30. fejezet

"Bemutatlak valakinek"

Sajnos, ahhoz képest, hogy az éjszakát Robnál töltöttem, a reggeli készülődésem kicsit sem mondható kulturáltabbnak.
- Basszus, Bess! Siess már az isten szerelmére! - toporzékolt már vagy 10 perce az ajtóban Rob, miközben én még mindig a hajamat próbáltam elviselhetővé varázsolni. Vagyis inkább, Rob húga próbálta.
- Hagyd már! Nem látod, hogy mennyire próbálkozik?! - ordít vissza Hope a fejem mögül, sajnos túlságosan is közel a fülemhez. Testvéri kommunikáció.
Hope tényleg sietett, szinte rekordidő alatt sikerült a szénaboglyából egy értelmes fonatot csinálnia, csupán egy fésűvel.
Érdeklődve, és a padlóig tátott szájjal fürkésztem a tükörben az oldalfonatot.
- Úristen Hope, életmentő vagy! - borultam a nyakába már majdnem hisztirohamot kapva.
Nem csodálom, ha már szerencsétlent felébresztettem reggel a kiakadásommal és a "Jesszus, hogy néz ki a fejem" jellegű morgásokkal, rákényszerült arra, hogy segítsen.
- Csak a taknyodat mellőzd, kérlek. - tolt el magától, egy fintori vigyorral.
- Még egyszer nagyon köszönöm! - kiabáltam vissza, miközben futólépésben felkaptam a vállamra a pehelykönnyű táskát, és Rob mellé léptem. Nem fogadott valami kitörő örömmel, de legalább már egy sóhajtást elengedett maga mellett, hogy végre ideértem. Bár késésben.
Normális idő szerint még bőven lett volna időnk, de mivel Abby is erre lakik, ráadásul ő még nálam is előbb el szokott indulni a suliba, nekünk is igyekezni kellett, hogy ne okozzunk senkinek szívinfarktust már a reggel folyamán.
- Szia húgi! Viszlát Rob apu! - integettem, vadul mosolyogva, bár a sáltól nem igazán látszott ki az a vadalma vigyor.
- Húgi?! - jött egy nyekkenéshez hasonló hang az emeletről, mire csak felnevettem.
- Elmentünk... - morgott mellettem Rob, és meg sem várva engem, elindult.
Az első tisztességes éjszaka, amit együtt töltöttünk egy párként. Igazán dicséretre méltó, főleg az én szemszögemből.
- Olyan rideg vagy ma reggel. - gügyögök Robnak, folyamatosan tartva mellette a tempót.
Kicsit rágyorsít, hogy lehagyjon de nem igazán sikerül neki, követem.
- Nem adod fel, mi?
- A-a. - rázom meg vadul a fejem.
Hogyha még mindig a reggeli késés a baja, akkor viszont nem kéne aggódnia. Biztos, hogy Abby-t már rég lehagytuk.
- Nem Abby a bajom. - szólal meg egy kis idő után.
- Heh? - kerekednek ki a szemeim.
Kicseszett gondolatolvasó!
- Ismerlek, és amilyen hülye pofát vágsz, biztos, hogy ezen tanakodhattál. - bök oldalba mosolyogva.
- Nem is vágtam hülye pofát!
- Dehogynem. Mint aki az élet nagy kérdésein gondolkodik. - próbálja utánozni azt az arckifejezést, amit én az előbb levághattam.
- Nem is volt ilyen mormota arcom! - rivallok rá, miközben ütöm mindenhol, ahol érem.
- Ma délután ráérsz? - hagyja figyelmen kívül a bokszolásomat.
Hé! Direkt nem ütök erőset, de legalább próbálkozok! Értékelhetnéd!
- Igen...? - mondom ki félve a várva várt szót.
- Most ezt magadtól kérdezed?
- Nem vagyok benne biztos, hogy mit mondjak! Mit tervezel?
