26. fejezet

A hazugság

Hétfő. Egy újabb borzalmas és fárasztó hét következik a suliban, ahol minden nap végén a diákok hulla fáradtan és agyilag hullaként terülnek szét az ágyon. Ahol alig várják, hogy hazaérhessenek, és szinte minden másodpercben az órát vizslatják, hogy mikor csöngetnek ki.
De mivel én kivétel vagyok, kivételesen nem azért vagyok hétfő reggel hulla, mert vasárnap annyit tanultam. Vagy mert egészen hajnalig kockultam. De még a szombati táncverseny miatt sem, ahol sikeresen továbbjutottunk és a lányokkal vasárnap hajnalig ünnepeltünk. Annak a kipihenésére ott volt a vasárnap. Még mindig a pénteki vacsorán járnak a gondolataim. És persze egész hétvégén is azon jártak. Tisztán emlékszek anya és Taylor minden szavára. Gary reakciójára. Mindenre.
- Ááááh~. - ásítottam teli szájjal, persze kultúra nulla, így lusta voltam eltakarni a számat.
- Bess! Figyelsz te rám egyáltalán? - bökött oldalba Abby, szigorúan.
- Bocsi, alig aludtam az este. - dörzsöltem meg fáradtan a szemeimet.
Persze. Hisz miért is aludtam volna. Anyának az éjszaka közepén megint rájött az "aggódok, hogy a gyerek mit szól a házassághoz" szindróma, és muszáj volt velem megbeszélnie mindent. Szó szerint mindent! De jó, hogy ezt már egyszer pénteken is eljátszottuk.
- Meghiszem. - mosolygott Abby. - De tudod, hogy én mindig itt vagyok melletted. Még akkor is, amikor ilyen ramatyul nézel ki. - kuncogott fel.
- Szeretnél még szén-dioxidot gyártani, vagy gondoskodjak rólad? - néztem a szemébe irritáltan.
- Hűha, valaki nagyon morcos. - viccelődött még mindig.
Hát az ember miért ne lenne morcos korán reggelente, mikor a fagyhalál elől már kénytelen az iskolába menekülni. Pláne akkor, amikor reggel már megint elaludt, és se fésülködnie, se tükörbe néznie nem volt ideje.
- Szerencséd, hogy szép arcod van.
- Abby... - morogtam.
Próbálja terelni a szót. Jó trükk, bár nálam nem minden esetben válik be. És ez az alkalom is kivétel, hisz nincs olyan másodperc, amikor ne eleveníteném föl magamban a pénteken hallottakat...
Nászút. Házasság.
Az pedig már csak hab lenne a tetejére, ha még el is költöznénk.
- Uh, tényleg! - csillant fel Abby szeme.
Érdeklődve, mégis zombi pofával néztem rá.
- Szoktál híreket olvasni? - nézett rám kíváncsian.
- Te most szórakozol? Ha olvasok, akkor az minimum tankönyv, vagy még az se.
- Kár... - szomorodott el. - Mostanában egyre több pedig a halálos eset a közeli városokban.
- Mintha annyira érdekelne... - nyüglődtem. Viszont muszáj volt hallgatnom, mert ha ez a nőszemély belekezd valamibe, akkor azt muszáj végigmondania.
- Origami gyilkosnak nevezték el, mert minden megkéselt áldozata után egy hajtogatott állatot hagy a helyszínen.
- Húúú, akkor most féljünk. - mondtam gúnyos hangnemben.
- Baj, ha engem érdekelnek ezek a dolgok?!
- Téged mindig is a véres, természetfölötti, horror témák érdekeltek. Nem lepődök meg rajtad. - mosolyodok el.
- Hehehe. - vakarta meg a tarkóját zavartan. - Kár, hogy Darennel nem lehet ilyen témákról beszélgetni.
- Hogyhogy?
- Az igaz, hogy érdekli a horror, de csak filmként. És még fele annyira sem babonás, mint én.
- Ez még nem a világvége. Hisz... - hajoltam közelebb a füléhez. - Amikor múltkor láttalak titeket a folyosón, nagyon jól elvoltatok. - suttogtam a fülébe perverz hangszínben.
Válaszul persze csak zavartan kapálózni kezdett és ütlegelni, hogy: "Ez nem igaz! Ez nem igaz! Ne mosolyogj így, ne mááár!"
Mégis csak sikerült neki. Elterelte a figyelmemet a pénteki vacsoráról. Igaz, hogy csak 5 percre, de sikerült neki. Nem is kívánhattam volna jobb barátnőt.


