20. fejezet

Mielőtt a lovak közé csapnánk, van egy kis bejelenteni valóm. Nyugi, semmi komoly, ennek ti is örülni fogtok. Új blogom van a láthatáron, amit hivatalosan is június elsején nyitja ki kapuit. Addig is, szeretnék minél több embert vonzani a blogomra, ezért ha megtennétek azt nekem, hogy feliratkoztok és terjesztitek az "igét" (xdd) annak nagyon örülnék. A blog címe: Egyedül a szigeten, amiből már egy-két célzást le lehet venni. A Prológus már fent van, és eddig van a blognak kemény kettő feliratkozója, aminek félre ne értsétek nagyon is örülök^^
Itt a link: Egyedül a szigeten
Másik bejelenteni való: Az oldalon frissítettem a zenelejátszót, és ne tudjátok meg, hogy mennyit kínlódtam vele. De 2 óra szerencsétlenkedés, káromkodás és gép ütögetés után végre megjelent a blogon is a kis nyuszi. Jól elbújt. (xdd) Úgyhogy értékelném, ha legalább bele-bele hallgattok, ha már ennyit szenvedtem vele. Remélem illik a blog hangulatához, és próbáltam átmenetet képezni a pörgős és a lassúbb zenék között (remélem látható/hallható) meg persze arra is törekedtem, hogy ne ízléstelen zenéket rakjak be, hanem ami a "népnek" is tetszik. Na, nép (xD) jó olvasást azt új fejezethez, remélem tetszeni fog^^

Komplikált érzések. 

Eső már csak harmatszerűen hullott alá az égből. Az idő még mindig hideg volt, a hűvös szellő pedig rátett erre egy lapáttal.
Én pedig meggondolatlanul, csak egy vékony pulóverben szaladtam ki, hogy közbelépjek. A hosszú járdán futottam végig az edzőcipőmbe, hisz sárba nem akartam lépni. Azért mégiscsak edzésre használom.
- Annie! - ordítottam már távolról, mikor megláttam a szőke lendülő öklét.
Kiáltásomra szerencsére abbahagyta, amit elkezdett, és az egész lánycsapat felém fordult.
Zihálva, levegőért kapkodva álltam meg mellettük.
- Mih..történt? - fuldokoltam.
- Lealacsonyítottak bennünket! Szerintük a foci nem lányoknak való sport! Hát én mindjárt megütöm őket... - fakadt ki Annie, és már újból emelte volna fel a kezét, egy újabb ütésre, mire én megállítottam a mozdulatban.
- Ennyire nem kell ezt véresen komolyan venni. - köhintettem. - Hisz csak féltékenyek. - villantottam egy gúnyos vigyort a C-s társaság felé.
- He? - kapta fel az orrát az egyik. - Bármikor legyőznénk titeket...Puhányok. - az utolsó szót már elharapta, de még így is tisztán kivehető volt.
Erre Annie persze újból nekiesett volna, ha nem húzom hátra a pólójánál fogva.
- Látom. Azért vágsz ilyen pofát, ahányszor Annie neked ugrik. - vigyorodok el.
- Ezt vegyük kihívásnak? - lép elő a tömegből Jason.
Oh, szóval Rob pincsije is előbújt a házából? Ez egyre érdekesebb lesz.
- Értsd úgy ahogy akarod, kiskutya...
Már épp vágott volna vissza, valószínűleg, dühöngve, mikor egy kéz összeborzolta szőke fejét.
- Mi ez a nagy felhajtás? - mondta a fekete halál nyugodt hangon, miközben unott szemekkel vizslatott.
Ne... már csak ő hiányzott ide. Persze igyekeztem ma is a lehető legtávolabbról elkerülni, de a sors mindig úgy hozza, hogy összefussunk. Vagy lehet, hogy ő rendezi úgy, hogy így alakuljon?
- A cicababák kihívtak egy mérkőzésre. - vigyorodott el gúnyosan a pincsi.
- Rohadj meg. - "köhintettem".
Bezzeg, ha egy-egy ellen játszanánk már nem lenne ilyen nagy a szád. Mindig a kis pajzsot mögé bújsz, és így be vagy védve általa. Hiszen a kutyák sose hagyják el a gazdájukat.