- Mondtam már, nem? - arcán halvány mosoly jelenik meg.
- Nem ártana, ha párszor megismételnéd. - enyhén piros arccal inkább a másik irányba nézek, ezzel is legalább a sál eltakarja az arcom.
- Bemutatlak valakinek. - mondja kitörő örömmel.
Kezemet gyengéd melegség járja át, ahogyan megfogja. Sálamat egészen az orromig felhúzom, így még kevesebb látszik az arcom piros árnyalatából.
Bemutat. De vajon kinek?





- Nem hiszem el! - vinnyog Abby közvetlenül a fülembe.
- Hányszor mondjam még el, hogy sajnálom?! - próbálom a lehető legmesszebb eltolni őt az aurámtól, nem sok sikerrel.
- Miattad nem csak elkéstem, de még egyedül is kellett jönnöm suliba! - mondja, eljátszva a halálát, ehhez még pár láthatatlan könnyet is leeresztve. - Mi volt az a hiper fontos... - rivallt rám, de mielőtt még befejezte volna a mondatot az ajtó felé terelődött a figyelme.
Az osztály alap nyüzsgése is fokozatosan elhalkul, és szinte mindenki az ajtót nézi. Így bekövetkezett az elkerülhetetlen, én is megfordultam.
Egy vörös haú lány állt az osztályterem ajtajában, félig az ajtófélfának támaszkodva, mobillal a kezében.
- Fújj, C-sek! - morogja Daren az egyik hátsó pad mögül.
- Mehetsz vissza talpat nyalni! - tesz rá a helyzetre még egy lapáttal Eric, aki mostanában minden szünetben a mi társaságunkkal lóg. Nem is értem miért.
- Fellélegezhettek, nem hozzátok jöttem. - mondja unottan a lány, majd felmutatja a mobilját.
Bár nem igazán kivehető, főleg nem ilyen távolságból, de tisztán látom, hogy az "Üzenetek" panelben van.
Az osztályban halk, monoton pusmogás vette kezdetét, mindenkit ledöbbent a tény, hogy valaki közülünk egy C-s lánnyal haverkodik.
- Ez meg ki? - kérdezem Abbytől. Másfél éve járok ebbe az iskolába, de még mindig nem tájékozódok túlságosan jól a diákok közt.
- Lenney. C-s. Számítógép fan. - kántálja, mintha könyvből olvasná. - Scarlett cseléd, viszont kedves.
- Akkor már értem miért szidják ennyire.
- Nem tehet róla. - vonja meg a vállát unottan.
A szék nyikorog, lassú léptek vezetnek el az ajtóig. Az illető lehajtott fejjel megáll a lány előtt, majd a szabad kezével megfogja a lány csuklóját és a folyosó felé veszik az irányt.
- E-Ez meg mit csinál? - akad ki mögöttem Aaron, miközben az én szám is tátva marad.
- Paktál egy C-ssel? - áll föl a székről most már David is és Darennel együtt kifutnak a teremből, pont csengetésre.
Egy igazolatlan óra, és 1-0 a C-seknek.
- Osztályháború szagot érzek. - jegyzi meg Abby nagyot sóhajtva. - Nem mintha annyira érdekelne.
- Mi az, hogy nem érdekel? - ragadom meg fekete hajú barátnőm vállát. - Mi lesz, ha megverik Tom-ot?
Ahogyan a göndör buksi kilépett az ajtón, egy pillanatra láttam a zavartságtól enyhén vörös arcát.
- Miért vernék meg? Csak azért mert a két programőrült elbeszélget Messenger-en? Hülyeség. - veszi elég lazán a dolgot Abby.
- De, ha.. - próbálkozok még a kifogások gyártásával.
- Bess, nyugodj már le! Ha ennyire megterheled az agysejtjeidet, akkor túl fog melegedni a fejed. - koppint kettőt a homlokomra. - Nem fogják megverni. Ha csak egyszerűen beszélgetnek, és csupán ennyi, nem. Mellesleg Lenney aranyos lány, így duplán nincs semmi okuk a fiúknak kiakadni. - magyarázta el, szinte már túlságosan is könnyelműen.
