36. fejezet

Mindenestül

Az utcákon már csak gyéren járnak az autók, már mindenki a munkában van. Az öregek is már visszafele jönnek a paicról, miután már megvettek minden fontos dolgot. Csak mi vagyunk az egyetlen kivételek, és legidiótábbak ahhoz, hogy a suliból ellógjunk. Hogy miért? Fasz se tudja. Jah, de, Rob tudja. De baszik elmondani. Inkább játssza a lovagot, és a hátára véve visz el hozzájuk. Mint az elrabolt szép királylány. Kár, hogy királylány se vagyok, és még szép se.
- Rob... - könyökölök a vállán, háttal a forgalomnak.
A kereszteződésnél állunk, és várunk. Nem látom, bár tuti, hogy piros lámpát kaptunk.
- Igen?
- Miért csinálod ezt velem?
- Mit?
- Ezt az egészet, te buzeráns! - vágtam rá a hátára.
- Ha ezt folytatod a végén már nem lesz gerincem... - nyavalygott.
- Ha tudnád mennyire nem érdekelsz. - vágtam vissza idegesen.
- Egyél egy snikerst. - próbálkozott a hülyeségével, de figyelmen kívül hagytam.
- Miért kell belerángatnod az összes elcseszett dolgodba? - vertem a hátát mániákusan, nem is törődve azzal, hogy a lámpa közbe zöldre váltott, és a mellettünk elhaladó öregek mind minket néztek.
Nem szól semmit. Inkább gyorsít a tempóján.
- Hallod?! Miért kell mindig így...így... - gondolkodok.
Nem, nem jut az eszembe semmi frappáns. Szeretni szeret, mindig is szeretni fog, és szeretett is, ezt már ezerszer hallottam. És miként fejezi ki? Így?! Ez lenne a hála? Szép...
- Szeretlek Bess...
- Persze, hogy szeretsz. Csak épp nem érzem. - mondom unottan.
- Akkor majd elérem, hogy érezd. - mondja, viszont a hangjában akkora perverzséget véltem felfedezni... Már egyenesen félek tőle.
Gyors tempójának köszönhetően észre se vettem, de már a háza előtt álltunk. Vagy az idő telik túl gyorsan, vagy csak a gondolataimba merülve nem érzékelem az idő múlását. Miért is múlik az idő? Mi élünk az időért, vagy az idő azért létezik mert mi is létezünk? Ezek bölcs gondolatok... Se vége, se eleje. Mint a kapcsolatunknak is.
Fél kezével már ki is nyitotta a kaput, másik kezével a derekamat fogta, hogy le ne essek.
Nem akarom neki mondani, de már konkrétan fáj a hasam. Azért a sulitól az otthonáig vezető út nem kis túra, főleg nem az izmos, kemény vállán utazva.
A házban nem meglepő módon nem volt senki, még az apja se. Hmm...Pedig érdekes lett volna a jelenet. Mi betoppanunk így, ő pedig kávéval a kezében éppen újságot olvas, és még a kávé is kiesik a kezéből. Fény derül a fia apró, perverz titkaira és végre örökre eltiltja tőlem. Vagy megint elhittem?
Rob végre letesz a válláról, én meg már újból félig könnyes szemekkel állok előtte. Nekem szerintem megárt ez a túl sok gondolkodás. Mindig olyanokon filózok, hogy ő tuti nem szeret, fog mást találni helyettem és persze ezeknek a durvább változatai. Pedig pontosan jól tudja, hogy nem tudnék nélküle élni.
Csak egy apró mosollyal letörli a könnyeimet az arcomról. Sajnos tudja. Belenéz a szemeimbe és már tudja, hogy mi jár a fejemben. Kibaszott gondolatolvasó.
- Szeretlek. És ezt érezni is fogod. Megígérem, örökre. Ezért mondok ennyi kijelentő mondatot. Tényleg. Eskü. - mondta a szemembe.
Nevetek. Már megint. Egyszerűen nem tudok mellette szomorúnak maradni. Ez is a szerelem miatt van? Vagy csak egyszerűen annyira gyökér, hogy mindig eléri, amit akar?
- És...most, hogy nevetsz. Jöhet a békülős szex.- bújt hozzám közelebb.
- Elhitted. Csúnyán elhitted. - fordultam sarkon.
Hiba volt. Jó tanács, ha a barátod felizgult állapotban van, soha ne fordíts neki hátat. Kihasználja. Durván kihasználja.
Még átgondolni sem volt időm a döntésem, már a hátam mögött termett és szorosan ölelt át. Újból a nyakamat vette a középpontba, és egyre csak azt pusztította.
Szánalmas. Mikor fogok már egyszer én vezetni? Mikor leszek már én is domináns? Tök gáz, hogy amíg ő elvan, én itt nyöszörgök. Mert hát be kell vallanom, eléggé élvezem.
Ahogyan nyelvével többször is végigszánt az adott felületen, majd újból szívni kezdi.
