25. fejezet

Nevelőapa újra akcióban.

Február tájékán az éjszakák egyre rövidebbek, viszont este nyolckor még ténylegesen sötét van. Sötét... Csupasz fák, és sár. Tócsák, amibe néha-néha egy apró állat ugrik bele, az erre elhajtó autók elől menekülve. Mikor egy ilyen csupasz és pici állat a tócsába ugrik, azonnal megremegek. Hideg is van, a mérők még mindig mínuszokat mutatnak. Pont ilyenkor lenne szükségem egy meleg és biztonságos támaszra, aki megvéd az esti borzalmak elől. De persze nincs itt. Miért is lenne? Ez az én szerencsém.
"- Apa! Elmentem, hazakísérem Besst. - veszi fel Rob a cipőjét, indulásra készen.
Én persze már álmosan bár, de sietősen toporzékolok az ajtóban.
- Mi? Ilyen későn? Miért? - hangzik a kissé összetett válasz Rob aputól. 
- Háát... - vakargatja a fejét Rob, miközben idegesen felém pillant. 
El ne mondd neki, hogy félek a sötétben, barom. Oda az eddig összegyűjtött jó pontjaimnak! 
Üzenem neki telepatikusan, de úgy látszik érti, mert bólint. De kicsit sem olyan képet vágva, mint aki kitalálta már, hogy mit fog magyarázatként mondani.
Még mielőtt meg is szólalhatott volna, pont a legjobbkor jelenik meg a kicsi Rob húgocska, aki összekuszálja a dolgokat. 
- Csak nem szerelmes éjszakákra vágy az ifjú pár? - kuncog ördögien a lány, a lépcsőn. 
- Hogy mi? - akad fenn Rob apu."
És így kerültem én ide, egyedül az utcára, hazafelé baktatva. Mivel ezek után Rob csak makogni tudott, mindezt fülig pirulva, nem igazán győzte meg afelől az apját, hogy ő igenis ártatlan.
Nincs hát más választásom, csak azon agyalni, hogy milyen magyarázatot és hazugságot vállalok magamra, hogy elkerüljem a büntetést.
Ahogyan az én agyi szintemet ismertem, nem csalódtam. Szinte egész úton, vagyis majdnem egész úton csak azon gondolkodtam, hogy hogy a fenébe magyarázom majd ki magamat. Míg végül megjelent a fejembe a tökéletes megoldás. Az út további részében, a hátralévő 3 percben, Robon és a kapcsolatunkon tanakodtam. Vajon jó benyomást tettem az apjának és Hope-nak? Hogy gondolnak rám? Vajon...mehetek még át valamikor Robhoz?... És vajon meddig leszünk még együtt Robbal?
Szívesen merültem volna még mélyebbre gondolataim tengerébe, de muszáj volt rájönnöm a fekete valóságra. Itthon vagyok. És ég a házban a villany.
Nagy levegőt vettem, és kinyitottam a kaput. A táskát megigazítva a vállamon, léptem be a bejárati faajtón.
Még le se vettem a cipőt már jött a tudakolódás. Egy túlságosan is ismerős férfi hangtól.
- Hol voltál? - kérdezte szelíden Taylor. Oh, vége a mennyországnak. Újból visszajött a szörnyeteg sanyargatni a családunkat.
- Az egyik barátomnál. Korrepetáltam angolból. - mondtam el a szerintem eléggé jól kitervelt hazugságom.
Ha a korrepetálás részét nem is érti meg, akkor ott van a mondat másik része, az "angolból". Amiből kivételesen kitűnő vagyok, így a hazugságot is elhiszik.
- Értem. - hagyta annyiban, és inkább visszament a nappaliba. Hisz a kézilabda még mindig fontosabb, mint a gyerek, akinek bár nem az igazi apja vagy, de akkor is.
- Hamarosan kész a vacsora! - szólt anya a konyhából.
Először kikerekedtek a szemeim, de az arckifejezésem végül fokozatosan átváltott mosolygósba.
Tényleg. Így, hogy Taylor hazatért, újra minden a régi. Ami a családi vacsorázásokat is magával hozza. Elégedetten emeltem fel fél kézzel Momo-t, aki már a megérkezésem óta rá van olvadva a lábamra, és monoton dorombol, és nyávog. Szeretetre vágyik.
Ahogy felvettem, fél kezemmel megdögönyöztem a hasát, majd felszaladtam a lépcsőn. Szokásos terepszemle. Gary gépezik. Terepszemle vége. Tartalmas, mint mindig. Talán ma ki kéne faggatni, hogy miért nem volt otthon azon a bizonyos napon.
- Kész a vacsora! - jött lentről egy aggódó anyai hang.
Kissé ijedten ugrottam arrébb Gary szobájától, mikor hirtelen kinyílt az ajtó. A barna álmos szemekkel, a haját igazgatva lépett elő, tekintete rögtön rám tévedt.
- Te leskelődtél??! - akadt ki, ordítozva.
- Csihadj már le! - emeltem fel védekezően a kezeim. - Csak annyit láttam, hogy gépezel!
- A frászt hoztad rám, Babszem. - könnyebbült meg.
- Anyád a babszem. - vágtam vissza reflexszerűen.
- Ugyanaz az anyánk. - vágott be facepalm fejet.
- Miért akadtál ki? - tértem vissza az eredeti témához. - Csak nem...? - tettem keresztbe a kezem vigyorogva.
Válaszképp csak egy könnyed mozdulattal a képembe tenyerelt.
- Srácok! Kihül a sajtos csirke! - jött a sürgető jelzés a konyha felől, de most egy férfias hang formájában.
Gary csak unottan megforgatta a szemét. Vagyis, csak az egyik szemét láttam az eltakaró ujjai mögül.
- Látom neked se lopta be magát a szívedbe. - jelentettem ki.
- Nem igazán. - nevetett fel kényszeredetten, és végre méltóztatott levenni az arcomról a kezét.
Mindketten, illetve mindhárman Momoval, együtt mentünk le a konyhába.


