15. fejezet

Az ígéret. Egy lépéssel közelebb hozzád.

- Rob?! – akadok ki nyíltan. Hogy? Mikor? Ez lehetetlen. Mikor már az ember azt hiszi zökkenőmentesen hazaér, mindig várja valami „meglepetés” az ajtóban.

- Hívtalak… - szólal meg, halkan, viszont a hangjában még mindig némi idegességet vélek felfedezni.

- Tommal voltam. – sütöm le a szemem. A keze kipirosodott a hidegtől. Vajon mennyi ideje lehet kint az idiótája?

- Gyere be te görcs, megfázol. – adom be a derekam, és próbálok minden gúnyosságot távol tartani a hangszínemtől, mivel most kurvára nem ez a szituáció.

Kényszeredetten nyitom ki a bejárati ajtót, és tessékelem be rajta az eddig kint didergő feketét. Táskámat lehajítom, és szokás szerint lehámozom magamról a ruhadarabokat.

- Gary!!! – ordítottam fel, a lépcsőre támaszkodva. Semmi életjel. Vajon még nincs itthon?

Momo persze azonnal támadásba is lendül, és hasra dobja magát Rob előtt, simogatásra késztetve őt. De kis strici lett a macskámból.

Rob persze nem állja meg a kísértést, és kénytelen leguggolni mellé. Megértem, cicástársam.

Rob épp az ágyamon simogatja Momot, akit ettől majd szétvet a boldogság, és már egészen elolvadt az ágyon. Hogy hogyan kerültünk a szobámba? Igazából én Gary keresésére indultam, de mivel egy élő lényt se találtam itthon, így teljesen meg lettem róla győződve, hogy egyedül vagyok. Újra. Kettesben. Robbal. Mintha megtisztelne a jelenlétével. Se.

De szerintem eléggé zavarban lehet, mert mióta megtaláltam a kapunk előtt félig átfagyva, egy szót sem szólt. Így muszáj vagyok én kezdeményezni a beszélgetést.

- Miért jöttél? – támaszkodtam meg az ajtóban.

- Meg szerettem volna veled beszélni, és… - kezdett volna bele, de mivel csúnya szokásom, ha ideges vagyok, kénytelen vagyok közbevágni.

- Nincs mit megbeszélnünk. Biológiád volt, ennyi. Lerendeztük. – mondom idegesen, de még mindig halkan, tehát még mindig nem vagyok a totál ideges státuszban.

- De… - makog. Keresi a szavakat, de igazából reménytelenül.

- Elegem van. – töröm meg ismét én a csendet. Kérdőn néz rám, úgyhogy muszáj leszek érthetőbben is elmagyarázni neki. – Miért is erőlteted ezt a kapcsolatot? Nevetséges. Mindketten tudjuk jól, hogy nekünk semmi jövőnk nincs egymással. – mondom hanyagul. – Kihasználsz, és ebből elegem van. Tudom jól, hogy igazából nem is vagy belém esve. – nyelek nagyot, hogy határozottan folytassam, de a szavamba vág.

- Miért gondolod ezt? – kérdezi kissé ingerülten, lehajtott fejjel. Ahogy a takaróhuzatba markol, a kezén az erek kiduzzadnak.

- Ellenségek vagyunk, törpe. Hogy szerethet bele valaki a saját ellenségébe pár nap alatt? Sehogy. – adom meg neki az egyszerű választ. – Eleinte nem akartam hozzád kötődni, de lám sikerült. Elérted, amit akartál. – mondom megalázó vigyorral, közben lehuppanok az ágyra mellé. – És most kérlek szállj ki az életemből, mielőtt nagyobb kárt okoznánk egymásnak. – mondom ki, teljesen egyenesen. Mintha nem is tudnám, hogy szavaimnak mekkora súlya van. Pedig érzem. Belül. Keserű, és fájdalmas, mintha szétmarna.

A mellettem ülőnek sem könnyebb ezeket hallani. Hisz látom, hogy egyre erősebben markolja a paplant, és egyre jobban kiduzzadnak verőerei. Olyan rossz így látni…

Egyszer csak kényszeredetten felnevet, majd hátradől az ágyon. Meglepve figyelem reakcióját.

- Hogyan lehet valakit szeretni anélkül, hogy félnél a kudarctól? – kérdezi, de nem tudom, hogy most nekem szögezte a kérdést, vagy csak szimplán magának…

- Rob… - suttogom a nevét.

- Szeretsz? – kérdezi. Na, ezt a kérdést, már biztos, hogy nekem szánta.

- Nem tudom. – mondom indulatosan oldalra pillantva.

- Miért nem bízol az én érzéseimben? – néz még mindig rám lágyan mosolyogva.

Ez az a pont, ahol már nem tudok parancsolni magamnak, és válasz nélkül hagyva a kérdést, pirultan oldalra pillantok. Egy kis ideig tétovázva, majd határozottan felül az ágyon, és közelebb húzódik hozzám. Teljesen átadom magam az élvezetnek, mikor megcsókol, olyan lágyan és érzékien, ahogy eddig még sosem tette. Táncra hív a nyelvek csatájában, én pedig teljesen átadva magam neki, utat engedek a nyelvének. Érzem, ahogy egyre jobban, és egyre óvatosabban hátradönt az ágyon, és fölém magasodik.  Levegőhiány miatt válunk el egymástól. Pihegve kissé, homlokát az enyémen támasztja meg, így látom, hogy az arca mennyire kipirult.

- Ígérj meg valamit. – mondja mosolyogva. Olyan aranyos. – Soha többet ne mondj ilyeneket, mert büntetés lesz a vége. – mondja sejtelmesen.

Hirtelen felindulásból fordítok az álláson, így most én vagyok fölül, és ki tudok egyenesedni. Kényelembe helyezem magam, és ráülök a derekára.

- Te is ígérj meg valamit. – pöckölöm meg az orrát. – Soha ne használj ki. – mondom komolyan.

- Megígérem. – jelenti ki magabiztosan, és mosolyogva. Az a mosoly, mérgező. Az nagy baj, ha belehabarodtam a puszta mosolyába? – Innen alulról sokkal jobb látványt nyújtasz. – szólal meg vigyorogva, ezzel a romantikus hangulatot teljesen lelombozva.

- Barom! – vicsorítok és már húznék is be neki, de megéreztem azt a bizonyos keménységet alattam.

Viszont most ahelyett, hogy zavarba jöttem volna, inkább gúnyosan elvigyorodtam. Rob már pipacsvörös arccal dobott volna le magáról, de én egyszerűen leszorítottam. Most enyém a vezérszerep.

- Csak nem találtam valamit, amivel lehet a kis Robykát kínozni? – mondtam sejtelmesen, miközben végigsimítottam az állkapcsán keresztül az egész hasfalán. Eddig még nem is érzékeltem, de eléggé szép kidolgozott hasizma van a drágának.

