31. fejezet

A féltékenység íze

Tejes kávéval a kezemben, cicás mamusszal a lábamon és köntösben battyogtam le a lépcsőn, hajnal fél hatkor.
Nem tudok aludni, egyszerűen képtelenség. Igaz, hogy Rob tegnap mindent elmagyarázott, és beavatott múltjának sötét bugyraiba, amit utána az én szóváltásom követte. Hisz ha ő is mindent elmondott, én is elmondtam, hogy miért nem kedvelem Taylort, anya és apa válását, és a régi sulis éveimet. De azért hogyha jobban belegondolok, az ő múltja sokkal megrázóbb, mint az enyém. És még én gondoltam, hogy nekem volt a legrosszabb gyerekkorom. Ekkora önzőséget!
A hideg kávémat kortyolgatva, nem tudom miért, a hideg kávét jobban szeretem, néztem ki a konyha ablakán. Még sötét volt, az ég alja pedig világoskék. Így nem sok fény szűrődött be a sötét konyhába, a hajnali félhomályba, ami nem is nagy baj. Ez kell most nekem. Magány, sötétség, hideg tejeskávé és a doromboló Momo az ölemben. Ez minden egyes alvás nélkül töltött órát megérdemel. Majd alszok törin vagy fizikán.
- Bess? - nyöszörög egy hang a hátam mögött, mire úgy megijedtem, hogy majdnem a plafonig felugrottam.
- Gary! Az isten szerelmére, a frászt hozod rám! - suttogom, erőszakos hangnemben.
Egyrészt, hogy vegyen vissza az ijesztgetős hangulatából, pontosan jól tudja, hogy irtózom ettől a dologtól, másrészt pedig azért hozza rám az enyhe szívrohamot, mert ő sem túlságosan a koránkelő típushoz tartozik.
- Mit keresel itt ilyen korán? - kérdezi, eléggé gyűrt arccal, miközben előhalássza a hűtőből a karamellás tejet.
A hűtő fénye egy pillanatig megvakít, és bevilágítja az eddigi sötét konyhát.
- Ezt én is kérdezhetném tőled. - gügyögtem.
- De jogosan is én vagyok a nagyobb testvér. - villantott egy eszelős vigyort.
- Ez meg miféle felsőbbrendűség? - néztem rá furán, kifogásolóan.
Csak megvonta a vállát, és leült velem szembe, az asztalnál.
- Nem tudok aludni. - nyöszörögtem.
- Ne is mond. - folytatta ő is nagy sóhajjal.
- Na, miért is? - kérdeztem, kíváncsian.
- Ez az első alkalom, hogy... - elakadt a mondat közepén.
Nyelt egy nagyot a karamellás tejből.
- Hogy? - invitáltam a folytatásra.
- Hogy nem használt a csáberőm! - esett az asztalra, megjátszva a halálát.
Amolyan "Ezt most komolyan gondolod?" fejjel néztem rá, amit valószínűleg nem láthatott a hajnali félhomályban.
- Ez aztán a nagy szörnyűség. - könyököltem az asztalra.
- Ez az egy hónap tanulás is mind hiába volt...
- Nézd a jó oldalát, legalább le tudsz majd érettségizni. - vigyorgok kajánul.
Viszont amilyen szemeket mereszt ám, rögtön visszanyelem az előbbi beszólásom.
- Lehet, hogy hagyom a fenébe... Nem kell nekem barátnő. - szontyolodik el.
Vadul gondolkodó üzemmódba váltva, kezdek el agyalni, hogy mégis mivel engeszteljem ki, vagy legalábbis kicsit javítsak a helyzetén.
Ekkor viszont megjelent a tipikus világító villanykörte a fejem tetején, ami jelezte, hogy eszembe jutott a világrengető ötlet.
- Ismered Rob Brice húgát? - kérdeztem, visszafojtott vigyorral az arcom helyén.
- Kicsi, kékszemű, barnahajú?
Vadul bólogattam.
- Ismerem, Gólyatáborban találkoztunk. - vont vállat. - Mi is a neve?
Na, ebben a pillanatban kedvem lett volna jól leütni a modora miatt. De sajnos nem tehettem, mert akkor előre lelőttem volna a szituáció végkimenetelét.
- Hope. - morogtam a nevét. Szegény lány, hogy szerethetett bele egy ilyen segghülye gyerekbe?
Viszont, ennyit megérdemel, hogy próbálok neki segíteni.
