24. fejezet

Bemutatkozás.

Siethetne már nagyon a piros lámpa azzal, hogy végre zöldre vált, így megmentve engem és még további 10 embert a fagyhaláltól, akik át szeretnének kelni az út másik oldalára. Ilyenkor bezzeg sokkal könnyebb azoknak, akik rendszeresen autóval járnak.
Már vagy 2 perce csak egy helyben toporgok, hogy ezzel a kis mozgással nemcsak az izmaimat mozgassam, hanem a hirtelen felgyülemlett félelmet levezessem. Hisz mégiscsak ez az "első" nap, hogy "azután" megyek Robhoz. Igaz, hogy ez hivatalosan  a második nap is, és az is, hogy egy napja járunk, de ezek a feltételek mind mellékesek. Hisz amíg érezhetem az illatát, azt a biztonságot, amit nyújt csupán annyival, hogy fogja a kezem. Ezek nekem fontosak, hisz ezelőtt ilyet még nem tapasztaltam.
A lámpa végre zöldre vált, ezzel az embereket futásra késztetve, hogy mindenképp az elsők legyenek, akik átérnek. Azok bánták meg, akik ebben a pillanatban értek a zebrához. Rob is szinte "átsiet" velem a zebrán, hogy nehogy túlságosan elkeveredjünk, és folytatjuk is csöndes utunkat tovább, feléjük.
- Rob? - szólalok meg egy kis gondolkodás után.
- Hmm? - morog válaszként. Arra merek következtetni, hogy figyel. Helyes.
- Ugye tudod, hogy ma nem volt fizikánk? - teszem fel a drámai kérdést, a most kissé segghülyének tűnő Robnak.
- Persze, hogy tudom. - adja meg a rafinált kérdésre az egyszerű választ.
Az jó, ha tudja. De ha tudja, akkor miért megyünk hozzájuk? Ha nincs olyan tantárgy, amiből tudnám korrepetálni, csak angol, de az neki is jól megy, akkor...
Mintha meghallotta volna ezerrel pörgő gondolataimat, abban a pillanatban megfordult, minkét kezével megfogta az enyémet, mélyen a szemembe nézve. Ezzel a műveletével persze nemcsak megállásra késztetve engem, de még a gondolataimból is kizökkentve.
- Szerinted ok nélkül ráncigállak el hozzám? - hajolt közel az arcomhoz, annyira, hogy szinte éreztem a meleg párát az arcomon.
- N-Nem? - néztem rá furán.
- Húgom segítségével HD-ban töltöttem le egy horrorfilmet. Csak magunknak. Csak ma estére. - mondta, de olyan perverz hanglejtéssel, hogy a szívdobogásom szinte hallhatóvá gyorsult.
Megfordult, majd újból elindult.
Viszont az agyam, a perverz gondolatokat félrelökve, közelebbről is megvizsgált egy fontos részletet a mondatában.
- Van húgod?? - akadtam ki, szörnyen hangosan az utca közepén. - És nekem erről mikor akartál szólni?
- Öm..Most? - próbálkozott.
- Ha akarsz még gyereket, akkor gyorsan kezdj el mesélni. A lábam már rugófélben van. - figyelmeztettem.
- Hasonlóan, mint a többi 14 éves lány, igazi netribanc, ha hazaér le se lehet szedni a laptopról. Ha pedig iskolában van, nincs olyan másodperc, hogy a telefon vagy nem a zsebében, vagy nem a kezében lenne. Igazából tud kedves is lenni, de ne nagyon húzd fel magad rajta, ha esetleg gúnyolódni kezd veled. Szokása. Internetguru.
- Neked mióta van húgod?! - akadtam fenn még mindig ezen a tényen.
- Röpke 14 éve? - nevetett fel. - Ugyan már, azt hitted, hogy komolyan egyedül élek egy olyan nagy lakásban. Akkor ki kell, hogy ábrándítsalak, mert még van egy apám is. - mosolygott még mindig rám, azokkal a gyönyörű világoskék szemeivel.
- Tehetek róla, hogy egy "röpke" két hét alatt felfordult a magánéletem, és ehhez még nem alkalmazkodtak az agysejtjeim? - néztem rá hülye pofát vágva, amin természetesen elröhögte magát.
