2014. május 31., szombat

23. fejezet

Most akkor járunk?!





Péntek. A nap, mikor minden diák átvált félőrült módba, ezzel a lehető legalaposabban kikészítve a tanárokat. Egyes tanulók pedig már az elmebeteg kategóriát is feszegetik.
Igen, péntek van. A csütörtökről nem sok mindent tudok elmondani, hisz a megbeszéltek szerint Rob a suliban nem nyaggatott a közelségével, akármennyire vágytam volna rá, és még azt is figyelemmel követte, hogy mikor, melyik folyosón vagyok, hogy még véletlenül se legyünk egy folyosón, vagyis egy atmoszférában. Ez viszont rendes volt tőle. Majd persze táncedzésre is elkísért, majd amíg gyakoroltuk a táncot, amit szombaton fogunk előadni, ő hazaszaladt, lerakta a cuccát és megvárt.
Soha nem éreztem még ilyen boldognak magam. Soha nem vágytam még senki közelségére, és soha senkiben nem bíztam meg még ennyire (kivéve Abby-t és Tom drágát) mint benne.
Viszont anyu akár elfogadja, akár nem az esti SMS-ek miatt olyan nagy telefonszámlám lesz, hogy abba már Taylornak is be kell segítenie. Taylor. Hát igen, egy hát kimenőt kaptam az agyfasza alól, de mivel a távoli munkája csak egy hétig tartott, így most újból hallgathatom, a "tartsuk össze a családot" monológját és persze még egyéb finomságokat. Délután fog hazajönni, így próbálok minél többet maradni Robnál és "korrepetálni" őt fizikából.
A reggel hasonlóan indul, mint minden reggel. Természetesen elalszok, és már szinte futva adok enni a macskának is, és hót kócos hajjal, pirítóssal a számban hagyom el a Russel lakást. Anya már munkahelyen, Gary ágyban szóval szerencsére a szomszéd öregnénin kívül senki nem láttam a reggeli attrakciómat.
Abbyvel a szokásos helyünkön találkozunk, természetesen a kereszteződésnél.
- Nagy hír! - visítása már 50 méteres hatókörzetben fület boncol.
- Láttam facebook-on! - üdvrivalgását az én nyávogó sasvisításom követi.
Hogy miről van szó? Arról persze már rég tudok. És még további 70 ember aki lájkolta az állapotot a weben.
- Hogy történt? Részleteket akarok! - ugrok a nyakába, kíváncsi szemeket meresztve.
Számított a kérdésre, viszont reakciója még mindig a totál vörös arc. Tipikus csaj.
- Tegnap előtt Skypon vallotta be, hogy igazából tetszek neki, én pedig annyira felpörögtem, hogy egészen a házukig futottam, és megbeszéltük a dolgokat... - hadarta, miközben az egyik hullámos hajtincsét csavargatta zavarában.
Akkora vigyor jelent meg az arcomon, hogy ettől egy normális ember helyből arcizom görcsöt kapna és a földre esne.
A zebra közepén kezdtünk el ugrálni, és vihogni körbe-körbe, miközben a lámpa már rég pirosra váltott. Az elengedhetetlen jutalmunk meg persze rengeteg dudálás és néhány nyitott ablakon keresztüli beszólogatás.
Persze vettük a célzást, gyorsan átrohantunk az út túlsó felére és vihogva, pletykálva folytattuk az iskola felé vezető út további részét.
Szívesen elmondanám Abby-nek a Robbal kapcsolatos örömöm, de félő, hogy kiakadna. Nem kicsit. És nem akarok újból közcéltábla lenni, és hallgatni a fenyegetéseket. Ráadásul Robot sem szeretném közröhej tárgyává tenni.

