26. fejezet

Édes, rémes múlt

6 évvel korábban...

- Tanárnő! Tanárnő! - szalad egy barna hajú kisfiú a biztonságot adó felügyelők mögé.
- Tanárnőő! - fut utána egy kislány is.
- Bess már megint bedurvult! - mondják szinte szinkronban, mélyen a tanár szemébe nézve.
- Istenem, hanyadik alkalom már ez a héten? - fogta a fejét idegesen, majd elengedte a fiú kezét. - Beszélek vele.
A füves pályán egy hosszú, világosbarna hajú lány éppen a sarat törli le az arca széléről. Ezzel igazából nem lett sokkal igényesebb, hisz az egész ruhája tiszta sár az előbbi baleset miatt.
- Gyerekek! Titeket még a játszótérre se lehet kihozni?! - ért melléjük az "őrszem". Arckifejezéséből áramlik a "Miért ilyen nehéz a 10 éves gyerekekkel?" hangulat.
Az osztály minden tagja kívül egy nagy kört alkotva figyelték a fejleményeket. Kivéve két tagot. A lányt, és az elkövető fiút.
- Mi történt? Hadd halljam! - kéri számon a nő a két gyereket.
- Bess nekem esett. Pedig semmit sem csináltam. - dünnyögi a fiú.
- Mivan?! - fordul feléjük már a lány is. Arca nemtörődömből egyből átvált idegesbe.
- Mit csinált? - guggol le a tanár a fiú mellé.
- Fociztunk, Bess pedig azzal vádolt, hogy szabálytalankodtam és egyszerűen....lerohant. - morogta a fiú a saját igazát védve.
- Hisz nem is így történt! - rivall rá a lány.
- Bess! Miért nem tudsz az osztálytársaiddal együttműködően játszani? - nézett a tanár szánalmasan a lányra.
- Nem mondta el az előzményeket, mert fél, hogy megverem. - morogta a lány, sáros kezét ökölbe szorítva.
- Hogy mit dumálsz? - szólt a másik oldalról a fiú. - Megüsselek?
- Megint? - suttogta a lány, és elvigyorodott.
- Rendben gyerekek! Bemegyünk! - tapsolt kettőt a tanárnő, összehívva a csoport másik felét is, aki még játszik.
A sorok között felhangzott pár "neeee", "ilyen korán?" és "de még csak most jöttünk!" felkiáltás is.
- Ezt most jól megcsináltad! - ütött a vállába az egyik fiú osztálytársa, mikor a többiek is sorakozni készültek.
A lány csak felszisszen, fejét a földre szegezi. Nem tud ellene mit tenni. Igazából mostanában is minden olyan zűrös. A szülei egyre többet veszekednek otthon...
- Bess, jól vagy? - szalad egy rövid fekete hajú lány az illető mellé. Kezét gyengéden a vállára helyezi, miközben próbál a szemébe nézni.
- Abby, most hagyj békén! - löki el mogorván a kezét, majd ott hagyja egyedül a lányt, és az osztálytársai után vonszolja magát. 

két héttel ezelőtt...

