28. fejezet

Szerelmesek napja

A mozgalmakkal teli január eltelt, és bekövetkezett a február. Az időjárás jelentések még egy hideg szezont fúrtak be erre a hónapra, hogy ha az embernek nem lett volna elég a 20 cm hó decemberben, legyen mire panaszkodnia februárban is. De lám, 2 hét is eltelt az utolsó téli hónapból, mondtak már hóvihart, jeges esőt, mindent, de egyik se következett be. Az utak mind szárazak, sőt még már fa is elkezdett rügyezni, érezve a tavasz közeledtét. Remélem az utolsó két hétben semmi jeges katasztrófa nem fog történni.
Álmosan, és morcosan nyitottam ki szemeimet, majd egy könnyed mozdulattal löktem le az ágyról Momokámat, aki kényelmét az arcomban találta meg. Egy nyekkenéssel ért földet.
- Meghíztál, drágám. - ásítok, jelezve a macskámnak súlyszaporodását.
De, hogy eddig mennyiszer értette meg azt, amit mondtam, vagy jeleztem neki, fogalmam sincs.
Most a kék, kutyás mamuszom volt soron, aki megvédett a hideg kő okozta felfázásom elől. Ráérősen csoszogtam a szekrényemhez, hordható ruhát keresve.
- Sürgősen kéne neked egy kávé. - bökte oda hanyagul Gary, az ajtófélfának támaszkodva.
Gary vallatása pontban januárt végén sikerrel járt. Tényleg csajozási hadművelet és szapora lány hódítás volt a háttérben. Azóta szokásává vált korán kelni, és nem elkésni a suliból, amit eléggé furcsállok. Tudom, hogy most épp az okosság és a géniusz szemüveg a divat, de itt komolyabb dolog is lehet puszta csodálatnál, ha Gary méltó is tenni bármit is a lány kegyeiért. Kurvára meg kéne ismernem a csaj technikáját...
- Neked meg egy kis jómodor kéne, Felderítő Osztag. - vigyorogtam gúnyosan, perverz szándékait egy animével összevetve. 

Könnyelműen leccicegett, majd leballagott a lépcsőn. Kár...pedig tényleg kéne egy erős kávé. Ma nagyon nem vagyok formában reggel...
10 perces szekrény előtt állás és toporzékolás után csak kiválasztottam a megfelelő összeállítást, és még Gary előtt leuralhattam a fürdőszobát.
De mivel annyira ráérősen választottam ki a ruháimat, a tükör előtti teendőimmel kicsit sietnem kellett. Ennek az lett a vége, hogy fogkefével a számban vasaltam a hajam. Szegény jószág, kiállta a vasalás és az idő próbáját, bár csumára el van töredezve, még mindig a derekamig ér. Elég kitartó.
Közel 3 hete vagyunk együtt Robbal. És ezalatt az idő alatt rá kellett jönnöm, hogy...semmit sem változott. Ugyanolyan gyökér állat, mint volt, IQ-ja híján van, de vannak jó pillanatai is.Mikor megértő és a legritkább pillanataimban még kedves is tud lenni. Bár idiótaságával naponta hússzor az agyamra megy, még mindig ugyanúgy szeretem.
A habot a mosdókagylóba köptem, majd megmostam az arcom. És következett az álarc felvétele, a vakolás. Miután tökéletes külsőt biztosítottam magamnak, sietve pattogtam le a lépcsőn. Momo is pattogott utánam, hisz nem lenne macska a macska, hogyha nem nyávogna a lábad alatt 10 percen keresztül, hogy ő éhes. Táskámat hanyagul az ajtó elé dobva, hogy majd később felkapom, robogtam be a konyhába.
Gary épp a hűtőt pusztította, Anya a mosogatót szedte ki, Taylor pedig olvasta a szokásos, öregeknek való, újságját. Minden olyan, mint régen...
Kivéve az, hogy ahányszor Taylorra nézek, esküvői öltönyben látom magam előtt, az oltárnál. Nem győzöm szappannal mosni a gondolataimat.
- Hűha. Nem tudsz magadra még többet kenni....ebből? - gondolkodott el, majd értelmes válasz hiányában inkább az arcomra mutatott, kedves bátyám.
- Hűha, valaki már megint beszedte a "rossz humor" tablettáit. - néztem rá lekicsinylően, miközben a konzervet kanalaztam ki a cicus táljába.
Erre a megjegyzésemre már inkább nem is válaszolt, csak szó nélkül lelépett, egy tejes dobozzal a kezében. Hogy a fenébe tud valaki ennyit enni...
- Elmentem. - jelentettem ki, és pár lépést közelebb léptem anyához, hogy egy apró puszit adjak az arcára.
- Legyen szép napod az iskolában! - bocsátott útra.
- Legyen szép napod. - mondta Taylor is majdnem vele szinkronban.
- Köszönöm. - mondtam keserű mosollyal a számon, majd a táskát felkapva a vállamra kiléptem az ajtón.
A kellemes tavaszi levegő szinte már hívogatott, és le-leparancsolta rólam a nagykabátot, de sajnos a télidunnát a mínusz fokok miatt még mindig hordanom kellett.
- Beeess! - csimpaszkodott a nyakamra egy lányos hang.
- Abby cseszd meg, megijesztettél! - szidtam le a feketét azonnal.
- Hajtogatott vízilovat fogok tenni a tetemedre... - próbált félelmetes és rekedt hangot kiadni, de nem sikerült neki.
- Miért pont vízilovat? - akadtam fenn ezen az apró tényezőn.
- Ez jutott először eszembe, Husi~ - célozgatott bájos becenevemre.
- Heh, de vicces vagy. - vágtam be a véres mosolyomat.
Ezt a cuki nevet múlt héten ragasztották rám, az elkövető pedig nem más, mint Scarlett. Ezzel a névvel persze olyan híresztelés is hozzájárult, hogy nekem mekkora khm....tejcsárdám van. Igen, ez a sztori alapból szép is lenne, ha igaz is lenne. Hétfőn viszont már megelégeltem, hogy ahányszor valakire ránézek rám rakja a "Husi" jelzőt. Így végül az udvaron kötöttünk ki, végül pedig az igazgatóiban.
- Nem hiába szereti Daren a humoromat. - húzta ki magát büszkén.
- Bezzeg őt nem becézgeted.
- Miért tenném? - nézett rám érdeklődő szemekkel.
- Abby. Én néha komolyan megkérdőjelezem az IQ szintedet... - gondolkodtam el.
- Naaa! - bökött oldalba. - Értem én! Igazából már próbáltam ráragasztani valami találó nevet, de egy sem jutott eszembe.
- Nyuszim? - vetettem fel az ötletet.

