. Most már csak az ízlésem szerint kell kifaragnom a modorát, és tökéletes lesz.
Homlokomat az ő homlokának támasztom, mikor levegőhiánytól kipirosodva válunk el. De úgy látszik neki még nem volt elég, hisz az ajkaim után kap, és ő kezdeményezi a nyelvcsatát. Persze nem utasítom el, viszont eléggé meglep a reakciója.
- Te meg mégis milyen tanulmányi úton vagy? – kérdezem vigyorogva, mikor eltolom magamtól.
Pihegve fekszünk a tornaterem közepén.
- Próbálom megfejteni, hogy milyen ízű a szád. – mondja a lehető legnyugodtabban. De tudom, hogy nem az. Hisz egy ilyen menet után ki lenne az? Még az én mellkasom is hallhatóan dübörög.
Elmosolyodok, és előveszem a zsebéből a kedvenc édességét. A málnás pocky-t.
- Pockyyyy! – kiált fel örömében.
- Bizony. – válaszolok vigyorogva. Annyira kislány tud lenni. Másoknak játssza a nagymenőt, de a leterítéséhez csak én és egy csomag málnás pocky szükséges.
- De honnan tudtad? – teszi föl az újabb vallató jellegű kérdését.
- Elég annyit tudod, hogy volt időm nyomozni utánad. – mondom büszkén. Oh, hogy mennyi időm volt. Viszont kihallgatni azt a sok borzasztó lányos beszélgetést… Azt hittem ott halok meg helyben. Már értem ezt a matematikai egyenletet: Lányok=pletyka. De azért sikerült pár fontos infót kicsikarni ezekből a csevejekből, valamint a bátyából, akivel mellesleg jóba vagyok.
Belemarkolok a doboz tartalmába, és a felét a kezébe nyomom. A jól megérdemelt „jutalomfalat”.
Én bekapok egy pálcikát, ő viszont legnagyobb meglepetésemre nem kezdi el majszolni, hanem inkább elteszi a zsebébe.
- Akkor te most… - kezdi el a beszélgetést. Nem várom meg, hogy végigmondja, hisz számítottam erre a kérdésre, illetve reakcióra.
- Igen. – vágom rá.
- Azt sem tudod mit akartam mondani, idióta! – olt le azonnal. De forrófejű lett valaki hirtelen. Lehűtselek?
- Csak sejtem. – mondom sejtelmes mosolyt villantva, amint közelebb hajolok hozzá.
Felfogó képessége viszont most sokkal gyorsabb, mint az előbb így még idő előtt elugrik az akcióm elől. Kár…
- Na, ácsi! Te nem is félsz, hogy elmondom bárkinek is? – fenyeget meg. Édes. Próbál sarokba szorítani. Természetesen erre a reakcióra is számítottam, így nem vagyok meglepve. Jobban ismerlek, mint hinnéd.
- Ha elmondod, elmondom mindenkinek, hogy vesztettél ellenem fociban. Melyik a jobb, édes? – térek a tárgyra, mire a bizakodó vigyora lehervad az arcáról. Utál veszteni, és igen lelombozná a hírnevét az, hogy pont ellenem vesztett. Nekem annál jobb lenne.
- Szemét vagy! – vágja be a műhisztit. Közben folyamatosan a vállamat bökdösi. Idegesít, főleg az, hogy itt nyávog a fülembe.
- Ez az élet, édes. Viszont lenne még valami… - derengek el. Hisz az egyesség rám eső részét még nem is említettük.
- Nem! – vágja rá rögtön. Kár… ebben a helyzetben pont nem te döntesz.
- Minden este hazakísérlek, és a péntek délutánokat nálam töltjük. – könyökölök az ölembe, előtte ülve, miközben mosolygok. Pontosan jól tudom, hogy a mosolyom megszédíti a lányokat. E felől ő sem kivétel.
- Még mit nem! – ellenkezik határozottan, kezeit keresztbe téve. Megfogom az egyik kezét, ezzel kicsit közelebb húzva magamhoz. Közvetlenül az arcába suttogok.
- Ennyire szeretnéd, hogy kitudódjon? – kérdezem, ezzel zsarolva őt. A válasz már úgyis egyértelmű.
- Jó. – mormogja az orra alatt. Ez a beszéd.
Magabiztosan vigyorodok el. Enyém vagy. Hiába próbálsz mostantól ellenkezni, magamhoz láncollak és végül akaratlanul is belém fogsz szeretni. Elérem, hogy belém szeress. És ha ez megtörténik, soha nem engedlek el… Nem engedem, hogy bárki másé légy.