- Idióta. - borzolta össze a hajam, ami enyhén hullámos tincsekbe rendeződve lógott, hanyagul. Hisz reggel nem volt elég időm, hogy elkészüljek így a hajvasalást kihagytam a reggeli teendők listájáról.
- Hé! Ne érj a hajamhoz! - kaptam oda rögtön féltve őrzött kincsemhez, és óvatosan egyengetni kezdtem, hogy legalább tűrhető külsőt varázsoljak magamnak.
- Igenis! - emelte fel védekező állásba mind két kezét a barom.
Egyszerűen idióta. Mégis...sz-szeretem. Kíváncsi vagyok a húgára.
- Akkor most... mindketten otthon vannak? - kérdeztem félénken, egyre hevesebb pulzussal.
- Valószínűleg.
- É-És be is fogsz nekik mutatni?
- Te most szórakozol? Persze, hogy igen!
Ez az a válasz, amitől a legjobban féltem. Én erre még nem készültem föl lelkileg se kinézetileg! Ha legalább lett volna reggel időm kivasalni a hajam, és magamra dobni valami normális sminket is, biztos, hogy kitűnő benyomást tettem volna! Most mit tegyek? Hogyan fognak reagálni? Rob szerint nem túl kedves húga van, akkor az apja milyen lehet? Ha nem felelek meg az elvárásainak, akkor megfőznek élve?
Pánikoltam. Konkrétan. Ami nálam annyit jelent, hogy idegesen nézegetek jobbra-balra, miközben szaporán veszem a levegőt, és a kezemet tördelem. Ami nagyon is látványos, így nem is csoda, hogy Rob is észrevette.
Újból megfordult, kezével gyengéden megfogta az arcom, ezzel enyhe pírt is rajzolva rá.
- Nyugi. Minden rendben lesz. - mondta, majd lágyan megcsókolt.
Mintha az összes kételyem abban a pillanatban elszállt volna. Mintha eddig sem lett volna.
- Szép vagy. És ez húgomnál jó pont. Ha ráveszed magad, és az agyadat magasabb fokozatra kapcsolod, akkor apámnál sem lehet gond. - folytatta monológját.
Egy egyszerű mégis biztató mosollyal válaszoltam neki.
- Rendben.


Amikor megálltunk a kapuban, a házban természetesen már égett a villany. Szóval nem egyedül volt a lakásban, szerencsétlenségemre. Bár nem mutattam ki, hogy mennyire félek, szinte egész úton azért fohászkodtam, hogy valami véletlen folytán ne legyenek otthon. De úgy látszik Isten ma kivételt tesz velem, és inkább azt csinálja, amit nem kérek.
Már látványosan remegni kezdtem, mikor benyitott a bejárati ajtón.
- Megjöttünk! - ordított be. Mintha magamat látnám.
- Többesszámban? - jött egy mély férfi hang a konyhából.
- Igen. - válaszolt Rob, miközben levette a cipőjét, így én is így tettem.
Lehámoztam magamról a kabátot, és a táskát is olyan helyre tettem, kulturáltan, hogy senki ne bukjon fel benne. Egy futáshoz hasonló hang haladt végig az emeleten, majd befarolva a lépcsőfordulóban, szinte letrappolt a lépcsőn is. Csoda, hogy az illető nem bukott fel.
Éppen a macskát engedtem el a karjaim közül, hisz ő már ismer és rögtön a lábam elé olvadt. Felálltam, és indultam volna be, de azzal a lendülettel léptem egyet hátra.
Két, túlságosan is ismerős, kék szempár nézett velem farkasszemet, ezzel frusztráló hatást nehezítve rám. A pánikrohamom már éppen kitörőben volt alapból is.
- Ő ki? - kérdezte a kicsivel alacsonyabb lány hanyagul, még mindig élesen engem bámulva.
- Hagyd már. Vagy el is akarod üldözni? - bökte meg a vállát Rob.
A lány hirtelen fordult hátra, hosszú sötétbarna haja követte feje útvonalát.