Kicsit lejjebb csúsztam, hogy hozzáférhessek az adott testrészhez. Gyengéden végigsimítottam többször is a kemény részen, amitől egész testével megremegett. Elégedetten hasaltam rá, hogy közelebbről szemkontaktus alakulhasson ki köztünk. Ez az első alkalom, hogy Rob meggyötört és kipirult képét látom, ami eléggé felbátorít a következő tettemhez:

- Akarod, hogy kielégítselek? – vigyorgok a képébe. Nem erre a reakcióra számított. Rob szemei eléggé kikerekednek, és még a szája a tátva marad. Igazából még magam sem fogom fel, hogy mire vállalkoztam, az egész ötlet, csak úgy megjelent a semmiből, mint feltevés.
Idegesen beletúrt a hajába, majd egy könnyű mozdulattal lerakott magáról.
- Nem akarlak kihasználni. – motyogott, folyamatosan a párnát fürkészve. Furán néztem rá.
- Nem használsz ki. Én ajánlottam fel. Mert én akarom. – mondtam határozottan, hogy ne érezze visszafojtva magát.
Nagyot sóhajtott, ami annak a jele, hogy valami komoly dolgot akar mondani, de dél a választól.
- Ne lépjünk még ennyire előre. Nem szeretnék olyan kapcsolatot, ami csak az élvezetre alapszik. – hümmögte zavartan, látványosan kipirulva. Először döbbenten pillogtam rá, majd a feszült arckifejezésem fokozatosan feloldódott, míg nevetésben nem törtem ki. A folyamatos fulladásom közben hátradőltem az ágyon, és úgy folytattam a nevetést. Szinte éreztem, ahogy Rob szúrós pillantásai égetik a bőröm. Nem azért nevetek, mert valami hülyeséget mondott, hanem mert annyira őszinte, hogy az már fáj.
Hirtelen fölém hajol, míg a kezeimet a fejem mellett két oldalt lefogja.
- Ha nem hagyod abba a nevetést, betömöm azt a lyukat, amit te lyuknak hívsz. – mondta érzelemmentes arccal, ingerült hanglejtéssel.
Nem is kellett több figyelmeztetés, azonnal megembereltem magam, és minden további nevetési szándékomat magamba fojtottam. Mikor végleg megbizonyosodott arról, hogy a nevetés halvány szikrája sem bújik elő belőlem, nyugodtan hátrahuppant az ágyon. Összegömbölyödve, mint egy kismacska, a másik oldalára fordulva pihent meg. Így belegondolva, teljesen félreismertem. Amíg a többi lánynak teszi a menő Adoniszt és mindenkinek dobálja a szívdöglesztő mosolyát, addig nekem mindvégig az igazi énjét mutatta. A szemtelen, gúnyolódó, arrogáns idiótát, akiből néha egy kedves és romantikus személyiség tör elő. Nem hiába alakult ki egy egész rajongótábora a suliban, ha így megjátssza magát. De közben meg olyan aranyos is tud lenni, ha csak őszintén mosolyog. Ha jobban tanulmányozom, talán… mégiscsak helyes arca van. Úristen… mikről ábrándozok? Ez kész. Go diliház!
Gondolataim tengerébe merülve, észre sem vettem, mikor elkezdett mocorogni, majd rövid idő után meg is szólalt:
- Asszem’. Ma itt alszok. – dünnyögte két ásítás között.
Itt? Nálam? Egyedül?
3..2..1.. Hatásszünet.
Mint valami idegbeteg, összeszűkült pupillával ugrottam fel az eddig fekvő helyzetemből.
- Te magadnál vagy? – rivalltam rá, hisztérikus állapotban.
- Nem hiszem. Eléggé álmoo~s vagyok. – mondta ásítva.
Istenem. Kérdeznék tőled valamit. Ugye… Megüthetem?
- Hát akkor takarodj hazafele! – böktem idegesen az ajtó felé, mikor már az idegességem határait feszegettem, és készültem megütni.
Robot látszólag nem nagyon érintette meg fenyegetésem, mivel ugyanolyan sablonos ábrázattal kelt fel az ágyból. Rám nézett, majd az ajtóra. Felkelt, és kiballagott a folyosóra. Először azt hittem végre elértem, amit akartam, de persze neki még vissza kellett szólnia az emeleti folyosóról, ezzel minden elképzelésemet romba döntve:
- Elmentem fürdeni.
Hahaha… No. Még viccnek is rossz. Persze kellett pár másodperc, mire ez végre eljutott az agyamig. Persze mikor sikerült az újonnan megszerzett információt feldolgoznom, és aktiválnom a lábizmaimat, futásnak eredtem. Célom Rob volt, akit még sikerült éppen időben elcsípnem a fürdőszoba ajtaja előtt.
Nekifutásból a hátára ugrottam. A hirtelen ért lökésre még ő sem számított, így nagy imbolygások közepette találta meg az egyensúlyát. Biztonságképp még a lábaimat is a dereka köré kulcsoltam, hogy még az eszébe se jusson, hogy ledobjon magáról.
- Nem fogsz abban a helyiségben fürdeni, ahol nap mint nap én szoktam! – ordítottam a fülébe, remélhetőleg ezzel némi süketséget okozva neki. Tervem nem sikerült, mivel szó szerint le se szart.
- Tőlem aztán fürödhetünk együtt is. – váll rándítva sóhajtott unottan.
A gondolattól kirázott a hideg, amitől megremegtem, és ezt a röpke másodpercet ki is használta arra, hogy ledobjon magáról. Kellemetlen földre érkezésem után, még egyszer pimaszan visszanézett a fürdőszoba ajtóból, amihez még egy nyelvnyújtás is hozzájárult. A kattanás jelezte, hogy egy ideig nem láthatom újból, ahogy az eddig majdnem szűzies fürdőszobámat sem fogom visszakapni.

Én persze még mindig a fürdőszoba előtt ültem, bedurcizva, mikor végre valahára kinyílt az ajtó. Viszont a látványra előbb fel kellett volna készülnöm. Legalább két csomag vattával, hogy azt a vérmennyiséget ami abban a pillanatban az orromba szökött, valamivel gátoljam. 
Rob, szürke pólóban és sötétkék alsógatyában nyitott ajtót, miközben a fejéről egy törölköző lógott le. 
Nem enyhe paradicsomvörös pofával tekintettem félre, amit ő is észrevett, hisz nevetésben tört ki.
- Nem értem a lányokat. – nevette zavartan, miközben a törölköző segítségével a haját szárította.
- Ugye tudod, hogy a kanapén alszol? – böktem oda neki hanyagul. 
Ő csak idegesen ciccentett, majd elindult egyenesen a szobámba. 