18. fejezet

Fekete felhők

- Tom? Mit keresel itt? – nézek az illetőre hitetlenkedve. Suli után általában rögtön hazaszalad, hogy minél kevesebb időt töltsön iskolába, ezért jelenléte nem kicsit meglepett.
- Megnézem az edzésed, baj lenne? – kérdezi ártatlan mosollyal. Rossz előérzetem van.
- Nem, dehogy. – mondom furcsa arckifejezéssel, de nem foglalkozok többet a dologgal. így sem egy fiú szokott ülni a lelátón edzés közben, de leggyakrabban inkább Annie-n és Jamie-n legeltetik a szemüket.
Beálltam a tornasorba, majd pár kör futás és bemelegítés után az edző két csapatra osztott minket, és meccseztünk egész edzésen. Marha izgalmas, mondhatom. De azért a semminél jobb. Imádom a focit, nem is tagadom, hisz ezen a sporton nőttem fel. Kiskoromban nagyon sokat játszottam apával…apával…
Ez az érzés. Tom egész edzésen engem bámult. Mit akar ezzel elérni? Remélem nem fog hazakísérni, mert akkor Rob…
Baszki! Rob! Tudja, hogy mikor van vége az edzésnek, és rögtön elém jön! Ajánlom Tommykának, hogy ne várjon meg, mert azonnal kitekerem önmagából.
Persze az a csapat nyer, amibe én vagyok beosztva, ez már természetes. Ahogyan az is, hogy az utolsó másodpercekben én lövöm be a győztes gólt. Minő meglepetés.
A lelátó lassan kiürül. A kanos felsőévesek, akik kivannak éhezve Annie-re meg Jamie-re mind elhagyják a tornatermet, és gondolom hazaindulnak kockulni. Egyedül Tommy baktat lassabban, mint mások. Bevárom, hogy tudjak vele beszélni pár szót.
- Na? Milyen voltam? Gondolom tökéletes! – húzom ki magam büszkén, ahogy mellém ér. Ha már itt van, ki ne hagyjuk önmagunk mártírozását sem!
- Te voltál a legkirályabb. – mondja vigyorogva. – Hazakísérlek, ha akarod. Útközben megállhatnánk a grillesnél. – bök oldalba szórakozottan.
- Ajvé… Tudod, Tom. – kezdek bele a magyarázkodásba. – Nekem még lenne egy kis elintéznivalóm. – pillantok át a válla mögött, amint meglátok egy jól ismert alakot közeledni a folyosón.
- Akkor ez egy határozott nem. – mosolyog még mindig barátiasan. – Akkor máskor! – veszi búcsúzóra a dolgot, és már fordul is meg, hogy hazaindulhasson.
Nyöszörgök még valami „szia” félét, és gyorsan bespurizok az öltözőbe.
A lányoknál már ment is a szokásos témázgatás, sztorizgatás.
- Ezt figyeld, Bess! – ugrik Katie az arcomba kaján vigyorral. – Annie-nek pasija lett! – biccent a fejével az illető felé.
- Hagyjatok már! – borul szégyenkezve levetett ruháiba, hogy elrejtse zavarát.
- Nahát! Ki a szerencsés? – szállok be én is a pletykás körbe.
- Valami 20 éves hapi. Egyszer-kétszer már láttam, és kurvahelyes. – áradozik Jamie irigykedve.
- Hé! Én stoppoltam le előbb, és az enyém! – játssza meg magát a szőkeség, mint egy ötéves. Jamie csak egy unott szemforgatás vet be válaszul.
- De cuppanjatok már le rólam! Hisz Bessnek is van barátja... – nyöszörgi kényszeredetten.
Nekem kikerekednek a szemeim, a mondat hallatán, majd fokozatosan átváltanak ördögi szemekké. „Szóval belemártassz? Ezért még kapni fogsz!” pillantásokkal méregettem Annie-t, aki csak vihogva folytatta az öltözködést.
Persze nem kellet 10 másodperc se, hogy a lányok leragadjanak Annieről és engem kezdjenek el csócsálni.
- Én tudtam, hogy van valami köztetek Robbal! – ugrik nekem legelőször Tana, kíváncsi szemekkel.
- Álmodik a nyomor. Az a srác egy nyomorék. – mondom unott, kifejezéstelen arccal. Csak semmi érzelem…csak semmi érzelem!
- De azért csak a fél iskola szerelmes belé. – vigyorog kajánul Jamie.
És amúgy teljesen igaza van. Hisz Robnak tényleg helyes arca van, ráadásul még hozzájárul ehhez a szépen kidolgozott teste, és a szívdöglesztő mosolya. És a gyönyörű szemei. Pedig az arány rögtön a felére zuhanna, ha a lányok rájönnének a színjátékára, és megtudnák, hogy igazából milyen bunkó jellem rejtőzik, az angyali álca alatt.
- Kár, pedig cukik lennétek. – adja meg a végszót Katie, és ezzel egyidőben a vállára veszi a táskát.
Megvárja míg Christina beköti a sportcipőjét, és együtt lépnek ki az öltöző ajtaján.
Én látványosan lassan öltözök, amíg végül az utolsó csapattárs el nem hagyja az öltözőt, és zavartalanul léphetek Rob elé.
Lányok…ugye tudjátok, hogy a Robos kapcsolatomat csak ti közelítitek meg ilyen szemmel? Mindenki elítél mindenkit, ezért kell lepel alatt élnünk.