- Tényleg! - csettint egyet maga előtt, és bevedeli az utolsó korty karamellás tejet.
- Nem lenne kedved vele találkozni? - próbáltam a lényeg felé terelgetni, apró lépésekben.
- Miért? - kérdez vissza, lábával fellökve a kuka tetejét, hogy kidobja a tejesdobozt. A lustaság öröklődik.
- Te nyavalyogsz barátnő után. Próbálok segíteni?
Zavartan megvakarta a fejét.
- Nem igazán az én ideálom. Mármint... - ült fel a konyhapultra. Ennyire látszik, hogy testvérek lennénk? - Nem hiszem, hogy randizna velem. Ő az a magának való típusú lány.
Nahát, talán ennyire kiismerné? Nem is olyan reménytelen a helyzete a kiscsajnak.
- Szerintem igent mondana ha megkérdeznéd. - állok föl, majd kezemet a vállára helyezem, ahogyan elhaladok mellette. Sokatmondóan ránézek, és felfutok a lépcsőn. Nyomomat Momo követi, hangos dorombolással.
Ha még most elkezdek készülődni, akkor a lehető legnyugisabban kiérek Abbyhez a találkapontra. Nem kell ezt a reggelt kivételesen sietve, rohanva, fél pirítóssal a számban, kezdenem.

 Eléggé álmosan és kómás fejjel szenvedtem végig az órákat. Ami nem jött valami kapóan a nyelvtan dolgozatnál. Nem is vettem észre, hogy becsuktam a szemeimet, már csak akkor amikor a tanár a könyököm alól halászta elő a félig üres papírt. Rossz érzésem van....Anya sem fog megdicsérni. Bezzeg Aaron sem ébresztett volna fel, inkább vigyorogva nézte e következményeket. Egyszer még nagyon ki fog kapni...
A kis társaság szinte ugyanúgy beszélgetett, mint eddig. Mintha tegnap nem lett volna az-az incidens Tommykával, továbbra is az ultrafontos kosármeccsről beszélgettek.
A péntek egy húzós nap. Főleg akkor, ha az embernek két edzése is van egy nap.
Éppen Abbytől vettem könnyes búcsút, mikor éppen fordultam volna be a sarkon. Mindezt persze háttal. Egy láthatatlan zsepit emelgetve itattam könnyeimet, miként fekete barátnőm egyenként lépegetett le a lépcsőn. Ezt a szép színjátékot addig folytatva, míg modortalanul neki nem faroltam valakinek.
Egész kemény érzés volt, így nem csoda, ha először azt hittem, hogy túl hamar kanyarodtam be, így nekimentem a falnak. Ez esetben mindenki jót nevetett volna, de persze nem egészen így történt. Az élettelen fal helyett egy igenis élő diáknak mentem neki. Ezt a nyakamban is éreztem, a meleg fuvallattól megborzongtam.
Fejemet hátra biccentve néztem fel két kék szempárba. Oké, lehet kissé bepánikoltam. Körülöttünk megfagyott a levegő, és a folyosón lévő alig pár diák is ránk meredt. Ez még kissé lett volna húzós, ha ezek között nem álltam volna az eléggé dühös Scarlett szőkeség pillantásait is. Mégis, a hideg hangulat ellenére Rob háta kellemesen meleg volt.
Ő szerencsére hamar reagált, és egy halvány mosoly keretében megfogta a vállam. Szelíden arrébb mozdított, hogy éppen elférjen mellettem, majd mikor már volt elég helye, elhaladt. Válla súrolt.
És csöndesen elhaladt mellettem. Egy pillanatig még néztem utána, de rájöttem, hogy minket igenis figyelnek. Amolyan "Jaj, ne!" arckifejezéssel pördültem 180°-ot, és folytattam utamat tovább a folyosón, a tornaterem irányába. Még a távolból hallottam Jason "Hé haver! Ez meg mi volt?" felkiáltását, valamint Scarlett túlságosan is hangos megkönnyebbült sóhaját. Érdekelni nem nagyon érdekelt, hisz nekem most amúgy is fociedzésre kell mennem.
Természetesen nem telt bele egy perc mire megcsörrent a mobilom. Hisz Abby sem az a fajta, akit az ilyen történések hidegen hagyják.







