21. fejezet

Feladó:Ismeretlen. 

Az idő rossz. És a hangulatom is milyen meglepő módon passzol hozzá.
Egyedül baktatok a tó méretű tócsákban, és a hidegben. Mindenki, aki teheti, inkább kocsival járkál A-ból B-be, mert a hideg és komor idő őket sem kíméli.
Rob kapitányi edzése gondolom már rég tart. Mondjuk az edző kezében sem látok olyan nagyon gyakran listát a hiányzókról, úgyhogy nem aggódok, hogy újból a tanáriban találom magam lógás miatt. Rob pedig csak élvezze ki az időt, amit végre nélkülem tölthet. Fogadni mernék rá, hogy örül neki, csak nekem teszi a fejét és játssza az agyát, mint a többi lánynak. Viszont ezt is újból csak magamban őrlöm, mondani nem akarom neki, mert megígértem neki, hogy többet nem nyaggatom ezzel.
- Rohadjon meg. - dünnyögtem morcosan, miközben egy jókora pocsolyába rúgtam bele. Amire csak utólag jöttem rá, hogy rossz ötlet volt, hisz így a surranóm újból átázott. De ebben az esetben nem igazán tudott érdekelni, hisz otthon úgyis váltok cipőt, mielőtt táncedzésre mennék.
Rob egy dinka. Csak sajnos hiába próbálok elszakadni tőle az a nyomi biztos, hogy ad rá nem egy okot, hogy mégis maradjak. Ezzel láncol magához, aminek hatására fura, émelygő érzés kerít a hatalmába és a pulzusom is az egeket veri.
Eddig még egyszer sem tapasztaltam meg ennek a kapcsolatnak a jó oldalát, bár addig nem ítélkezek, amíg nem mondhatom ténylegesen, hogy csak kihasznál. Hisz nem kényszerít semmire, csak nyilvánosan lealáz. Csak más módon, mint korábban, de a lényege ugyanaz. Én legszívesebben hagynám a francba ezt az egészet, csak ő erőlteti és próbálja kisimítani a dolgokat közöttünk. De hogyan? Erőszakos, gúnyolódó, perverz. És ez nem előny. Viszont meg kell jegyezni, hogy olykor figyelmes is és kedves, de ez csak egy a nagyon ritka alkalmak közül.
A kereszteződésnél megállok, és megvárom, amíg a piros lámpa zöldre nem vált, csak azután lépek a járdára.
Mégis ezen agyalok. El akarom magamtól lökni Robot, de akaratlanul is csak rá gondolok. Ez hülyeség...hülyeség, egy akkora hülyeség!
Befordultam az utcánkba. A cipőmben újból a reggelihez hasonló érzés fogadott. Igen, átázott. Nagyszerű, jöhetne még ennél jobb?
A Cipőmet vizslatva észre se vettem, hogy nekimentem valakinek. Hosszú sötétbarna hajából egyértelműen lányra tippelnék. Tippelésem hamar be is igazolódik, mikor az illető sűrű káromkodásba megy át, mivel állítólag valami "überfontos" papírokat löktem ki a kezéből. Jó modorom hirtelen előbukkant a rejtekhelyéről, így végül csak rászántam magam arra, hogy segítek neki összeszedni párat. Ha már az én hibámból adódóan esett le a vizes aszfaltra a papírtömeg.
- Sajnálom, nem vettelek észre. - dünnyögöm. Esküszöm hánynom kell magamtól. Mióta lettem ilyen illedelmes?
- Semmi gond. - mosolygott. - Csak én lehetek ilyen béna. - sziszegte kissé idegesen.
Egy unott szemforgatással utaltam arra, hogy nem szeretnék belefolyni egy irtó nyálas párbeszédbe, mikor edzésre kéne mennem.
- Köszi, hogy segítettél. - erőltetett magára egy mosolyt, majd köszönés nélkül eltopogott.
Összehúzott szemekkel néztem utána.
Velem egykorú lehet, és nem a jó modoráról lehet híres.
Hosszú, egyenesszálú haj, tökéletes alak, hosszú lábak. Sötétbarna hajához, két sötétbarna szem társul, ami jól kiegészíti egymást. Tökéletes. Túl tökéletes.
Rosszat sejtek, de a megérzéssel nem sokat törődve baktatok tovább hazafele. Nem szűrök le előre következtetést úgy, hogy nem is ismerem.