- El kéne dönteni, hogy hova megyünk nyaralni. - tartotta fent a beszélgetés színvonalát Taylor, újabb és újabb témákkal.
- Rám ne nézzetek, az én ötletemhez nem pártolt senki. - mentegetőztem, miközben szoldian egy brokkoli darabot arrébb toltam, egyenesen a tányér szélére. Ott a helye. Ott nem zavar be a csirke és a sajt finom összhangjába.
- Egyedül Taylor nem mondott még semmit. - nézett unott arccal Gary az illetőre.
Virtuális pacsi, bátyó!
- Az egyik munkatársamnak van Japánban a tenger mellett egy nyaralója. Repülővel az út nem is olyan vészes. - mondja, miközben egy újabb falat csirkét szúrt a villájára.
- Japán nem túl zsúfolt? - súgtam a mellettem ülő Garynek.
- Nem akarok közbeszólni, mert lefejeznek. - súgta oda válaszul, mókásan.
Halkan felkuncogtam.
- Oda tervezzük a nászutunkat is. - nyomott anya egy puszit Taylor arcára.
Nászút...NÁSZÚT?!
Garynek és nekem egyszerre akadt meg a torkunkon a falat, a villa pedig nagy csörömpöléssel esett vissza a tányérra.
- Tessék? - kérdeztem meghökkenten, kicsi hatásszünet után. Muszáj volt lenyelnem a falatot, és feldolgozni az előbbi kijelentést.
- Lehet, hogy még nem osztottuk meg veletek...de.. - kezdett bele anya zavartan, majd Taylorra pillantott.
- Össze fogunk házasodni. - mondta mosolyogva Taylor.
Gary szájából kulturáltan kiesett a félig megrágott csirke. Nekem is éppen ugyanúgy tátva maradt a szám.
- Gary! Moderáld magad! - szólt kedvesen, mégis szigorúan anya a mellettem ülő anyára.
Figyelmen kívül hagytuk. Mindketten. Tekintetünk találkozott, ahogyan egymásra néztünk.
"Aztakurva" mondtam telepatikusan, kizárólag szemkontaktussal.
"Szerintem is" válaszolt némán, tátott szájjal Gary.
Ezt nem hiszem el. Ennél rosszabb nem történhet. Ez az alak mostantól hivatalosan is a család tagja lesz! Mikor már azt hittem, hogy az élet nem is lehetne boldogabb Robbal, természetesen mindennek tönkre kell mennie. Azélet ad egy sütit, amit aztán elvesz és még bokán is rúg.
Ezt nem hiszem el!
- Ez most komoly? - akadok még mindig ki.
- Kicsim! - nézett rám anya szigorúan.
Tudom, adjam a jó kislányt Taylor jelenlétében. Tudom.
- Már nem vagyok éhes. - állt fel az asztaltól Gary. - Köszönöm a vacsorát. - mondta halkan, és fel is teleportált a szobájába.
- Úgyszintén. - követtem a példáját és én is felálltam az asztaltól. - Köszönöm az ételt. Finom volt. - erőltettem egy mosolyt az arcomra.
Anya válaszul elmosolyodott, viszont Taylor még mindig olyan bűnbánó szemekkel nézett rém, hogy muszáj volt idő előtt elhagyni a konyhát. Momo természetesen futott utánam.
Mobillal a kezemben huppantam le az ágyra. Ezt a hírt muszáj megosztanom valakivel. És ez a valaki most elsősorban Rob lesz. Később pedig Abby. Ők azok a személyek, akik a legfontosabbak a számomra.
Elővettem a blackberry-met és megkerestem Rob telefonszámát. Üzenetküldés.

Nem is kellett várnom egy percet se, már jött is a válasz. Ezt a telefon csipogó hanggal jelezte.

