32. fejezet

A félreértés kapcsolatot épít

Puha ajkak, zihált test, forróság, és egy félmosoly. Egy rideg félmosoly, akinek a gazdája pont mögöttünk áll.
Mégis mi a franc történik itt?!
Fejemben ezernyi gondolat cikázik keresztül, mind a pánikolást jelképezik. Viszont hőn áhított lovagomat képtelen vagyok ellökni magamtól. Minden túl gyorsan történik...
Nekem végem van. Mert ez a lány Rob osztálytársa, és az hót ziher, hogy ő is Scarlett csatlósai közé tartozik. Ha nem volt elég a délután, akkor mostantól hétfőre minden bizonnyal tőlünk fog zengeni a suli.
Rob lassan elválik tőlem, én pedig abban a pillanatban a szám elé, pontosabban az egész arcom elé, emelem a kezemet, védőpajzs gyanánt.
Megszólalni sem vagyok képes. Ez a hirtelen fordulat az életemben már előre hányingerkeltő.
Csak sodródom az árral, ahogyan Rob egész testével is, ahogyan magával ránt. Szemtől-szembe fordít a lánnyal, aki az elejétől a végéig mindent látott. Szó szerint.
Puffogva, kissé durcás pofával fordítom a fejem az ellenkező irányba. Persze nem arról vagyok híres, hogy durcizás közben értelmes fejet vágok, amit a lány is észrevesz. Halk nevetéssel nyugtázza a dolgot.
- Bess, legalább most az egyszer embereld meg magad. - mondja nyugodtan a mellettem diadalittasan feszítő "lovászfiú", mindezt olyan hangsúllyal, mintha IQ-ban ő lenne a felsőbbrendű.
- De hát... - motyogok, résnyire nyitott ajkakkal. - Ha legalább előre szóltál volna, hogy szeretethiányod van.
- Hogy mim van?! - zökken ki alig egy pillanat alatt a felsőbbrendű szerepéből.
- És még én embereljem meg magam. - szegem fel hiún a fejem, még mindig durcás pofival.
Heves vitatkozásunk közben, amit persze legpontosabban egy rossz házaspáréhoz lehetne hasonlítani, szorosan fogta a kezem, mintha bármelyik pillanatban elmenekülnék. Pedig nem is ártott volna ez az opció.
Rob persze nem hagyhatja annyiban, már nyitotta volna a száját, hogy porig alázzon, ha a lány nem nevetett volna fel.
Nini, ő még itt van? Azt hittem, hogy már sikítva elfutott, hogy mindenről beszámolhasson a fanklubbnak. Ha valaki ezt mondja, még jobban el is hittem volna, hogy másnap rám uszítja az egész bagázst, hogy szétszedjenek. És tényleg helikopterek jelentek volna meg a házam fölött.
A lehető legaranyosabban kuncog, kezét óvatosan a szája elé tartva, hogy ezzel is némileg magába folytsa a mélyről feltörő nevetését.
Rob elmosolyodik, majd szorít egyet a fogásán.
Van egy olyan érzésem, hogy innen már nincs visszaút.
- Lau, bemutatnám neked a barátnőmet, Besst. - mosolyog lágyan.
A lány tisztelettudóan meghajol, hosszú haja az arcába bukik. Majd mikor újból felemeli a fejét, tekintete pontosan rám tapad.
- Lauren Hemett. Örülök, hogy megismerhetem Rob barátnőjét. - ő is mosolyog. Ilyen mosolygós napunk lenne, vagy csak ez is Péntek szindróma?
- Bess Russel...úgyszintén.. - hebegek zavartan.
Nem igazán tudom, hogy most épp mire gondoljak. Jóra, vagy rosszra. Milyen kapcsolatban állhat Robbal?
- Aranyos pár vagytok! Nem gondoltam volna, hogy együtt vagytok. - ez a mosoly már túlságosan is...Mű.
Mialatt én gyanúsan méregetem a lolita, szuper aranyos lányt, Rob hirtelen kosként homlokkal majdnem lefejel. Fejét az enyémnek támasztja meg, és igazából most jövök rá, hogy milyen forró az arca.
- Aú.. Ez fájt, te gyökér. - morgom halkan.
Mélyen a szemembe néz. Olyan komolyság árad a tekintetéből, hogy nekem ennyi is elég, hogy befogjam.
- Bess, ő a legjobb barátom. Szóval kérlek, légy vele kíméletes. - hunyja le a szemét egy pillanatra, hogy erőt vegyen a folytatáshoz. - Ő az egyetlen, aki tud...kettőnkről. - hajol el tőlem, apró puszit hagyva a homlokomon.