A meleg víz legalább valamennyire kimossa a gondolataimat, és felfrissít. És mintha a sors akarta volna így, kilépve a zuhanyfülkéből, észrevettem, hogy valami hiányzik. Igen, a legrosszabb, ami velem történhet egy ilyen helyzetben. Ami normális esetbe egyszer sem fordult elő velem. Elfelejtettem a pizsamát. Idegesen ütlegeltem a fejem az ajtóba, hogy mégis ki lehet ennyire szerencsétlen, és elfelejti a legfontosabb kelléket a NYUGODT alváshoz. 
Robra úgysem támaszkodhatok, és azt csak mégsem várhatom el tőle, hogy a cuccaim között turkáljon. Bátorságot erőltetve magamra, törülközőt duplán magamra szorítva léptem ki az eddig biztonságot nyújtó ajtó mögül. Hevesen zakatoló szívvel közeledtem a szobám ajtaja felé, szinte már imádkozva, hogy csak ne fussak vele össze. Persze ha ténylegesen térde is esek, akkor sem történik meg a csoda, hisz még mindig az ágyamon tehénkedik, fejét a párnámba szorítva. 
- Te… - hunyorítottam, egyre jobban azon gondolkodva, hogy mégis mit csinálhat.
Érzelemmentes arcát felém fordította, ami egyhamar átváltott pipacsvörösre. Fel is kapta azonnal a fejét, mint egy kisgyerek, akit éppen valami rosszaságon kaptak.
Mielőtt bármit is szólhatott volna, minden előtörő vágyat visszafojtottam belé.
- Mielőtt még szűkebb lenne a nadrágod, figyelmeztetlek, hogy csak elfelejtettem pizsamát vinni. – emeltem fel a mutatóujjam fenyegetően, ami rá egyáltalán nem hatott ki. Sőt mi több, röhögőgörcsöt kapott. Most viszont se erőm, se agyi kapacitásom sincs arra, hogy visszavágjak neki, csak ingerült arccal kezdek el kutakodni póló és alsónemű után. 
- De béna vagy, istenem! – fulladozott az ágyamon. Hehe. Egy egész éjszakán keresztül kasztrálni foglak ollóval. 
Mikor minden hozzávalót összeszedtem, a fürdőszobaajtót magamra zárva készültem fel az alvásra. Ami nálam annyit jelent, hogy kicsórom bátyám ruhatárából az XL-es fishbones-os pólót. Kultúrált, Bess féle pizsama. 
Meglepődve tapasztaltam, hogy Rob még mindig az ágyamon heverészett, miután már Momo-t is megetettem. 
- Khm.. – köszörültem meg a torkom figyelmeztetésképp. – Lent vár egy puha kanapé tárt karokkal. – biccentettem az ajtó felé. 
Persze nem kell ahhoz jósnak lenni, hogy tudjam tervem egyáltalán nem úgy alakul, ahogy azt elterveztem. Rob még egy pillantásra sem méltatott, nem hogy megmozdult volna. Hisz már be volt takaródzva is a fal felé fordulva, mint aki bármelyik másodpercben elaludna. Muszáj bevallanom, de így… olyan aranyos. 
Nagy sóhajjal kapcsoltam le a villanyt, ami nálam annyit jelent, hogy „Te győztél”. Gary ágyában csak nem alhatok, hisz ki tudja, hogy hajnalban hánykor ér haza. És ha haza méltóztat jönni, akkor ne csapja ki a balhét, azzal minden szomszédot fölverve az álmából. Kényszeredetten feküdtem be Rob mellé, a lehető legnagyobb távolságot tartva tőle. Szinte az ágy széléig húzódtam ki, de még így is érzem a kellemes illatot, ami most már nemcsak a párnát lepi be. Olyan tipikus…olyan Robos…
Meleg karokat éreztem a derekam köré fonódni, amik minden próbálkozásomat és távolságomat Robtól, ledöntötték. Egy könnyed mozdulattal magához húzott, amitől a szívem őrült tempóban kezdett el a szívem verni. Mellkasának dübörgését még a hátamon is éreztem, és a kellemes illat sokkal erőteljesebben csapott meg. Örökre az emlékeimbe égetve magát, és az érzést, hogy biztonságban vagyok valaki karjaiban. Teljesen átölelve és magához húzva szuszogott bele a nyakamba. Mintha csak egy féltve őrzött kis játék mackó lennék.
- Olyan kellemes ez az illat… - suttogta a fülembe, aminek hatására kétszer gyorsabb tempóra kapcsolt a szívem. Mosolyogva hunytam le a szemem. Valami hiányzik még. Valami fontos. 
- Szeretlek. – motyogtam alig halhatóan. Éreztem, ahogy egy nagyot dobbant a szíve, és még szorosabban húzott magához. 
Basszus… csak meghallotta…

14. fejezet

Szerelem?

Phillip mindössze csak 30 percig szidott, amiért múltkor „véletlen betegség folytán” ellógtam az edzést. Szerencsére nem tanultak új koreográfiát a szombati versenyre. Igen. Mivel az edző nem volt méltó arra, hogy megossza velem, így Jamie-vel kellett megtárgyalnom, hogy szombaton verseny. Vagyis selejtező a Nyári Kupabajnokságra. Maga a selejtező még semmi a döntőhöz képest, tavaly mégsem jutottunk be. Így most jogosan is a következő cél a döntő, és jogosan is szidott le Phillip.
A gyakorlás végeztével szinte azonnal elhúztam a csíkot a tett színhelyéről. Egyrészt lusta vagyok pakolni, másrészt pedig Tom. A kis drága nem szeret várni, és ha valaki 5 percet késik, ívből otthagyja. Én vagyok a kivétel. Rám képes 6 percet is szakítani.
Lihegve, és persze futva érkezek meg a találka helyre, a kedvenc grilles standunkhoz. Tommyka már ki tudja hanyadik hot-dogján nyammogott.
- Késtél. – jegyezte meg érzelemmentes arccal, két falat között.
- 3 percet? – néztem kipirosodva a telómra.
- Pontosan. – jegyezte meg halkan, miközben betömte az utolsó falatot is a szájába.
- Hanyadik adagod? – mondtam mosolyogva még mindig oxigénhiánnyal küszködve, de már legalább kiegyenesedve.
- Második. Tudod, nagyon magányos voltam abban a 3 percben. – biggyesztette le a száját.
- Jaj, te szegény. – pöcköltem meg az orrát. – Akkor most meghívlak egy harmadikra. – kotortam elő a pénztálcámat az oldaltáskám elülső zsebéből.

Mivel én még nem jártam otthon, így eléggé kényelmetlen volt félvállas mázsás táskával séta közben enni, de a Tommal együtt töltött idő és beszélgetés mindent megér. Persze kicsim észre is veszi, hogy mennyire nyüglődök a nehéz táska miatt, ezért végül lesz olyan kedves, hogy átveszi a táska cipelésének méltó feladatát.
Igazából sok téma szóba jött, meséltem neki Taylorról és persze a kemény edzésekről, fociról és táncról egyaránt. Ő is mondott magáról pár szót, egyszóval jól elvoltunk. Az egyik pillanatban éreztem, ahogy fél karral átkarol. Te beteg állat, 20 kilós táska a válladon, hot-dogot zabálsz, de még mindig képes vagy átkarolni.
- És pasi ügyben? – tette fel gyanakvó hangsúllyal a kérdést. Próbáltam minden enyhe pírt is visszafojtani magamban, hogy az idegesség egy kicsiny szikrája sem látszódjon meg rajtam.
- Senki sincs a látóhatáron. – mondtam nyugodtan.
- Halovány alak se? – furakodik egyre jobban az aurámat sértve. Mi ez a hirtelen érdeklődés? – Ha hazudsz, úgyis megtudom. – mondja most már teljesen komoly ábrázattal. Színigaz. Ő és Abby az egyetlenek, akik átlátnak rajtam, csupán abból, ha a szemembe néznek. Olyan vagyok számukra, mint egy nyitott könyv. Minden bátorságom összeszedve, nagyot nyelve feleltem neki.
- Senki. – hazudtam. Muszáj. Nem tudhatják meg a titkolt kapcsolatom Robbal. Az a gimis életem végét jelentené nekem is és neki is. Gúnyolódás, kitaszítás én pedig köztudottan barátkozós személyiség vagyok.
- Ügyes kislány! – borzolja össze elismerően és megkönnyebbülten a hajam. Morcosan igazítom meg, de még mindig van egy gondolat, ami mozgatja az agysejtemet.
-  Fura vagy. Valami baj van? – kérdezek, komoly pillantásokkal fürkészve a tekintetét.
- Semmi. Miért lenne? – mosolyog magabiztosan.
Ez a mosoly mindent megmagyaráz. Nem kételkedek a szavában, 100%-ig megbízok benne. Viszont egy apró gondolat, egy tényleg jelentéktelen méretű mégis nagyon fontos feltevés húzódik meg a gondolataim rejtett zugaiban.
De nem foglalkozok komolyabban vele, csak élvezem a Tommykával együtt töltött időt. Valahogy vele könnyebben el tudok csevegni. Lehet, hogy azért mert más beállítottságú lenne? Miért vagyok ilyen perverz? Idióta vagyok… Ha meleg lenne már tájékoztatott volna.
De most nem ez a legnagyobb gond. Hanem Rob. Már vagy hatszor hívott, mióta eljöttem Tommal. Gondolom ő is megvárt edzés után, hogy hazakísér, csak épp nem jött össze neki. Upsz.
Amúgy, semmi kedvem nincs vele beszélgetni. Egy, nincs semmi mondanivalóm neki, kettő, jobb lenne ezt a marhaságot már végre abbahagyni. Pontosan jól tudom, hogy igazából nem szeret, csak folyton kanos kitörései támadnak, amitől menten hányingerem támad. Vagyis az ép eszem ezt súgja. De belül valami felbecsülhetetlen érzés kerít magába, amit még soha nem éreztem. Attól félek, hogy minél jobban fogok hozzá kötődni, annál jobban fogok sérülni. Mivel nem tagadom, alig pár nap alatt menthetetlen kötelék alakult ki kettőnk között. Még nem vallom be neki, sőt még magamnak is alig merem bevallani, de sajnos… megszerettem.