Az órákat félig túléltem. Csak azért félig, mert az agyam másik fele ottmaradt a fizika dolgozaton, ahol most kivételesen megerőltettem magam, mivel bukásra állok, és akkor oda a Tánc Egyetemnek. Hétfő révén mindig az utolsó óránk tesi. Hisz miért is kímélnének meg a tanárok. És persze összevont óra. És a szeretett B osztály melyik osztállyal és tesizzen, mint a C-vel. Tényleg, a tanároknak nem is kellett volna jobbat kitalálni.
Főleg úgy, hogy a C osztály tele van kényes picsákkal, a B osztály pedig leginkább a sport eredményekről híres. Komolyan, a legjobb választás.
El se hiszem. Ez az első tesióra, ahol nem Rob miatt zsörtölődök. Szörnyen megváltoztam közel 1 hónap alatt.
Éppen egy röplabdával a kezemben léptem volna be a tesiterembe, hisz a hőn áhított tesitanárunk természetesen röplabdázni akar a lányokkal. Hirtelen egy alaknak mentem neki, aki úgyszintén sietett, csak épp az ellenkező irányba, kifele a tornateremből. A labda kiesik a kezemből, és már reflexszerűen ordítanám le az illetőt, ha előtte nem néznék fel.
- Bocsi. - mondta Rob semleges arccal, és szinte meg sem várva a reakciómat felveszi a labdát és elsiet. A tesiszertárba.
Nem válaszolok, csak unott arccal nézek utána, majd én is belépek a terembe.
- Csak nem ez az első alkalom, hogy nem szidod Robot? - néz rám kicsit meghökkenve Abby.
- Ne szállj el magadtól, csupán ma nincs kedvem rá pazarolni az energiám. - pillantok félre, a zavartságomat palástolva.
- De azt mondta neked, hogy "Bocsi"! Érted? Ő sem alázott le. Mi ez, ha nem szerelem?! - kapott Abby hisztérikus rohamot, a vállamat rángatva.
- Hű, Abby. Szerintem kapcsold az agyad kicsit alacsonyabb szintre, nem akarom, hogy túlterheld az agysejtjeidet. - néztem mélyen a szemébe.
- Igazad van. - kapott a fejéhez drámaian, majd a földre esett. - Ne! Már látom a fényt! - nézett fel az égre.
- Igen, a világítás ma szokatlanul erős. - jegyeztem meg hideg arccal. Igazából már rég fetrengnék a földön a nevetéstől, de szeretném, ha Abby kiélvezné színészi tehetségét. Igaz, hogy csak a móka céljából.
- Nem! Ez a fény...túl..fehér... - nézett még mindig a plafonra, hunyorogva.
- Te hülye vagy. - hagytam rá a dolgot, és inkább beálltam a tornasorba.
Ami igazából minden, csak nem sor. A sípszó jelentette a tesióra kezdetét.