Egy göndörfürtös, pisze orrú fiatal baktat bús mosollyal a folyosón. Vissza lett utasítva, és bár bánatát a lánynak nem mutatja meg, csak magában őrli. Egy fekete buksi halad el mellette monoton léptekkel, egyenesen a tornaterem felé tartva. Viszonylag egy magasak, de mintha a göndörhajú kicsit magasabb lenne nála. Meglepett arccal fordul hátra.
- Hát te meg? – kérdezi kulturáltan. Még..kulturáltan.
- Beszélnem kell az edzőmmel. – áll meg a menésben, hogy tisztán hallja a fiú válaszát. – Közöd?
- De ma a lányoknak volt edzése… - visszhangzik a fiú válasza.
Csönd. A kínos csönd, amikor a göndörhajú elkezd tanakodni, és egy őrült ötlet ugrik a fejébe.
- Csak nem?... – kezdene bele, de nem tudja végigmondani. A fekete belefojtja a szót.
- Megismétlem, ha nem hallottad. Közöd? – fordul meg, ideges pillantásokkal pásztázva évfolyamtársát.
- Mi van közted és Bess között? – jön az újabb vallató jellegű kérdés.
A fiú válasz nélkül hagyja, unott arccal indul meg újból a tornaterem felé.
A göndör azonban nem hagyja ezt annyiban, pár lépést visszalép, hogy megfogja a vállát. Határozottan fordítja meg az illetőt,  hogy pontosan szembe legyen vele. A fekete állja a barna szúrós pillantásait.
- Kérdeztem valamit.
- Hallottam. Csak leszarom. – mondja unottan a fekete, két vállrándítás között.
A göndör szorosabban belemarkol a másik vállába, idegességében.
- Ha egy ujjal is hozzáérsz… vagy ha bántani mered…
- Nyugi van, hé! – emeli fel védekezően a kezeit a fekete. – Csak nem belezúgtál a szőke ribancba? – vigyorog kajánul. A barnahajú most lelepleződött.
Idegesen arrébb löki a feketét, majd megfordul és elviharzik.
- Ch. Barom… - morogja magában a fekete, de arca azonnal mosolyra derül, amint meglátja az ismerős szőke fejet a folyosó végén.

- Bessyke! – omlik a vállamra az idióta, szembetűnően nagy vigyorral a képén. Mi történt, hogy ilyen jó lett a kedve?
- Halkabban már baromállat. Még az iskolában vagyunk. – tolom el magamtól, megigazítva a válltáskámat. Viszont Rob nem úgy néz ki, mint akit az efféle dolgok nagyon érdekelnének, szó nélkül megfogja a kezem.
- Mondom, még az iskolában vagyunk. – vigyorgok, tele véres szándékokkal. Esküszöm, hogy kiherélem. Adjatok egy ollót!
- És? Már úgyis mindenki elment.
Én ebben nem lennék olyan biztos. A lányok valószínűleg még mindig az emeleten lehetnek, és pakolhatnak. Ha csak nem a takarítónők motoszkálását hallom.
Sikeresen kiérünk az iskolakapun is, minden feltűnés nélkül. A mai nap folyamán a lacsak valamennyire felolvadt, de a talaj még mindig sáros. Az egész környék sötét, csupán az elhaladó autók adnak valamennyi mesterséges fényt, az utcai lámpákról nem is beszélve. Sötét…
Szorosabban markolok Rob kezébe. Ő viszont elveszi a kezét, és ehelyett átkarol, így nagyobb biztonságérzetet adva. Megkönnyebbült sóhaj hagyja el a számat. Miért érzem magam biztonságban mellette?
- Aranyos vagy. – súgja a fülembe, amibe még bele is remegek. Vagy talán csak az est hideg levegője teszi ezt velem?
- Buzeráns idióta. Soha nem fogod ezt megunni, mi? – teszem fel az egyértelműt.
- Nem. – adja meg az egyértelmű választ, a hülye kérdésre.
Csak egy átlagos hazamenetel, nyálas és rettentően undorító. Mintha egy rosszul rendezett romantikus filmből léptem volna ki. Még több cukisággal és hányadékkal. Van egy olyan érzésem, hogy utálni fogom a hazameneteleket.
Az ismerős kereszteződésnél veszi kezdetét a búcsúzkodás, mivel Gary otthon lehet, és nem lenne kellemes az ő üdvözlésére betoppanni ráadásul Robbal kézen fogva. Anyáék előtt tuti nem tartaná a száját.
- Búcsúcsók? – hajol bele pofátlanul az aurámba.
- Nyomorék. – tolom arrébb az arcát, egy kedves becenévvel megtoldva.
- A múltkori Robyka jobban tetszett. – vigyorog perverzül, miközben az orrát dörzsölgeti.
- Az első és utolsó alkalom volt. Mondtam, hogy ne éld bele túlságosan magad.
Egy átlagos búcsúzkodást körülbelül 5 percre saccolok. Viszont ha Robbal vagyok, akkor ezt a számot érdemes megkétszerezni.
- Mosolyogj már! Ma még nem láttalak mosolyogni. – fogja könyörgőre a dolgot.
Esküszöm agyonütlek, ha még 10 percet idekint fogok fagyoskodni, mert neked beszélni támadt kedved.
- De, mikor megrúgtalak. Életem legszebb pillanata volt. – merengek el a távolba, felidézve a felvilágosító borzalom eseményeit.
- Szóval az a kis papírfecni már nem is számít?
„Szeretlek!♥” Ahogy visszagondolok, érzem ahogyan az arcom felforródik, és elönti a halvány pirosos árnyalat.
- Nem. – adom meg a legegyszerűbb választ neki, és unott arccal indulnék is haza, mindennemű köszönés nélkül. De persze ugyanaz a jelenet most is eljátszódik, megragadja a csuklóm és visszaránt. Csak, hogy ezt a visszahárító műveletet még egy szenvedélyes csókkal változatosabbá is teszi a végén.
Pirulva tolom el magamtól, és a kabátjába markolok. Nem merek a szemébe nézni, biztos vagyok benne, hogy éppen vigyorog.
Meleg és biztonságot sugárzó karjai a derekam köré fonódnak, ahogyan lassan átölel és még egy utolsó „búcsúcsókot” lehel az ajkamra. Nem bírom. Egyszerűen úgy érzem, ha tovább vörösödök ki fog durrani a fejem.
Végül sikerül elengednie és úgymond utamra bocsátania, és hazafelé veszi az irányt. Én is ugyanígy teszek, csak nekem majd szétpukkad a fejem a hemzsegő gondolatoktól.