Mosolyogva zártam le a telefont.
Vajon az ember mennyire szerethet egy embert? A 100%-on van tovább? Mert nagyon úgy néz ki, hogy én még ennél is jobban szeretem ezt a kis buzit.
Következő lépésként a laptopot halásztam elő az ágy alá dobott szennyes alól. Hisz a laptopnak ténylegesen itt van a legjobb helye, nem?
Mivel nem szoktam kikapcsolni,csak alvó állapotba tenni, így hamar bekapcsolt. Nem szeretem, ha 3 percnél többet kell várnom, hogy a gép frissítsen. És persze a laptopom bekapcsolása több mint 5 perc.
Amint bejelentkeztem skypera, hogy megnézzem mi zajlik a nagyvilágban, azonnal felugrott a sárga kis pötty az egyes számmal. Abby neve mellett. Nem törődve az öt másik értesítéssel, azonnal a nevére nyomtam.
AbbyBunny: Angyalom! Hát hogyhogy laptopot vettél a kezedbe?:D
#ßess: Igazából, csak vészhelyzet miatt néztem fel. Tudtam, hogy fent leszel :)
AbbyBunny: Vészhelyzeeet?! :o Mi történt? Mit csináltál? Kit verjek meg?
#ßess: Eh..nyugi, ennyire ne vedd komolyan.
AbbyBunny: Mond mááááár!!!
#ßess: Anya és Taylor össze fog házasodni.
AbbyBunny:.....
AbbyBunny:...........
AbbyBunny:.......................
AbbyBunny: Ne bassz fel....

Felnevettem.
Annyira hasonlítanak egymásra Robbal, akár beismerné akár nem. Ha nem is teljesen de mindkettőjüknek vannak olyan pillanatai, amit legszívesebben videóra vennék, hogy megörökítsem, mert ha nem teszem, el se hinnék, hogy mennyire egyre jár az agyuk.

AbbyBunny:Most ugye viccelsz...?
#ßess: Nem. Vacsora közben jelentették be. Képzelheted, hogy utána már nem is voltam olyan éhes.
AbbyBunny: Még mindig jobb, mint 5 anyával felnőni....
#ßess: :( Mi lesz ha Taylor véglegesen is a családhoz fog tartozni? Diktatúrát fog kiépíteni, vagy mi?
AbbyBunny: Hű, azért valami csak maradt meg abból a történelem leckéből :D
#ßess: Hülye.
AbbyBunny: :D Szeretlek, tudod.
#ßess: Persze...
AbbyBunny: És azt is, hogy bármi történik, én mindig melletted leszek és támogatlak :)
#ßess: Ezt el is vártam :D Különben nem lennél a legjobb barátnőm :)
AbbyBunny: Ch. Kössz. Most elrontottad az idilli pillanatot!
#ßess: Nem a kedvenc műfajom a vígjáték.
AbbyBunny: Igaz :) Úh, lehetek majd koszorús lány?
#ßess: Na menj a picsába.
AbbyBunny: Jó, abbahagytam :D Holnap majd még beszélünk, most mennem kell. Az egyik srác már fél órája nyaggat, hogy játsszak vele...
#ßess: Melyik? :D
AbbyBunny: Vagy Adam vagy Tom. Sosem tudom őket megkülönböztetni.
#ßess: Szégyen vagy. :D
AbbyBunny: Csodálkozol?! Te mit szólnál 4 Garyhez?!
#ßess: Átérzem a helyzeted ._.
AbbyBunny: Egyből gondoltam :D
#ßess: Jóéjt, szia! :)
AbbyBunny: Jóéjt! :D

Azzal lecsuktam a laptopot és a földre tettem, a szokásos helyére. Momo azonnal az ölembe nyomult, hisz a laptop felmelegítette az ölem, ő neki pedig kijár a meleg hely a gazdi ölében.
Holnap verseny. Rob tanácsára jobb lenne minél több erőt összegyűjteni, hogy holnap sikeres legyen a fellépésünk.
Fürdetlenül, macskával az ölembe, húztam magamra a takarót, és helyezkedtem kedvenc magzatpózomba.
Mi másra is vágyhatnék? Van egy tökéletes barátnőm. Egy tökéletes legjobb barátom. És Rob. Mert Robot nem tudom a "fiúmként" tekinteni. Ő nekem sokkal többet jelent.
Hülyéskedünk, és leoltjuk egymást, mint az ellenségek.
Együtt nevetünk és ökörködünk, mint a legjobb barátok.
Segítünk egymásnak a legszorultabb helyzetekben, mint a családtagok.
Mégis elválaszthatatlanok vagyunk, mint a szerelmesek.
Vagyis, csak remélni tudom, hogy soha nem fogunk szétválni. Nem akarom soha többé elengedni a kezét. Örökké magam mellett akarom tudni.
Már épp hunytam volna le a szemem, mikor az ajtón halk kopogást hallottam.
- Igen? - nyöszörögtem kényszeredetten a takaró alól.
Az ajtó nyikorgása jelezte, hogy az illető belépett.