- Úgy látszik magunkra maradtunk, Beess~ - nyöszörgi a nevemet egy eléggé haldokló hang mögülem.
Gondolkoznom sem kell, hogy ki lehet az illető. Viszont amikor az egyik hajtincsemet kezdi el irritálóan tekergetni, már megfordulok.
- Ezt hogy érted?
- Ha az osztály másik fele megint összeugrik a C-sekkel, akkor csak mi maradunk. - ásít egyet, majd kezét a feje alá téve hajtja padra a fejét. - Semmi kedvem nincs megint összeveszni velük.
- Ilyesmiről szó sem volt... - mondom, kicsit furcsállva a dolgot.
- Tudom. Csak nekem eléggé szokatlan a dolog. Tom lett volna az utolsó, akiről el tudtam volna képzelni, hogy egy C-s lányba lenne szerelmes. - mondja, szokatlan hangnemben.
- Szerelmes?! - akadok ki.
Kicsit hihetetlennek hangzik, viszont ez megmagyarázza az SMS háborút és a pipacsvörös arcot.
Az ajtó nyikorgása, és az osztályfőnök idegesítő, fatalpú cipőjének kopogása jelentette az óra kezdetét. Igaz 5 perc késéssel, igaz, hogy 3 diák nélkül, igaz, hogy rengeteg megválaszolatlan kérdéssel, de elkezdődik az óra.






Sikeresen túlélem az összes órámat, és szinte már hihetetlennek érzem azt is, hogy felöltözve, a fociedzésről megérkezve, felkészülten várok az iskola előtt Robra, aki most per pillanat egy gyors látogatást tesz az egyik tanárnál.
Az ég felhős, és a szél is hideg levegőt fúj felém, így nem csoda, hogy úgy érzem, mindjárt letörik az orrom.
Azonban egy ismerős hang, ami úgy cseng a fülemben, hogy akaratlanul is kitágulnak a pupilláim, követ el a suli bejáratától, egészen a nagy vaskapuig.
- Szia Bess. - mondja, kissé  dideregve, de még mindig nem hervad le arcáról a mosoly.
- Tom! - köszöntöm barátomat, nem túl barátiasan. Igaz, hogy rég beszéltünk, mégsem úgy viszonyulok hozzá, mint egy rég látott gimis barátomra.
Szemeimből és az arckifejezésemből szinte mindent leszűr, az összes gondolatomat, így mielőtt még bármit is mondanék, ő kezd neki.
- Mindent el fogok magyarázni. - mondja, a helyzethez függően túlságosan is nyugodtan.
- Darenékkel minden rendben? - utaltam arra, hogy még óra előtt eltűntek a folyosó homályában.
- Megbeszéltem velük, nem szedték le a fejem, és amint látod... - mutatott végig magán. - lila folt nélkül megúsztam.
Szinte reflexszerűen jött fel belőlem a megkönnyebbülés szerény sóhaja.
- Örülök. - arckifejezésem meglágyul.
A légkör közöttünk feloldódik, ami őt is mosolygásra készteti.
- Örülök, hogy örülsz.
- Még egy kérdés. - emeltem fel figyelmeztető jelleggel a mutató ujjam. - Szerelmes vagy? - tolakodtam, közvetlenül közel az arcához, hogy minden hormonális változást észleljek, ami ezen kérdésből következik, és látszik rajta.
Összeszűkült, csokoládé barna pupilláit egy enyhe pír követi.
- Holnap, egy meleg hotdog társaságában mindent el fogok mondani. - tájékoztat a jövőbeli programomról nyugodtan.
- Ígéred? - győzködtem.
- Ígérem. Eszkimó puszi. - vigyorodik el.