- Már csak egy pont balek, és én nyerek! - kiáltok fel boldogan.
- Arra ne számíts! - szól vissza Gary.
Szombat van, én pedig kihívtam Gary-t egy rövid, egy-egy elleni meccsre. Igaz, hogy a nyolcadikos haverjaival horror délutánt tartanak, de a remek rábeszélő képességeimmel meggyőztem, hogy még játsszon velem egyet.
- Hajrá Beess! - üvölt a pavilonból Abby, limonádét szürcsölgetve.
A helyes kislányos ruhájában, abban a virágos szandálban és a két kicsi copfjával úgy néz ki, mint egy apró szurkoló lány. Azzal a kivétellel, hogy ő nem ugrál, hanem inkább üldögél.
Nem igazán figyelek a buzdítására de be kell valljam jól esik, hogy nekem szurkol. Még akkor is, ha ezt alapból el is vártam tőle.
A labdával párat cselezek, majd próbálom gyorsan kikerülni a támadómat, Garyt, de ahelyett, hogy gyorsan tempót váltottam volna, elcsúsztam a sárban. Mostanában gyakoriak a tavaszi esőzések.
- Baszki! - ordítottam, amikor láttam, hogy az ellőtt labdám koccan a kapufán.
- Ne beszélj csúnyán, Tökmag! - koppintott a világosbarna buksimra Gary.
- Kuss. - néztem rá morcosan.
- Most mennem kell, majd holnap befejezzük! - vette fel a táskáját a hátára.
- Megfutamodsz?! Gyáva féreg! - mutattam rá vádlón, még mindig a sárban ülve.
- Anyád! -fordult vissza.
- Ugyanaz az anyánk, monstrum! - nyújtottam ki rá a nyelvem.
Ő csak sietősen legyintett és már itt se volt.
- Gyere, állj fel! - nyújtotta a kezét felém Abby.
Elfogadtam a baráti gesztust, majd rá néztem.
- Na mi az? Már nem is félted annyira a szép ruhádat? - mutattam fel az eléggé piszkos kezeimet.
- Nee! Ez új! Apa tegnap vette! - vágott eléggé rémült arcot.
Nagy vigyorra váltva, a kezemmel "megbélyegeztem" Abby hátát, ahogyan próbált előlem elfutni.
- Ne máár! Így nem mehetek haza! - váltott át morcos módba, a hátát fürkészve.
- Kivéve, ha nem veszi észre apud. - mondtam úgy, mint aki éppen tervet kovácsol az agyában.
- Te mindig csak a rosszra akarsz vezetni... - mondta rosszallón.
- Nem mindig! - védtem magam. - Nem akarsz játszani? - mutattam a labdára, ártatlan arcot vágva.
- Köszi, de inkább nem. Ez nem az én sportom. - mutatott a hátán lévő kéz alakú sárfoltra.
Válaszképp csak kajánul elvigyorodtam.
Már épp ajánlottam volna fel a következő programot, amit ezen a szép áprilisi délutánon csinálhatnánk, amikor meghallottam a kapu nyikorgását, ahogyan lassan kinyitják.
Szemeim felcsillannak, és hihetetlen gyorsasággal szaladtam a kapu felé.
- Apuu! - kiabáltam már messziről.
- Szia kicsim. - mondta, de nem igazán meggyőzően. Furcsa szag áramlott a ruháiból.
- A-Apa? Nem fociznánk? - próbálkoztam a lehetetlennel.
Hisz tudom a válaszát. Két hónapja mindig ugyanaz a kifogása. Két hónapja nem focizunk.
- Sajnálom egyetlenem, most apunak dolga van. Papírmunka. - mosolygott felém.
De a mosolya nem volt az igazi. Áradt belőle a fájdalom.
- R-rendben. Akkor majd később. - hajtottam le a fejem, és visszamentem Abbyhez.
Hallottam, ahogy a bejárati ajtó kinyílik, és apa belép rajta. Anya újból kérdőre vonja, hogy mit csinált délelőtt, és újból heves vitatkozás, és veszekedés veszi kezdetét...

még egy héttel korábban...