- Képzeld már el nyuszifülekbe. - nézett rám unottan. - Mert nekem nem áll össze a kép.
Viszont nekem az intenzív fantáziámnak köszönhetően azonnal megjelent előttem a nyuszifüles Daren. Abby vállába markoltam.
- Nem szóltam...
- Én is így gondoltam. - mosolygott.
Viszont a másik pillanatban Daren fejének helyére Rob csöppent.
- Nyi! - nyekkentem föl, amint teljesen összeállt bennem a kép.
- Tessék? - nézett rám a mellettem ballagó fekete.
- Semmi! - tagadtam a tagadhatatlant zihálva, pipacs fejjel.
- Úristen, de mocskos képzelőerőd van! - rivallt rám, arrébb szökkenve, hogy tartsa az öt méter távolságot.
- Félreérteeed! - próbáltam tagadni, és utána szaladni, de elfutott.
- Ne nyúlj hozzám! Perverz! - sipítozott, mint egy pedofil kezei közé szorult kislány.
A reggelünk is tartalmasan indult. Végül nem kellett kávé, hisz Abby teljes idiótaságából még ez az apró töredék is eléggé felébresztett a suliba vezető úton. És szerintem a közeli járókelőket is felébresztettük reggeli akciózásunkkal. 

Az üres udvar világosított fel minket arra, hogy lassacskán már elkezdődött az óra. Gyors léptekkel, egyenesen rohanó üzemmódba átzuhanva estünk be a terembe, angol órára. És mivel ha az ember éltanuló ebből a tantárgyból, ráadásul még az angol tanár kedvence is vagy, nincs olyan késés ami ne  járna büntetéssel. Ebben az esetben én most nagyot úsztam mivel jutalmam csupán szúrós pillantások voltak.
Alighogy leültem a helyemre, és elővettem a füzetem, egy szokatlan, fehér papírfecni repült egy az orrom előtt, egyenesen a földre. Az osztály másik csoportja felé fordultam a papíros gazdáját keresve, de mivel nem vett fel velem szemkontaktust, nem is jöttem rá, hogy ki lehet.
"Mi a kedvenc csokid, cicahusi?"
A "cica" és a "husi" mint cuki gúnynév összepárosításával már szinte tippelnem sem kell ,hogy ki lehet az üzenet írója. Válaszomat kék tollal firkantottam a papírra.
"Étcsoki. Miért?"
Bályos mosollyal, mégis véres szándékokkal fordultam hátra Aaron felé, aki már tárt karokkal várta a választ.
Nem is telt bele pár másodpercbe már dobta is vissza, viszont szerencsétlen füzetfoszlány rossz irányba tért el, mint ahova dobni akarta a mögöttem ülő, így a fejemen landolt. Válaszol halk kuncogást véltem hallani.
Órák után esküszöm kinyírlak...
"Hogy-hogy miért?:D Valentin nap van, egyelek meg! Merem remélni, hogy te is készültél nekem valami finomsággal :3"
Első gondolatom: Anyád hogy van? Második gondolatom: Valentin nap?!
Már két hét eltelt volna a februárból? És én erről miért nem tudok? Nem úgy ismerném Abbyt, aki egy ilyen rózsaszínnel tömörített napot ki bírna anélkül, hogy engem is tájékoztatna. Vagy csak én vagyok a hibás, amiért nem vezetek naptárat?
"Idióta! Ne költs rám pénzt!"
Unott arccal dobtam hátra, nem törődve azzal, hogy elkapja-e az illető.
Hogyha szerelmesek napja van... akkor nekem is kellett volna készülnöm valamivel Robnak. Mivel kizárt, hogy ő ne talált volna ki valamit. Elvégre ez egy barátnő feladata, nem?
A szerencsétlen papír újabb postafordultával visszaérkezett padomra, ezúttal egy különleges hajtogatási formában. Az a vadbarom szívecske alakúra hajtogatta.
"Ezt most egy határozott nemnek veszem... Majdnem a fél sulinak vettem csokit, az a minimum, hogy rád is gondoltam :3"
A fél sulinak? Magyarán minden lánynak? Ez beteg?
"Te degenerált vadbarom! Minek költesz ennyi pénzt?" Szidtam le írásos formában.
Még a gondolattól is hevesebben lüktet a mellkasom az egész Valentin napi kavalkád miatt. Mivel tudnék készülni Robnak, ilyen rövid idő alatt?
"Természetesen, hogy elkápráztassak minden lányt :3" Jött a válasz Aaron módra.
Tényleg. Ki hitte volna, hogy még mindig a lányok kegyeiért küzd. Leginkább a nagymellű kilencedikesért.
Mosolyogva tettem el az apró levelet a tolltartómba.
Figyelnék én az órára, és arra, amit a tanárnő magyaráz angolul, de valahogy egy gondolat nem hagy nyugodni. Vajon... ki ad Robnak ajándékot rajtam kívül?