Amikor beértünk a suliudvarra, szokatlanul üres volt. Abbyvel egyszerre néztünk össze, majd ugyanúgy egyszerre az órára. Én a telefonra, természetesen.
- 10 perce becsöngettek. - állapítottam meg, szerintem nagyon ügyesen.
- Jah... - gondolkodott el ő is.
Újból egymásra néztünk, majd  nem törődve, hogy a táska lecsúszik-e a vállunkról, eszeveszett tempóban kezdtünk el befelé futni. Bekövetkezett az elkerülhetetlen. Lekéstünk. Ráadásul fizikaóráról. Van egy olyan sejtésem, hogy nem sokáig fogok még szén-dioxidot gyártani.

Hat órával a hátam mögött, és egy szendviccsel a kezembe (ebéd gyanánt) ültem le a suli egyik padjára, onnan nézve a kosarasokat a kinti pályán. Igazából nem érdekelt túlságosan, főleg nem szerda óta, jobban lekötött a szendvics. Illetve az ismeretlen kar, ami pont megérkezésem után öt perccel karolta át a vállam.
- Szia, cica. - suttogta a fülembe.
- Kellene egy serpenyő. - mondtam semleges hangszínben.
- Miért is? - huppant le mellém Aaron.
- Hogy pofán vágjalak. - haraptam bele egy nagyon a sonkás zsömlémbe, amiért képes voltam a büfében állni 10 percet. És ha nem előzök be pár kilencedikest, akár fél óráig is ott álltam volna.
- Kedvességed ma igazán különleges. - kezdte el idegesítően csavargatni az egyik hajtincsem.
Látványosan megborzongtam.
Fontos rólam tudni, hogy két dolgot utálok, ha csinálnak. Egyik, ha csavargatják a hajam. A másik pedig, ha a hónaljamat piszkálják. Rendkívül érzékeny, és nem kellemes érzés.
- Stírölöd a kosarasokat? - tér rá egyből a témára.
Gondolom kínos neki a csönd, viszont nekem meg pont erre lenne most szükségem, hogy békében elfogyasszam az ebédem, de természetesen ezt az idilli pillanatot is meg kell törnie valakinek. Ez esetben neki.
- Nem az esetem. Ha fiúról van szó, akkor legyen focis. - vonom meg a vállam unottan.
Nem kell részleteznem, hogy ki jutott az eszembe, szinte ugyanebben a másodpercben. Így a kaja mögé bújva, és azon "nyammogva" próbálom elrejteni a zavarom.
- Focis... Akkor a lányok többsége a focistákra bukik? - teszi fel a költői kérdést, a távolba merengve.
- Kire hajtottál már rá megint... - térek rögtön a lényegre.
Ismerem már annyira, hogy nem ok nélkül jött ide hozzám, és nem ok nélkül kérdezget most ilyeneket, és ilyen témában.
- Reggel, miközben fizikára siettem, futottam össze vele... - kedzi el a mesélést. Heh, akkor úgy látszik nem csak mi késtünk el. - Kiejtette a füzeteit a kezéből, és én segítettem neki összeszedni. - áradozott.
- Micsoda lovag. - jegyeztem meg, egy fél falattal a számban.
- Ugye?
- Hanyadikos? - váltok át vallató módba.
- Kilencedikes. Olyan ártatlan kis pofikája van... - nyáladzik nyilvánosan.
Itt valami nem stimmel. Aaron általában az idősebb lányokra bukik. Nem sokszor kezd ki fiatalabbakkal, mert az számára "túl nagy falat" és "nem igazán érné meg".
- Hanyas melltartót hord? - néztem rá összehúzott szemekkel, sunyin. Sejtem a titkát...
- Szemből nézve megvan a C-s méret, de biztos, hpgy C és D között mozog.
Tudtam én...
- Perverz állatok vagytok. Mind! - rúgtam bele a bokájába, de csak annyira, hogy ne fájjon neki.
- Ne mond komolyan, hogy erre csak most jöttél rá. - védekezett a kezével, de közben kajánul vigyorgott. - Te is C-s melltartót hordasz.
- Srácok! Odaadnátok a kosárlabdát? - hívtam fel magamra a figyelmet, leginkább a kosarazó 12.-esek figyelmét.
- Minek neked az? - nézett rám gyanúsan.
- Hogy betörjem az orrod. - mosolyogtam rá kedvesen.
Válaszul csak egy nagyot nyelt, majd itt hagyva a táskáját futott el jó messzire.
Én is felkaptam a táskát a vállamra, majd a hátam mögé dobva az alufóliát fordultam a kosarasok felé, akik csak kíváncsian, néhol röhögve néztek rám.
- Köszi! Már nem kell! - intettem oda nekik.
Hogy ők kik? Fogalmam sincs. De nem is nagyon érdekel. Aaron táskáját meg főleg nem fogom magammal hurcolni, nem hülye, úgyis visszajön érte. Remélhetőleg.
Fapofával indultam el a suli felé. Lehetőleg, hogy ne nézzenek hülyének az emberek. Mert igazából belül már tomboltam. A szívem legalább hetvennel vert. Az iskola előtt találkozok Robbal. Neki hét órája van, mert matekra korrepetálásra jár a retardáltja, így muszáj vagyok megvárni. Vagyis nem muszáj, de van egy olyan sejtésem, hogyha nem várom meg akkor annak büntetés lesz a vége. Egy olyan büntetés, amire nem szívesen vágyom.
Viszont a folyosón megtorpantam. Óvatosan kukucskáltam rajta ki, de fölöslegesen idegeskedtem. A visítás Abbytől származott. Pontosabban Daren hátáról, aki viccesnek találta ilyen módon hazaszállítani barátnőmet, ezzel felverve a tanulni vágyó hetedik órásokat. De a feketehajú is épp olyannyira élvezte ezt, mint Daren, hisz mosolyogva, néhol felröhögve ütlegelte a hátát, hogy "azonnal tegye le."
Mosolyogva vártam meg míg az állatkert szépen elhalad, pontosabban kitalál a suliból. Majd én is követtem a példájukat, egy sokkal nyugisabb verzióban.
A suli kapujában megálltam, majd a falnak támaszkodva kapartam elő a telefonom, természetesen a táska aljából. Szerintem ez mindenkinek ismerős érzés, amikor a "lényegtelen" dolgok elérhető közelségben van, ami meg épp fontos lenne az pedig a táska alján. A fülhallgató meg persze megint össze van bogozódva, úgy, hogy hozzá sem nyúltam. Remek. Mintha valaki direkt összebogozná, hogy megnehezítse az "életem." Legalább így is telik az idő, míg Robra várok. Mivel, hogy ez a művelet, a telefon megtalálásával együtt, nem éppen öt perc.