A B osztály persze nem csak kosárban, de röplabdában is magasan fölülmúlta a másik osztályt. Persze a fiúk kosaraztak. Jó, ha finoman akarok fogalmazni, akkor a fiúk eredménye kosárban azonos lett. Csak, hogy még így se alázzam szét Robot.
Február. Amikor már nincs hó, de még mindig veszettül hideg van. Ilyenkor az ember jobban szereti nézni a csupasz tájat az ablakon keresztül, egy kellemesen meleg kályha mellett. Nekem persze marad a suli fotelja, és a sulis, már agyonfirkált, ablak.
- Nem hagyhatom ki csak ezt az edzést? - nyavajgok Abbynek a nem létező problémáimról. Csak, hogy legyen kifogásom.
- Tőlem aztán kihagyhatod. Én épp Darenre várok. - mondta unott arccal.
- Hogy beléd is mennyi együttérzés szorult!
- Ugye, szinte már túlcsordul. - vihogott.
Én csak "puffogva", bevágva az áldurcit, mert az álproblémám nem került megoldásra, ültem az Abby melletti fotelban.
- Naa. - bökött oldalba Abby nem túl erősen. - Most miért vagy ilyen ingerült?
- Nem vagyok ingerült. Csak semmi kedvem nincs fociedzésre menni ilyen hideg időben!! - törtem ki.
- Megharagudnak ha nem mész be egy edzésre?
- Fogalmam sincs, mert még soha sem próbáltam.
Igaz. Mindig is annyira szerettem játszani, hogy soha nem érdekelt semmi más. Az időjárás sem. Mindig a játékkal voltam lefoglalva. Mi történt velem, alig egy hónap alatt? Rob teljes mértékben átváltoztatott.
- Azt tanácsolom, hogyha ennyire nyüglődsz, akkor be se menj. - tanácsolta Abby.
- Nem! Már elhatároztam! Be fogok menni edzésre!
- Mi ez a nagy hangulatingadozás ma? - nézett rám furán.
- Ne kezd ezt elölről Abby, ne húzz vissza! Amikor már tisztán elhatároztam, hogy elmegyek! - parancsoltam rá fenyegetően.
- Jól van már, bocsánat, hogy élek. - emelte fel mindkét kezét, védekező üzemmódba.
Mosolyogva kaptam fel az edzős táskám a vállamra úgy, hogy fél oldalt lelógott.
- Szia Abby! - integettem a feketének. - Jó szórakozást Darennel. - kuncogtam perverzen.
- Beeeess! - üvöltött rám figyelmeztetésképpen, pipacsvörös arccal.
- Szia! - fordultam be a folyosóra nagy vigyorral.
A folyosó végén a fiúk nagy hanggal hagyták el a tornatermet. Szerencsére nem egy időben vannak az edzések, bár az sem a legjobb megoldás, hogy pont utána dobták be. Csak hogy a tanároknak se kelljen sokáig a suliban rohadniuk.
Beérek a tornaterem ajtaján, és az öltözők felé veszem az irányt. Rob is pont akkor lép ki a tornateremből, nem néz felém, csupán az arckifejezéséből tudok apró információkat leszűrni. Hajáról, és arcáról kis gyöngyökben csillogtak az izzadtságcseppek. Szája halvány mosolyra húzódik, de amilyen gyorsan is jött a káprázat, olyan gyorsan tova is szállt. Visszatért az unott, semmitmondó arc, aki észre se véve engem egyenest az öltöző felé megy. Követem a formáját, fejemet még felé sem fordítva, unottan baktatok a lányok öltözője felé. Csupán annyi különbséggel, hogy arcom egy enyhe vörös árnyalatot vett fel, ahogyan Rob elhaladt előttem. Furcsa. Mintha több lett volna, mint 5 másodperc. Mintha az idő kereke fennakadt volna, és ez az 5 másodperc egy örökkévalóság lett volna. Majd a káprázat világából visszacsöppenve rá kellett jönnöm, hogy most épp a valóságban vagyok, ahol az ellenségét kell adnom annak a buzinak, végül felvéve a tökéletes álarcot.


- Jó játék volt lányok! - dicsér meg minket az "edzőnk". Aki igazából olyan, mintha egy felügyelő tanár lenne, hisz konkrét feladatokat nem oszt nekünk ki.
A lányok már egy konkrét csoportot alkotva, vadul beszélgetve és vihogva hagyták el a termet. Tudom, hogy én is ebbe a társaságba tartozok. Mégis hallgatok.
- Jól van Bess, magunkra maradtunk. - borult a nyakamba siránkozva Katie.
- Mi történt? - néztem furcsán szét a társaságon.
- Most már csak nekünk nincs pasink. Meg Christi... - hadonászott lebiggyesztett ajkakkal.
- Hűha, Katie. Neked tényleg kéne már egy komoly agymosás. - simogattam meg a fejét. - Nem kéne túlterhelned az így is kevés agysejted.
- De nekem kell egy pasiiii! - nyöszörgött még mindig rajtam.
- Belenyugodsz, ha azt mondom, hogy még nekem sincs? - hazudtam mosolyogva.
- Igen. - szipogott.
- Nem te vagy az egyedüli szerencsétlen. - fogtam meg a vállát. - Szóval ne nyüszögj, a szerelem mindig váratlanul jön. - húztam ki magam büszkén, hogy még ezzel is okosabbnak látsszak.
- Bess, te olyan bölcs vaaaagy! - ölelt meg siránkozva.
- Csak ne taknyozd össze a tesipólóm. Még szükségem lesz rá. - toltam el magamtól kényszeredetten.
Hazudtam. Megint. Hazudtam azoknak, akiket mellesleg a barátaimnak hívok. Pedig nem vagyok barátkozó természetű, ezért is becsülöm meg azokat akik a barátaimnak mondják magukat. Mégis hazudnom kell. Hogy ne történjen meg az velem, mint régen.
- De Bess. Neked tényleg nincs még barátod? - kérdezte egy nagyon halk hang.
Kizökkenve eddigi gondolatmenetemből, Christinára néztem.
- Umm, nincs.
- Furcsa. Egy olyan lányról, mint te rögtön az gondolnánk, hogy már rég kapcsolatban van. - beszélt még mindig feltűnően halkan.
- Pedig nincs. - folytattam tovább az átöltözést.
Az előbbi szokatlan csönd újból átvált beszélgetésbe. Az öltözőt legelsőnek Katie és Christina hagyja el.
"Christi! Kereshetek neked egy jó pasit?" erre a megemlített lány meghökken és folyamatos dadogás közepette próbálta magát kimagyarázni.
Festett szőke hajamból kivettem az eddig kitartó hajgumit, amitől a hajam zuhatagként hullott a hátamra.
Miért ilyen nehéz hazudni? Utálom. Utálok olyan embereknek hazudni, akikben megbízok és elvárom, hogy ők is megbízzanak bennem.
A mosdókagyló mellé lépek, arcmosás céljával. A tükörképemmel is szinte zombiként nézek szembe.
Alapozó hiányában túlságosan is feltűnőek a fekete karikák a szemem alatt. Hisz túlságosan is mélyen alszok mostanában, sőt a hétvégém se volt épp a legpihentetőbb. Nem csodálom, hogy ma is későn keltem fel.