- Úristen de aranyos! - Abby visítása visszhangzik a folyosón.
- Ezt nézd! - nyomja az arcomba a fekete maciplüssét.
- Csodálatos. De még csodálatosabb lenne, ha levegőt is kapnék. - motyogom a fekete szőrcsomó mögül.
- Daren olyan rendes! - ugrál, de végre már nem akar megfojtani újonnan szerzett játékával.
Rob még nem jelentkezett órák után sem szerelmi ügyben, szerencsére. Nem nagyon aggódok, hisz az ígéret az ígéret. Suliban még véletlenül sem futhatunk össze.
- Hé, Abby... Te mit adtál Darennek? - kérdezem zavartan, a szekrényünk felé tartva.
- Természetesen saját készítésű csokit! - húzta ki magát. - És ízlett neki! - büszkélkedett.
- Értem... - mosolyodtam el keserűen.
Annyi időm már nincs, hogy csokit csináljak neki. Plüssel meg nem fogom szerencsétlent kínozni. De akkor mit adjak neki?
- Miéért? Te kinek adtál? - húzódik közelebb.
- Senkinek. És nem is számíts ilyen katasztrófára. - mondtam, elmondást nem tűrően. - Nem mintha az idiótán kívül, olyan sokaktól kapnék... - folytattam volna mondandómat, ha nem nyitottam volna ki az iskolai szekrényem. Rózsaszín, halványkék, piros szívecskékkel tarkított levelek tömkelege borult a nyakamba. Kikerekedett szemekkel bambultam tovább előre.
- Még hogy senkitől . - kuncogott Abby mellettem, majd ő is kinyitotta a szekrényét.
Levelek tömkelege zúdult rá.
- Heh. Ha ezt Daren megtudja. - nevettem fel perverzen.
- Beess! - rivallt rám kipirult arccal.
Francos iskolarendezvények. A diáktanács sem tud nyugton maradni, és minden évben ki kell találnia valami újat, amivel butíthatja a pornépet ünnepek alkalmakkor.
- M-Mit fogsz velük csinálni? - kérdezte mellettem a fekete, ahogyan a leveleket szedegette.
- Gyújtósnak jó lesz. - mondtam unottan, majd a táskámba söpörtem a papírkupacot.
- Olyan rideg vagy.
- Dilis kilencedikesek.
- Mintha te nem lettél volna kilencedikes. - gügyögött, mint egy ötéves gyerek.
- Akkor a ma délutánt gondolom Darennel töltöd. - hagytam figyelmen kívül a beszólását.
- Igeeen! - csillant fel a szeme. Ezek a hangulatingadozások... - Azt mondta készül nekem valamivel. - vihogott.
- Csak el ne veszítsd a fejed. - suttogtam.
- Ezt hogy érted?
- Kis szende szűz. - nevettem fel, perverz hangsúllyal, majd mielőtt reagálhatott volna, megfordultam.
- Beess! - ordított a szekrénye mellől.
- Neked is szia Abby! - ordítottam vissza a folyosó végéről, majd lementem a lépcsőn. Csak egy értelmes kommunikáció.
Már éppen a suli előcsarnokába fordultam volna be, mikor megpillantottam Robot a porta mellett egy lánnyal beszélgetni. Unott arccal, szinte reflexszerűen fordultam vissza, hogy még egy folyosón se lehessünk, ahogyan az-az ígéretben áll. Csak később esett le. Rob egy lánnyal?
Ereimben megfagyott a vér, kukkolósat játszva leskelődtem ki a fal mögül. A nagy diáktömegnek köszönhetően, akik az utolsó órájuk után hazafele sietnek, tele volt a csarnok, minden gyanút elterelve rólam. Az is csupán a szerencsémnek köszönhető, hogy Rob féloldalt volt nekem, de leginkább háttal, így biztos, hogy nem vesz észre. A lány pont velem szemben állt.
Hosszú, egyenes, barna haj, sötétbarna szemekkel. Aranyos arc. Enyhén elpirulva fürkészte a padlót.
Ugye nem? Hisz...én ismerem őt! Ő az a lány, akivel anno az utcán összefutottam és kivertem a papírokat a kezéből! Akkor ezért volt annyira ismerős. De miért beszélgethet Robbal? Honnan ismerheti?
A lány egy apró, rózsaszín dobozkát vett elő a háta mögül. Szívem üteme felgyorsul. Eh...
A lány átadja a dobozt, ami gondolom tele van házi készítésű csokikkal. Rob mosolyogva simogatja meg a fejét, miközben a lány aranyosan elmosolyodik.
Miért nem lépek közbe? Miért vert gyökeret a lábam?
Keserűség és bűntudat járja át a szívem. Bűntudat, mert tudom, hogy mennyi lány készült ajándékkal Robnak e nemes nap alkalmából, én pedig, aki mellesleg a barátnője, még a naptárat sem nézte meg. Jobban belegondolva...egy ilyen helyes és aranyos lány talán még jobban is illene hozzá.
Kapucnimat a fejemre hajtom, és a tömeget követve indulok meg a kijárat felé.
Gyorsan. Még mielőtt elköszönnének. Nem akarok ma Robbal találkozni.
- Akkor szia! - köszönt el aranyosan a lány, ahogyan a hátuk mögé értem.
Rob pedig...megölelte.
Szemeim kikerekednek, de a tempót ugyanúgy tartom, amíg ki nem érek a suliból.
Megölelte. Miért?
Kapucnimat leveszem a fejemről, és zsebre dugott kezekkel indulok haza a tánccuccomért.
Már értem. Hisz Rob sokkal jobbat érdemel nálam...




Még a selejtező után egy héttel volt még egy verseny, ahol sikeresen továbbjutottunk. Így véglegesen is bekerültünk a Bajnokságba. Ami röviden annyit jelent, hogy egyre kifinomultabb koreográfiát kell megtanulnunk, hogy szembeállhassunk a profik ellen. Kemény munka lesz...
Éppen a többiektől köszöntem el, és persze a közeledő sötétség miatt sietősebbre vettem a hazaút tempóját. Bár február közepe van, öt órakor még mindig enyhén sötét van, és nem akarom megvárni míg teljesen befeketedik az ég.
Éppen a táskámat igazítottam meg a vállamon, mikor valaki a mozdulat közben megragadta a csuklómat. Először azt hittem, hogy Ash, hisz ő sem hagyhatta ki a Valentin napi hülyeségét, és megajándékozott egy tábla csokival, aminek következtetésképp le is szidtam. De a barna árnyalat helyett fekete volt a mellettem álló haja.
- Rob?! - akadtam ki, ami legtöbbször kidülledt szemekkel, és vadul dobogó szívvel jár.
 Tudhattam volna. Hisz kívülről fújja az összes edzésemnek az időpontját, és most muszáj megaláznia, ráadásul mindezt a szemembe. Most pedig heves vitatkozás veszi kezdetét, miközben bennem egyre több emlékkép bukkan fel, ahogyan azzal a lánnyal beszélget a porta mellett. Az a kedves hang, és ahogyan megölelte...
- 2 órát vártam rád... - kezdte.
Nem igazán tudtam erre mit válaszolni, csak a szám szélét haraptam zavartan.
- Tudod te, hogy mennyire aggódtam?! - szid le. - Szerintem jogosan akarom tudni, hogy mégis mi a franc bajod lett már megint.
Hogy mi a bajom? Azzal a listával még életem végéig sem végeznék.
- Rob..én sajnálom. - hajtottam le a fejem.
- Mit sajnálsz?
- Én...
Most mit mondjak neki? Bocsi, de meglestelek a folyosón és nem igazán értem a szituációt? Hülyeség.
- Hallgatlak.
Vagy, hogy elfelejtettem, hogy 14.-e van? Úgyis letagadná, hisz minden normális ember nézi a naptárat, azt hinné szándékosan nem törődök vele.
- Csupa fül vagyok.
- Rob, te idióta! - rivalltam rá, majd kirántottam a fogásából a kezemet.
- Idióta, idióta, idióta!

27. fejezet

Édes, Rémes múlt. 

csapó kettő.

6 évvel korábban...

A nézőtér tele. Minden egyes szempár ránk és a labdára szegeződik. Szurkolók, és rajongótáborok tömkelege tömörül egy csoportba, onnan biztatva a sajátját.
- Passzold Rob! - kiált mellettem az egyik csapattársam.
Alaposan nézek körbe, hogy ki lenne még szabad. De sajnos mindenkit fognak, így kénytelen vagyok egyedül tovább vezetni a labdát.
- Fedezz! - kiáltok a csapattársamnak.
Veszi az adást, és bólint. Amint gyorsabb tempóra váltok, ő is jön utánam, a közelembe marad.
Ügyesen, az új cseleimet bevetve kerülöm ki az ellenfél védőit. Majd mikor már a kapu közelébe értem, egy jól irányított lövéssel szabad csapattársamnak passzolom a labdát, aki végül pontot is szerez nekünk.
A fülsüketítően erős sípszó jelzi a játék végét.
A többi fiú, és köztük én is, boldogan terelődünk egy körbe, ezzel ünnepelve győzelmünket.
Így jutottunk be 10 évesen a Junior Bajnokságba...


