35.fejezet

Szekrény, második felvonás

Szokásos hétfő. A bejárati ajtó csapódik, hihetetlen nagy csattanással. Szinte mindenki egyszerre szegi tekintetét az adott irányba. Néhány kilencedikes elkezd remegni.
A fekete felhőkupac végigsuhan a folyosókon, hideg fuvallat követi. Akár egy dementor, a képek lefagynak, ahogyan a C-sek terme felé tart. Nem hiába ez a nagy sietség. Csak az a facebook állapot tölti meg a gondolatait.



A szemét dög! Rohadna meg! Direkt csinálja ezt velem! Miért akarja felbaszni már korán reggel az agyam?!
- Bess Russel agyfaszt kap első óra előtt. Különleges esemény. - szól be Jason, az egyik szekrényajtónak támaszkodva.
Talán a körülötte repkedő lányoknak szánta finom kis megszólalását, most viszont nincs szerencséje. Hisz én is meghallottam. Villámként pördültem meg a tengelyem körül, egyenesen Jason szemeibe nézve.
- Én kínozzalak meg, vagy el tudod intézni saját magad? - erőltettem mosolyt az arcomra.
- Hmm....Attól függ. Kegyes leszel velem? - játszadozik a hangjával, perverz hangsúllyal.
- Arra ne számíts. - fejezem be piciny párbeszédünket, ami most sajnos csak ennyire futotta. Jobb dolgom is van hétfőn, első óra előtt. Főleg, ha még reggel előbb el is indultam, hogy ide tudjak érni.
Zihálva, kipirosodva rohantam le a C-s teremajtót. Nem kis meglepetést okozva ezzel.
- Rob, te buziállat. Hol vagy? - ordítok, mint egy idióta.
- Nahát, tán nem csak rájöttél, hogy mégis fontos vagyok neked? Hogy oda ne fussak! - jött is a jól irányított beszólás, az egyik hátsó padból. Egyenesen Robtól.
- Pedig jobban tennéd, ha futnál, mert ha nem leszel elég gyors széttéplek. - mosolyogtam, bájom oldalamat elrejtve.
Persze nem vette komolyan, hisz miért is vette volna, ezt Robtól már elvártuk. Lassú, szörnyen lassú léptekkel közeledett felém, mint aki ráér. A padok közül mindenki a mi eseményünket nézte. Voltak olyanok akik nem bírták ki beszólás nélkül, ezért is hangoztak fel a "Nehogy odamenj!" és "Hagyd a picsába..." jellegű ínyencségek.
Megállt közvetlenül előttem, pimasz vigyorral. Én is elmosolyodtam, viszont az én mosolyom annyiban különbözött az övétől, hogy én ezt egyáltalán nem találom viccesnek!!
Megragadtam a csuklóját, amennyire tudtam megszorítottam, majd nagy levegőt vettem. A padok között "Húúú"-zni kezdtek.
A pillanat hevében 180°-os fordulatot vettem, és Robbal a jobb szárnyamon kirohantam a teremből. A C osztály meg se tudott nyikkanni, nemhogy még Rob, akinek a tempót is tartania kellett. Közben pedig becsöngettek, ami a legkevésbé se érdekelt. Jelenleg. Csak jelenleg, alap esetben újabb szívrohamot kaptam volna. A folyosókat már csak a felsősök töltötték be, akiknek vagy nincs első órájuk és csak itt tudják eltölteni a szabadidejüket, vagy lógnak. Szerintem az előbbi.
Nagy hévvel fordultam be az egyik szekrényhez, olyannyira nagy hévvel, hogy szegény Rob még a túlsó falat is súrolta. Hah, "szegény."
Kinyitottam a vadidegen szekrényajtót, amiből pár papír hullott ki. Biztos stréber lakhat benne, hisz az én szekrényemben csupán a focicucc van meg pár poszter. Ahogy a többiekébe is...
Ránéztem Robra, még mindig vigyorgott. Nem akartam, hogy fájjon neki, de azért jó nagy erővel a szekrénybe löktem, aminek még hangja is volt. Upsz... "Upsz..."