- Passzolj Bess! - kiabáltak páran mellőlem.
Tesi órai mérkőzés. Viszont ez 10 évesként mégis úgy fogjuk fel, mintha életre és halálra menne. A vesztest úgyis kigúnyolják és lealázzák. A győztes mindent visz.
Persze nem passzolok, tovább vezetem a labdát, a védőket sorra kikerülve. Viszont nem veszem észre, amikor mögülem az egyik védő beér, és a lábával kigáncsol. Ezzel a műveletével engem megállásra késztetve, és egy ingyen repülésre a háló felé.
Nem esek nagyot, viszont csúnyán beütöm az oldalam, ahogy földet érek. Idegesen vonom kérdőre a gáncsoló fiú tettét.
- Hé! Ez szabálytalan volt!
- Honnan veszed? Én csak a labdát akartam megszerezni. - húzza fel az orrát.
- Akkor máskor ne így tedd! - szorítom ökölbe a kezem.
Muszáj kedvesnek lennem. Különben nem lesznek barátaim... Ha már nem is magam miatt, de anya és apa miatt megteszem.
- Gyere, megmutatom, hogy máskor hogyan cselezz! - nyújtom felé a kezem.
- He? - néz rám meglepődve.
Az első lépésem valaki felé. Nem lehetek örökké goromba, és mindenki ellensége...
Éppen nyúlt volna a kezem felé, mikor egy másik fiú, aki a csapattársa volt, ellöki a kezem.
- Kinek kell a te segítséged?! - kér számon, durván.
- Tessék? - csöppenek vissza a durva világba.
Már értem... Azért vagyok kemény, és visszahúzódó, hogy ne tapossanak szét a "felsőbb rendűek". Az olyanok, mint ők.
- Alapból kitől tanulod ezeket az új trükköket és cseleket?! Menőnek hiszed magad? - néz a szemembe. Szavaiból árad a rosszindulat.
- A-Apukámtól. - vakarom meg zavartan a fejem. - Tudjátok, ő nagyon jó focista.
- Kit érdekel?! Az apukád egy szerencsétlen lúzer. Ahogyan te is. - szid le.
Ereimben megáll a vér. A szívem is kihagy egy ütemet. Meredten nézek magam elé. Az apukám?...
- Mit mondtál a saját apámra? - hajtom le a fejem, miközben egyre közelebb lépek hozzá.
- Szerencsétlen lúzer! - kiabálja sokkal hangosabban.
Kezem ismét ökölbe szorul, majd meglendítem. Fájdalmas jajveszékelés veri fel az átlagos tesióra alapzaját.
- Bess, ne tedd! - fut felém Abby, rövid haja ide-oda himbálódzik, ahogyan rohan hozzám.
- Nem éri meg! - fogja meg a kezem, miként elém áll.
- Ez fáj! Ez nagyon fáj! Úristen, de fáj! - fogja a fiú az orrát, a földön hemperegve.
- Így sértsd meg máskor is az apám. - suttogom alig hallhatóan.
- Bess! - néz rám Abby. Úgy látszik ő hallotta.
- Úristen, ez vérzik! - kiált föl a másik fiú, aki végignézte a jelenetet.
Lassan mindenki körénk gyűl, ezzel a tanár figyelmét is felhívva.
Én csak lassan megfordulok, és kisétálok a tornateremből. Hiába próbál Abby megállítani, már tudom a következményeket. Irány az igazgatói...

2 évvel később...

- Szerinted is helyes? - suttogom halkan, kuncogva.
- Hát mennyire, és a mosolya.. - áradozik Abby.
- Kár, hogy két évvel idősebb. - mosolyodok el.
- Álmodozni csak lehet. 12 évesen. - mondja Abby bölcsen, miközben feláll az ágyamról.
- Nekem mennem kéne. - nyújtózkodik. - Vacsora idő van, apa meg le fog szidni.
- Ugye eljössz a holnapi meccsemre? - kérdezem izgatottan, négykézláb ugrálva az ágyamon.
- Hát persze, én leszek a leghangosabb. - nevet fel.
- Figyelni foglak!
- Figyelj is! - mondja, és mindketten felnevetünk.
- Bess! Vacsora! Kotródj lefele! - néz be Gary egy pillanatra a szobába.
- Egy olyan valaki, aki még hajat festeni sem tud, csak ne parancsolgasson. - motyogom lenézően.
- Mondom, hogy jól áll a szőke! - kacsint, majd behúzza a faajtót.
Abby ártatlan arccal néz vissza rám.
- Tényleg jól áll a szőke.
- Kuuuss! - kiabálom, nyűglődve. - Úgy utálom! - fogom meg a hajam két copfba, és hátradőlök az ágyon.
- Nem ártana annak a fiúnak is kikérni a véleményét. - nevet fel.
- Hé!
- Na, szia! - int, és leszalad a lépcsőn.
- Megállj, Abby! - futok én is utána.
Nagy iramban, és nagy hanggal, monoton nevetés közben trappolunk le a lépcsőn, egyenest a bejárati ajtó felé.
- Hé, lányok! Ne szaladgáljatok! - figyelmeztet minket anya a konyhából.
Nem is törődve a szigorú hanggal rántjuk ki az ajtót, közvetlenül beleszaladva egy személybe.
- Apaa! - kiáltok fel, és megölelem az illetőt. Abby meglepődve és tétlenül áll mellettünk.
Furcsállom, hogy apa nem ölel vissza. Csak megvárja míg elengedem, és egy halk "Szia kicsim"-mel el is halad mellettem.
Abby is válasz nélkül lép ki az ajtón. Kikísérem a kapunkig.
- Sajnálom. - mondja a kapunál, a földet kémlelve.
- Mit? - nézek rá furán. Mégis mit sajnálhat? Nem tett semmit!
- Áh, felejtsd el. - mosolyog fájdalmasan, majd megfordul és elmegy.
Vadul gondolkozva nézek az alakja után, ahogyan az utca fényei elnyelik az árnyékát is.
Nem értem. Mit sajnál? Vagy inkább...miért sajnál? Engem senki ne sajnáljon. A sajnálattal nem megyek semmire.
Egy apró követ odébb rúgva fordultam meg, és vissza vonszoltam magam a házba.
- Gyere Bess, ülj le mellénk! - ösztökélt anya a családi asztalhoz, ahogyan becsuktam magam mögött az ajtót.
Lassú léptekkel mentem be a konyhába, ahol leginkább azt furcsálltam, hogy két személy ült az asztalnál. Anya és Gary.
- Apa nem vacsorázik? - kérdeztem kikerekedett szemekkel.
- Apa dolgozik, ne zavard. - mondta anya komoran.
- De ez egy családi vacsora! - keltem ki magamból. - Muszáj velünk vacsoráznia!
- Bess... - nézett rám anya kikerekedett szemekkel.
- Egy család vagyunk, nem? - néztem fel kettőjükre, könnyes szemekkel.
Soha nem sírtam. És soha nem is fogok. A számba harapva fojtottam magamba a könnyeimet.
Hiányzik apa...
- Igazad van. - tette le anya a szedőkanalat. - De most nem tudunk mást tenni.
Szótlanul, a jellegzetes kifejezéstelen arcomat bevágva ültem le én is az asztalhoz.