- Hogy mi? - vágok enyhén fura arcot, de még mielőtt bármi mást reagálhattam volna, pisze orrát az enyémhez érinti.
Nosztalgikus pillanat. Ugyanezt csinálta általánosban is, amikor valamit megígért nekem. Ez nálunk amolyan, "alku-kötési-biztonsági" jel volt, annak a jele, hogy amit megígért, be is fogja tartani. Viszont, miután felvettek középsuliba ez a szokásunk elavult, ahogyan felnőttünk. Jó érzés visszahozni a régi emlékeket.
- Te még emlékszel erre?! - vidultam fel rögtön, ahogyan elhajolt az arcomtól.
- Egy apró emlékkép mindent eszedbe juttat, nem igaz? - arcán széles vigyor kerekedett ki.
Jó tudni, hogy vannak olyan barátaim, akiket akármennyire is távol tudok magamtól, sokkal közelebb állnak hozzám, mint amennyire én hinném.
- Jót tesz majd ez a holnapi pihis délután. - teszi a könyökét a vállamra. - Hisz nem egy dolog lesz, amit én is szeretnék megtudni tőled.
- Hűha, komoly dolog lehet. - mondom, a vigyorából utalva.
- Komoly is. - igazította meg a vállán, féloldalt csüngő táskát, majd beletúrt a hajába. - Én viszont most megyek. Találkozóm van.
- Szerelmes éjszakák... - dalolgattam lágyan, egy perverz mosoly keretében.
- Hülye. - ezzel az egyszerű mondattal nyugtázta gyerekességem. - Szia, Bess! - lép pár lépést előre, majd integetve fordul be az iskola melletti mellékutcába.
Amíg be nem fordul, addig én is integetek utána.
Most jut eszembe. Elfogyott a zsebpénzem. Eléggé pénzhiányban szenvedek, amióta Gary-t fizetem le, hogy pár dolgot a jegyeimmel kapcsolatban elhallgasson anyáék előtt. Nem a vacsora fénypontja, amikor egyszer csak benyögi, hogy javulnak a jegyei. Ilyenkor persze anyuék üdvrivalgásban törnek ki, és a tekintetük rám terelődik, hogy "És a pici lányunk hogyan teljesít az iskolában?" Ilyenkor összekuporodva inkább a brokkolira koncentrálok, hogy az semmiképp se érjen a húshoz. A zöldség minden ízt leront.
- Eszkimó puszi? Ez most komoly? - a hang, ami általában hormonváltozási zavarokat okoz nálam, most lesújtóan hatott, hideg, lekicsinylő hatása miatt.
- Késtél. - próbáltam figyelmen kívül hagyni Rob beszólását, és oldani a feszültséget. - Tudod te, hogy már mennyi ideje fagyoskodok kint?
- Szerencse, hogy Tom itt volt, és nem unatkoztál.
- Tessék? - akadok ki.
- Szerintem nem kéne ennyire... - habozott, nem igazán tudta, hogy mit mondjon. - Izé...közel kerülnöd hozzá. - fordította el a fejét, így a kócos hajától, amit a szél a szemébe fújt, nem láttam az arcát.
Először kicsikét döbbentem álltam ellent a szélnek, ami makacsul befújt a sálam mögé, ezzel minden előnyét elvette a pamut darabnak. Majd végül leesett a szituáció.
- Csak nem, féltékeny vagy? - vihogtam örömömben.
Fura. Miért annyira felemelő érzés tudni, hogy féltékeny? És vajon miért olyan kicseszettül ismerős ez az érzés, hogy "féltékenység"?
Ebben a pillanatban eszembe jutott, hogy tegnap mennyire magányosnak éreztem magam, mikor megláttam azt az aranyos lányt vele.
Ő vajon most ugyanígy érezhet? Mint tegnap én? Nem. Kizárt.