- Olyan volt a szemed, mint egy földönkívülinek. Túl közel voltál, és összefolytak a szemeid. - kuncogtam fel.
Rob, amolyan "Ez most komoly?" arccal nézett rám, majd a homlokára csapott.
- Te tényleg, olyan vagy, mint egy gyerek. - nevetett fel végül. - Nem hiába szeretlek. - hajolt le újból hozzám, ha én nem csaptam volna mindkét kezemet, pontosan az arca közepébe. Bájosan fordultam Lauren felé.
- Szóval, most, hogy tudsz kettőnkről. - köhögtem illedelmesen, visszatérve a legfontosabb témánkhoz.
Rob csak "feladva magát" nevetett tovább mellettem.
- Oh, nem kell aggódnod. - intett a kezével, sűrű fejrázás közepette. - Nem mondom el senkinek. Nem tartozok a "Hogyan sminkeljünk 1 kg alapozóval" programhoz.
Egy újabb pillantással végigmértem az előttem álló személyt.
Hmm...Legalább a humora jó. És nem hiába az idióta legjobb barátja, biztos teljes mértékben megbízik benne. Rob sem arról híres, hogy holmi hamis barátokat a bizalmába engedjen. Persze az, hogy megosztja vele kettőnk tiltott kapcsolatát, azt mutatja, hogy milyen régóta ismerhetik egymást.
Ha én elmondanám Abby-nek vajon titokban tartaná? Sajnos nem, hisz ő is ugyanolyan lány, mint a többi. Nem bír élni pletyka és Facebook nélkül. Vagy így, vagy úgy ki fogja kotyogni.
- Igen. Pont ebben a pillanatban, mikor elléceltél mellettünk, irányba véve a kijáratot. - búgta Rob a fülembe, élvezetel teli hangsúllyal.
Kicsit zavartan fészkelődtem mellette, majd közvetlen közel hajolt hozzám.
- Ugye nem FÉL-TÉ-KENY voltál? - tagolja a bűvös szót, tisztán artikulálva, amivel határozottan kihoz a sodromból.
Ez volt az a szó, amit nem akartam ma hallani.
- Dehogy, pff, hogy képzelhettél ilyet. Én? Féltékeny. Pff... - fordultam el, minden erőmmel azt bizonygatva, hogy igenis nekem van igazam. Viszont Rob a második "Pfff"-nél már mindenre rájött.
- Ez de aranyos! - kurjantotta fel, lehetőleg, hogy mindenki meghallja. Még akkor is, ha már rég vége az iskolának, a focisok még bent dekkolnak. És bármelyik pillanatban kiléphetnek az ajtón.
- Eldöntheted, hogy öt vagy tizenöt éves vagy, de ahhoz nagy árat kell adni. - magyaráztam fapofával, majd az órámra néztem. 3...2...1...Bess agyfasz mérője ki is akadt.
- Úristen, lekéstem a táncedzésem! - toporzékoltam egy helyben, egyelőre tűrhető hangnemben.
Nyugi, nyugi, csak nyugi. Ha sietek és lemondom Tommal a kis partinkat akkor még odaérek. De akkor ő megsértődik, nem fog semmit mondani, lőttek a hip-hop-nak mert ezek után Phill tuti kidob a csapatból!
Erőtlenül ernyedtem a földre.
- Ezt nem hiszem el! - csaptam a koszos betonra.
- Ejha... - csodálkozott Lauren, aki még mindig szem és fültanúja volt mindennek.
- Ugye? És nekem ezt a hisztit kell kibírnom mindennap. - forgatta a szemét Rob viccelődve, majd lehajolt hozzám, mint éppen haldokló és porladó tetemhez.
- Elviszem az iskolatáskád, egy cuccal csak könnyebb.
- Rooob! - szipogtam. - Most mit csináljak? Phill ki fog dobni, Tom pedig mérges lesz! - dünnyögtem, a kiakadás peremén egyensúlyozva.
- És akkor ki az öt éves? - törölt le a pulóverének ujjával egy nagy könnycseppet az arcomról. - Elveszem a sulitáskád, te pedig csak és kizárólag a táncszereléseddel futsz el edzésre. Értesz? - nézett mélyen a szemembe.
Némán bólogattam.
- És Tom?
- Beszélek vele. - állt fel hirtelen.
- Nehogy! - ellenkeztem.
- Akkor majd Laurennel üzenek. - nevetett fel. - Azt hiszi majd, hogy a barátnőd. Na, siess már, vagy tényleg azt akarod, hogy kirúgjanak?