Én is beléptem a szűkös helyre, de még azelőtt persze körülnéztem. Sehol egy lélek. Nagyszerű.
Rob már hallhatóan nevetett, persze a halkabbik fajtából. Ő is pontosan jól tudja, hogyha lebukunk a tanárok nemcsak félreértenék a helyzetet még kamatostul is megbüntetnek érte.
- Magyarázatot. Most. Mielőtt még megtalálom kitekerni a nyakad. - mondtam, legalábbis suttogtam.
- Magyarázat? Miért? - vigyorgott. Nem igazán láttam, de a hangjában éreztem a gúnyosságot.
- Szerinted miért, faszfej?! - fogtam meg a vállát idegesen, és morzsolgatni kezdtem.
Nem, nem, nem Bess itt nem gyengülhetsz meg. Főleg nem itt, ahol ez az idióta is láthat. Majd otthon a zuhany alatt, vagy majd Momonak, de nem itt.
- Miért változtattad meg... - csuklott el a hangom. Nagy levegő, kezd újra. - Van valaki más?
Feltettem. Feltettem a kérdést, amit már oly sokszor megtárgyaltunk. Nem vagyok elég jó neki, vagy akkor miért talál nekem minden héten valamit, amivel kibaszhat velem?
Persze Rob se lenne Rob, ha nem vette volna észre, hogy már most pityergek a semmi miatt. Miért én vagyok mindig a leggázabb?!
- Nekem te vagy a legfontosabb. - súgta a fülembe.
Persze, mindig ezt mondod, de akkor miért csinálod ezt?
- Szerettem volna tudatni mindenkivel, hogy nekem nem kell más. Csak te.
Aha, értem. Ja, mégse. Akkor miért nem szólt? Egyáltalán miért kellett ezt tennie. Robhoz még használati utasítást sem lehetne írni, mert minden percben módosítani kéne rajta.
- Nem értelek. - fúrtam a fejemet a nyakához. Tipikus Robos illat...
- Nem is kell. Ráér még megértened...
Szorosan átölel, és újból biztonságban érzem magam. Haha, Bess várj még két percet mert valami újból el fogja rontani a biztonságérzetet és az idilli pillanatot.
És sajnos így is történt. Nem is tudom, talán a sötétségérzet váltja ki belőle a hormonok termelődését, vagy fogalmam sincs. De, mint az előző szekrényes esetnél, sajnos most is megérzem a kemény tagot a combomnál.
Villámként hasít belém a felismerés, és már lököm is el magamtól.
- Ezt nem hiszem el! Ennyire perverz vagy?! - akadtam ki, persze csak halkan hisztiztem, nehogy még a külső erők meghallják. A tanárok kész dementorok...
- Nem tehetek róla, túl émelyítő vagy.. - nevetett.
Haha, de vicces tényleg.
- Najó'. Akkor én a lehető leggyorsabban eltűnök innen, mielőtt még seggbe találsz dugni. - emeltem fel figyelmeztető jelleggel a mutatóujjam.
- Nem foglak seggbe dugni.. - nevetett tovább.
- Hát persze, akkor szépen bemész a férfi mosdóba és elintézed magadnak. Na pá! - léptem ki a szekrényből.
Vagyis, léptem VOLNA ki, feltételes módban. Hisz miért is ne. Mit is vártam. Rob persze egy kézzel, csupán egy lendülettel vissza is rántott, pontosan a karjai közé. Öm, kezdhetek félni? Vagy majd csak később? Kikészít ez az idegállapot...
- Rob, ha még most elengedsz, akkor megúszod ütés nélkül... - fenyegetem meg, de úgy látszik nagy ívből leszarja ezeket az elvárásokat. Nyelvével végigszánt a nyakamon, amibe beleborzongok.
- Te csináltad, te teszed helyre. - suttogja a fülembe.
Nem jó...ez nagyon nem jó. Mi is volt azzal az ígérettel, hogy nem fog érte fájni a seggem? Mert ebből a mondatból nem szűrök le semmi jót.