A közismert kereszteződésnél elválunk Tommal, én pedig hazafelé veszem az irányt.
Így januárt végén egyre melegebb az idő. Az ideiglenes hó is kezd latyakossá válni az utakon. Viszont délután öt órakkor még mindig rohadtul sötét van, így nem csoda ha szaporábban lépkedek a járdán, mint általában.
Szerencsésen, és sérülés mentesen, sikerült a kapunk elé jutnunk. Vagyis majdnem szerencsésen. A látvány nem kicsit sokkolt le.
- Rob?....

13. fejezet

A rettegett hétfő

Amilyen gyorsan jött a hétvége, kétszer olyan gyorsan el is illant. És eljött az a nap, amit minden diák teljes szívéből utál. Igen, a hétfő. Egy olyan nap, amit végig tudok aludni. És minden folyosón Rob látványában „gyönyörködhetek”. Blee.
Röviden a hétvégémről. Aludtam. Rendben, akkor bővebben a hétvégémről. Gary egész végig Robbal szekált, főleg amikor ébren voltam. Hogy honnan tudta meg a nevét? Rob, akis buzeráns állat, befészkelte magát az álmaimba, és nem egyszer volt olyan, amikor az idióta nevét motyogtam. Szerencsére, én minderre nem emlékszek, Gary annál inkább. Ami még brutálabb. Megtudta a telefonszámom. De persze azt nem méltóztatta elmondani, hogy honnan. Mondjuk belőle, sajnos, bármit kinézek. Egyszer csak fél hétkor csörgött a telefon, amit nagy kómásan sikerült felvennem, mert persze addig csörgeti, míg fel nem veszem, és mikor meghallottam a hangját, sikerült szombat hajnalban kiakadnom. Aztán arról nem is beszélve, hogy Momo álmában belekarmolt a szemembe. Igazából sikerült némiképp kitérnem előle, így a szemem alatt egy nagy karmolással megúsztam. Nem tudom, hogy mit álmodhatott szegényke, de többet nem fog az arcom közelébe aludni, az biztos. Tanulás? Hanyagoltam. Ajvé..
Ma reggel persze full kócosan, és kialvatlanul ébredtem. A szemem eszméletlenül fájt, és erre sajnos akkor jöttem rá, mikor reflexből ki akartam dörzsölni az álmot a szememből. Rohadj ketté aztán keresztbe, Momo. Akkor először, go fürdőszoba, hogy közelebbről is szemügyre vegyem a macskám munkáját a szemem alatt. Meg persze a nyakamat, ami felől szombat óta nem hallottam. Remélem ma már nem kell rá 5 kiló alapozó, hogy lila árnyalat ne látszódjon.
A kiskutyás mamuszomba belépve csoszogtam ki a folyosóra. Momo nyávogva szaladt elém.
- Neked most kuss van. – mutattam álmosan a felém tápászkodó kisállatra. Megint a macskával beszélek. Dilis lettem? Bár nem nagyon csodálkozok, a múlt hét után. Most már azon sem csodálkoznék, ha Momo is elkezdene hozzám beszélni.
Bágyadtan nézegettem magam a tükörben. Szem stimt. Nyak, elmegy. Még halványan látszik, de elviselhető. Kinyírom Robot. Egyszer. Valamikor. Mikor a legkevésbé sem számít rá.
Visszatérve a szobámba nekikezdtem a reggeli készülődésnek. Volt már olyan érzésetek, hogy legszívesebben otthon maradnátok és tovább nyomnátok az ágyat, minthogy iskolába menjetek? Megértem... Macskaetetés, reggeli csomagolás, meg persze a nagy készülődés után indulásra készen álltam a rettegett hétfő reggeli órákra. Anya szombat reggel,  vagyis már javában dél volt, mikor felébredtem, már otthon volt. Így Taylor nélkül sokkal nyugisabb a ház, mint általában. Nincs az a sok reggeli kérdezősködés, a környezet nem irritáló, de persze ami a legfontosabb, hogy sokkal higgadtabban indulok iskolába…