Rob még mindig rideg szemekkel vizslatott, és végignézett az egész társaságon. Végül tekintete megállapodott rajtam.
- Nem éri meg... - mondta unottan.
- Mi?! - akadt ki Jason. - De miért nem?!
- Nem pazarolom az erőmet, főleg nem kapitányi edzés előtt. - bökte oda hanyagul, majd megfordult, távozásra készült.
Ezen most meglepődtem. Nem hittem volna, hogy elutasítja. Miért érzek dühöt, idegességet? Hirtelen olyan érzés támadt föl bennem, mint pár héttel ezelőtt. Le akarom alázni. A porba akarom döngölni. És bár nem akarom leoltani, még így is kicsusszan a számon pár lealázó szó.
- Nem hittem volna, hogy ilyen kis beszari vagy. Érzed a veszteség szagát? - nevettem föl gúnyosan.
Siker! Megállt, és lassan felém fordult. Szemében látszott az idegesség piros lángja, de még a homlokán kiduzzadó erek is ezt sugallják.
- Bess Russel...kihúzod a gyufát. - fordult meg teljesen, idegesen vigyorogva.
- Ezzel most komolyan megfenyegettél. Többet vártam tőled Robyka. - ráztam meg a fejem lenézőn.
- Kötekedni akarsz? - szorította ökölbe a kezét idegesen.
Ingerültek vagyunk? Általában nem szokott ilyen apróságokon kiakadni.
- Nem. Porba akarlak tiporni. - adtam meg a végső választ.
- Hát legyen. Ha ennyire szeretnéd... - indult meg felém, de a kis kutyuskájának persze bele kellett szólnia. Szájkosarat kéne venni neki.
- De Rob. Nem gondolod, hogy a foci kissé unalmas? - villantott a szőkeség egy eszelős vigyort. Mit tervezel? - Legyen mondjuk...kosárlabda. - egy kis gondolkodás után vágta rá a szerinte megfelelő megoldást.
Erre a kijelentésre persze már az idiótának is fülig szalad a szája.
Szemetek. Én mondjuk tudom az alapokat, de nem vagyok benne biztos, hogy a lányok olyan jók lennének ebben a sportban.
Óvatosan hátrapillantok, a biztonság kedvéért, de úgy, hogy a fiúk ezt ne vegyék megfutamodásnak.
Christina-n kívül mindenki bólint, ezzel beleegyezve a fogadott mérkőzésbe.
- És, ha mi nyerünk? Mit kapunk? - tereli a szót Rob a fogadás részére.
Fancsali képet vágva húzom el a szám. Az hiányzik még az életembe. Még egy fogadás. Köszi, inkább éhen halnék.
- Örüljetek a győzelemnek. - mondom tiltakozón.
- Naa... Még egy kicsi mértékű fogadás se? - próbálkozik újból.
- Álmodik a nyomor.
- Ennyire beijedtél, Bess? - ugrik elő Jason. Hogyne, ő neki mindenhol ott kell lennie és mindenről tudnia kell.
- Még egy szó és megtéplek. - fenyegetem meg, szúrós kék szemekkel, célozva, hogy ennyi Jason-show elég volt mára. Legalábbis nekem.
Veszi az adást, hisz a gazdija háta mögé kuporodik, mostantól onnan figyelve az eseményeket.
- Ha mi nyerünk, akkor... - kezdene bele újból Rob, de én leállítom.
- Nem! Megmondtam! - rivallok rá, és idegesen a lányok felé fordulok, csakhogy ne próbálkozzon újabb lehetőséggel.
- Hányan vagyunk? Christina-n kívül. - mondom suttogva, egy kör alkotva a lányokkal.
- Pont 5-en. Veled együtt. - vágja rá Tana. Nem hiába ő nálunk a matekzseni. Mondjuk ezt az egyszerű számolási feladatot bárki megcsinálhatta volna.