- Megjöttem! - ordítottam be a bejárati ajtón, a cipőmet a lábammal elegánsan odább rúgva.
- Szia Kincsem! - jött válaszul egy női hang a konyha felől. Gary-re tippeltem volna jobb esetben, de az még jobb, hogy nem kell az ő jelenlétét egyedül eltűrnöm.
- Szia anya... - dünnyögtem valami válaszfélét, hogy ne sértődjön meg, ha esetleg a gyerek már olyannyira hullafáradt, hogy még válaszra sem méltatja a szülőt. Pedig még csak délután van.
Anya szótlanul pakolt tovább a konyhában, én pedig szokásosan, félvállamon a táskával, trappoltam föl az emeltre. Átlagos szemle odafent, vagyis bátyó ellenőrzés.
A lehető leghalkabban próbáltam bekukkantani az ajtón, ami pont nem sikerült mert a hülye faajtó nyikorogva állt meg. Gary kész harci készültségben pattant fel az ágyon. Nem hiába, a reggeli ébresztés megtette a hatását. Iskolatáskámat a folyosón hagyva léptem be a szobájába, és még mielőtt kérdőre vonta volna az ittlétem, én vontam kérdőre az egész esti hiányzása miatt.
- Nem köplek be, ha elmondod, hogy hol voltál a minap este nyolctól hajnalig. - tértem rögtön a tárgyra.
Szava elakadt. Szinte látszik rajta, hogy szinte már fizikai fájdalmat érez, amikor próbál visszaemlékezni a bulira. Vagyis szerintem ott volt.
- Ha még emlékeznék is valamire... - válaszolt végül meggyötört arccal.
- Szóval hullarészegre ittad magad. Ehhez tényleg sok ész kell, gratulálok. - nyújtok neki kezet, gúnyosan.
Morcosan arrébb löki, ezzel elutasítva a kézfogásom.
- Ne tagadd, tudom, hogy pont jókor jött a hiányzásom és az enyhe amnéziám. Vagy nem jól gondolom? - trafált bele pont a közepébe, kaján vigyorral az arcán.
Szó nélkül lesütöttem a szemem, így gondolom mindennemű kommunikáció nélkül is megértette a célzásom.
- Értem. - hajolt bele az arcomba gúnyos vigyorral.
Durcisan kitrappoltam a szobájából és készülődni kezdtem az edzésre.
Muszáj vagyok korán elkezdenem pakolni, hisz ugyebár nem a gyorsaságomról vagyok híres, így még a buszt is képes vagyok lekésni. És inkább halnék éhen a sivatag közepén, minthogy sétáljak.
Ami még idegesítőbb, hogy akármennyire is próbálom elhessegetni a gondolataimat Rob felől, nem megy. És ez baj. Baj, hogy túl sokat gondolok rá. Ez a kötődés és a hiány jele. És én többet nem akarok kötődni senkihez, mert a végén mindig én esek pofára. Én, aki jobban szerette a másikat.
Gyorsan copfba fogtam a hajam, és per pillanat még az sem érdekelt, hogy a hajam olyan, mint egy mócsing. Tényleg. Nem is fésülködtem reggel.
A terepmintás oldaltáskámmal szaladtam le a lépcsőn, miközben Momo ugyanazzal a lendülettel trappolt föl. Kíváncsian néztem a macska után. Majd le, ahol anya állt, egy szivaccsal a kezében.
- Nem akar fürdeni. Pedig ráférne. - haladt el mellettem, gondolom macskakeresési útra.
Végül is megértem Momo helyzetét. Sok sikert neki a túléléshez. Ezt kapja, amiért kikarmolta a szemem.
- Elmentem! - kiabáltam még vissza az ajtóból.
Nem jött válasz, viszont egy örömkiáltást véltem hallani az emeletről. Szerintem...nem Momo javára folynak az események.
És becsuktam magam mögött az ajtót.