- Anya! Anya! - ugrálok örömömben a kocsiban. - Ugye milyen ügyes voltam? Hogy kicseleztem már a béna ellenfelet! - büszkélkedek.
- Bizony, te voltál a legügyesebb! - mosolyog rám anya a visszapillantó tükörben. - És mi jár a győztesnek? - kérdezi.
- Nem tudom... - tanakodok el. - Mi?
- Dupla csokis fagyi. - válaszol anya helyett apa.
- Igeen! - ugrok fel a hátsó ülésen.
- Ch. Nem nagy cucc. - duzzog mellettem Hope. - Én is simán megcsináltam volna.
- Igen? Kihívjalak holnap egy mérkőzésre? - gúnyolódok vele.
- De saras lesz a ruhám! - kéri ki magának.
- Gyáva! Gyáva! - borzoltam össze sötétbarna haját.
- Hé! Sok idő volt, mire megcsináltam! - kiabál.
- Gyerekek, halkabban! - szól ránk apa.
- Adam, hagyd őket. Jó hallani, hogy ilyen élénkek. - tette kezét apa vállára, mosolyogva.
Ezek után apa se, és anya se szólt hozzánk többet. Pedig mi végig veszekedtük és nevettük az utat.

1 évvel később...

- Anyaaa! Rob már megint durván bánik velem! - szalad húgom anyához, hogy legyen valaki, aki megvédi az igazát.
- Ez nem igaz! Te kezdtél el piszkálni! - vádolom meg.
- Mostanában egyre hiperaktívabbak vagytok. - tette anya csípőre a kezét. - Belétek bújt a kisördög, vagy mi? - mosolygott ránk.
- Hát Robba biztos valami sokkal rosszabb bújt. - vigyorgott rám Hope.
- Na most meghalsz! - futok utána, hisz szokásához híven, amint lealáz már el is húzza a csíkot.
Viszont nem tudok anya mellett úgy elfutni, hogy ne kapna el.
- Ejnye, nem szabad a házban futkározni. - borzolja össze a hajam.
- Hope-ra miért nem szólsz rá? - mutatok a lányra, aki épp a lépcsőn spurizott fel, menedéket keresve előlem.
- Ő is megkapja majd a maga büntetését, ne aggódj. - nevet fel.
Világoskék szemeivel végigpásztáz, majd tekintete megállapodik az arcomon. Szelíden söpri ki az arcomba lógó tincseket, miközben én durcis arccal tűröm az "anyai gondoskodást."
- Az arcod tiszta apádé. - mosolyodik el. - Szerencsére a szemeidet tőlem örökölted.
- Ajj, anyaa! Ne kezd megint! - nyüglődök a karjaiban.
Rendszerint a 11 éveseket már nem tutujgatja a saját anyja, hanem önálló és férfias életet élnek!
- Mit ne kezdjek? - borzolja össze ismét a hajam. - Egyre kevesebbet látlak! Jóhogy "elkezdem".
Én csak szégyenlősen félrepillantok.
- Akkor majd ebéd után focizzunk! - ajánlom fel a szerintem briliáns ötletet.
- Rendben! - koppint az orromra a fakanállal. - De aztán nehogy megbánd, hogy kihívtál! - kacsint.
- Fél kézzel legyőznélek! - legyintek nevetve.
- Na, azt majd meglátjuk. - fogadja el anya az ötletem.
Nevetve hátrálok ki a konyhából, majd a lépcső felé kezdek futni.
- Hányszor mondjam még, hogy kint futkározzatok?! - szól utánam anya, de figyelmen kívül hagyom.
- Megállj Hope! Most elkaplak! - kiáltok fel, miközben hihetetlen tempóban lépcsőzök fel.
Egy halk, kislányos kuncogást hallottam a szobám felől.
Most megvagy!

két héttel később...

- Adam! - kiált anya a konyhából. - Elmegyek, bevásárolok vacsorára, te addig vigyázz a két rosszcsontra.
- Anyaaa! - futok le a lépcsőn. - Nem is vagyunk olyan rosszak! Hazudsz!
- Miért hazudnék? - teszi csípőre a kezét, anyás stílusban. - Elmondom, amit látok.
- Akkor rosszul látod! - szaladok le hozzá, hogy megöleljem.
- Nahát! Most hirtelen de fontos lett anya! - borzolja össze a hajam. - Hova bújt a nagy, önálló és független Rob? - gúnyolódik.
- Anyaaa! - rivallok rá.
- Jó, jó! Felfogtam! - emeli fel a két kezét védekezve. - Veled aztán nehéz kijönni!
Karjai megragadnak, és szorosan ölelnek körbe.
Olyan furcsa érzés támadt fel bennem. Mintha, soha nem akarnám elengedni. Pedig ez csak egy rutin bevásárlás. Milliószor megtörtént már, most valahogy mégis...más...
- Na jó. Sietek! - enged el anya, és két lépést hátrébb lép a táskájáért.
Nem akarom, hogy elengedjen. Csak még egy kicsit!
- Anya! Várj! - futok utána.
- Rob. Sietek vissza, ne aggódj. - mosolyog le rám.
Összezavarodva, de elengedem a ruháját, ő pedig beszáll a kocsiba.
- Rob! Gyere gyorsan be! - parancsol be apa. - Zokniban vagy kint?! - veszi észre a szürke kövön szinte virító fehér zoknit.
- Megyek... - mondom halkan, de még mindig az autó távolodó alakját figyelem, ahogyan bekanyarodik a főutcára.
- Rob anyafüggő! Rob anyafüggő! - hallom meg a hátam mögött Hope gúnyolódó és nevető hangját.
A csúfos mondatra agyam bekapcsol, és hátrafordulok.
- Na mindjárt meglátjuk, hogy ki az anyafüggő! - futok be utána a házba.
- Ne szaladgáljatok a házban! Hányszor kell még figyelmeztetni titeket? - szól ránk apa, ahogy hihetetlen gyorsasággal elsüvítünk mellette.
Nem figyelve rá, mi veszekedünk tovább nevetve. Igazából semmi komoly téma nincs, amin veszekedni tudnánk, de egymás megalázása és "marcangolása" már hétköznapivá vált közöttünk.
Apa csak unottan forgatja a szemét, és közben valami ilyesmit gondolhat: "Miért mindig én felügyelek rájuk?"