Szokásunkhoz híven a kereszteződésnél találkoztam Abby-vel. Arca virult, mint általában. Ő az a tanuló, aki még hétfő reggelente is képes csillogó mosollyal felkelni.
- Valaki nagyon örül a fejének. – jegyeztem meg, mikor mellé értem.
- Neked, meg kikaparták a szemed. – nézte fintorogva a harci sebet.
- Momo. – jegyeztem meg halkan. – Minek örülsz. Ha azt mondod, hogy a hétfőnek, kinyírlak. – mondtam fenyegetően, a nem megszokott vigyorára utalva.
- Szerinted Aaron csinálna nekem új névjegykártyát? – merengett el a távolba.
- Minek neked névjegykártya? – néztem rá furán, felnevetve. Idióta.
- Mostantól szerelmi tanácsadó vagyok! – jelentette ki büszkén. Most mondanom kéne neki, hogy nem egészséges a reggeli drogfogyasztás, ráadásul alkohollal keverve elég rossz mellékhatásokat okozhat, de nem teszem, mert ezzel lelomboznám az egóját.
- Na. Mesélj. – nyitom meg a témát, amiről valószínű, hogy egész úton mesélni fog. Több mint valószínű.
- Mint azt ugye már a múltkor említettem… - kezdett bele a mondandójába, miközben a lámpa zöld színe jelzett nekünk, hogy átkelhetünk. – Hogy vagyok olyan szerencsés, hogy a B osztály szépfiúja, khm Daren khm – színlelt köhögést, mire felnevettem . – Velem, vagyis egyenesen velem. – mutatott erősen artikulálva magára. – osztja meg a szerelmi gondjait. Valami huszonéves csajjal volt eddig, tudod, és az a ribanc most dobta, és hozzám fordult legelőször segítségül. – tette a kezét a mellkasára és drámaian nézett fel az égre.
- Hűha. Akkor most van esélyed? – kérdeztem halál nyugodtan. Abby-ről köztudott, hogy odáig meg vissza van Darenért, és nagyjából minden fiúért, aki legalább egy kicsit is helyes.
- Nagy úgy tűnik. Most még szegény kicsit odavan, de azt mondta, hogy ma is átjön, mivel nagyon jó tanácsokat adok. Köszönöm, szerelem tesztek! – adott hálát, konkrétan az égnek. – És ő nevezett ki szerelmi tanácsadónak is. – vigyorgott.
- Szép. Azért ne a közösségi oldalon tudjam meg először, hogy összejöttél egy szépfiúval, elvárom, hogy legelőször én tudjam meg. – mondtam fenyegetően, de a fenyegetés még halvány szikráját sem érezhette a hangomból, mivel felnevetett.
- Túl jól ismersz.
Szóval Abby szerelmi élete felpezsdül. Miközben az enyém egyre ramatyabb állapotban van. Az idegesítő kis tökit még vasárnap este sem bírtam kiverni a fejemből. Megmérgezett. Ez az egyetlen normális válasz a történtekre. Minden az ő hibája. Ha nem lenne az a meccs, ha nem kellett volna azt a visszavágót játszanunk, akkor most nem tartanánk itt. Ilyenkor bárcsak lenne egy időutazó gépem, mert akkor megváltoztathatnék mindent. De azzal vajon tényleg elérem, amit szeretnék? Vajon tényleg az minden vágyam, hogy maradjunk örökre ellenségek? Tényleg hagynám ölbe tett kézzel, popcornt majszolva, ahogy az összes együtt töltött másodperc elvesz?
- De amúgy Darennek olyan szép zöld szemei vannak, és a mosolya… - nyáladzott nyilvánosan is Abby. Most nincs kedvem rá figyelni. Pár bólogatással, illetve hümmögéssel letudtam, de nagyobb figyelmet nem szenteltem neki. Egyszerűen a gondolataim egy másik zónában jártak.
Milyen érzés valakit szeretni? Abbyvel egész nyáron ilyen könyveket bújtunk, mivel neki ugyanilyen gondjai voltak. Ha mellette vagyok nyílt utálatot táplálok felé, de közben a szívem majd kiugrik a helyéről. Akárhányszor hülyeséget csinál, vagy megcsókol, az összes pillangó, aki eddig a gyomromban nyugodt, háborút indít, és a pulzusom az egekbe kúszik. Valahányszor beletúr a hajamba, vagy csak a szemembe néz, de már a puszta mosolya is ezeket a reakciókat váltja ki belőlem. Pedig eddig sosem éreztem ilyet. Utáltam. Szívből utáltam, mivel a kis görcs állandóan leoltott, mindig versengett velem, és már be is vallotta, hogy nem tartott többre egy szőke picsánál. De ami még hihetetlenebb, hogy ilyet még az előző barátaimnál sem éreztem. Miféle betegség ez? És hogyan tudok megszabadulni tőle? Nem akarom… nem akarom Robot… szeretni…
Persze mire a gondolatmenetem végére értem már a suli kapuja előtt álltunk. Abby vigyorogva integetett egy jól ismert társaság felé. Mikor végzett a távoli kontaktussal egyenesen odaszaladt. Halvány mosollyal én is a társaság mellé léptem.
- Bessyke! – visított fel teljes hangerővel Aaron, és egyenesen a nyakamba ugrott. Mikor végzett az ölelgetésemmel, csak simán átkarolt. Ha valaki nem ismerné, biztos, hogy buzinak néznék.
- Jól esik? – kérdeztem tőle fapofával. I-DE-GE-SÍT.
- Felettébb! – szorított magához, mint egy plüssmackót, aminek következtében majdnem megfulladtam. Megértem a teddy macik gyötrelmeit.
Nem válaszoltam, csak egy egyszerű szemforgatással letudtam. Nem kívántam többet beszélni vele, nem érdemes, hisz az agyi kapacitása nem eléggé intenzív a kora reggeli órákban. Ne várjunk tőle csodát.
- Hiányzol, Tökmag. – mondta érzelemmentes arccal Tom, miközben megpöckölte az orrom.
- Ennek most hatásosnak kellett volna lennie? – mondtam kicsit nyomorék pofával, mert Aaron még mindig méltóztatott élve összezúzni. Várjunk csak! Mi az, hogy Tökmag?!
- Attól függ. – vonta meg unottan a vállát, és sértődötten felhúzta az orrát. Tudom én, hogy mit akarsz…
- Hip-hop után. Elviszlek. – mondtam, beadva a derekamat a kérésének. Szó szerint, mivel az egyik pillanatban Aaron akkorát szorított rajtam, hogy éreztem, ahogyan kettétörik a medencecsontom.
A mondat hallatára Tom egyenesen kivirult, és mosolyogva adta meg minden háláját.
- Ezazz! – ugrott fel a barnahajú. – Ugye tudod, hogy szeretlek, Bess? – mosolyogott gyanúsan.
- Persze, főleg, ha én fizetem a hot-dogot. – nevettem fel én is vele együtt.
- Te ilyennek ismersz? Ez kicsit sértő. – vigyorgott kajánul.
- Hallod, kifizetem a hot-dogod, ha kiszabadítasz. – súgtam oda neki, miközben Aaron felé biccentettem.
Szó nélkül szót fogadott, és elterelte Aaron figyelmét, míg én kibújhattam a keze alól. Ez úgy nézett ki, hogy Tom megközelítette Aaront a másik oldaláról, és átkarolta, s valami nagyon fontos focimeccsről kezdett vele csevejt. Én, mint egy láthatatlan szellem, kisurrantam a karmai közül, és mikor már tisztességes távolságban tudtam magam Aarontól, visszakiabáltam Tomnak:
- Akkor én milyennek is ismerlek? – nevettem, mire Tom és Aaron is megfordult. Tom reakciója egy kisebb mosoly volt, de Aaron eléggé kiakadt, mikor nem érzékelt semmi hozzám hasonló égitestet a keze alatt. Hihetetlen gyorsasággal kapta föl a táskáját és iramodott utánam, de még így is előbb értem be a terembe, mint ő. Ennek két oka is van. Egy, én már kicsi korom óta focizok, kettő, nekem csupán pár füzet van a táskámba bedobva vészhelyzet esetére, mint neki, aki szerintem az egész hétre pakolt. Így kezdtük a hétfő reggelt, amikor ugyanis az első óra Földrajz. Aaron „kedvenc” tanárával. Imádom nézni az emberek meggyötört arcait. Elmebeteg vagyok? Ebből a szempontból nem. Robhoz viszonyuló kapcsolatom terén, pedig igen.