- Attól függ. - mondta, majd visszanézett rám. - Üldözési mániája is lehet, ha szükséges. - nézett végig rajtam komoran, majd gúnyosan elvigyorodott. Valahonnan nagyon ismerős. Csak nem a régebbi Rob, lány verzióban?
- Igazán kedves családod van... - húztam el a számat, még mindig az ismeretlen lánnyal szemezve.
Ezzel a kijelentésemmel letörölve a furcsa vigyort a lány szájáról, újból fürkészni kezdett tekintetével.
- Ha tudnád mennyire... - mondta halkan Rob, idegességében megdörzsölve a halántékát.
Bármennyire is halkan mondta, a barnahajú még így is meghallotta, durcásan fordította felé fejét, és már oltotta is volna le Robot, ha ő nem szólal meg:
- Bess, ő itt Hope. A húgom, akiről meséltem. Hope, ő itt Bess, és a barátnőm. - tette hozzá nagy hangsúllyal. - Szóval ha lehet, ne üldözd el. - nézett kérlelően Rob a húgára.
Az illetékes csak ölbe tett kézzel, hihetetlenül lenéző szemekkel fordult felé.
- Megpróbálhatom. - adta meg magát. - Letesztelem. Ha ezt az estét kibírja mellettem, akkor megkímélem. - vigyorodott el, és még mielőtt Rob megszólalhatott volna, már fel is spurizott a lépcsőn.
- Eddig milyen? - suttogtam a fülébe.
- Jól tűröd. - veregette meg a vállam, aminek következtében én majdnem elestem.
Nem azért mert annyira feldönthető vagyok, hanem mert a sok idegesség és remegés hatására teljesen kiment a lábamból az erő. Rob szerencsére még időben megfogott, és magához ölelt.
- Ne félj már! Apum már könnyebb lesz, és ahogy a húgomat ismerem, biztos, hogy jól kijöttök majd. - suttogta a fülembe megnyugtatóan.
Nagyot sóhajtottam, majd összeszedve minden erőmet, elengedtem. Gyönyörű kék szemeibe néztek, amik ugyanolyan biztató mosollyal néztek rám, mint a kapu előtt.
Gyengéden megfogta a csuklóm, és a nappali felé kezdett húzni.
 A titokzatos fekete buksi nekünk háttal ült a fotelban, és újságot olvasott. Rob megállított, így én is pont mögötte álltam meg. A feketehajú fölállt a kényelmes díványról.
A szívem a torkomban dobogott. Eddig még soha nem volt olyan barátom, aki bemutatott volna a szüleinek, azért ez nekem még eléggé ismeretlen.
- Apa, ő itt Bess, és ő a barátnőm. - jelentette ki szigorú hangnemben Rob.
Félénken, kicsit kipirulva néztem fel a magas, feketehajú emberre.
- B-Bess Russel vagyok, örvendek a találkozásnak. - mondtam remegve, még mindig félve a választól.
Valahogy, Rob apjából olyan nyugtalan, szigorú aura áradt, hogy még nyekegni sem bírtam.
- Úgyszintén. - mosolyodott el lágyan az apja. - Adam Brice. - nyújtott kezet.
Meglepődve néztem, hol az arcára, hol a kezére.
Elfogadtam a kézfogást, ami úgyszintén kicsit furcsa gesztus számomra, de hát ha ennél a családnál ez a szokás, akkor nem ítélkezek.
- És nyugodtan tegezhetsz. - mosolygott még mindig a fiatalos apuka.
- Rendben. - váltottam én is mosolygós üzemmódba.
Sokkal idősebbnek képzeltem el Rob apját. Pedig, ha ránéz az ember, azon a pár ráncon kívül szinte teljesen olyan arca van, mint Robnak. Kivéve a barna szemeit.
Rob megszorította a kezemet, aminek következtében reflexszerűen rá néztem.
- Minden rendben? - kérdezte.
- Azon kívül, hogy remegnek a lábaim, igen. - nyöszögtem.
- Idióta. - suttogta.
Durcás pofát bevágva fordultam újból Rob apja felé, aki már kényelembe helyezkedve a kanapén várt.
Várt. De mire?
- Remélem nem gond, ha szeretnék kicsit megismerkedni a fiam új barátnőjével. - mondta kedvesen.
