37. fejezet

Egy illat, örökké. 

enyhe perverzió, enyhe utalások, csak az olvassa, akinek nincs ellenére.

Homályos tekintettel lebegek. Gondolatok. Mi értelme van? Csak elvonja a figyelmet valami másról.
Erős kezek tartanak, ahogyan felfelé haladunk a lépcsőn. Vigyáznak rám, hogy le ne essek.
Nem szólok hozzá, ő sem hozzám. Hisz felesleges. Csupán annyiból megértem, ha ránézek. Ránézek, és látom a szemeiben a csillogást. Már nem bír várni.
Türelmetlenül dob le az ágyra, majd mellém fekszik. Tehetetlen vagyok, és egyben ég tapasztalatlan is. Most...mit kéne tennem?
Lassan felülök, és végignézek rajta. Teste ellazult, csupán egy párnát szorongat a fejénél. Ő is hezitált már ezen, látszik rajta. Zavarban van, és a párnával próbálja leplezni. Heh.
Tudatosul bennem, hogy most végre enyém lehet a vezér szerep. Fölé kúszok. Hosszú hajam a mellkasát súrolja.
- Ennyire zavarban vagy, édes? - simogatom a hasát. Mozgolódni kezd.
- Ki nem lenne az, egy ilyen helyzetben? - kérdez vissza, a párna alól nyöszörögve.
Túl aranyos. Egyszerűen túlontúl aranyos.
Már nem én irányítom a tudatalattimat, hanem egy másik személy. Egy másik én lakozik bennem, aki most átvette az irányítást a gondolataim felett. Hisz ismerem magam, alap esetben nem lennék ilyen bátor, egyenesen még a gondolattól is undorodnék. De most? Mintha ez természetes lenne.
Apró puszikat lehelek a mellkasára, hasára. Pólója alá nyúlok, egy ujjal végigsimítok minden egyes kockán. Nem hiába a sok edzés, a gyümölcse kézzel fogható. Ha már szemmel nem látható, hisz ha csak ránézek, szénné égek a zavartól.
Most mégis felhúzom a pólóját, lassan, mintha csak mazochistán váratnám a dolgot. Igen, ez határozottan nem én vagyok. Hisz az eredeti énem már rég a szoba egyik sarkában bujkálna, most viszont kiéhezett szemekkel csapok le az áldozatomra.
Csókokkal telehintek minden egyes kockát, hasának és mellkasának minden egyes felületét. Puszinként haladok lefele, a "lényeg" felé közeledve. Viszont még a domborodó felület előtt megállok.
Mit kéne csinálnom? Biztos, hogy ez így helyes? Így kell lennie? A kapcsolatunk megérett már a folytatásra. Istenem, nehogy már most merészkedjen elő a bátortalanabbik Bess!
Hezitálásomra Rob is felkukucskál, már nagyon kíváncsi a folytatásra. Mintha az gondolná: Vajon most tényleg meg fogja csinálni?
Nagy levegőt veszek, és kezemmel végigsimítok a kidudorodó felületen, hogy még szokjam az érintését. Ha ezt most elmesélném, egy pár hónappal ezelőtti ikertesómnak, visszaküldene a saját időmbe. Totál hihetetlen, totál zavarba ejtő, és soha többet nem fogok Rob játékaiba belemenni!
Persze Bess, csak nyugodtan áltasd magadat. Ez úgyse fog megtörténni.
Homályos lepel hullik az agyamra és szemeimre. Csak cselekszek, és nem gondolkodok.
Kigombolom farmerjét, majd a cipzárt is lehúzom. Belátás nyílik sötétkék alsójára, ami egy bizonyos helyen furcsa alakot vesz fel. Rob már belemarkol a párnájába.
Lehunyom a szemem, és az alsónadrágot is lehámozva róla, veszem elő férfiasságát.
Alakra mérve furcsa, tapintása bőrszerű, és hogyha méretre mondanám: aztarohadt'. Nagy! Vajon Rob apukától örökölhette? Rob anyucinak sem lehetett jó dolga mellette, ha még két gyereket szült.
Ahogy a kezemet mozgatni kezdem, fel-le minden valóságossá válik. Én tényleg...tényleg megtettem ezt. Rob miatt? Vagy magam miatt is?
Idáig hallom, ahogy Rob halkan liheg, ami több mint zavarba ejtő. A hangok, az érzései, az én érzéseim... minden közrejátszik.
Nem telik bele sok idő, míg meggondolom magam, és kezem helyett a számat is használatba veszem. Főleg úgy, hogy Rob az isten szerelmére se akar elmenni, pedig már az iskola óta tartogatja. Már fáj a kezem. Számba fogadom merev tagját, nyelvemmel többször is végigszántok rajta.