A hétfői fociedzés elmarad hisz a pótedzőnek sokkal fontosabb dolgai is vannak, mint egy selejtes lányfoci csapatot dajkálnia. Ennek egyben örülök is meg nem is. Hisz szeretek focizni, viszont így most nem kell magamat feleslegesen túlhajtanom még tánc edzésen is. Főleg úgy, hogy az elkövetkező hónapok a Téli Bajnokság miatt eléggé húzósak lesznek. Miért Téli bajnokság amikor tavaszig tart?!
Lányokat inkább magam mögött hagyom és villámszerűen öltözök fel. Még csak az hiányzik, hogy felhozzák a "Rob olyan aranyos" témát. Hétfőn már úgyis az egész évfolyam a pénteki incidensről fog kis beszámolót tartani. Így a leégés szinte elkerülhetetlen. Remélem, hogy Rob fantábora nem fog letámadni és nem kell majd kukoricán térdepelnem sem.
Tervem félsikert arat, hisz mögöttem Kate nevető hangját hallom meg, ahogyan azt mondja "Na, de Christi!"
Lépéseimet megsokszorozom, hogy minél előbb lehagyjam őket. Nem hiányzik nekem még egy pártfogó kéz a vállamon.
Így sajnos még idő előtt elérek a folyosó végére, az iskola főcsarnokába lépve. A lány barna haja szinte csillog, ahogyan meglibbenti, és a válla mögé dobja. Ugyanúgy szelíden mosolyog, mint múltkor. És ettől kiráz a hideg.
Rob félmosollyal beszélget vele, vállán már táska van, gondolom indult volna el felém a táncedzésre.
Én pedig állok a folyosó végén, lefagyva, egyszerűen megsemmisülve, zavart arckifejezéssel.
Ez túlságosan is...ismerős.
A szívem összeszorul, ahogyan egyre csak a lány elbűvölő arcát figyelem. Gondolataimba beférkőznek az első "Igen, egy ilyen lány sokkal jobban illene hozzá" és "Én miért nem lehetek ilyen?" fajtájú kis szösszenetek. De ezek mind elérik, hogy újból elöntsön a hányinger, amint gyomrom összeszűkül.
A folyosón nincsenek sokat, hisz már négy óra lehet. És hülye az, aki négy óráig oktalanul itt maradna az iskolában. Szóval a kaméleon mód most itt teljesen lehetetlen.
Álcázni sem tudom magam, úgyis rögtön felismerne, hisz mindketten éppen a bejárati ajtó felé állnak.
Egyetlen terv maradt csupán. Felfedem magam.
Lassú, elnyújtott léptekkel indulok meg a nagy, faajtó felé.
Fáj. De miért? Miért vagyok ennyire féltékeny?
Sikeresen elérek az ajtóig, ahonnét még egy utolsó pillantást vetek a tökéletes párosra. Tekintetem Rob gyönyörű kék szemeimbe ütközik. Először zavart, majd ledöbben.
Próbálok a legszemrehányóbban nézni rá, mielőtt átlépném a küszöböt. Megindul felém, de becsukom magam mögött az ajtót, jelezve, hogy ne jöjjön utánam.
Ezek után nincs választása. Nem szaladhat utánam, hogy megmagyarázza a megmagyarázhatatlant. Mert akkor biztos, hogy lebukna a kis barátnője előtt.
"Elkések táncedzésről." ez az egyetlen gondolat, ami a fejemben cikázik. Phill megint mérges lesz rám, a múltkor is késtem, nem keveset. Akkor pár szúrós pillantással megúsztam, de most nem fogja annyiban hagyni. Kihagyni nem hagyhatom ki az edést, hisz Tom vár a hot-dogos előtt, hogy még pár falatot belém tuszkoljon és gyorsan elhadarja a tegnapi félreértés okát.
Még gyorsabb tempóra váltok, hogy még mindkettőre legyen időm.
Legalábbis ez lett volna a tervem. Ha egy erős kéz nem rántott volna vissza, aminek hatására majdnem hátraestem. A táskám is nehéz volt, így a 180°-os fordulat sem volt könnyű.
Nem tudtam időben reagálni, ismerős ajkak tapadtak az enyéimre. Az illető még mindig hevesen szuszogott, és a szíve sem kis tempóban vert. Első gondolatom rögtön ez volt:" Annyira idióta. Idáig futott értem."
Habár nem akartam, mégis megkönnyebbültem. Ez a kellemes érzés egészen addig tartott, amíg meg nem pillantottam a mögöttünk álló lányt.
Szemeim kikerekednek a túlságosan is ismerős alkaton. Papírok a kézben, egymáshoz passzoló barna haj és szem, apró mosoly.
Nekem. Végem.