- Nem vagyok féltékeny. - dünnyögte, a kabát cipzárját egészen a szájáig felhúzva. - Csak legszívesebben mindenki tudtára akarnám hozni, hogy te az enyém vagy. - próbált valami érthetőt is kovácsolni a helyzetből, hogy ne tűnjön úgy, hogy éppen majd szét marja a féltékenység.
- Ez nem igazán megvalósítható. - lágyulnak meg az arcvonásaim.
- Tudom. Ajvé'...
- Viszont nézd a jó oldalát! - fogtam meg mindkét kezemmel az arcát, hogy lehetőleg magam felé fordítsam. - Megvalósíthatjuk a Rómeó és Júliát!
Erre a kijelentésemre már jóval nagyobb vigyor jelent meg rajta.
- Igaz. Pontosan olyan szőke vagy, mint Júlia. Agyilag is. - nevetett fel.
- Hé! Azzal, hogy megölném magamat érted, csak a hűségemet bizonygatom feléd. - tiltakoztam.
- Oh, talán tévedtem volna? Mikor olvastál te Shakespeare-t? - utalt lustaságomra.
Igaz. Hogyha könyvet veszek a kezembe, az is csak akkor történik meg, ha nagyon muszáj. Magyarán évente.
- Kiskoromban imádtam a drámákat, csak hogy legyen mit kifogásolnod! - tettem keresztbe a kezem, ellentmondást nem tűrően.
- Akkor mégiscsak igazam volt. A mostani éned még mindig szőke. - gúnyolódott még mindig.
- Csak úgy halkan megjegyezném, hogy Rómeó is megölte magát a szerelméért!
- De a való életben nem gyilkolászunk, hanem más módon fejezzük ki, hogyha valakit szeretünk. - próbált okosabbnak látszani, de én még a látszatot is átlátom. Ez nem nagy trükk.
- Csak te még arra sem vagy képes. - szegtem fel hiún a fejem.
- Fogadunk? - mondta perverz hangszínben, miközben pár lépéssel közelebb jött hozzám.
Az első, ami gondolataim tengerében megjelent a "Fogadás" szóra az az a nap volt, amikor minden elkezdődött. Az a meccs, ami kis híján felborította a sulis életem egyensúlyát és minden követ megmozgatott. Eleinte a rossz irányba, de végül minden szál kisimult, és a dolgok is a jó irányba terelődtek.
- Tudod jól, hogy én veled többet nem fogadok... - mondtam, de mégis ellenkezés nélkül hagytam, hogy megcsókoljon, annak ellenére, hogy még az iskola előtt álltunk. Bárki láthat, bárki észrevehet, ami egy újabb lavinát indítana el a suliban.
- Még az iskolában vagyunk. - mondtam halkan, a szájába duruzsolva, mikor még nem hajolt el egészen.
Erre a kijelentésre megfogott, majd egy méterrel arrébb pakolt.
- Most már nem vagyunk az iskolában. - mondta, majd újból megcsókolt.
Követelőző, modortalan, túlságosan is őszinte, és eléggé perverz. Semmi jó tulajdonsága nincs a tanulmányi eredményein és a jóképűségén kívül. Én mégis szeretem.








- Hova megyünk már? - akadékoskodok sokadjára is.
Tudom, hogy türelmetlen vagyok. De az már nagyon  is nonszensz, hogy egészen a város széléig ki kell hurcolni, hogy annak a "fontos valakinek" bemutasson. Mégis ki lehet az illető?
- Már hamarosan ott vagyunk. - mosolyog hátra, féloldalt, hisz ő vezet. Fogja a kezem, mint a jó gazdi, aki tanítani próbálja a kutyáját.
Az utcák mind üresek, és a környék fáin is csak néhol-néhol csüng le egy száraz falevél. Már-már ijesztő is lenne, ha ez a biztonságos kéz nem vezetne bőszen, a lehető leggyorsabban, hogy ne kelljen olyan sokáig néznem az elém tárult szörnyűséget.