A hazafele út további részében a tempómat megkétszereztem, így hamarabb is értem haza, mint általában. Anya már nem volt otthon, az éjszakai műszak sajnos ilyen. Egy újabb kísérletet tettem Gary előcsalogatásával.
- Gary! Hol vagy te baromállat?! – üvöltöm tele az egész házat.
- Konyha. Sminkharcos. – morog egy hang az adott helyiség felől.
Meglepetten lépek be a konyhában, ahol drága bátyám éppen a maradék tejet húzta le.
- Állat! Abból még én is ittam volna! – rángattam ki a kezéből azt a pár korty tejet, amivel sikeresen nyakon öntöttem vele.
Villámló tekintettel törölte le a maradékot az ajkáról és az álláról, majd beletörölte a hajamba. A testvéri szeretet mintapéldája.
- Anya hagyott cetlit a hűtőn. – trappolt fel a lépcsőn, még megadva az utolsó üzenetét számomra.
Szó nélkül hagyva Garyt odaléptem a hűtő mellé.
„Egy napig nem leszek itthon. Megbeszélésem lesz holnap. Vacsora a hűtőben. Puszi!”
Gondosan visszateszem a papírfecnit a helyére, majd mágnessel rögzítem. Unott arccal nyitom ki a hűtőajtót, amiben egy tál rántott csirke szúrta ki a szemem, alufóliába csomagolva.
- Heh. De házias valaki. – jegyzem meg halkan, és leginkább csak magamnak. Hisz anya mindig is ilyen volt, nem szeretett semmit a véletlenre bízni. Mindent előre megtervezett, elkészített mielőtt bármit is tett volna.
Egy meleg és doromboló kisállat tekeredett a lábam köré. Mosolyogva megsimogattam a vörös foltost majd lehalásztam a konzervet a konyhaszekrényből. Macskaetetés után sikeresen előbb foglaltam le a fürdőt, minthogy Gary befészkelte volna magát, így nem kellett véres harcot vívnom vele. És még várnom se kellett, hogy a meleg víz egy kicsit átmossa a gondolataimat.
Holnap fizika témazáró. Lenne. De persze noku tanulás. Az én jövőm már úgy is el lett döntve, úgyhogy hiába próbálnak szopatni a tanárok. Így is-úgyis felvesznek a Tánc Akadémiára. Az út előttem, úgymond már ki van taposva.
A dolgokat már csak Robbal kéne tisztáznom. Viszont addig nem tudom vele megbeszélni, amíg magam sem tudom, hogy mit érzek iránta. Segítség kellene..de nincs kitől kérnem. Mindenki elítélne…
Az oldalamra próbáltam fordulni, mikor egy nyávogó hang ellenezte ezt a műveletemet. Vigyorogva a kezembe kaptam a kis szőrgombócot, és a hasamra fektettem. Momo bárhol képes elaludni.
Rob… Miért láncolsz magadhoz? Miért nem tudom megszakítani ezt az elengedhetetlennek tűnő köteléket közöttünk?