Nem sokkal azután, hogy a fülhallgatót használat alá vettem, jelent meg Rob. Én pedig Assasin's Creed-et játszva ugrottam rá, miközben a suli falának árnyékba húzódtam.
- Báh!
- Most komolyan azt hitted megijedek? - nézett rám amolyan "te ennyire idióta vagy?" fejjel.
- Nem, de gondoltam felébresztelek.
- Azt sikerült. - dörzsölte meg álmosan a szemét.
- Nem látszik. Várj! Menj vissza a suliba, és tegyél úgy, mintha itt sem lennék! Újra megijesztelek! - bújtam vissza az árnyékba, de ő csak türelmetlenül megragadta a kezem.
- Meg ne próbáld! Éber vagyok, éber vagyok, éber vagyok... - mondogatta magának, miközben húzott maga után.
Válaszul csak felkuncogtam. Viszont egy pillanatig fel sem tűnt, hogy ő most...fogja a kezem...
- Te meg mégis mit csinálsz?! - kezdtem el idegbeteg állat módjára rángatni a kezem, hátha "kiszabadul".
- Fogom a kezed. - jelenti ki kifejezéstelen arccal.
- Na nem mondod?
- Gond? - kérdezi, de olyan ártatlan és halálcuki szemekkel, hogy azt hittem, ott helyben elolvadok.
- N-Nem, persze, hogy nem. - dadogtam, mint egy ötéves, így reakcióképp csak a szemeimet sütöttem le.
Nem reagált semmit, ujjait viszont rákulcsolta az ujjaimra, válaszképp.
Ez nekem még fura. Hozzá kell szoknom, hogy én most igenis Rob Brice-szal megyek táncedzésre, ráadásul kézen fogva.