A mentő éles hangja veri föl a környék csendjét. A kocsi féknyoma vérrel keveredik az aszfalton. Széttört tojások, kiömlött tej, és két bevásárló szatyor kiborulva terül szét a zebrán. Nem telik bele 10 percbe, minket is értesítenek telefonon a balesetről.
- Apa? - nézek ijedten a konyhában álló férfira, aki az elejtett telefonkagyló mellett még megmozdulni sem bír. Lefagyott.
- Mi történt? - jelenik meg mellettem Hope is.
Azelőbb még fent hemperegtünk egymáson, most pedig mindketten a konyhapult mögé húzódva várjuk a választ. Félünk. Látjuk apa ijedt, de egyben döbbent arckifejezését. Nem akarjuk tudni a választ.
- Rob...Hope... - szólít minket, hangja remeg. - Azonnal...a kocsiba. - suttog.
Nem kezdünk el vitatkozni, szó nélkül teljesítjük a kérését, sőt én még rohanok is a kocsi fele.
Valami rossz...Valami nem jó. Mi történt anyával?
Apa beindítja a kocsit, és idegesen, szinte rohanva kanyarodik ki a garázsból. Hope félve szorítja meg a kezem. Próbálok erősnek mutatkozni, de érzem, hogy egy világ omlott össze bennem.

Apa jéggé fagyott keze vezet minket végig a kórház fehér folyosóin. Egészen egy adott szobáig. Egy őszhajú orvos papírokkal a kezében, nem túl kedvező arckifejezéssel fogad minket. Hope még mindig a kezemet szorítja.
- Nem sikerült. - hajtja le a fejét az orvos.
Apa keze megremeg, így inkább elengedem. Félve nézek fel rá, de a tekintetemet szinte azonnal vissza is irányítom a földre. Apa...arckifejezése...
Idegbeteg módjára ront be a szobába, és az ágy elé esik.
- Nem...nem, nem, nem, nem lehet.... - suttogja.
Kikerekedett szemekkel lépek apa és az ágy mellé. Hope már sír, de a kezemet még mindig nem engedi el.
- Miért...miért... - próbál apa valami érthetőt is kovácsolni a szavaiból, de ilyen helyzetben nem megy neki.
Apa sír. Hope is sír. Egyedül én állok még mindig anya mellett száraz, kikerekedett szemekkel.
Azt mondta, hogy sietni fog....Azt mondta, hogy hazajön. Azt mondta, hogy ne aggódjak.
Apa térdére rogyva próbálja magába fojtani a könnyeit, nem sok sikerrel. Hope-ban már rég eltört a mécses, és a ruhámat könnyeivel áztatja. Meleg keze még mindig szorít.
Másik kezemmel óvatosan, remegve fogom meg anya karját.
A kar...ami egy órával ezelőtt még melegen ölelt körbe...hideg. Megremegek.
Egy fehér pléddel van letakarva, de még így is átüt a halvány vörös árnyalat a mellkasa tájékán.
Elengedem a hideg kezet, majd én is a földre rogyok. Hope kisírt, vörös szemekkel figyeli a reakcióm. Ijedve néz le rám.
Szemeim olyanok, mint a döglött halé. Mégis sikerül pár csepp könnynek utat találnia, és legördülnek az arcomon. A többi könnyemet visszafojtom...
- R-Rob... - néz le rám ijedten Hope, még a sírást is belefojtottam ezzel a tekintettel.
- Rob! - ugrik nekem, amint újból könnyek szöknek a szemébe, és remegve bújik hozzám.
- Roob! - fúrja az arcát a mellkasomba, könnyeivel teljesen eláztatva.
Sírni akarok. De mégsem megy. Valami meggátolja. Egy érzés. Egy keserű érzés, hogy azok a meleg karok soha nem fognak rám vigyázni, és körül ölelni.

Ez volt az-az időszak, amikor körülbelül 2 hétig nem jártam iskolába. Igazából tovább is itthon maradtam volna, de apa rám parancsolt, de még Hope is kiráncigált az ágyból.
Az összes barátomat cserben hagytam, és megbántottam. Ami az évek során sem változott. Bezárkóztam. Egy láthatatlan burkot vontam magam köré, míg végül apán és a húgomon kívül senki nem maradt mellettem.
Hetedikben iskolát váltottam.
Közben persze mindennap kijártam a temetőbe, minden indokot és kifogást keresve, amivel ellóghatok.
Az új osztályközösség befogadott, bár senkinek nem meséltem az esetről. Bekerültem az iskola focicsapatába, ahol sikert sikerre halmozva népszerű lettem az iskolában. Barátok vettek körül.
Szokásommá vált, hogy mindennap egy szál virágot viszek ki a közeli temetőbe.
Hope a szobájába zárkózva internetguru lett, és a viselkedése is megváltozott. De ő nem váltott iskolát, és továbbra is ellógott a barátaival.
Szerintem apa sem fog soha többet más nőbe szerelmes lenni. Ő most egyedül a munkájának és a családjának él. És ez mindig is így volt, nem is fog változni.
Nyolcadikban pedig sikeresen is felvettek abba a középiskolába, ahova szerettem volna menni. Mikor megérkezett a várva várt levél, a hírrel, anya sírjára tettem.
Anya halálán soha nem fogunk túltenni...

26. fejezet

Édes, rémes múlt

6 évvel korábban...