Remélem Rob egy ideig nem szeretne felnézni a párna fogságából, hisz ez undorító. Undorító látványt nyújthatok a számára, és ez épp elég. Épp elég neki érezni is, hogy törődök vele, látnia nem kell. Íze? Nincs kifejezetten, igazából semmivel sincs bajom. Persze az egyetlen kifogásolható dolog az egészben a gondolat, a tény, hogy én mégiscsak Rob tagját kényeztetem. Ahányszor átfut az agyamon a gondolat, annyiszor is remegek meg.
Rob lihegése szaporábbá válik, hamarosan elérkezik a csúcshoz.
És én még azt hittem nem lesz ennél zavarba ejtőbb kitörése, hát tévedtem. Csúnyán tévedtem.
Gyorsabb tempóra váltok, nyelvemmel minden manővert kipróbálok, hogy Robnak minél élvezetesebb legyen. Hirtelen moranással élvez el.
Ezzel persze nincs semmi baj, csupán annyi, hogy legalább előre szólhatott volna. Nos, a meglepetés eléggé váratlanul ért, így a furcsa érzés hatására az anyag felét lenyeltem, a másik fele pedig gusztustalan csíkokban folyt le a szám szélén.
Moccani sem mertem, egyszerűen az érzés és a furcsa íz, ami a számban kavargott, letablózott. Rob felkelt az ágyról, nem törődve gusztustalan kinézetemmel megcsókolt. A furcsa íz elkavarodott, én pedig egyre csak azon gondolkodtam, hogy: Megtettem. Én tényleg meg mertem ezt tenni.
Belegondolva, most konkrétan pici Robok ficánkolnak a számban, és az ő szájában is. Felfogni sem merem még egyelőre.
Rob elválik tőlem, és egy ragadós nyálcsíkot húz maga után nyelvével. Ez kész, most semmisülök meg.
A régi Bess visszatér a téli álmából, és halk sikítással húzódik a szoba egyik sarkába. Még szabad szemmel is látni, ahogyan füstölög a fejem.
Ez égő, totál égő, ha ezek után még nem hagy el, akkor soha!
Rob eleinte furcsán néz rám, ami kiakaszt. Mit gondolhat? Tuti perverz állatnak tart. Én nem akarok így meghalni!
- Olyan aranyos vagy. - könyököl rá a combjára, hogy fejét megtámassza.
Már megint. Ez az ellenállhatatlan mosoly. Egyszerűen kikészít. Túl édes!
- Halj meg! - szitkozódok a sarokból.
- Úgy szeretlek. - áll fel, és közelebb lép hozzám.
- Takarodj! Maradj a seggeden, hallod?! Maradj ott! - hisztizek, miközben mániákusan az ágy felé mutatok, kihűlt helyére.
- Bess, én nagyon szeretlek. - guggol le, pontosan elém. Mélyen a szemembe néz, és úgy mosolyog.
Nem bírom, egyszerűen nem bírom! Direkt csinálja. Az a taktikája, hogy majd így a lába elé olvadok.
- Utállak... - morgom a szám alatt, és inkább a hajam mögé rejtőzök.
- Dehogy. Te is szeretsz. Különben nem tetted volna meg értem. - mosolyog még mindig.
Érzem, ahogy fokozatosan elvörösödök, mígnem az arcom végleg felveszi a paradicsom színét. Ikertornyok.
- Szerintem jobban tennéd, ha visszaülnél az ágyra.
- Miért?
- Mert a végén még fejen baszlak valami tompa tárggyal, hogy lassan vérezzél el. - mosolyogtam rá.
- Mindig is szerettem a szadista énedet! - ölelt át szorosan.
Próbáltam kiszabadulni, de ez a tervem is megbukott. Mint ahogy az előző ezer, akárhányszor megölel. Megadom magam, és én is megölelem.
Úgy érzem, hogy most először engedtem magamhoz ilyen közel valakit. Ő az első aki áttört minden gátat, és csalás nélkül lopta be magát a szívembe. Ki hitte volna, hogy ez az ember pont a legfőbb ellenségem lesz.
- Bess...Nem baj, ha...alszok egyet? - nehezedik el fokozatosan a teste.
Ez mind szép és jó. Lenne, ha nem rajtam feküdne ez a dög.
- Mi? Nehogy már rajtam aludj el! Hát ketté ütlek! - ütögetem a hátát, hogy felkeltsem.
- De olyan jó itt... - suttogja, már félálomban.
Persze. Most is az van, amit ő akar. Hisz nincs szívem fölkelteni, csak azért, hogy arrébb vánszorogjon 2 métert az ágyáig.
- Tényleg? Ez most komoly? Itt akarsz aludni?
Nincs válasz. Nagy a valószínűsége, hogy az elkövetkező órákban nem is lesz. Viszont akkor már túl késő lesz.
Beletúrok a hajába. Olyan jó illata van. Tipikus Robos illat. Amilyen egyik fiúnak sincs, csak neki. És én csakis ezt az illatot akarom érezni, örökké.


Bessnek 86 napja van hátra az esküvőig