17. fejezet

A felvilágosító óra

- Nem Abby, nincs semmi baj, csak Gary tegnap kikészített és… - magyarázkodok a telefonba legjobb barátnőmnek, aki most természetesen nem érti a furcsa SMS-em.
- Nem!!! – visítok a telefonba tiltakozás képp.
Már vagy 5 perce csak a bejárati ajtó előtt toporgunk, amíg Abbyt le nem rendezem. Nem mutatkozhatok együtt Robbal, és az főleg nem vetne jó fényt a hírnevemre, ha meglátnának ahogy mind a ketten az én házamból tartunk kifele. Szóval…
- Abby… Nyugodj le. Nem lesz több ilyen, csak ma hagyj egy kicsit több levegőt szívni, mint egy átlagos napon. – próbálom még mindig meggyőzni a lányt, hogy hagyja abba a hisztit.
- Najó. Szia. – teszem le kényszeredetten a telefont. Istenem, hogy én ezért még mit fogok kapni a suliban…
- Egyre gyűlnek a büntető pontjaid… - mondja Rob, unottan a bejárati ajtónak támaszkodva.
Furán nézek rá, egyértelmű választ várva.
- Minél többet feszegeted a tűrési határaimat, annál jobban foglak megbüntetni. – mondja két ásítás között. Csak nem fáradt lenne?
Várj! Most esett le, amit mondott. Büntetés? Ijedt szemekkel fordulok felé, amire csak egy elégedett vigyor a válaszom.
- Ha érted mire gondolok… - súgja a fülembe, és kilibben az ajtón.
- Te szadista állat, állj csak meg! – futok utána, és szerencsére még sikerül a kapuban elkapnom. – Ugye nem szeretnéd, hogy összezúzzam a… - fenyegetném meg, de egy apró puszit lehelve ajkaimra, amibe bele is bizsergek, akaratlanul is elengedem, és hagyom elfutni. Ezt még megkeserüli.
Momo a szokásos reggeli helyén ül, avagy a kerítés egyik támláján. És egyszerűen olyan ábrándos tekintettel figyel Rob után, hogy szinte Dejavu érzés uralkodik el rajtam. Ajvé…

Szerencsére a kereszteződés teljesen magányosan állt, így nem kellett kommandóznom, hogy elkerüljem Abbyt. Robbal megbeszéltem, hogy ő fog elől menni, én pedig jóval lemaradva utána. Nem sokkal később, hogy Rob előre ment csatlakozott hozzá Jason is. Legjobb haverja.
Egy megkönnyebbült sóhaj hagyja el a számat. Még szerencse, hogy időben elválltunk. Jasonnek legendás szája van, és egy ilyen hírt nem igazán tudna titokban tartani.
Unottan, és kifejezetten egy kavicsot rugdosva lépdelek az utcán. Február táján az idő már kezd melegebb lenni, így a hó is fokozatosan olvad el, ezzel mérhetetlen latyakot okozva az utakon. Ez az idő, amit a legjobban utálok. A hőmérséklet már éppen elfogadható, de az utakon még ott a hó, ami szörnyen sáros és latyakos. De ezt is muszáj túlélni. Remélem hamarosan beköszönt a tavasz. Nem mintha annyira várnám, csak szeretném végre levedleni magamról a több tonnás télidunnát.

Az iskola kapuján belépve, semmi szokatlant nem pillantok meg. A csoportok még mindig a szokásos helyükön a beszélgetnek a szokásos tagjaikkal. Kifejezetten egy csoport kelti fel a figyelmem, hisz Aaron már a kapuban kiszúrta a szőke fejem, és azóta megállás nélkül integet.
Tipikus „Hülye vagy…” mosollyal lépek a jól ismert társaság köreibe.
- Bessykee! – ugrik a nyakamba Aaron, mint egy engedelmes labrador. Persze, amint célt talál, onnantól kezdve nem szándékozik levenni rólam a kezét, sőt még a kezébe is veszi az egyik hosszú hajtincsem, és önelégülten morzsolgatni kezdi.
- Beeeess~ - nyöszörög a fülembe Tommykám. – Tegnap még éhes maradtaaam… - mondja, de olyan kínszenvedéses hanglejtéssel, hogy még én is szívesen befognám a fülem, ha épp nem akaszkodna rám az idióta.
- Nem kell részleteznem. – dobom arébb Aaron kezét, hogy meg is tudjak szólalni. – Beteg állat vagy. – dobok felé egy vigyort, hogy még véletlenül se vegye bántásnak.
Brr.. Megremegtem. De nem a hideg, vagy az időjárás miatt. Egyszerűen valami végigfutott a hátamon. Valami…
Az iskola kapuja felé kapom a fejem, ahonnan nagy fekete maszlagok szálnak fel. Gazdájuk pedig nem más, mint Daren.
- Mi..történt? – súgom oda a többieknek, még mindig az elszontyolodottan lépegető Darent kémlelve.
- Azóta ilyen, mióta az a ribanc szakított vele. – világosít fel Eric.
De Abby nem azt mondta, hogy… Tényleg, hol vagy Abby? Ő általában itt szokott lenni.
- Abby? – teszem fel az újabb faggató jellegű kérdésemet.
- Ma reggel nem láttuk. – rántja meg a vállát unottan David.
De… Nem értem... Meg kell keresnem Abbyt!
Már épp futottam volna be a suliba, mikor rájöttem, hogy Aaron még mindig a hátamon punnyad és esze ágában sincs lejönni. Egy szolid biccentéssel üzenek Tomnak, hogy valahogy szedje le rólam a piócát. Az üzenet sikeres továbbítása után a hadművelet sikerrel jár, és végre megszabadulhattam a plusz súlyoktól. Mehetünk az Abby keresési hadműveletre!