- Ki mennyire jó kosárban? - forgatom a szemem unottan. Rohadékok. A biztos győzelemre mennek. De nem akarom visszautasítani őket, mert akkor azt rögtön győzelemnek könyvelnék el. Amúgy is én szítottam fel a tűzet, én vállalom a felelősséget. - Bocsi, hogy belerángattalak titeket.
- Ne legyél már idióta! - bokszolt bele Annie a vállamba. - Győzni fogunk.
Magabiztossága mosolygásra késztet. Ahogy végignéztem a lányokon, mindenkit feltüzelt a szösz motivációja.
- Hát legyen. - sóhajtottam. - Hajrá lányok. - mosolyogtam biztatóan. Erre mindenki felnevetett.
Furcsán néztem rájuk. Nem értem... Rosszat mondtam volna?
- Nem kell ide ilyen keserű biztatás. Magunktól is tudjuk, hogy győzni fogunk. - adja meg a végszót Jamie.
Mosolyom kiteljesedik.
Heh. Ilyen se volt még. Ők magabiztosabbak, mint én. Csoda történt.
Magabiztosan fordultunk vissza a tornaterem kinti bejárata felé.
Megígértem magamnak, hogy a visszavágó után soha többet nem játszok Robbal. De úgy látszik nem éri meg ilyen hülyeségeket beígérnem magamnak, amit úgyse tartok be.

Az állás már 18:20. És sajnos nem a mi javunkra. Alig 10 perc van hátra a kapitányi edzésig, és a mi csapatunkból már mindenkiről csorog az izzadtság. Viszont az némi reményt ad, hogy a fiúk se tűnnek sokkal frissebbnek. Ahogy azt el lehet várni egy bő fél órás kis meccstől.
Nálunk a labda, amit most kivételesen Katie-nek passzolom, miközben én Robot fogom. Jamie Jasont fogja, mivel a kis szaros igenis jól kosarazik, nem hiába ő tanácsolta ezt a sportot. Figyelhettünk volna rá már az elején is. Rob persze tisztában van az erőviszonyokkal, ezért nem is próbálkozik egy trükkel sem. Katie pontot szerez. 20:20. Ők támadnak. Ha jól védekezünk és mi szerzünk pontot, nyertünk.
Rob időt kér, vagyis inkább egy aprócska szünetet.
- Cseszett meleg van. - törli meg az arcát, majd...majd egy könnyű mozdulattal már le is kerül róla a póló.
Nagyot nyelek.
- Igaz, nagyon meleg van. - sóhajt Jason is és pár pillanat múlva már ő is meztelen felsőtesttel mászkál.
Nem telik kis időbe, míg az összes fiú meg nem gondolja magát és levetkőzve áll előttünk.
Persze az én tekintetemet jobban lefoglalja Rob felsőteste. Nem hiába, hisz szép kidolgozott hasizma van a drágának, és ahogy az izzadtság cseppek a hajáról legördülnek a mellkasára...Na most kell leállnom!
Robnál a labda, aki nagy iramban fut felém. Muszáj nekem megállítanom, nem törhet elő belőlem most a hiszti, és persze az orrvérzés, ha nyerni szeretnénk. Márpedig én nagyon is szeretnék.
Rob próbál mellettem elsuhanni, de nekem sokkal gyorsabbak a reflexeim és kiütöm a kezéből a labdát. Nem volt szándékos, de véletlenül a kezemmel gyorsan végigsimítottam a hasfalán, amibe még bele is borzongtam. Pfújj. Kezet kell majd mosnom. A labdát Jamie-nek passzolom, aki a palánk felé fut, és én is követem. Rob is gyorsan kapcsol, szintúgy lohol utánunk. Még a palánk alatt Jamie nekem passzol, mivel ő nem olyan jó zsákolásban. Még a levegőben elkapom a labdát, és zúznám is be, de Rob tekintete valahogy nem engedi. Azok a dühös és rideg kék szemek. Mintha azt mondaná "Ha be mered dobni, hamarabb leszel felcsinálva, mint gondolnád.". De már késő. A labda súrolja a hálót, és pontot szerzek a csapatomnak. Nyertünk.
A lányok örömtelien borulnak a nyakamba, engem ünnepelve. Nem értem. Hisz nem is az én érdemem. Hanem a csapaté, én csak az utolsó pontot szereztem meg.