Vacsora után anya bement apa dolgozószobájába, gondolom, hogy beszéljen vele.
Tudom, hogy nem illik hallgatózni, de túlságosan is kíváncsi voltam, hogy miről lehet szó.
- Hé, kölyök! - suttogott utánam szigorúan Gary, ahogy ment fel a lépcsőn. - Tilos hallgatózni!
- Gary, egyszer legyél jófej, és fedezz engem! - könyörögtem, szintén suttogva.
A barna csak unottan forgatta a szemét, de végül beleegyezett az alkuba.
Óvatosan az ajtóhoz léptem, és a falra tapasztottam a fülem, hátha hallok valamit.
- Egy újabb este, amit elittál. Hanyadik alkalom is a héten? - hallottam bentről anya szigorú hangját.
Nem is gondoltam volna, hogy ilyen vékonyak a falak, és mindent tisztán fogok majd hallani.
- Vanessa kérlek, most hadd dolgozzak. Sok a munkám. - jött a válasz, egy fáradt hang keretében.
- Persze, dolgozol. És a pénzt drogokra, és italra költöd! Nőj már fel, neked gyerekeid vannak!

- Tudom. - apát hallani...fájdalmas. - És szeretem őket.
- Nagyon szeretheted őket, amikor már 3 éve nem is foglalkozol velük csak iszol! Hányszor rázzalak még helyre?
- Vanessa, csak adj még egy esélyt... - könyörgött apa.
- Bess ma sírt vacsoránál...Mert hiányzol neki, nem fogod fel, hogy milyen felnevelni két gyereket egyedül?! - anya már a könnyeivel küszködik. - Nem is tudom, hogy mikor változtál meg ennyire...
- Vanessa... - próbálta apa folytatni, de anya közbevágott.
- Az utolsó esélyed. Adok két hetet. Ha nem szoksz le az alkoholról és a drogokról, elválok... - csuklott el anya hangja a mondat végére.
Szemeim kikerekednek. Egyre távolodok a faltól.
- Tessék??! - emelte fel a hangját apa. Látszólag őt is meglepte anya kirohanása.
Ezt nem... Ezt nem akarom elhinni... Mind a két kezemmel a ruhámba markoltam.
- Nem... - suttogtam magamnak. Majd hirtelen felindulásból megfordultam és felszaladtam Gary szobájába.

egy évvel ezután...