A terembe beviharozva, gyorsan ledobtam a táskám a padba, majd egy fekete aurát vettem észre az előttem lévő padon. Pont mint Darené reggel…
- Öm..Abby? – fogtam meg a vállát, hogy valamelyest magam felé fordítsam az arcát.
- Bess? Bess! – nézett rám először kicsit furán, majd megkönnyebbülve megölelt.
- Mi történt? Reggel láttam Darent, de nem volt túl jó formában. – közöltem vele az egyszerű tényeket. Azt már nem akartam mondani, hogy amúgy ő sincs épp a legszerencsésebb alakjában.
- Képzeld! – tapsikolt kettőt, figyelemfelkeltésképp. – Daren exe újra akcióba lendült! – mondta bágyadtan.
- Mi? Hogy? Mikor? – fordultam felé, tele kérdésekkel.
- Szakított a mostani barátjával, és újból Darenre hajt! Állítólag őt már nem érdekli a csaj, de mi van ha mégis? Bess, mit csináljak? – nézett rám, aggodalmas arckifejezéssel.
Őszintén? Fogalmam sincs. Nem igazán értek az ilyen szerelmi tetraéderekhez, így próbálok valami okosat összeszedni az üres fejemből, válaszul.
- Mi lenne, ha megbeszélnétek?
- Most komolyan. Úgy nézek ki, mint aki könnyedén megbeszél ilyen kínos dolgokat? – nézett rám, amolyan „Te ennyire idióta vagy?” fejjel. Én csak ötleteltem! Nem kell rögtön rám támadni!
-  Akkor nem tudok mást tanácsolni, mint hogy várj. – mondtam tehetetlenül. – A sors majd úgy hozza, hogy az neked pozitív legyen. – mosolyogtam rá kedvesen.
- Hű, Bess. Te általában üresfejű vagy, de néha annyira okosakat tudsz mondani… - ámult el. Miért van DejaVu érzésem? Mintha valaki mondta volna ezt…reggel…Rob!
Csak zavartan felnevettem, majd a helyemre vánszorogtam. Matekkal kezdünk. Vagyis jobb jóval az óra kezdete előtt a helyünkön ülni és angyalian várni a tanárt, ha nem akarsz felelni. Jó tanács, és tapasztalatból tudom. Sajnos a balhés társaság pont a tanár bejötte után esett be az ajtón, így nem is csoda, hogy őket szemelte ki áldozatul. Felkészülhetünk egy újabb izgalmas és véres matekórára.

Ilyen nincs. Miért kell mindig ilyenekkel kínozni a gyereket? Harmadik óra, ami abból szerencse, hogy nyelvtanunk lett volna, az iskolaorvos elengedhetetlennek látta, hogy felvilágosító órát rendeljen el azonnali hatállyal. És persze ez mind még nem elég. Összevont minket a két legdrágább osztályfőnök a C osztállyal. Miért akarja a sors, hogy egyre többet lássam Robot?! A szemét idiótája meg természetesen mellém ül, hogy tudjon idegesíteni, és fárasztani az így is kevés agysejtemet.
- A tinédzserek sokszor csókolóznak az első randijukon… - hablatyol mindenféléről az iskolaorvos, miközben undorítóbbnál undorítóbb képeket mutogat.
Aha, első randi mi? Mintha az a visszavágó meccs randi lett volna.
Hirtelen valaki végigsimít a bal karomon, mire ösztönösen abba az irányba kapom a fejem. Rob csak perverzül elvigyorodik, de nem néz rám, csak a képeket bámulja. Szóval észrevehetetlenségi hadművelet? Benne vagyok!
Teljes erőmből sípcsonton rúgtam, aminek következtében felnyögött, és előrebukott. Persze mind a két osztály azonnal felénk fordult, a hang hallatára. Én csak ártatlan képet vágva, sőt már szinte mosolyogva pillogtam rájuk. Rob pedig szenvedett. Abby egy elismerő mosolyt pillantott majd az idill pillanat után mindenki visszafordult a bemutató felé. Lehet egyáltalán bemutatónak nevezni?
Alig, hogy belekezdett volna az iskolaorvos a „fő” témába, Rob újból támadásba lendült. A kezemtől kiindulva egészen a lábam vonaláig végigsimított, amibe még bele is borzongtam. Feltűnési viszketegsége van vagy mi? Bosszús pillantásokkal méregettem, de még mindig nem volt hajlandó felém fordulni. Esküszöm, hogy a kínzás után kinyírom!
Fogcsikorgatva próbáltam tűrni, hogy Rob mellett lehetek és megtisztel jelenlétével, ráadásul egy pocsékra sikeredett felvilágosító órán. Egyszer csak egy eléggé hangos sóhajtást hallat. Furán nézek rá, de hamar le is esik, hogy mi a problémája.
Előszedek a matekfüzetemből egy kisebb galacsint, amivel üzenetet továbbítok Robnak.
„Már megint felizgultál, mi?”
Legalább tudom mivel zsarolni, és gúnyolódni. Vigyorogva gyűrtem össze a papírfecnit, és észrevétlenül elé dobtam. Kibontotta, majd az arcszíne fokozatosan átváltozott a normális színről, az enyhébb pirosos árnyalatra. Elővett egy tollat, amivel valószínűleg a választ fogja a papírra írni. Összegyűrte és visszadobta nekem.
„Csak is rád…”
A szám elé tettem a kezem, hogy visszafojtsam a bentről feljövő visításom, amit eléggé nehezen tartok vissza. Az érzés, amikor nagyon meg akarsz ütni valakit valami nehéz tárgyal, de nem tudod…felbecsülhetetlen.
„Te perverz beteg állat. Óra után kitekerlek saját magadból!”
Firkantottam a választ gyorsan és mohón a lapra, hogy minél előbb továbbítsam gazdájának.
A válaszomon elvigyorodik, majd újból tollat vesz a kezébe. Nem vacakol sokat, újból visszarepül hozzám az adott papír.
„Szeretlek! ♥”
Az arcom felforrósodik, ahogy újból és újból elolvasom ezt az egy szót. Hogy tud még ennyivel is így kibillenteni? Megtörni azt a jeget, ami távol tart tőle és a szoros kapcsolattól?
Durcásan téptem szét a kis papírt és úgy helyezkedtem el a széken, hogy pontosan háttal legyek neki. Igaz, többet nem is zaklatott tovább, de szinte egész órán éreztem azt az égető érzést a hátamon. Engem figyel…