Mivel hétfőn, főleg az első órában, a tanárok igazán szeretnek gyerekeket szívatni, így nem csodálom, hogy ezzel kedves földrajztanárnőnk, Mrs. Hill sem volt másképp. Nem mutatta ki, de szerintem belül még ő is röhögött, ahogy láthatta a szenvedő Aaront az Ázsia térképnél. Szerintem már akkor le kellett volna ültetniük, mikor elkezdte keresni Amerikát. De hisz nem földrajz a földrajz óra, ha nem gyötörjük meg a bukásra álló diákot legalább egy kicsit. Mikor Aaron füstölögve a helyre távozott, persze egyessel, mintha valamit motyogott volna az orra alatt. Átok? Vagy csak titokba lehordja mindennek. Én is ezt tenném, csak én óra után. És a folyosón. És sokkal hangosabban. Még azt sem bírta ki, hogy ne tekergesse a hajamat idegességében, „Miért utálnak a tanárok?!” címszó alatt. Ráhagytam. Nem akarom már ilyenkor lefárasztani az agysejtjeimet, főleg nem vele.
Szerencsére az órarend legalább kegyes velünk, mivel ma vagyunk olyan szerencsések, hogy öt óránk van. De ez csak hétfőn és pénteken adatik meg nekünk. Az osztály már hamar elment, én pedig egyedül maradtam Darennel, aki állítólag itt fog találkozni Abbyvel. Abby valószínűleg hazaszaladt, hogy lecsekkolja a kistesókat, aztán ebéd nélkül már sprintel is vissza, amilyen szenvedélyesen és totál nyálasan odavan a zöldszeműért.
- Abbyre vársz? – huppantam le mellé a szekrénybe. Az osztály szokásává vált, hogy mindig beülünk a szekrénybe. Nem kényelmes, és szinte semmi előnye nincs, csak egyszerű megszokás.
- Aham. – adta meg az egyszerű választ. Akkor nekem kell folytatnom a beszélgetést.
- Hallom dobták a nagyszerű és übermenő Darent. – mosolyogtam, hisz tudom, névjegye az önmártírozás. Így nem fogom megbántani.
- Abby volt? – meresztett rám ideges szemeket.
- Igen.
- Kinyírom. – szorult ökölbe a keze.
- Azért ennyire véresen komolyan ne vedd. – nyugtattam meg.  – Hogy történt? – kezdtem bele a kérdésáradatomba.
- Elhívtam randira, erre benyögi, hogy mást szeret. – könyökölt a térdére zaklatottan. Szegény. Nagyon kilehet.
- Ha segítségre van szükséged, szólj. – mosolyogtam rá. – Hisz tudod, tökélyre fejlesztettem a lelki támaszt nyújtó képességem! – húztam ki magam dicsőn, hogy némi látványa is legyen a színészkedésemnek. De úgy látszik megtette a hatását, mivel felnevetett.
- Kössz. Aranyos vagy. – mondta, de még mindig lehajtott fejjel.
Többet nem tudok rajta segíteni. Valószínűleg Abby úgyis megteszi a hatását. Amúgy szimplán most neki csak egy csaj kell. Abbynek meg egy helyes pasi, így jó párosítást alkotnának. Persze feltételes módban.
A szívem kihagyott kemény 5 másodpercet, mikor megláttam Robot a szekrény előtt elsuhanni, miközben egy apró célzás keretében rám tekintett, és már be is fordult a folyosón. Szó nélkül otthagytam Darent és a gondolatait, hisz ha most hozzászólnék, úgysem kapnék számomra értelmes választ. Így Rob után rohantam, és mikor találkozott az öklöm vele a folyosó végén, konkrétan nekiestem.
- Nézd csak meg! – fogtam meg a pólója nyakát fenyegetően, és levakartam a sok „vakolatot” a nyakamról, amíg a lila foltot meg nem látta. – Most végre közelebbről is megízlelheted a csontos öklöm. – mondtam mosolyogva és már behúzni készültem volna neki, amikor hozzámért. Vagyis végighúzott a szemem alatt, pont azon a ponton, ahol a karmolás éktelenkedett. Ezzel láthatóvá véve a macska okozta sebet.
- Én is magyarázatot várok. – mondta halál nyugodt hangon, érzelemmentes pofával.
- H-Hogy vetted észre? – mondtam zavartan, hisz még mindig égett az arcom azon a területen, ahol az előbb megérintett. Ilyenkor nagy mázli, hogy csak ketten vagytok a folyosón, hisz még javában tart a hatodik óra.
- Tőlem semmit nem titkolhatsz el. – mondta két vállrántás között. Virít róla az unalom.
- Momo…volt..- mondtam zavartan. Mintha el is várnám, hogy higgyen nekem.
Viszont a másik pillanatban már közelebbről is megfigyelhettem azt a jellegzetes kifejezéstelen arcát, hisz egy szempillantás alatt megfogta az állam, és megcsókolt.
Drága Rob! Kérlek ne zavarjon, hogy még az iskola folyosóján állunk, ahol mondjuk bármelyik retardált osztálytársad eljöhet, és megláthat minket!
- Elment az eszed idióta?! – suttogtam idegesen. Csak suttogni tudtam abban a pillanatban, hisz rögtön a szám elé tettem a kezem, vagyis védekező állásba helyezkedtem Rob kitörései ellen.  – Még a folyosón vagyunk, ha nem vetted volna észre! Mi lett a megállapodásunkkal?
- Málnás pocky.
- He?
- Olyan ízű a szád. – mondta egyszerűen, mint aki most végzett egy komoly kutatási munkával. És tényleg…
- Maradt pár darab a kabátzsebemben. - jegyeztem meg halkan. - De ne most jöjjön rád a kangörcs. – mondtam fenyegetően, de ebből a hangnemből semmi nem ragadt rá. Legalábbis a következő reakciójából ezt szűrtem le.
Egy egyszerű mozdulattal berántott a legközelebbi szekrénybe, anélkül, hogy érdekelné, hogy kié is lehet az a szekrény. Be is zárta a szekrény faajtaját, és ez sajnos sötétséggel jár együtt. Még sikítani se volt időm, nem hogy még elmenekülni. Szoros karok fonódtak a derekam köré, miközben egy nagyon is ismerős ízt éreztem a számban. Persze ezt tudnám élvezni is, de nem ebben a szituációban, vagyis vaksötétben. Még utoljára beleharapott az alsó ajkamba, majd áttért a nyakamra.
Rob, ha ki mered szívni én esküszöm lopok a kémiaszertárból sósavat és megitatom veled! Már épp, hogy tűnt volna el a „díszes” folt, neked újra a nyakamra kell cuppannod.
Mintha meghallotta volna a gondolataimat, nem szívni, csak éppen nyalogatni kezdte el az adott helyet.
Kössz, ez most tényleg sokkal jobb. Micsoda lángelme. Az undorítóság felsőfoka.
Undorom ellenére mégis élvezem, sőt a sötétség ellenére is, és ezt halk lihegésem bizonyítja be. Arcom körülbelül ezer fokon ég, ahogyan a szívem is ezerszer többet ver, mint általában.
Nem, én ezt nem élvezhetem. Miért vagyok ilyen kéjenc? Én nem ilyen voltam! Mi történt velem ebben a pár napban?
Ahogy a szám és a nyakam között cikázik, óvatosan a pólóm alá téved a keze, és végigsimít a gerincemen, újra és újra.
- Te gyakoroltál. – mondtam gyanúsan, és a lehető leghalkabban. Mivel nem akarok lebukni, és nem hiányzik még egy igazgatói az ellenőrzőmbe, ahogy egy tanár ránk találna itt a szekrényben.
- Észrevetted? – mondta már sokkal szórakozottabb hangon. Most biztos, hogy vigyorog. Több mint valószínű, hogy most nagyon is jól szórakozik.
- A modorod nem, viszont a stílusod gyengébb lett. – jegyeztem meg. – De szerintem ennyi épp elég is volt, tudod, hagyjunk péntekre is az élvezetből… - mondtam, miközben éppen kilépni készültem volna a szekrényből.
Féltételes mód. Mintha a sors akarta volna így. Persze ilyenkor hiszem azt, hogy én látok a sötétben. PERSZE, hogy vagyok olyan hülye, hogy ilyen helyzetben nem gondolok arra, hogy Rob pont mellettem van. Mikor éppen álltam volna fel, Rob szimplán kibillentett az egyensúlyomból, hogy még véletlenül se jussak ki a szekrényből esés nélkül. Ami ebben az esetben azért is volt kínos, mert Rob volt az alany, akire nekem esnem kellett. De ugye esés közben minden ember próbál, úgymond nem elesni, kapaszkodót, esetleg támaszt keresni, hogy elkerülje a frontális ütközést. Én is így voltam vele. Csakhogy nem látok a sötétben. Először fel sem tűnt, csak miután a pár másodperces elmesokk fokozatosan feloszlott az agyamban, amolyan esés alatti elmeállapot. Mikor az ember nem arra ügyel, hogy mit,hol fog meg, hanem csak az esetleges fájdalomra tud koncentrálni.  Miután magamhoz tértem, képletesen, először Rob ijedt, azonban pipacsvörös arcát láttam meg, abban a halvány fényben, ami a szekrény kicsiny résén átpréselődött. Majd a figyelmem a kezemre irányult, ami egy éppen kemény „valamit” fogott.
Hát, amióta ismerem az izé szót, azóta mindent meg tudok magyarázni. De ilyen „izé”-t még nem magyaráztam meg. Szóval konkrétan esés közben, a sötétség miatt Rob férfiasságát fogtam meg, ahogyan rajta landoltam. Persze, azonnal rákvörösre váltottam én is, és azon nyomban a szerény legtávolabbi sarkába tolattam, a lábaimat az arcom elé húzva.
- Rob…(!!) – sikítottam halkan. Ne kérdezzétek, hogy hogyan tudok suttogva sikítani, mert nem tudom elmagyarázni. Egyszerűen tudok és kész. Tapasztalni egyáltalán nem kellemes. Abban a pillanatban igazából nem volt más hangszín, ami ki fért volna a számon.
Csak újra átfutott az érzés az agyamon, és pechemre beleékelődött a gondolataim rejtett és beteges zugaiba. Hisz… neki…szűk volt…a nadrágja…
- Rob…neked.. – sikítottam még mindig halkan, ugyanazt a démoni hangot kiadva.
Rob csak zavartan a homlokát dörzsölte, ahogyan még mindig próbálta felfogni az előbbi szituációt.
- Biológia volt az utolsó óra, kussolj! – mondta halkan, de ideges hangszínben. Még soha nem hallottam így beszélni, kivéve akkor, amikor a földig aláztuk és anyáztuk egymást. De ez, annak a szituációnak a szöges ellentéte. Fogalmam sincs, hogy most hazudott, vagy igazat mondott. Már épp szólaltam volna meg, mikor csak pirult arccal kirohant a szekrényből, és nagy léptekkel indult a tornaterem felé. Nem tudott több szót mondani, de még hangot sem hagyott el a szája.
 Edzése van. Ráadásul szűk nadrággal. Nem a legkedvezőbb párosítás.
Akkor most, megbántottam? Remélem nem lesz ennek a kis „balesetnek” komoly következménye.
Mivel nagyon nem volt más választásom, így összepakoltam a cuccomat, és elmentem a hamarabbi busszal. Go hip-hop edzés. Vagyis számítsak nagy leszidásra. Persze az utat a gondolataimba burkolódzva töltöttem el.