Jason dühöng, mint egy hisztis picsa, Rob pedig...Rob pedig ökölbe szorított kezekkel áll és a földet pásztázza.
Idegesítő érzés ugye? Heh. Ugyanezt éltem át a visszavágón is. Csak te még rátettél arra egy lapáttal, hogy még elviselhetetlenebb érzés legyen.
A kapitányi mindjárt kezdődik. És valahogy nem engedi a lelkiismeretem, hogy Robbal még egy órát eltöltsek. Ráadásul fáradt is vagyok. Ezután még táncedzésre is kell mennem szóval inkább hazamegyek. Fojtogató a légkör Rob körül, ezért inkább egyedül hagyom. Neki is hozzá kell még szoknia a veszteség ízéhez, és én ahogy őt ismerem nem lesz neki könnyű. Főleg, hogy én vittem be a győztes zsákolást.
- Francba. - sziszegi az illető, miközben belerúg az ajtóba.
Erre persze nemcsak a kilencedikesek csapatkapitánya, hanem még a felsősöké is összerezzen. A csapatkapitányok már gyülekeznek. Én pedig izzadtan, mivel volt annyi eszem, hogy nem öltöztem át, elhagytam a tornatermet.

Csönd. Az iskola folyosója olyan csöndes. Csak a tornateremből hangzik még fel egy-egy nevetés, és gúnyos szó, ahogy a lányok örülnek a győzelemnek. Megígértük, nem fogjuk elhíresztelni a suliban ezt a megalázó sztorit, de cserébe nem fognak többé a "a lányoknak lányos sport való" szituációval zargatni. Rob viszont nehezen viseli, hogy vesztett. Okát viszont még mindig nem értem. Ennyire nem tudná elviselni, hogy egy lány jobb nála, vagy csak egyszerűen én vagyok az oka?
Mikor befordultam a szekrényekhez a sarkon, azzal a lendülettel vissza is fordultam.
- Igen, az szerintem is nagyon jó film! - viháncol Abby közvetlen közel Daren mellett. Óvatosan kikukucskálok, miközben egy szekrény mögé húzódok.
Mit csinálok? Most komolyan kihallgatom a beszélgetésüket?
- Nem is tudtam, hogy szereted a horrort... - Daren hangja egyre jobban távolodik, ahogy kilépnek az iskola bejáratán. Abby még nevetve válaszol neki valamit, de azt már nem hallom.
Arcomon keserű mosoly jelenik meg.
Tehát ezért nem szoktunk mostanában együtt hazamenni. De legalább boldog. És ennek örülök. Legalább Ő boldog. Amíg én még mindig nem tudok Robnak megfelelő választ adni, mivel még a saját érzéseimben se vagyok biztos. Tiszta idióta vagyok. Egyáltalán miért erőltetjük? Miket beszélek, hisz ő erőlteti. De miért? Miért nem maradunk ellenségek és oltjuk szét egymást, mint régen? Mikor mindig csak minket hívattak le az igazgatóiba, amiért egy újabb verekedést, illetve veszekedést produkáltunk.
Nem akarok több csalódást átélni. Nem akarok több fájdalmat elviselni. Tapasztalatból tudom, hogy a fiúk csak kihasználnak, átbasznak és hazudnak. Ezért nem bízok meg Robban sem, és a saját érzéseimben sem.
Lassú léptekkel indultam meg újból a szekrények felé.
Abby a tökéletes példa arra, hogy a mázlisság az velünk születik. Abby még egyszer sem csalódott egy általa szeretett személyben és egyszer sem dobták ki, amiért nem volt hajlandó "dolgokra". Mert őt még egyszer sem használták ki, és mindig szerencséje volt, ha pasiügyről volt szó.
A vizes cipőm legalább már megszáradt, ezért az át tudom váltani. Az eső sem esik már, így szerencsére nem fogok megázni.
Sikeresen felküzdöttem magamra a kabátom, majd táskával a vállamon léptem ki én is az iskola bejárati ajtaján. Milyen érdekes... az idő pont olyan borús, mint a hangulatom.