Az órákat sikeresen túléltem kisebb-nagyobb alvási zavarokkal. Avagy az ismerős érzés, amikor a diáknak majd lecsukódik a szeme az „izgalmas” tananyag miatt. Órák után már valamiképp megkönnyebbülten mehettem az edzésre, és nem kellett félnem Robtól, hogy letámad.
A sportcuccomat lazán a vállamra kapva indultam lefelé a lépcsőn, végig a folyosón egyenesen a tornaterem bejárata felé.
Annie és Jamie már az öltözőben voltak, amit eléggé furcsállok. Öt perc és edzés, de még csak ennyien vagyunk itt.
- Többiek? – kérdezem, a tornatáskát lerakva az egyik padra.
- Tana ellógja. Valami hihetetlenül fontos dolog jött neki közbe állítólag. – mondta sejtelmesen Annie, kihangsúlyozva, hogy valami más is lehet lógás mögött.
- Pasizunk, mi? – vigyorodok el, de Annie csak megrántja a vállát. Szerelmes éjszakák…
- Jó, ez egy ember. Többiek?
A választ még nem is hallottam, mikor a két késő betoppant az öltözőbe, valamelyest kifulladva. 100%, hogy idáig futottak.
- És a válasz a kérdésedre. – mutatott feléjük „udvariasan” Jamie.
Én csak mosolyogva megráztam a fejem, és átöltöztem. Lófarokba kötöttem a hajam, aminek következtében pár tincs mindig a szemembe lóg, edzés közben. Sok dolgot utálok, és ez Rob után a második legutálatosabb „dolog” az életemben. Mikor sikerült elegendő mennyiségű hullámcsattal rögzítenem a kiálló tincseket hajkoronámhoz, sikeresnek könyvelhetem a készülődést. Go tornaterem!
A tornaterem kiálló ajtaja nagy árnyékot vetett a falra a világítás miatt. Pedig egyre világosabbak a délutánok, mégis fel vannak oltva a lámpák, talán már megszokásból. Nem tudtam nem észrevenni a meghúzódó halvány alakot az árnyék takarásában. Ne… Ugye nem?