- Tanárnő! Tanárnő! - szalad egy barna hajú kisfiú a biztonságot adó felügyelők mögé.
- Tanárnőő! - fut utána egy kislány is.
- Bess már megint bedurvult! - mondják szinte szinkronban, mélyen a tanár szemébe nézve.
- Istenem, hanyadik alkalom már ez a héten? - fogta a fejét idegesen, majd elengedte a fiú kezét. - Beszélek vele.
A füves pályán egy hosszú, világosbarna hajú lány éppen a sarat törli le az arca széléről. Ezzel igazából nem lett sokkal igényesebb, hisz az egész ruhája tiszta sár az előbbi baleset miatt.
- Gyerekek! Titeket még a játszótérre se lehet kihozni?! - ért melléjük az "őrszem". Arckifejezéséből áramlik a "Miért ilyen nehéz a 10 éves gyerekekkel?" hangulat.
Az osztály minden tagja kívül egy nagy kört alkotva figyelték a fejleményeket. Kivéve két tagot. A lányt, és az elkövető fiút.
- Mi történt? Hadd halljam! - kéri számon a nő a két gyereket.
- Bess nekem esett. Pedig semmit sem csináltam. - dünnyögi a fiú.
- Mivan?! - fordul feléjük már a lány is. Arca nemtörődömből egyből átvált idegesbe.
- Mit csinált? - guggol le a tanár a fiú mellé.
- Fociztunk, Bess pedig azzal vádolt, hogy szabálytalankodtam és egyszerűen....lerohant. - morogta a fiú a saját igazát védve.
- Hisz nem is így történt! - rivall rá a lány.
- Bess! Miért nem tudsz az osztálytársaiddal együttműködően játszani? - nézett a tanár szánalmasan a lányra.
- Nem mondta el az előzményeket, mert fél, hogy megverem. - morogta a lány, sáros kezét ökölbe szorítva.
- Hogy mit dumálsz? - szólt a másik oldalról a fiú. - Megüsselek?
- Megint? - suttogta a lány, és elvigyorodott.
- Rendben gyerekek! Bemegyünk! - tapsolt kettőt a tanárnő, összehívva a csoport másik felét is, aki még játszik.
A sorok között felhangzott pár "neeee", "ilyen korán?" és "de még csak most jöttünk!" felkiáltás is.
- Ezt most jól megcsináltad! - ütött a vállába az egyik fiú osztálytársa, mikor a többiek is sorakozni készültek.
A lány csak felszisszen, fejét a földre szegezi. Nem tud ellene mit tenni. Igazából mostanában is minden olyan zűrös. A szülei egyre többet veszekednek otthon...
- Bess, jól vagy? - szalad egy rövid fekete hajú lány az illető mellé. Kezét gyengéden a vállára helyezi, miközben próbál a szemébe nézni.
- Abby, most hagyj békén! - löki el mogorván a kezét, majd ott hagyja egyedül a lányt, és az osztálytársai után vonszolja magát. 

két héttel ezelőtt...

- Már csak egy pont balek, és én nyerek! - kiáltok fel boldogan.
- Arra ne számíts! - szól vissza Gary.
Szombat van, én pedig kihívtam Gary-t egy rövid, egy-egy elleni meccsre. Igaz, hogy a nyolcadikos haverjaival horror délutánt tartanak, de a remek rábeszélő képességeimmel meggyőztem, hogy még játsszon velem egyet.
- Hajrá Beess! - üvölt a pavilonból Abby, limonádét szürcsölgetve.
A helyes kislányos ruhájában, abban a virágos szandálban és a két kicsi copfjával úgy néz ki, mint egy apró szurkoló lány. Azzal a kivétellel, hogy ő nem ugrál, hanem inkább üldögél.
Nem igazán figyelek a buzdítására de be kell valljam jól esik, hogy nekem szurkol. Még akkor is, ha ezt alapból el is vártam tőle.
A labdával párat cselezek, majd próbálom gyorsan kikerülni a támadómat, Garyt, de ahelyett, hogy gyorsan tempót váltottam volna, elcsúsztam a sárban. Mostanában gyakoriak a tavaszi esőzések.
- Baszki! - ordítottam, amikor láttam, hogy az ellőtt labdám koccan a kapufán.
- Ne beszélj csúnyán, Tökmag! - koppintott a világosbarna buksimra Gary.
- Kuss. - néztem rá morcosan.
- Most mennem kell, majd holnap befejezzük! - vette fel a táskáját a hátára.
- Megfutamodsz?! Gyáva féreg! - mutattam rá vádlón, még mindig a sárban ülve.
- Anyád! -fordult vissza.
- Ugyanaz az anyánk, monstrum! - nyújtottam ki rá a nyelvem.
Ő csak sietősen legyintett és már itt se volt.
- Gyere, állj fel! - nyújtotta a kezét felém Abby.
Elfogadtam a baráti gesztust, majd rá néztem.
- Na mi az? Már nem is félted annyira a szép ruhádat? - mutattam fel az eléggé piszkos kezeimet.
- Nee! Ez új! Apa tegnap vette! - vágott eléggé rémült arcot.
Nagy vigyorra váltva, a kezemmel "megbélyegeztem" Abby hátát, ahogyan próbált előlem elfutni.
- Ne máár! Így nem mehetek haza! - váltott át morcos módba, a hátát fürkészve.
- Kivéve, ha nem veszi észre apud. - mondtam úgy, mint aki éppen tervet kovácsol az agyában.
- Te mindig csak a rosszra akarsz vezetni... - mondta rosszallón.
- Nem mindig! - védtem magam. - Nem akarsz játszani? - mutattam a labdára, ártatlan arcot vágva.
- Köszi, de inkább nem. Ez nem az én sportom. - mutatott a hátán lévő kéz alakú sárfoltra.
Válaszképp csak kajánul elvigyorodtam.
Már épp ajánlottam volna fel a következő programot, amit ezen a szép áprilisi délutánon csinálhatnánk, amikor meghallottam a kapu nyikorgását, ahogyan lassan kinyitják.
Szemeim felcsillannak, és hihetetlen gyorsasággal szaladtam a kapu felé.
- Apuu! - kiabáltam már messziről.
- Szia kicsim. - mondta, de nem igazán meggyőzően. Furcsa szag áramlott a ruháiból.
- A-Apa? Nem fociznánk? - próbálkoztam a lehetetlennel.
Hisz tudom a válaszát. Két hónapja mindig ugyanaz a kifogása. Két hónapja nem focizunk.
- Sajnálom egyetlenem, most apunak dolga van. Papírmunka. - mosolygott felém.
De a mosolya nem volt az igazi. Áradt belőle a fájdalom.
- R-rendben. Akkor majd később. - hajtottam le a fejem, és visszamentem Abbyhez.
Hallottam, ahogy a bejárati ajtó kinyílik, és apa belép rajta. Anya újból kérdőre vonja, hogy mit csinált délelőtt, és újból heves vitatkozás, és veszekedés veszi kezdetét...

még egy héttel korábban...