Erre a gondolatra felcsillant a tekintetem, és villámgyorsan halásztam elő csupán egy fehér tesipólót a táska aljáról. Ennyi elég lesz.
Még mindig enyhén szipogva, az orromat törölgetve adtam Rob tulajdonába a táskám.
- Aztán vigyázz rá, drága volt... - dünnyögtem, még mindig magamba fojtva a feltörő könnyeket.
Köszönés nélkül kezdtem el haladni rükvercben, hátrafelé, folyamatosan integetve.
- Az ajtó előtt fogok állni hatkor! - integetett vissza Rob.
Ez a mondat elég lökést és erőt adott ahhoz, hogy nulláról százra gyorsuljak, és repesztve, a járókelőket kerülgetve érjek be edzésre.
A biztonság kedvéért írok Tomnak egy SMS-t...








Nagy kő esett le a szívemről, mikor edzés után a mobilomat előhalászva egy vidám választ pillantottam meg. Szinte mindenki csak engem figyelt, amikor látványos ugrálásba kezdtem.
Tommal áttettük hétfőre a találkozót, hisz nekem hétvégén, nem meglepően verseny lesz, újabb fordulóval. Várom már azt a napot, mikor mindennek vége lesz. De az még 4 hónap. 4 hónapot kell még szenvednem az iskolában, hogy utána 2 hónapig élvezzem a nyarat, egyszerűen nagyszerű.
Rob, ahogyan azt megígérte, pontosan az ajtó előtti harmadik lépcsőfokon várt rám, kitörő mosollyal.
Szinte az egész hazáig vezető úton hallhattam ahogyan örömködött, és lányosan szétolvadva magyarázta, hogy mennyire örül annak, hogy féltékeny voltam.
"A féltékenység is egy jele annak, hogy mennyire szeretsz" vijjogta egész úton.
A szokásos kereszteződésnél elválunk, ami újabb 10 percet vesz igénybe, természetesen Rob miatt. Még egy jó 5 percet le is vágtam az időből, hisz ha rajta múlik, tovább is húzhatta volna a búcsúzást.
Pedig hétfőn találkozunk, gyökér.
A holnapi verseny miatt nem áll szándékomban alváshiányban szenvedni, ezért is kértem Robtól egy nap kimenőt, mikor a pénteket nem nála töltöm. Ennyi amúgy is kijár nekem, amiért ott aludtam nála.
Hazaérve, a táskám szintén a szokásos helyen landol, és nem is kell látnom egészen hétfőig.
Momo egyből a lábamhoz rohan, vagyis csak kocog. Rendesen teletömte ma is magát, ahogy látom. Apró lábak, amik alig bírják el a hamarosan guruló hasat. Ezt én csak arra fogom, hogy "Szegény macska, még csak növésben van! Nem kell piszkálni!". Hisz igaz, alig 4 hónapos, még biztos nőni fog. Biztos...
Viszont a konyhába belépve már a megterített asztal vár, a családi rituáléhoz készen.
Újabb családi vacsora, eh?
- Oh! Bess! Hát hazajöttél? - néz fel anya csak egy pillanatra a gáztűzhelyből.
- Szia anya, szia Taylor. - dünnyögöm, miközben a súlyos cicával az ölemben, leülök a konyhaszékre.
Igen, most már Taylornak is köszönni kell, hogy még ennél is jobban érezze a "családi szeretetet."
- Mindjárt kész a vacsora. - súgja anya Taylor fülébe buzgón.
- Szólok a nagyobbik gyereknek. - ad egy gyenge puszit anya homlokára.
Én csak könyökölve figyelem kettejük szóváltását, elemző üzemmódban.
Nagyon jól kijönnek egymással, és teljesen úgy viselkednek, mint a házastársak. Talán...nagyon talán, de Taylor jobb apuka lenne, mint az én apám valaha is volt.
Ennél fogva meg is értem, hogy anya miért próbálja megszerettetni velünk. Új családot akar létrehozni, új esélyekkel. Hogy végre tiszta lappal indulhasson minden.
De én egyáltalán nem érzem úgy, hogy egy család lennénk. És apa nélkül soha nem is leszünk. Akármennyire is fölülmúlja Taylor az apai mércét, akkor sem lesz az apám. Bármennyire is akar.
Momo egy dagadt hattyúhoz hasonlóan ugrik ki az ölemből, de csak ösztökélésre. Szabály, hogy amíg eszünk, nincs cica még az asztal közelében sem.