16. fejezet

Verseny egy macska kegyeiért

Rémálmom volt. Azt álmodtam, hogy az idióta velem aludt egy ágyban, ráadásul be is vallottam, neki, hogy szeretem. Illetve, hazudtam neki.
Az ébresztőóra berregő hangjára ébredtem. Már reflexből csaptam volna le, mikor a kezem végigszántott valaki, esetleg valami haján. Villámszerűen nyíltak ki a csipáim, hogy jobban szemügyre vehessem a betolakodót.
- Mi a… - ordítottam fel torkom szakadtából, és azonnal kiugrottam az ágyból.
Rob csak álmos pofával megfordult, majd méltóztatott felkelni. Megvakarta buksiját, mintha mi se történt volna, miközben én majdnem szívinfarktust kaptam az ajtóban. Igen, egészen elugrottam az ajtóig ijedtemben.
Miközben én Robbal, csupán szemkontaktussal kommunikáltam, addig Momo zavartalanul bejött a szobámba és Rob ölébe helyezkedett.
- Hé! Meghódítottad a macskámat! – ugrottam fel, és már kaptam is volna ki az öléből az eddig hozzám hű cicust.
- Is? – fogta meg egy pillanatra a kezem, miközben szívdöglesztő mosollyal vizslatott.
Basszus. Akkor nem csak álom volt. Tényleg Rob mellett aludtam, és tényleg bevallottam neki a pillanat hevében. Őszinte érzésekről még ne legyen szó. Annyira mélyre még nem süllyedtem.
Pirult arccal és egy szolid oldalra pillantással szerintem megértette a mondanivalóm, így még szólnom se kellett.
- Tényleg szeretsz? – vigyorog még mindig kajánul, mint egy boldog kisgyerek, akinek megengedték a szülei, hogy nyalókát vegyen. Szerintem… elveszem tőle ezt a nyalókát.
- Ennyire ne éld bele magad! – szegtem fel hiún az orrom. – Csak az adott pillanat hozta ki belőlem… - mondtam kipirult arccal.
- Nem hiába vagy szőke. – mosolyodott el.
Ujjait az enyéim köré kulcsolta, miközben felállt az ágy széléről. Ennek következtében a strici macskámnak és muszáj volt kiugrania „szerelme” öléből.
- Hé! Te most idiótának titulálsz? – néztem rá, azzal a kislányos durcás arckifejezésemmel.
- Csak arra próbállak rávezetni, hogy néha idióta vagy, de vannak jó pillanataid is. – pillantott vissza az ajtóból mosolyogva.
- A festett szőkék már csak ilyenek… - mondtam halkan.
Két kikerekedett szempár, és egy lefagyott alak az ajtómban. Valami rosszat mondtam?
- Festett? – akadt ki látványosan. – Te igazából nem is szőke lennél?
- Világosbarna, mint tesóm. Mondjuk úgy, hogy baleset következménye. – próbáltam nem belefolyni egy hosszas regélésbe, de közvetlenül elém állt, így gátolva a haladásomat.
- Jó. Gary egyszer elhatározta, hogy befesti a haját tejfölszőkére, én pedig pont alatta álltam, mikor bénázott és rám borult bátyám hidrogénje. – mondtam neki unottan. – Most már mehetek?
- Ez nagymértékben ki fog ám hatni a kapcsolatunkra. – mondta mosolyogva.
- Tényleg? – kerekedtek ki a szemeim, és éreztem, ahogy fokozatosan összeszorul a szívem. Kihasznált?
Ajkait óvatosan az enyéimnek érintette, homlokát a vállamon támasztotta meg.
- Dehogy. – nevetett fel. – Szóval mégis szeretsz! – vont kérdőre.
- Hogy én mennyire meg foglak verni… - suttogtam idegesen, ökölbe szorított kezekkel.
Persze szembeszállni már nem mert velem, azonnal lesprintelt az emeletről. Reménytelen eset.
Egy fél pillanatra bekukkantottam Gary szobájába, ahol nagy meglepetésemre nem találtam senkit. Vajon hol lehet? Csajozik? Az kizárt… azt előlem nem tudná titkolni.
Már csak Abbynek kell dobnom egy SMS-t, hogy ne várjon a kereszteződésnél, mert később megyek. Remélem ennyi magyarázatot el fog fogadni, mert nem akarok részletesebben belefolyni a vitába, hogy miért késtem reggel.
Momo szinte villámautóként fut el mellettem, egyenesen le a lépcsőn. Fél szemmel követem a célját, de szinte tippelnem se kellett volna. Azonnal Rob lábai köré csavarodott, mint valami takaró. E-Ez ellopta a macskámat!
- Te macskalopó! – trappoltam le a lépcsőn, és kapartam le Momot Rob lábairól.
- Fogadni mernék, hogy nincs rajtad melltartó. – dünnyögte alig hallhatóan az idióta, akiről épp próbáltam leakrobatikázni az odatapadt macskám.
- Mi? – kérdeztem vissza, de nem azért mert nem jól hallottam, hanem mert biztos akartam lenni abban, hogy jól hallottam.
- Semmi! – futott vissza az emeletre, egyenesen a szobámba.
Perverzek… Perverzek mindenhol! És már a macskámat is megfertőzte!
- Hogy tehetted, te kis kurva?! – néztem szégyenkezve a macskára, de hamar rájöttem, hogy nem tanácsos egy állattal beszélgetni, ha nem szeretnék skizofrén hajlamokat elérni.
Miután ügyesen leakrobatikáztam a macskakonzervet a konyhaszekrényből, ideiglenesen Rob keresésére indultam. Ha már Momo úgyis le van foglalva, hisz a tálját úgysem hagyja el, amíg nem nyalja tisztára.
Mintha a sors akarta volna úgy, hogy pont öltözés közben nyissak rá Robra. Valaki! Zsepit!
Egy sor kocka, majd még egy sor, majd még egy és persze még kockák sokasága a hasfalán. Azt hiszem… elvérzek. Valaki hívjon mentőt!
- Nem igazságos, ha te rám nyithatsz öltözés közben, de bezzeg én rád már nem. – mondta perverz vigyorral az ágy széléről, de egyre közelebb jött.
- Takarodj! Ez így van rendjén! – kezdtem el magyarázkodni. – Meg én amúgy is csak véletl…
Egy szenvedélyes csókkal hallgattatott el. Nem toltam el magamtól, hisz úgy vagyok vele, hogy inkább itt élje ki magát, mint hogy a suliban szadizzon. Nyelvével párszor végigszánt a fogaimon. olyan édes… Nem! Bess türtőztesd magad! Nem lehetsz szerelmes… nem lehetsz szerelmes… nem lehetsz szerelmes!
Levegőhiánytól válunk el, ő megy a maga útjára én pedig folytatom tovább a reggeli szokásos készülődésemet. Nem akarom magam ismételni,de…perverzek…perverzek mindenhol!