Éppen hazafelé tartottam a suliból. Kezemben egy szerelmes levél. Újból és újból elolvasom a sorokat, amiket leírt. A szívecskéket, amiket a lap szélére rajzolt.
- Ch. - fordítottam el a fejem, majd látványosan összegyűrtem a papírt, és a zsebembe tettem.
Nem kell nekem szerelem. Főleg nem ilyen fiatalon. Jövőre amúgy is gimnáziumba készülök, hármas átlaggal. Muszáj magam feltornáznom...Azt akarom, hogy apa és anya büszke legyen rám.
Amint a kapuhoz érek, unott arccal veszem elő a kulcsot a táskámból.
Május van, és kellemes meleg. A felhők éppen csak egy-egy pillanatra takarják el a napot. A cseresznyefák pedig virágoznak, ezzel rózsaszín és fehér színekbe öltöztetve az eddigi zöld kerteket.
Már éppen a kilincsen van a kezem, mikor motoszkálást hallok bentről.
- Mintha annyira érdekelne is, hogy mi történik éppen a családoddal! - hallom meg anya ideges hangját.
De kivel veszekszik? Kire mérges? Csak nem...
- Szerinted még itt lennék, ha nem szeretném a gyerekeimet? - hallom meg apa komor hangját.
Ereimben megfagy a vér, kezem pedig a vaskilincsen ragad. Nem merem lenyomni, az egész testem megállt a mozdulat közben. Csak meredten bámulok magam elé.
-.Hogy mersz még magadnak is hazudni?! Ne lássalak még egyszer a szemem előtt! - emeli fel anya a hangját.
Remegek. Nem csak a kezem, az egész testem remeg. Bár ne lennék itt, és bár ne hallanám ezeket a szavakat...
- De Vanessa... - kezd el apa könyörögni.
Még mindig nem tudok mozogni. Pedig legszívesebben betörnék, és...és mi lenne akkor? Semmi. Ezt a folyamatot már nem tudnám megállítani, bármennyire is szeretném.
- Még van merszed ezek után könyörögni? Tűnj a szemem elől! - csörömpölés.
Valószínűleg egy törött váza. Ha anya ideges, képes lenne szétzúzni az egész lakást.
De a hang egy pillanatra kizökkent a bambulásomból, és sikerül lenyomnom a kilincset. Szinte robbanás szerűen nyitom ki az ajtót.
Bárcsak ne lennék itt....Bárcsak ne hallanám ezeket a szavakat...
- Bess? - töri meg anya a csendet.
- Kicsim... - folytatja apa.
Kikerekedett szemekkel nézek apára, és a kezében szorongatott bőröndre.
- Apa... - gyűlnek könnyek a szemembe. - Ugye nem? - remegnek meg a lábaim, hamarosan a földre rogyok.
- Bess, gyere ide mellém, azonnal! - parancsol rám anya.
- Apa! - dobom le a táskám az ajtó elé, és apa felé futok.
Szorosan ölelem át, habár csak a mellkasáig érek. Arcomat a ruhájába fúrom, úgy sírok. Nem érzem az arcom könnyesnek, mivel az összes könnyemet felfogja apa ruhája. Apa illata...apa melege...
Mégis hideg. Mintha egy érzéketlen testet ölelgetnék. Nem ölel vissza. Nem simogatja meg a fejem. Mintha egy hullát ölelgetnék, nem reagál semmit.
Száraz arccal, meglepődve nézek fel rá. Nem néz rám. Nem mer rám nézni.
Anya még idő előtt elrángat mellőle, a karomnál fogva.
Most anya melege ölel körbe, és véd. Biztonságot ad. Mintha óvna valaki elől.
- Elég bajt okoztál ma már. Menj. - harapja el anya a mondat végét.
- Rendben. - mondja szomorúan a férfi hang, miközben kifele indul el a nyitott bejárati ajtón.
- Apa! - kiabálok még utána.
Apa lassan megfordul, és egyenesen a szemembe néz, mélybarna szemeivel.
- Ugye fogunk még focizni? - teszem fel a kérdést.
Apa lágyan elmosolyodik, majd válaszol.
- Hát persze, egyetlenem. - és becsukja maga után az ajtót.
Anya még mindig az ölében tart, pedig hallom, ahogy apa kiáll a garázsból az autójával és elhajt.
Csend van, és anya simogatja a fejem. Túlságosan is szokatlan ez a nagy csend.
Gondolataimban emlékképek bukkannak fel. Közös családi emlékek, kirándulások, az első kemping, kajakozás, családi ünnepek, amik most már csak emlékek.
Így hullott szét a Russel család. Így tört darabjaira a 13 éves Bess Russel-ben, az apjáról kialakított kép...

Azóta nem tudom, hogy milyen valakit tiszta szívből szeretni.
Viszont, amióta az-az idióta felbukkant az életemben, ezzel az eseményeket, és a jövőm egyenes útját teljesen összekuszálva, más értelmet nyert bennem a "szeretet".