- Eh?... - nyekkentem meg. Csak ennyi fért ki a számon.
Megismerni?



- Oh, szóval ennyire szereted a focit? - kérdezte kicsit meghökkenve Rob apuka, mikor végre a fociról való ábrándozásom végére értem.
- Igen. - vakartam meg zavartan a tarkóm. - Igazából már öt éves korom óta játszok.
- Mintha Robot hallanám. - pillantott oldalra az apuka.
Rob csak keresztbe tett kezekkel, türelmetlenül várta, hogy végre véget érjen a bájcsevej, ahol kivételesen most nem ő van a középpontban.
Bezzeg, amikor Rob apuka kíváncsi volt arra, hogy "Miért Robot választottam" az már a tűréshatárán kívül volt, így szépen kioldalgott a konyhába. Persze nem mondtam el a teljes igazságot, hogy ne tüntessem fel az idiótát, pont az apja előtt, perverznek.
- Rendben apaa, Bess szerintem nem azért jött, hogy veled csevegjen. - vágott menthetetlenül unott pofát Rob. Nagyon kínlódhat már...
- Én nagyon jól szórakozok! - nevettem fel.
- Ellenem vagy? - pásztázott szúrós kék szemekkel, így inkább offba kapcsoltam.
- Örülök, hogy megismerhettelek. - mosolygott a feketehajú.
Viszont még mielőtt bármit is mondtam volna Rob csuklón ragadott és szó szerint felrángatott az emeletre.
Én viszont még nem jártam az emeleten, az előző alkalommal. És megfogott az-az ismerős illat, amihez én nap mint nap hozzábújok.
Kezemmel, hajammal, pulcsival, mindennel, amit egy kézzel fogni tudtam, takartam az arcom, mert alig pár másodperc alatt olyan vörösre váltott, hogy félő, hogy még azelőtt feldurran, hogy beérnénk Rob szobájába.
Az emeleten egy kisebb előszoba, és három kisebb szobára nyíló ajtó volt. Az egyik ajtó halvány fények tükröződtek ki, viszont a szoba sötét volt. Kettő ember közül választhatok.
- Húgod remete életet él? - böktem oldalba Robot.
- Csak szimplán magával ragadja az internet világa. - vonta meg a vállát.
Elengedte a kezem, és a titokzatos szoba melletti ajtó elé lépett, hogy felkapcsolja a villanyt, és kinyissa előttem az ajtót.
- Hölgyem, ön most betekintést nyerhet egy sztár hálószobájában. Kérem kapcsolja be övét, mert a látvány el fogja kápráztatni. - konferálta fel szobájának bemutatását udvarias módon, ami mellé még egy drámai meghajlást is produkált.
Felnevettem, és úri hölgyhöz méltóan fogtam meg a kezét, miközben lovagiasan bevezetett.
Szürke fal, poszterek mindenhol, egy helyes kis íróasztal, sötétbarna ruhásszekrény, pár polc a falon, és egy ágy. Rob ágya.
És persze mindenhol, tisztán érezhetően, Rob illat terjeng.
- Látom vonzódsz az animékért. - vigyorodok el, ahogy végigfutom szememmel a posztereket, amik 70%-án előnyös, mégsem szabályos, testalkatú manga lányok vannak. Végül is, mit várhatnék egy fiútól, ráadásul Robtól?
- Gondoltam, hogy pont nem a te képedet fogod kiszúrni. - nevetett fel, én pedig hátrahőköltem két lépést.
- H-Hogy mit? - néztem rá kikerekedett szemekkel.
Rob csak átkarolta a vállam, majd az ágya melletti falra mutatott, pontosabban egy adott pontra.
És tényleg. Ott volt rólam 3 fénykép.
Egy, ahol éppen törikönyvekkel a kezemben segítek a tanárnak cipekedni, láthatólag nagyon nyúzott pofával. A másodikon éppen focizok, a harmadikon pedig a suli közepén lévő nagy tölgyfa alatt alszok.
- T-T-Te perverz állat! - kezdtem el csapkodni, mint egy fóka, és ütöttem ahol értem, minden végtagomat bevetve.
Rob csak nevetett.