- Ne akard, hogy minden öt másodpercben kérdezgessem, hogy:"Ott vagyunk már?" És mindezt a lehető legidegesítőbb, legnyálasabb hangomon. - fenyegetem meg, ezzel is siettetve.
- Ha meg mered ezt tenni, menten itt hagylak. - vág vissza, viszont az ő fenyegetése sokkal frappánsabb ebben a pillanatban.
Nem is kellett több jelzés arra, hogy kifejezze, ő igenis igyekszik minél hamarabb a kívánt helyhez cipelni, és igyekszik ezt minél kulturáltabb módon megtenni. Csak mivel én ezt a lovagiasságot értékelem, ezért kussoljak. Egyértelmű.
Utunk egyszer csak emelkedni kezd, szó szerint. Ahogyan az apró domb magaslatára hágunk, a házak is eltűnnek mellettünk, a fák viszont sokasodnak. A főút, ahol a kocsik nagyja jár, elkanyarodik, ami csak egyet jelentett számomra. A város végébe értünk.
Ez a pedofilok meghitt találkozó helye, hisz nincs is romantikusabb, mint egy koszos bokorban, legtávolabb a várostól, ahol senki sem zavarhat, és senki nem hallja a sikolyodat. Ebben a pillanatban ez jutott az eszembe, pedig tudom, hogy Rob semmi ilyesmire nem készül.
- Ott vagyunk már? - kérdeztem halkan, és nem, nem vettem elő a nyálas, cicababa hangomat.
- Igen. - mondta könnyedén.
Apró vaskerítés keresztezte utunkat, ami alapból fekete lett volna, de már pattogzott le róla a festék, és pár helyen már a rozsda is belelte.
- Rob... - nyekkenek meg, hisz több nem fér ki a számon.
Ahogyan az első gyertyát meglátom, amit az összes többi követ, tudatosul bennem, hogy mégis milyen helyen vagyunk. Hisz ismerős lehetett már az út, csak mi sose sétálva tettük meg. Anyával gyakran látogattuk a mama miatt a közeli temetőt, de amióta apa nincs velünk, és Taylor átvette a családfő szerepét, nem méltóztattunk ide belépni.
A nagy, díszes, matt fekete kaput már jócskán benőtte a borostyán, amióta utoljára voltam itt. Ami eléggé régen volt.
Volt pár új, díszes sírkő, a legtöbbje viszont már eléggé régi gyártmány volt, akiket már elhanyagoltak, és egyre csak arra várnak, hogy valaki meglátogassa őket. A mécsesek is bőszen világítottak, utat és világosságot adva nekünk. Az ilyen helyeket szeretem elkerülni, ha már sötétedik.
Ujjaimat erősebben kulcsoltam Rob ujjai köré. Ezt valószínűleg ő is megérezte, hisz egy kicsiny szorítással ő is jelezte, hogy "Semmi baj, én itt vagyok". Vagyis, én legalábbis ezt érzékeltem, ami épp elég volt ahhoz, hogy megnyugodhassak.
Pompás ellentétpárt mutattak a régi, kopott sírkövek, amiket a színes virágok és a gyertyák úgy világítottak ki, emelték ki, mintha valami szép emlékmű lenne.
Egyre jobban beljebb érünk, és egyre több lelket hagyunk magunk mögött, és kezdek rájönni, hogy itt pár öreg nénin kívül teljesen egyedül vagyunk. Kettesben.
Az egyik befordulónál megállt, ezzel engem is megállásra késztetve. Rob pontosan egy sírkő felé fordult, így én is tudtam, hogy "ki" felé forduljak.
- Anya. Bemutatom a barátnőmet, Bess Russelt. - fordult felém nagy mosollyal.
Ledermedt testtel, döbbent arccal álltam a sírkő előtt. Mozdulni sem bírtam, nemhogy még megszólalni. Hisz gondolom nem hiába néz felém Rob, ő is vár tőlem valami reakciót.