Félig felfrissülve, a tornazsákot a szekrényembe téve hagytam el az iskolát. Sötét van, de 5 óra fele még látszik az ég alján a narancssárga elválasztó vonal, ami jelzi, hogy nemrég még nappal volt. Tavaszt szeretnék. Veszettül tavaszt szeretnék.
Alig léptem ki az iskola kapuján, valami megfogta a kezem. Majdnem az illető nyakába ugrottam ijedtemben, de szerencsére felismertem a támadót.
- Idióta, megijesztettél! - ütöttem meg a táskámmal Robot, ami időközben még a vállamról is leesett.
- Nem állt szándékomban. Nekem teljesen más terveim vannak veled. - mondta kifejezéstelen arccal, de nekem már a gondolattól is elvörösödik az arcom.
- Ne álmodozz! - csaptam rá egyszerre mindkét kezemmel, két oldalról az arcára.
- Remélem azt megengeded, hogy megfogjam a kezed. - mosolyodott el.
- Nem is tudom. Engedékeny legyek? - néztem el a távolba, adva az okosat, aki épp gondolkodni próbál.
- Szerintem legyél velem NAGYON engedékeny. - hangsúlyozta ki az adott szót.
Már épp újból az arcára csaptam volna, ha a reakciói nem lettek volna elég gyorsak. Kezeim megálltak az ütés közben, mivel megfogta őket.
Bevágva az áldurcit, mivel a hadműveletem nem járt sikerrel, válaszképp csak kinyújtottam rá a nyelvem.
- Ha nem akarod, hogy leharapjam, szerintem ezt a köszönési formát hagyd abba. - mondta meglepően higgadtan, kicsit sem úgy, mint aki ezzel épp viccelődne.
De még mielőtt reagálhattam volna, ujjait az enyéim köré kulcsolta, és a falkavezér szerepét felvéve kezdett el húzni maga után.
- Hé! Tudok menni magamtól is! - tiltakoztam.
- De nekem ez a formáció jobban tetszik. - pillantott hátra féloldalt.
Világoskék szemei megcsillantak, ahogyan egy autó elhaladt a járda melletti szakaszon. Fényszórója árnyékot vetett a környék fáira, amik eléggé ijesztő látványt nyújtottak volna számomra, de ebben a pillanatban más kötötte le a figyelmem. Valaki más.
A mesterséges fényforrás nemcsak a fákra irányult, Rob arcát is láttam. A világoskéken csillogó szemei csak még emlékezetesebbé tették a pillanatot. Most először láttam Robot, szerelmesen elpirulni. Nem zavarában, és nem is akkor amikor lealázom. Hanem amikor minden ok nélkül rám mosolyog, és pirultan a szemembe néz. Ez volt az első ilyen alkalom. De egyben, ez volt az első alkalom, mikor én kezdeményeztem a csókot. És nem ő.


Mindent látott. A hosszú barnahajú lány, már egy ideje figyelte őket.
Igazából csak pár papírért szaladt vissza az iskolába. De a látvány, ami kifele menet fogadta. Akaratlanul is elejtette a papírjait.
Hisz felismerte a szőke lányt. Múlt héten találkozott vele, akkor is ilyen sok dosszié és papír volt a kezében, mint most. Vajon véletlen egybeesés volt, hogy ők ketten találkoztak? Bár nem ismerték fel egymást, de a sors akkor is úgy akarta, hogy ők akkor találkozzanak.
- E-ez nem lehet... - hebegett.
Nem tudta elhinni, hogy legjobb barátja pont belé legyen szerelmes.
- D-de hisz ellenségek! - tiltakozott saját magával.
Igen. Az egész iskola úgy tudja, hogy ellenségek. Ezért nem érti és nem is fogja fel a helyzetet.
Csak egyet tud. Mindenképp beszélni akar erről holnap Robbal...