- Passzolj Bess! - kiabáltak páran mellőlem.
Tesi órai mérkőzés. Viszont ez 10 évesként mégis úgy fogjuk fel, mintha életre és halálra menne. A vesztest úgyis kigúnyolják és lealázzák. A győztes mindent visz.
Persze nem passzolok, tovább vezetem a labdát, a védőket sorra kikerülve. Viszont nem veszem észre, amikor mögülem az egyik védő beér, és a lábával kigáncsol. Ezzel a műveletével engem megállásra késztetve, és egy ingyen repülésre a háló felé.
Nem esek nagyot, viszont csúnyán beütöm az oldalam, ahogy földet érek. Idegesen vonom kérdőre a gáncsoló fiú tettét.
- Hé! Ez szabálytalan volt!
- Honnan veszed? Én csak a labdát akartam megszerezni. - húzza fel az orrát.
- Akkor máskor ne így tedd! - szorítom ökölbe a kezem.
Muszáj kedvesnek lennem. Különben nem lesznek barátaim... Ha már nem is magam miatt, de anya és apa miatt megteszem.
- Gyere, megmutatom, hogy máskor hogyan cselezz! - nyújtom felé a kezem.
- He? - néz rám meglepődve.
Az első lépésem valaki felé. Nem lehetek örökké goromba, és mindenki ellensége...
Éppen nyúlt volna a kezem felé, mikor egy másik fiú, aki a csapattársa volt, ellöki a kezem.
- Kinek kell a te segítséged?! - kér számon, durván.
- Tessék? - csöppenek vissza a durva világba.
Már értem... Azért vagyok kemény, és visszahúzódó, hogy ne tapossanak szét a "felsőbb rendűek". Az olyanok, mint ők.
- Alapból kitől tanulod ezeket az új trükköket és cseleket?! Menőnek hiszed magad? - néz a szemembe. Szavaiból árad a rosszindulat.
- A-Apukámtól. - vakarom meg zavartan a fejem. - Tudjátok, ő nagyon jó focista.
- Kit érdekel?! Az apukád egy szerencsétlen lúzer. Ahogyan te is. - szid le.
Ereimben megáll a vér. A szívem is kihagy egy ütemet. Meredten nézek magam elé. Az apukám?...
- Mit mondtál a saját apámra? - hajtom le a fejem, miközben egyre közelebb lépek hozzá.
- Szerencsétlen lúzer! - kiabálja sokkal hangosabban.
Kezem ismét ökölbe szorul, majd meglendítem. Fájdalmas jajveszékelés veri fel az átlagos tesióra alapzaját.
- Bess, ne tedd! - fut felém Abby, rövid haja ide-oda himbálódzik, ahogyan rohan hozzám.
- Nem éri meg! - fogja meg a kezem, miként elém áll.
- Ez fáj! Ez nagyon fáj! Úristen, de fáj! - fogja a fiú az orrát, a földön hemperegve.
- Így sértsd meg máskor is az apám. - suttogom alig hallhatóan.
- Bess! - néz rám Abby. Úgy látszik ő hallotta.
- Úristen, ez vérzik! - kiált föl a másik fiú, aki végignézte a jelenetet.
Lassan mindenki körénk gyűl, ezzel a tanár figyelmét is felhívva.
Én csak lassan megfordulok, és kisétálok a tornateremből. Hiába próbál Abby megállítani, már tudom a következményeket. Irány az igazgatói...

2 évvel később...

- Szerinted is helyes? - suttogom halkan, kuncogva.
- Hát mennyire, és a mosolya.. - áradozik Abby.
- Kár, hogy két évvel idősebb. - mosolyodok el.
- Álmodozni csak lehet. 12 évesen. - mondja Abby bölcsen, miközben feláll az ágyamról.
- Nekem mennem kéne. - nyújtózkodik. - Vacsora idő van, apa meg le fog szidni.
- Ugye eljössz a holnapi meccsemre? - kérdezem izgatottan, négykézláb ugrálva az ágyamon.
- Hát persze, én leszek a leghangosabb. - nevet fel.
- Figyelni foglak!
- Figyelj is! - mondja, és mindketten felnevetünk.
- Bess! Vacsora! Kotródj lefele! - néz be Gary egy pillanatra a szobába.
- Egy olyan valaki, aki még hajat festeni sem tud, csak ne parancsolgasson. - motyogom lenézően.
- Mondom, hogy jól áll a szőke! - kacsint, majd behúzza a faajtót.
Abby ártatlan arccal néz vissza rám.
- Tényleg jól áll a szőke.
- Kuuuss! - kiabálom, nyűglődve. - Úgy utálom! - fogom meg a hajam két copfba, és hátradőlök az ágyon.
- Nem ártana annak a fiúnak is kikérni a véleményét. - nevet fel.
- Hé!
- Na, szia! - int, és leszalad a lépcsőn.
- Megállj, Abby! - futok én is utána.
Nagy iramban, és nagy hanggal, monoton nevetés közben trappolunk le a lépcsőn, egyenest a bejárati ajtó felé.
- Hé, lányok! Ne szaladgáljatok! - figyelmeztet minket anya a konyhából.
Nem is törődve a szigorú hanggal rántjuk ki az ajtót, közvetlenül beleszaladva egy személybe.
- Apaa! - kiáltok fel, és megölelem az illetőt. Abby meglepődve és tétlenül áll mellettünk.
Furcsállom, hogy apa nem ölel vissza. Csak megvárja míg elengedem, és egy halk "Szia kicsim"-mel el is halad mellettem.
Abby is válasz nélkül lép ki az ajtón. Kikísérem a kapunkig.
- Sajnálom. - mondja a kapunál, a földet kémlelve.
- Mit? - nézek rá furán. Mégis mit sajnálhat? Nem tett semmit!
- Áh, felejtsd el. - mosolyog fájdalmasan, majd megfordul és elmegy.
Vadul gondolkozva nézek az alakja után, ahogyan az utca fényei elnyelik az árnyékát is.
Nem értem. Mit sajnál? Vagy inkább...miért sajnál? Engem senki ne sajnáljon. A sajnálattal nem megyek semmire.
Egy apró követ odébb rúgva fordultam meg, és vissza vonszoltam magam a házba.
- Gyere Bess, ülj le mellénk! - ösztökélt anya a családi asztalhoz, ahogyan becsuktam magam mögött az ajtót.
Lassú léptekkel mentem be a konyhába, ahol leginkább azt furcsálltam, hogy két személy ült az asztalnál. Anya és Gary.
- Apa nem vacsorázik? - kérdeztem kikerekedett szemekkel.
- Apa dolgozik, ne zavard. - mondta anya komoran.
- De ez egy családi vacsora! - keltem ki magamból. - Muszáj velünk vacsoráznia!
- Bess... - nézett rám anya kikerekedett szemekkel.
- Egy család vagyunk, nem? - néztem fel kettőjükre, könnyes szemekkel.
Soha nem sírtam. És soha nem is fogok. A számba harapva fojtottam magamba a könnyeimet.
Hiányzik apa...
- Igazad van. - tette le anya a szedőkanalat. - De most nem tudunk mást tenni.
Szótlanul, a jellegzetes kifejezéstelen arcomat bevágva ültem le én is az asztalhoz.