- Holnap a teremben fél nyolcra, holnap a teremben fél nyolcra.... - mormolom magamban.
Hajlamos vagyok elfelejteni dolgokat, így szombat előtt jól beletuszkolom az agyamba az időpontot, hogy biztosan ott legyek a megfelelő helyen, a megfelelő időpontban. Tudom, hogy számítanak rám a csapattársaim. Ash sajnos nem volt jelen, így nem volt kivel beszélgetni, Jamie-n kívül. De ő inkább elvegyül a többi picsa közé, így inkább zenét hallgatva pihentem. Mint ahogy máskor is.
A teremből kilépve, megcsapott az esti februári hideg szellő. Az utcán járókelők tömege botorkál, vagy épp kocsiba száll. Mindenki hazamegy a munkából, és kezdetét veszi az éjszakai élet a városban.
- Hiányoztam? - karolt át hátulról egy jól ismert hang.
Már nyitottam volna ki a számat, hogy alaposan beoltsam, de végül minden indulatszót és káromkodást, ami ebben a másodpercben megjelent a gondolataimban, visszaszívtam. Helyette inkább megfordultam és a két kezemmel összenyomtam az arcát úgy, hogy nem éppen természetes vagy e világi képe lett szegénynek.
- Minek kérdezed meg, hogyha úgyis tudod a választ?
- Mert a te szádból akarom hallani a választ. - gügyögte, mivel arca még mindig torzított állapotban volt.
- Nem akarom megadni neked azt az örömöt. - mondtam gúnyosan, majd megfordultam, gondolván, hogy elindulok hazafele, ha követ, akkor követ, ha nem, akkor kevesebb gondom van vele.
Ez lett volna a B verzió. Persze tudtam, hogy utánam fog jönni, mivel nem hagyhat egyedül, de legfőképpen muszáj elsütnie néhány poént is.
- Nem akarod, hogy a szerelmed boldog legyen? - suttogta gúnyosan a fülembe.
- He? - néztem rá véres pillantásokkal. - Megüsselek? - fenyegettem meg, halál komolyan.
- Ugyan, úgysem tennéd. - legyintett nyugodtan. Én a helyedben nem lennék ilyen nyugodt.
- Miből gondolod? - ragadtam meg a pólóját erőszakosan.
- Tegnap. - suttogta.
Nekem csak elég volt ez az egyetlen szó is ahhoz, hogy egyszerre kirázzon a hideg és még el is undorodjak Robtól. És ez mind mellé még egy drámai halált is eljátszva.
- Ennyit ér neked a kapcsolatunk? Ez sértő... - vigyorgott pimaszul.
Ami még sértőbb, és bosszantóbb számomra, hogy még a mosolya is olyan aranyos, hogy nem tudok rá haragudni. Sőt, ahányszor rám mosolyog, a szívem egy gyorsabb fokozatra kapcsol, amit még én sem tudok követni.
Hirtelen megragadta a kezemet, és maga után kezdett húzni. Miért mindig nekem kell a követő jó kiskutya szerepét betöltenem?
- H-Hová megyünk? - kérdeztem félve.
Félek a választól, mert...
- Hozzánk.
...rosszat sejtek.

3 megjegyzés:

  1. GYORSAN A KÖVETKEZŐT!!! *o* <333

    VálaszTörlés
  2. Szia!

    Nem semmi Rob kerüli Beth-t hogy a suliba nehogy rájöjjenek hogy járnak. Aranyos. azért csak sikerült együtt hazamenni :) Vajon Rob mit talált ki?
    Alig várom a folytatást.

    Nóci

    VálaszTörlés
  3. Úúú de jó lett! Gyorsan kövit! :))

    VálaszTörlés