Az előbb azt mondta, hogy "Anya"?
- Bess Russel vagyok, örvendek a találkozásnak. - egy apróbb fejbiccentéssel adtam tiszteletet.
- Anya, remélem felkészültél, mert nagy valószínűséggel ő lesz  feleségem is. - nevetett fel mellettem Rob nagy vigyorral.
- Hé! - rivalltam a mellettem állóra, szerintem jogosan. Az elengedhetetlen vörös árnyalat az arcomon sem maradhatott el egy ilyen beszólás után. - Ennyire előre még ne tervezzél. - dünnyögtem. Rob válaszképp csak felnevetett.
Hangosak voltunk. Pontosabban, az egész temető tőlünk visszhangzott. A nénik rosszalló pillantása vetett véget az "örömnek".
Rob nagy mosollyal vett elő egy szál rózsát a táskájából. Vörös volt, zöld, és élettel teli. Míg a többi rózsa, ami a földön hevert, már hervadt volt, vagy barna és száraz. A hervadt virágkupac tetejére tette az élénk színű növényt, majd újból mellém lépett.
- Nem gondoltam volna, hogy... - kezdtem bele a mondandómba, de elhallgattatott.
- Nem akarom, hogy sajnálj. Sajnálattal nem megyek semmire. És anya sem jön vissza. - mondta, túlságosan is nagy nyugalommal.
Nagyot sóhajtottam, majd a tekintetemet a földre szegeztem.
Önző vagyok. Önző vagyok, mert egész végig azt hittem, hogy csak én éltem át sérelmeket. Csak én szenvedtem. Csak velem történhet borzalom, ami átvészelve erősebb lettem. Pedig ez nem igaz. Gyenge vagyok. Rob sokkal erősebb nálam, hisz még ilyenkor is tud mosolyogni, és nevetni.
Próbáltam visszaszorítani az előtörő cseppeket, de egy idő után már nem sikerült. Az első és a második még észrevehetetlenül gördült le az arcomon, de a negyedik és a harmadik után már láthatóan nedves volt az arcom. Rob döbbenten nézett rám.
- Te sírsz?! - akadt ki.
- Már hogyne sírnék?! Idióta! - bokszoltam, lehetőleg erősen a mellkasába.
- Hé! - próbálta megfogni a vállamat, hogy ne tomboljak, de nem sikerült neki.
- Mi a francért nem mondtad korábban?!!
- Nem akartam, hogy saj...
- Mi a faszért kellett egyedül hordoznod ezt a terhet a szíveden? - görnyedtem össze, púpos háttal. - Miért nem osztottad meg velem korábban? Miért kellett...ezt... - a mondat végét már nem tudtam érthetően elmondani, hisz a gát megrepedt, és könnycseppek hada lepte el az arcomat.
- Miért...
Nem tudtam mit érezzek. Teljesen összezavarodtam. Mégis, az ismerős és biztonságot nyújtó karok újból megjelentek körülöttem, hogy a helyes útra térítsenek.
- Ne sírj. - simította el az arcomon lévő cseppeket. - Mosolyogj.
Neki könnyű ezeket a szavakat kiejtenie.
- Megígértem, hogy bemutatlak minden családtagomnak. Megtörtént. - suttogta a fülembe, az ölelés közepette.
Hangjától megremegtem, és még jobban a vállába fúrtam az arcomat.
- Remélem megismerhetem majd a te családodat is. - ölelt szorosabban magához.
Miért sírok? Mostanában túlságosan érzékeny vagyok. Mindenen sírok. Bár ennyire fulladásos, könnyes halált még nem éltem át, mint most.
Pár percig még álltunk a sír előtt némán, míg én zokogtam. De még akkor is könnyeztem, mikor Rob a kezünket összekulcsolva hazafelé vezetett. Lehajtva a fejemet, követtem őt, remélve, hogy az emberek nem hallják meg a szipogásomat, és nem látják meg a könnyes arcomat.