Vacsora után anya bement apa dolgozószobájába, gondolom, hogy beszéljen vele.
Tudom, hogy nem illik hallgatózni, de túlságosan is kíváncsi voltam, hogy miről lehet szó.
- Hé, kölyök! - suttogott utánam szigorúan Gary, ahogy ment fel a lépcsőn. - Tilos hallgatózni!
- Gary, egyszer legyél jófej, és fedezz engem! - könyörögtem, szintén suttogva.
A barna csak unottan forgatta a szemét, de végül beleegyezett az alkuba.
Óvatosan az ajtóhoz léptem, és a falra tapasztottam a fülem, hátha hallok valamit.
- Egy újabb este, amit elittál. Hanyadik alkalom is a héten? - hallottam bentről anya szigorú hangját.
Nem is gondoltam volna, hogy ilyen vékonyak a falak, és mindent tisztán fogok majd hallani.
- Vanessa kérlek, most hadd dolgozzak. Sok a munkám. - jött a válasz, egy fáradt hang keretében.
- Persze, dolgozol. És a pénzt drogokra, és italra költöd! Nőj már fel, neked gyerekeid vannak!

- Tudom. - apát hallani...fájdalmas. - És szeretem őket.
- Nagyon szeretheted őket, amikor már 3 éve nem is foglalkozol velük csak iszol! Hányszor rázzalak még helyre?
- Vanessa, csak adj még egy esélyt... - könyörgött apa.
- Bess ma sírt vacsoránál...Mert hiányzol neki, nem fogod fel, hogy milyen felnevelni két gyereket egyedül?! - anya már a könnyeivel küszködik. - Nem is tudom, hogy mikor változtál meg ennyire...
- Vanessa... - próbálta apa folytatni, de anya közbevágott.
- Az utolsó esélyed. Adok két hetet. Ha nem szoksz le az alkoholról és a drogokról, elválok... - csuklott el anya hangja a mondat végére.
Szemeim kikerekednek. Egyre távolodok a faltól.
- Tessék??! - emelte fel a hangját apa. Látszólag őt is meglepte anya kirohanása.
Ezt nem... Ezt nem akarom elhinni... Mind a két kezemmel a ruhámba markoltam.
- Nem... - suttogtam magamnak. Majd hirtelen felindulásból megfordultam és felszaladtam Gary szobájába.

egy évvel ezután...

Éppen hazafelé tartottam a suliból. Kezemben egy szerelmes levél. Újból és újból elolvasom a sorokat, amiket leírt. A szívecskéket, amiket a lap szélére rajzolt.
- Ch. - fordítottam el a fejem, majd látványosan összegyűrtem a papírt, és a zsebembe tettem.
Nem kell nekem szerelem. Főleg nem ilyen fiatalon. Jövőre amúgy is gimnáziumba készülök, hármas átlaggal. Muszáj magam feltornáznom...Azt akarom, hogy apa és anya büszke legyen rám.
Amint a kapuhoz érek, unott arccal veszem elő a kulcsot a táskámból.
Május van, és kellemes meleg. A felhők éppen csak egy-egy pillanatra takarják el a napot. A cseresznyefák pedig virágoznak, ezzel rózsaszín és fehér színekbe öltöztetve az eddigi zöld kerteket.
Már éppen a kilincsen van a kezem, mikor motoszkálást hallok bentről.
- Mintha annyira érdekelne is, hogy mi történik éppen a családoddal! - hallom meg anya ideges hangját.
De kivel veszekszik? Kire mérges? Csak nem...
- Szerinted még itt lennék, ha nem szeretném a gyerekeimet? - hallom meg apa komor hangját.
Ereimben megfagy a vér, kezem pedig a vaskilincsen ragad. Nem merem lenyomni, az egész testem megállt a mozdulat közben. Csak meredten bámulok magam elé.
-.Hogy mersz még magadnak is hazudni?! Ne lássalak még egyszer a szemem előtt! - emeli fel anya a hangját.
Remegek. Nem csak a kezem, az egész testem remeg. Bár ne lennék itt, és bár ne hallanám ezeket a szavakat...
- De Vanessa... - kezd el apa könyörögni.
Még mindig nem tudok mozogni. Pedig legszívesebben betörnék, és...és mi lenne akkor? Semmi. Ezt a folyamatot már nem tudnám megállítani, bármennyire is szeretném.
- Még van merszed ezek után könyörögni? Tűnj a szemem elől! - csörömpölés.
Valószínűleg egy törött váza. Ha anya ideges, képes lenne szétzúzni az egész lakást.
De a hang egy pillanatra kizökkent a bambulásomból, és sikerül lenyomnom a kilincset. Szinte robbanás szerűen nyitom ki az ajtót.
Bárcsak ne lennék itt....Bárcsak ne hallanám ezeket a szavakat...
- Bess? - töri meg anya a csendet.
- Kicsim... - folytatja apa.
Kikerekedett szemekkel nézek apára, és a kezében szorongatott bőröndre.
- Apa... - gyűlnek könnyek a szemembe. - Ugye nem? - remegnek meg a lábaim, hamarosan a földre rogyok.
- Bess, gyere ide mellém, azonnal! - parancsol rám anya.
- Apa! - dobom le a táskám az ajtó elé, és apa felé futok.
Szorosan ölelem át, habár csak a mellkasáig érek. Arcomat a ruhájába fúrom, úgy sírok. Nem érzem az arcom könnyesnek, mivel az összes könnyemet felfogja apa ruhája. Apa illata...apa melege...
Mégis hideg. Mintha egy érzéketlen testet ölelgetnék. Nem ölel vissza. Nem simogatja meg a fejem. Mintha egy hullát ölelgetnék, nem reagál semmit.
Száraz arccal, meglepődve nézek fel rá. Nem néz rám. Nem mer rám nézni.
Anya még idő előtt elrángat mellőle, a karomnál fogva.
Most anya melege ölel körbe, és véd. Biztonságot ad. Mintha óvna valaki elől.
- Elég bajt okoztál ma már. Menj. - harapja el anya a mondat végét.
- Rendben. - mondja szomorúan a férfi hang, miközben kifele indul el a nyitott bejárati ajtón.
- Apa! - kiabálok még utána.
Apa lassan megfordul, és egyenesen a szemembe néz, mélybarna szemeivel.
- Ugye fogunk még focizni? - teszem fel a kérdést.
Apa lágyan elmosolyodik, majd válaszol.
- Hát persze, egyetlenem. - és becsukja maga után az ajtót.
Anya még mindig az ölében tart, pedig hallom, ahogy apa kiáll a garázsból az autójával és elhajt.
Csend van, és anya simogatja a fejem. Túlságosan is szokatlan ez a nagy csend.
Gondolataimban emlékképek bukkannak fel. Közös családi emlékek, kirándulások, az első kemping, kajakozás, családi ünnepek, amik most már csak emlékek.
Így hullott szét a Russel család. Így tört darabjaira a 13 éves Bess Russel-ben, az apjáról kialakított kép...

Azóta nem tudom, hogy milyen valakit tiszta szívből szeretni.
Viszont, amióta az-az idióta felbukkant az életemben, ezzel az eseményeket, és a jövőm egyenes útját teljesen összekuszálva, más értelmet nyert bennem a "szeretet".