Gary furcsa arckifejezéssel ül le az asztalhoz. Mikor tekintetünk találkozik, egy aprót biccentek felé a fejemmel. "Hogy ment?" jeleztem neki testvéri-néma-kommunikációval.
Látva a méregető arckifejezésem, válaszképp csak elvigyorodik, majd a tányér felé fordul, egész végig mosolyogva.
Höhöhö, ez nem csupán egy apró vigyor villantás volt! Ez bizony egy tartalmas és hosszú mosoly volt, ami csak jót jelenthet. Hope szempontjából is.

Eleinte csak némán próbálom gombamentesíteni a vacsorámat, mindet a tányér szélére helyezve. A zöldségnek, és a hasonló alakú és ízű teremtményeknek ott a helyük. Anya az első, aki beszélgetést kezdeményez.
- Kitűztük az esküvő időpontját. - jelenti be, visszafojtott mosollyal.
Az a falat kukoricás rizs még egy pillanatra meg is akad a torkomon, és csak pár másodperccel ezután nyelem le, nagyon nehezen.
Megint...ez a téma.
Gary is rájuk emeli a tekintetét, viszont arckifejezése hűvös, és semmit nem lehet róla kiolvasni.
- Vége az iskolának, és indulhatunk Írországba. - mondja újból anya, most már elengedett arcizmokkal, apró mosollyal.
Miért hangzik ez sokkal természetesebben, mint múltkor? Talán Taylor tényleg beleillik az apai szerepbe?
- Ez... - szólalok meg én először, viszont nem igazán jönnek az összegyűlt gondolatok a számra. - Igazán...
Most mit mondjak? Nem gratulálhatok nekik! Az túlságosan is bizarr lenne még...
- ....Nagyszerű. - nyelek nagyot a mondat végén.
Anya, mintha csak erre várt volna végig, megkönnyebbülten és halhatóan felsóhajt. Taylor is elégedett mosollyal nyugtázza a válaszom. Egyedül Gary eszik tovább, mintha mi se történt volna.
- Örülök, hogy te is örülsz, Bess! - mosolyog anya önfeledten. - Majd átnézzük az esküvői katalógust is! Nagyon fogod élvezni majd a koszorúslány ruhák válogatását! - örömködik, akár egy fiatal lány, aki először megy férjhez.
Aha, elhitted. Én és a koszorúslány ruhák? Magassarkú? Szoknya?! Kizárt! Teljességgel lehetetlen!
- Lapos talpú cipők...? - nézek fel rá, félve a választól.
- Díszes, magassarkú. Ideje elkezdened lányként viselkedni, kislányom. - tapsikolt kettőt anya, miközben kivitte a tányért a mosogatóba.
Szegény lábam... Jobb lesz előre felkészülnöm a legrosszabbakra.
Szokásunkhoz híven, én is kiviszem a tányért, és egy "Köszönöm a vacsorát!" jelzéssel már fel is trappoltam a szobámba. Dagadék lelki társam is igyekszik követni, kevés sikerrel. Hisz így csak alighogy egyesével tudja megmászni a lépcsőfokokat.
Később beszélek Garyvel is. Csupán annyit tudtam leszűrni a két rideg szempárból, hogy nem éppen jól fogadta a nagy bejelentést.
Furcsa és ironikus. Ezek a kettős érzések. Boldog vagyok, hogy anyának sikerült túllépnie, de bízok is abban, hogy apa egyszer még visszajön. Ami teljességgel lehetetlen, de azért álmodozni szabad, nem?
Momo alig 5 perc alatt fel is ért a lépcsősoron, kifulladva. De azért a kis gömbhal még fel tudott ugrani az ágyba, és be tudta magát fészkelni az ölembe.
Vajon hogy nézne ki Momo, virágkoszorúval a fején? Vajon ledobná magáról, vagy tűrné? Egyáltalán el fogja magát vonszolni az oltárig, és nem kell neki kerekesszék?
- Momo! Hétfőtől, fogyózni fogsz! - emeltem magam elé a súlyos macskát, de rögtön le is tettem, nehogy sérvet kapjon. Ennyi plusz kilóval inkább jobban vigyázok rá.
Ami még fontosabb...vajon Rob eljönne? Anyáék hogyan fogadnák? Egyáltalán megengednék?
- Ajj Momo...olyan tanácstalan vagyok. - gyurmázom az ölemben szundító állatot.
És te is eléggé tanácstalan lehetsz Bess, ha egy macskával beszélgetsz.
Na jó, inkább írok Robak egy üzenetet, mielőtt teljesen kijönnék a sodromból és az életem hátralevő részét skizofrénként kell majd leélnem....
Írország, mi?...