A feketehajú fiú nagy léptekkel közelített a biztonságot nyújtó tornaterem felé. Mikor végre elérte a fedezékhelyet, más szóval a fiúöltöző mosdóját, megrökönyödve ült le a lehajtott vécére. Az ajtó zárának kattanása és a piros jelzés figyelmeztette a többi C-s fiút, hogy most épp ne zavarják.
- Fenébe! – suttogta halkan és idegesen. Szégyenkezve könyökölt rá a térdére, fejét a tenyerében támasztotta meg.
- A francba! – mondta, most már sokkal hangosabban, erőteljesebben. Közben pedig egy nagyot vert a mosdófüle ajtajába.
Gondolataimban csak az előbb történt események cikáznak oda-vissza. Nem tudja kiverni a fejéből.
Idegesen beletúrt a hajába, majd hozzálátott a „dologhoz”.

12. fejezet

Nevelőapa úton. Szabadság!

Az utcákat koromsötétség uralja. Csak a néha-néha elhaladó autók fénye világítja be a környék csupasz, és eléggé rémisztő látványt nyújtó fáit. Mintha mindegyik közeledne felém, hogy elragadjon, és magával vigyen az örök sötétségbe. Még szorosabban bújtam Robhoz. Aki persze erre fel is figyelt.
- Dorombolni nem akarsz? – kérdezte halál nyugodtan.
- Kuss. – nyöszörögtem, miközben még a szememet is alig mertem kinyitni. Utálom, miért hagytam magam ilyen könnyen belemenni a hülyeségeibe? Normális voltam, amikor megígértem neki, hogy tízig maradok? Úgy látszik nem.
- Miért félsz a sötéttől? – tette fel az újabb vallató kérdését, ami ez esetben váratlanul érintett.
- Mióta érdekel az téged? – böktem vissza hanyagul.
- Amióta rájöttem, hogy szeretlek. – válaszolt, még mindig a legnyugodtabb hangnemét nyújtva.
- Mikor hagyod már abba, ezt a baromságot? – válaszoltam még mindig eléggé flegmán. Miért nem érdekel, hogy ezzel meg is bánthatom?
- Ezt még te sem gondoltad komolyan. – nevetett fel, mire a váratlan reakció miatt egy rohadt hangosat dobbant a szívem. Éreztem, ahogyan még ennél is szorosabban magához ölel, így közvetlen közelről érezhettem az illatát. Olyan Robos… Lehet, hogy szólnom kéne neki, hogy ne hozzánk menjünk, hanem egyből az elmegyógyintézetbe.

Az út nemcsak marha lassúnak, de irtó hosszúnak is tűnt. Nem is csodálom, hogyha az ember a sötétben még egy száraz gallyra lépve is ügy megijed, hogy a másik nyakába kúszik. Igen, ez is megtörtént az út alatt, és meg sem kell jegyeznem, hogy milyen gúnyolódást kaptam érte. Úgyis tudjátok.
- Fura. Anya még mindig nem hívott. – néztem meg a telefonomat, mikor már a kapunál álltunk.
- Cicus, én mennék, mert az egy dolog, hogy téged felmelegítettelek, de ez esetben én meg a kaputok előtt fogok megfagyni. – ugrált egyik lábáról a másikra, hogy legalább ezzel a kis testmozgással is felmelegítse magát.
- Elkelnél kerti törpének. – néztem végig rajta, tanulmányozva és felmérve a piaci értékét. Akár egy mester…
- Egyedül a te kerti törpéd lennék. És csak azzal a bérfenntartással, hogy a szobádban lehetek. – vigyorgott, de miközben beszélt párafelhők sokaságát lehelte ki magából.
- Na, siess haza, még mielőtt ingyenélő leszel. – mosolyogtam rá. Mióta lettem vele kedves? Én nem akarok vele szemben elnéző lenni, sőt teljes mértékben az ellenkezőjét szeretném neki mondani, de sohasem teszem. Pedig tudom, hogy ha ez így folytatódik, annak nem éppen happy end lesz a vége.
- Búcsúcsók? – hajolt közelebb úgy, hogy szinte láttam rajta ahogy vacog. Istenem, ne most sajnáljam már meg!
- Takarodj! – toltam el a pofáját tisztes távolságba az enyémtől. Legalább az aurámból lépjen ki.
- Ne kéresd magad. – vigyorgott eléggé perverzül. – Előbb vagy utóbb úgyis meg fogod bánni. – mondta, de ezt mind olyan szexuális hangnemben, hogy még a hideg is kirázott tőle. Vagy csak azért, mert mínuszok vannak?
- Ne most részletezd, kérlek. – néztem fel az égre, mintha valakitől segítséget várnék. – Siess haza, mert megfázol! – fogtam meg a vállát, és egyet fordítva rajta a tengelye körül, útjára bocsájtottam.
- De kis aggódó lett valaki. – dobott felém egy szívdöglesztő mosolyt. Most nem hat meg. Főleg, úgy hogy még anya szidásától is remegek, de egyben a hidegtől is vacogok, a sötétségről már nem is beszélve. Pfú, de sok bajom lett.