Persze, te nevetsz, mert nem te vagy abban a szituációban.
- M-Mikor csináltad ezeket a képeket?! - ordítottam, még mindig őt ütlegelve.
- Természetesen mikor te nem láttad. - nevetett még mindig.
Megölöm, megölöm, megölöm, esküszöm, hogy megölöm.
- Lehetne halkabban? Köszönöm. - nyitott be Hope, de azzal a lendülettel már csukta is vissza az ajtót.
Mindketten egyszerre néztünk az ajtó felé. Pár másodperc csönd, majd mindkettőnkből egyszerre tör ki a nevetés.
- Nem hiszem, hogy mostanában fogok összebarátkozni a húgoddal.
- Majd a következő alkalommal, amikor éppen nem lesz frusztrált és robbanóképes állapotban. Talán.
- Rob? - szólítottam meg az éppen pakolászó fiút. - Baj lenne, ha ma nem néznénk horrort?
Meglepődve nézett rám.
- Van Isten! - nézett fel kérlelően az égre. - Ezek után nekem sincs sok kedvem vért és levágott végtagokat nézni. - vigyorgott.
Miért van az, hogy ennyire egyre gondolunk az idiótával? Miért jövünk ki jól, miközben arra törekszünk, hogy hogyan tudnánk a másikat leoltani?  Miért....illünk ilyen jól egymáshoz?
Akaratlanul is Rob ágyába huppantam, de azzal a lendülettel is ugrottam föl. Rob ágya. Rob illata.
Nem! Muszáj...türtőztetnem magam! De olyan csábító...legszívesebben beleugranék és a fejemet a párnájába nyomnám, és...mi...
Két kéz jelent meg a hátam mögött, amik sokkal inkább lökő, mint ölelő célt szolgáltak. És pár másodperccel ezután már Rob ágyában voltam, viszont kényszerítve.
- Buzeráns álladék! - ordítottam dühösen.
- Nem mintha nem ezt szeretted volna. - vigyorgott túlságosan is perverzen.
Sértődött style-ba vágva magamat nyomtam bele a fejem a párnájába, hogy nagyot szippantsak az illatából.
 Mélyen szívtam be a levegőt, az orrom Rob illatával telítődött.
- Eldöntöttem. Ma itt alszok. - fordultam meg a fal felé, magzat pózban.
- Nekem mindegy. Viszont, ha itt alszol, ma valaki ruha nélkül végzi. - vigyorodott el perverzül.
- Dehogy mindegy! Holnap táncversenyem lesz! - rivalltam rá dühösen, a mondat másik felével nem is törődve. - Be akarsz rángatni a bajba? Milyen barát vagy te?!
- Aki számodra tökéletes. - feküdt be mögém, miközben a fülembe suttogott.
Persze a kellemes érzés hatására rögtön fülig pirultam.
- Takarodj! - löktem volna le az ágyról. - Most én vagyok a soros, te úgyis mindennap ebben alszol!
Nem válaszolt, csak lefogta a kezeimet, ezzel megakadályozva a "lelökési" műveletemet.
Miközben eszeveszetten kapálóztam, mélyen a szemembe nézett. Mintha a hideg kék szemei lefagyasztották volna a végtagjaimat, ezzel minden mozgásomat megszüntetve.
Közelebb húzódott hozzám egészen addig, hogy már a szuszogását is éreztem az arcomon.
Viszont ebben a pillanatban nem ő csókolt meg, hanem én őt. És ilyen alkalom sincs sokszor.
- Nahát. - vigyorodott el, miután elváltunk egymástól.
- Ne szokj hozzá. - védtem magam.
- Hát persze. - vigyorgott még mindig kajánul, majd védelmező karjaival körülölelt.
Olyan biztonságos, és meleg. A megnyugtató illat is közvetlen mellettem van, így nem is csoda, hogy szemeim ilyen könnyen csukódnak le.
"Ne aludj el! Még nem is voltál otthon, és anyád szívrohamot kap!" csengett bennem a vészjelző.
Morcosan, szemeimet dörzsölve ültem föl. Rob kíváncsian nézett fel rám, szemei neki is az álmosságtól és a folytonos ásítástól könnyesek.
- Nekem haza kéne mennem.