Milyen meglepő. Pont estére kell az égnek is kitisztulnia, amikor én alszok. De legalább nem kell minden egyes villámlásra, és dörgésre felriadnom az éjszaka közepén. A hold C alakban terül el a sötét, csillagokkal teli égbolton.
Nagyot sóhajtva a levegő páraként távozik a számon keresztül. Gyorsabbra veszem a tempót. Minél előbb haza akarok érni, minél előbb bent szeretnék lenni a biztonságos és világos házban.
Edzésen persze a kínzó nyújtógyakorlatok után készültünk a versenyre. Vagyis a selejtezőre. Még ha sokat is hiányoztam gyorsan behoztam magam, és már csak párszor felejtem el a lépést, de szinte azt is csak azért, mert álmos vagyok, és nem fog eléggé az agyam.
Minden egyes autóra, ami elhalad mellettem, összerezzenek. De miért? Miért nem érzem magam biztonságban. Ha Rob itt lenne...ha itt lenne, akkor biztos, hogy nyugodtabb lennék. Érezném az illatát, a biztonságos karokat magam körül, amelyek mindenkivel végeznének azon nyomban, ha valaki bántani merne. Gondolom én naivan, persze ennek semmi igazság alapja nincs, hisz tudom, hogy csak játszadozik velem. Magának még nem ismeri be, mert még nem biztos saját magában sem. De egyszer elfog hagyni, amikor talál majd egy nálam jobb lányt. Tudom. Érzem.
Kezemet zsebre dugva mentem tovább, tempósan. Mintha a sötétség elől menekülnék, ami részben igaz is.

Már majdnem a földre borulva csókoltam a padlót, mikor végre benyitottam az eléggé csöndes lakásba. Egyedül Momo dorombolását hallottam meg, de csak az emeleten égett a villany, a folyosón.
Heh. Mindenki bealudt? Pedig még nyolc óra sincs. Gary gondolom kockul, mint általában, de most semmi kedvem benyitni hozzá.
Egy nagyon halk macskaetetés után befészkeltem magam a fürdőszobába, ahol most kivételesen képes voltam több mint fél órát eltölteni. Ki kellett mosnom az agyam, és újra át kellett gondolnom. Mindent. Robbal. A tánccal és a sulival kapcsolatban. És persze nem utolsó sorban Abbyvel és Darennel kapcsolatban.
Remélem nem fogja megbántani, mert Abby igazi hisztikirálynő, és azt a természeti katasztrófát többet nem akarom átélni. A másik dolog, amiért kitekerem a nyakát, ha megbántja, hogy Abby nagyon érzékeny és nehezen viselné, ha valaki átbaszná. Nem úgy mint én, akinek ez már szinte olyan, mint a légzés.
Hajmosás, törölközés után beugrottam az ágyba én is, ahol gyorsan előkaptam a mobilom, hogy csekkoljam az internetet. Barátok, e-mail, és videók. Csak a legfontosabbak.
Ilyenkor még jó horrort se adnak a tévében, ezért a telefonom babrálása helyett, inkább próbáltam aludni. Kipihenni a mait.
Már csak annyit éreztem, mielőtt behunytam volna a szemem, hogy egy doromboló szőrgombóc heveredik mellém.


Hajnal volt. A hold sem sütött már be az ablakomon, csak a fekete üres égboltot lehetett kint látni. A mobilom egyszer csak pittyegni kezdett. Fordultam egyet az ágyban, de kellett pár másodperc, hogy felébredjek és ténylegesen észrevegyem, hogy ez nem az álom része. Tényleg SMS-em jött, az éjszaka közepén.
Várjunk csak! SMS? Ilyenkor? És mégis kitől?
Zombi módba átváltva, hunyorogva pillantottam a mobilomra, aminek vakító fénye nem csak a retinámat égette ki, de a szobát is betöltötte a halvány kék fény. Kellett egy kis reakcióidő, hogy kitisztuljon a kép, és végre elolvashassam az üzenetet.