Ajkát rátapasztja a nyakamra, és erővel szívni kezdi. Én persze nyomban megsemmisülök, és legszívesebben elégnék szégyenemben. Úgy tűnik kell még a sál az elkövetkező hetekben.
- Rob...ugye nem fog fájni?
- Nem.
- Szerencséd. Mert ha mást mondtál volna már kiheréltelek volna... - suttogtam a fülébe.
Erre persze rögtön elmosolyodott. Ennyit azért láttam olyan közelről.
- Imádom amikor ilyen kis ellenkező vagy...  - fogja meg az állam, és maga felé fordítja.
Sajnos az érzéki csókjelenet mégsem következik be, inkább letámad mint egy éhes farkas. Nyelve átlépi a határvonalat, amit még élveznék is, ha nem lenne ilyen...heves.
Ezt nem hiszem el. És még reggel én akartam leoltani őt, meg leszidni. Erre mi történik? Hát persze, hogy az, amit ő akar. Mindig az történik. Látszik, hogy ebben a kapcsolatban IS én vagyok az alárendelt.
Rob már reflexszerűen nyúlna a nadrágjához, persze titokban. Én mégis szemet vetek erre a sunyi cselekedetre, és még időben ellököm. Az elmúlt 5 percben már másodjára.
- Mégis, mit?... - próbálom kifejezni magam, nem sok sikerrel.
- Megmondtam nem?.. - húzódott újból közelebb, de a kezemet kitartva, kellő távolságban tartottam őt.
- Megmondtad, megmondtad, viszont azt is, hogy nem fog fájni... - sugalltam felé az összes gyilkos szándékomat, ha mégis bekövetkezne ez. - És egy diák szekrénye nem épp a legromantikusabb az első alkalomhoz, és most mondd azt, hogy nincs igazam...
Látszott rajta, hogy elgondolkodik a hallottakon. Ilyet is ritkán látni... Rob teljes erejével gondolkodik. Vagy csak gondolkodni próbál.
Sóhajt egyet, aminek csak őszintén örülni tudok. Akkor csak meghatott az amit mondtam.
- Apum majd leigazolja a napot. - böki ki gyorsan, vágytól csillogó szemekkel.
Kiakadok. Ez most mit beszél itt nekem?
- He? - nézek rá furán.
- Átjössz hozzám. Most.
- Suliidőben.
- Suliidőben.
- Suliidőben?!?!
- Suliidőben.
- Szerintem te nem érzed az iróniát a hangomban.
- Szerintem te nem érzed a komolyságot a hangomban.
Ledermedek. Most várok, amíg azt mondja, hogy: "Bocsi, vicceltem!" Vagy az nem fog megtörténni? Történjen már meg!
- Kizárt Rob, én ebbe nem megyek bele. Éppen kémia órám lenne, és most Mr.Thans most biztos, hogy a haját tépi, amiért nem tudott feletetni egy újabb egyesért.
- Nem emlékszem arra, hogy kérdeztem volna a véleményed. - ölel át szorosan.
Rob te beteg dög! Hogy rágnának szét a patkányok! Mikor fogsz már kedvesen és bájosan bánni egy lánnyal? Például vegyél neki virágot, vagy vidd el vacsorázni valami szép helyre! Persze...megint elhittem...
Megijedek, ahogyan már nem érzem a lábam alatt a talajt, és emelkedni kezdek.
- Rob, leteszel, most! - még mindig csak suttogni tudtam, hisz az első óra már javában tartott.
- 3...2..
- Te most visszaszámolsz?! - ütlegeltem a hátát.
- 1! - mondta ki az utolsó számot.
Nagyot pattanok, és a hajam is összekócolódik a pillanat hevében. Pedig reggel mennyit kínlódtam vele a tükör előtt, oh mennyi munkám volt benne...
Futni kezd velem a hátán, egyenesen a hátsó udvar kijárata felé.
- Tegyél le, tegyél le, tegyél le, tegyél le! - ütöm a hátát mániákusan, de a csoda, hogy végre letesz, a varázsszavak kántálására sem történik meg. Mit is vártam...