Mikor Rob már sikeresen befordult az utca végén és végleg elnyelte a sötétség, én is gyorsan besiettem. Egyrészt mert a hideg már a csontjaimat is kikezdte, másrészt pedig a sötétség… Mikor beléptem, a hallba égett a villany. Megnyugtató érzés, hogy nem vagyok egyedül, viszont, hogy ennyire nem hiányolják otthonról a gyereket, már kissé túlzás. Viszont az is feltűnt, hogy a házban szokatlan nagy csend honolt. Miután megetettem Momot, aki időközben lejött az emeletről, mivel felfigyelt a hazajöttömre, én is a lépcső felé vettem az irányt. Szent meggyőződésem, hogy fent van valaki. Hisz Momo nem lenne fent egyedül az emeleten, ha csak nem az én ágyamban alszik. Az emeleti folyosó teljesen sötét volt, csak egy szobából szűrődött ki egy halvány fénysugár. A villanyt a lehető leggyorsabb tempómban kapcsoltam is fel, és szinte már reflexszerűen nyitottam be anyuék szobájába. Minden gondolkodás nélkül csuktam fel a villanyt, még annak ellenére is, hogy a bent lévőnek kiégethetem a retináját.
- Sehol senki? – tettem fel a kérdést leginkább magamnak.
Tanácstalanul álltam az ajtóban. Hol lehetnek anyáék? Nehogy már megint randizni kezdjenek, mert menten megsemmisülök. Ők nem holmi tinédzserek, akik csak úgy eljárhatnak shoppingolni, úgy hogy közbe ne égessék le magukat! Kész szégyen. De, mondjuk, ha randira mentek volna, arról anya biztos tájékoztatott volna. Meg tuti nem ilyen későn érnének haza, ha nem egy hotelban aludnának. Amit igazából kötve hiszek. Anya nem szeret hotelban éjszakázni.
Egyszer csak az egész folyosót hirtelenszerű sötétség lepte el. Csak egy szobába égett a villany, az pedig… az pedig..
- Áh! Te rohadék állat! – visítottam fel, szinte majdnem a falra mászva, amikor hirtelen nyálkás kezeket éreztem a nyakam körül. A csendet egy monoton fulladozó nevetés törte fel. – Gary, te beteg állat, tudod, hogy ez a félelmem! – ütlegeltem folyamatosan bátyám hátát, aki már majdnem a földön terült szét a röhögésbe.
- Hogy száradna le a karod! – szidtam le, de a barnahajú még mindig nem bírt érthető és összefüggő mondatot kinyögni.

Pár perc elteltével, mikor már sikeresen lepakoltam a szobámban, és Gary is valamiképp lenyugodott, végre sikerült csevejt kezdenünk egymás közt. Bár kitudja meddig bírja ki Gary anélkül, hogy újra rá ne jöjjön a röhögőgörcs.
- Anyuék? – forgattam a szemem unottan, mikor belépett a szobámba. Vagyis az én felségterületemre. És az köztudott, hogy egy fiú soha nem léphet be egy lány szobájába, engedély nélkül.
- Nincsenek. – felelte egyszerűen. Egyem azt a csöpp kis szádat, és azt az értelmetlen felfogásodat!
- Hogy-hogy? – sóhajtottam unottan. Úgy látszik több információra van szüksége ahhoz, hogy feldolgozza.
- Anya éjszakai műszakot vállalt a kórházban, Taylor pedig már mondta múltkor, hogy elmegy egy hétre… - ecsetelte teljesen nyugodtan. Bennem pedig megállt az ütő.
- Akkor ez azt jelenti, hogy a vénség nem lesz itt egy hétig?! – ugrottam fel örömömben az ágyra, izgatottan.
- Ez kicsit durva becenév, de tetszik. – tette keresztbe a kezét, hogy kicsit szigorúbbnak tűnjön, de nem sikerült neki.
- Ezaz! Nem kell aggódnom a vén szivar miatt egy hétig! – terültem szét az ágyon megkönnyebbülve. – Ez kész hawaii lesz! – sóhajtottam boldogan.
- Anyának is többet lesz éjszakai műszakon, mivel egyre több a beteg és az egyik nővér épp szabadságon van és őt helyettesíti. – magyarázott tovább, mire egyre jobban felderültem.
- Szabadság! – nyújtóztam szét az ágyamon.
- Azért azt se felejtsd el, hogy neked van egy bátyád! – emelte fel a mutatóujját fenyegetően.
- Igen. Egy kedves, szerény és fantasztikus báty. – próbáltam hízelegni, de nem sok érzelem mutatkozott meg rajta.
- Ezzel nem hatsz meg. – mondta unottan. – Erről jut eszembe. Hol voltál mostanáig? – tette fel a számomra legkínosabb kérdést, amit szerettem volna az est folyamán már elkerülni.
- Egy…barátomnál… - tekintettem félre, de úgy, hogy ne legyen túl feltűnő.
- Húgi megint pasizik, he? – vigyorgott kajánul az ajtóban megtámaszkodva.
- Kiveszem a vesédet és a szívedet és eladom e-bayen. – mosolyogtam rá „bájosan”. Tele véres hátsó szándékokkal.
- Szóval ezt most úgy értsem, hogy ne köpjelek be anyáéknak, ha jót akarok, igaz?
Válaszul csak bólogattam, Gary pedig egy perverz mosolyt villantva lépett ki az ajtón. Nyugalom. Végre. Az élet Taylor és anya nélkül… Persze Gary még elengedhetetlennek érezte, hogy még egyszer beszóljon nekem, az ajtón kívül.
- Óvszert azért használtok? – vihogott.
- Takarodsz! – ordítottam neki vissza. Testvéri kommunikáció.
Akkor hétvégi teendők: Alvás, alvás még több alvás, aztán ha vasárnap jó kedvemben leszek, talán tanulok. De ennek nem sok esélyét látom. Amilyen gyorsan jött a hétvége, olyan gyorsan el is fog repülni. És kezdődni fog egy újabb iskolai nap az idiótákkal és Robbal. Azzal a személlyel, akivel a legkevésbé sem szeretnék találkozni. De nem akarok utat engedni a gondolataimnak, hisz minden bizonnyal azok is Robról szólnának, úgyhogy inkább a fürdő felé vettem az irányt, hogy kimossam a gondolataim. Útközben még bekukkantottam Gary szobájába.
- Csak hogy tudd. A drága húgod még szűz. – vicsorítottam rá, mint egy éhes kutya.
- „Még”? – hangsúlyozta ki ezt az egyetlen szót.
- A hétvégén próbállak levegőnek nézni. A végén még agyi károsodást szenvedek, miközben próbállak felfogni ép ésszel. – mondtam mindezt a lehető legunalmasabban, és a leghatásosabb fapofával. - És miért van nálad Momo? – kaptam ki az öléből az éppen alvó kisállatot sértődötten. Mint egy gyerek, aki féltékeny egy másik gyerek cukorkájára. A cicát még egy apró mozdulattal bevittem az ágyba, aki amúgy nem is bánta, hogy ide-oda hurcolásszák, csak egy gondos helyet keresett az alváshoz. Szóval amint letettem az ágyra, valószínűleg el is aludt. Fürdés után én is hozzá hasonlóan tettem. Erőm sem volt már egy normális pizsamát előhalászni, így beértem egy túlméretezett pólóval is a legalsó fiókból. Hogy hogyan került oda? Ne tőlem kérdezzétek, de a célnak legmegfelelőbb volt.
- Momo. Te vagy most az egyetlen, akin ki tudok igazodni. – simogattam a folyamatosan doromboló kisállatot, aki időközben a fejemnél talált nyugodt helyet. – És megcsaltál? Pont Garyvel? Hogy volt merszed az ölében aludni? – vontam kérdőre. Én most… komolyan a macskámmal beszélek? Látszik, hogy mennyire lemerítette a tartalékaimat ez a hét is. Vagyis a hétvége fő programja az alvás lesz… Ha Rob nem lesz annyira idióta, hogy még az álmaimba is befurakszik…