Lassan, szinte észrevehetetlenül kezd el terelni a kanapé felé, ahol gyengéden ledönt az ágyra. Tekintete mámoros. Nagyon...nagyon nem sejtet semmi jót.
Én persze teljesen józan vagyok, ilyen idegállapotban nem tudok ellazulni.
- Rob...én még nem akarom. - nyögöm ki, a lehető legrosszabb pillanatban. Ezzel minden idilli romantikus pillanatot a porba döngölve.
Először csak szótlanul néz le rám, majd sóhajtva leszáll rólam. Lehuppan mellém a kanapéra.
Most csak némán ülünk. Ketten. A bizonyos fehér kanapén. Ahol minden elkezdődött. Gondolatok ezrei futnak át az agyamon.
És ha igent mondok? Azzal sok minden megváltozna. Konkrétan minden.
- Jó. Megértem. - túr bele a hajába zavartan. Látszik, hogy nem igazán tud mit kezdeni a helyzettel.
Olyan kis aranyos. Tiszta piros az arca. Tehetetlen.
Közelebb húzódok hozzá, majd óvatosan a vállára hajtom a fejem.
- Majd. Hamarosan. - mondom neki biztatásképp.
- Tudom. Várni fogok rád, mert minden egyes másodperccel közelebb kerülök hozzád. - simogatja meg az arcom.
- Rob. Te néha, olyan bölcs tudsz lenni.
- Miért csak néha?
- Mert csak néha vannak jó pillanataid. Alapból egy seggarc vagy.
Minden csaj bomlik érte, bárkit megkaphatna félkézből, ezüst tálcán. Ő mégis értem él, rám vár, engem szeret. Miért? Mit tettem, hogy a karma ezt nekem kamatostul visszafizette? Egy ilyen degenerált csoda képében?
- Benne lennél valami őrültségben? - kérdeztem tőle félve.
Hisz ez az ötlet csak random ugrott ki a fejemből. Nem biztos, hogy ő is benne van.
- Mire gondoltál? - kérdezte meg. Fokozatosan elvörösödök.
- Hát, tudod. Most hogy ellógtuk az iskolát, és nem tudunk mit csinálni... - nem tudtam folytatni, elhallgattam. Erre bezzeg már rögtön felfigyelt.
- Én hallgatlak. - mondta, félmosollyal.
Az a pimasz félmosoly. Bárcsak lerohadna az arca...
- Benne lennél...ha... - próbálom kinyögni, persze nulla sikerrel.
- Ha? - hajol közelebb.
Egyre kíváncsibb. Ez nem jó jel...
- Ha kielégítenélek? - bököm ki a várva várt szót, összeszorított szemekkel.
Nem, egyáltalán nem akarom látni a reakcióját. Még a jeleit se. Tuti kiakadt!
Persze nem lenne ember az ember, ha most nem ölne meg a kíváncsiság. Fél szememet kinyitva legelőször a nagy vigyort láttam meg az arcán, amibe beleborzongtam. Nem...nem akarom elhinni, hogy ilyet mondtam.
- El se hiszem, hogy te kérdezted meg először... - mondta halkan, nekem bújva.
- Nem hiszem, el hogy gondolkodtál már rajta! - csaptam idegesen a hasára, mivel ez volt az a felület, amit legelőször ért a kezem. Összegörnyedt.
- Rohadt perverz!
- Szerinted most mégis ki kérdezte meg ezt? - nyöszörögte.
- Nem érdekelsz!
Kiabálásomat hosszas csönd követte. Túlságosan is nyomasztó csönd. Valamit elhamarkodtam volna? Nem kellett volna megkérdeznem?
Vajon a kapcsolatunk megérett már a folytatásra?
- Szerinted továbbléphetünk a következő szintre? - kérdezte Rob. Én megmondtam, kicseszett gondolatolvasó!
- Nekem nem lenne vele problémám. - mondtam felelőtlenül.
Persze igenis van vele problémám, csak az efféle kételyeimet is inkább félredobom, csakhogy végre kiélje a perverz elképzeléseit. Túlságosan is papucs lennék?
Látszott, ahogyan a szeme csillogni kezd, és felpörög. Tisztára mint egy gyerek, aki nem kapta meg eddig a büntetésben elvett játékmackót.
- Istenem, Bess! Úgy örülök, hogy a barátnőm vagy! - ölelt meg olyan nagy hévvel, hogy újból felborultunk. Csak nem éppen a kanapén landoltunk, hanem a földön.
- Csak ezért szeretsz, mert ezt megteszem érted? - fészkelődtem, hisz azt a bizonyos keménységet még mindig éreztem a lábamnál.
- Nem. Én mindenestül szeretlek! - fúrta bele az arcát a nyakamba.
- Mindenestül? - kérdeztem vissza.
- Mindenestül.
Enyhén megnyugodtam. De persze ez a nyugalom sem maradhatott meg sokáig. Hiszen amint felemelt a földről, újból átfutott az agyamon az elkerülhetetlen. Én most tényleg beleegyeztem ebbe?