22. fejezet

Tehén. 

Most komolyan. Ki küldhet hajnalok hajnalán SMS-t? Ráadásul ismeretlen.
Pár másodpercig hunyorognom kellett, hogy a szemem megszokja a szokatlanul erős fényt.

Persze. Még mit nem. Végül is egy ismeretlen mondja meg nekem, hogy mit csináljak. ha még Abby is lenne az, akkor sem mennék ki, inkább visszaaludnék.
És most is ezt teszem, nem törődve a szokatlan üzenettel fekszek vissza az ágyba. Csak egyetlen kérdés nem hagy nyugodni. Ki tudhatja a számom?
A telefon újból pittyeg én pedig szinte már egy idegbeteghez hasonlóan kapok a mobil után és oldom fel.

Istenem, ki lehet az, valami pedofil? Rendben, ha voltál olyan kedves és rám szántál két SMS-re való pénz, akkor kinézek az ablakon, hogy ki lehet az.
Óvatosan kukucskálok ki az ablakon, amíg észre nem veszek egy sötét alakot a kapunk előtt várakozni. Pechemre az idegen egész végig az ablakomat kémlelte, így telefonnal a kezembe nagy a valószínűsége, hogy meglátott.
És az elkerülhetetlen szinte pár másodperccel utána be is következett. Egy újabb SMS érkezett.

Ez aztán nem százas. De valahonnan ismerős ez a stílus. Csak nem?
Próbálok a lehető leghalkabban felkelni az ágyból, és kinyitni az ajtót. Ami most kivételesen nyikorgás nélkül sikerült. A padló is az én javamra szavazott, és nem szándékozott recsegni, így szinte hang nélkül lejutottam a földszintre, ahol már nem kellett ügyelnem annyira az esetleges zajokra.
Nem is törődve az esetleges kinti hideggel, és a pizsamámmal, ami jelen esetben egy térdig érő XXL-es pólóból állt, kiléptem az ajtón.
A fekete alak körvonalát megvilágította a hold. Magasságából adódóan egy idős lehet velem. Remegve csoszogtam közelebb, addig amíg tisztán nem láttam az arcát.
- Te meg mit keresel itt hajnali kettőkor, idióta buzeráns barom... - próbáltam a lehető legjobban leszidni Robot, de persze természetéhez adódóan ebbe is bele kellett, hogy szóljon.
- Befejeznéd az aranyosabbnál aranyosabb becenevek sorolását? Köszönöm. - mondta komoran.
Valahogy a kisugárzása is más, mint szokott. Megváltozott délután óta.
- Komoly témáról lenne szó. - ugrott át a derékig érő fa kapunkon, könnyedén.
Már épp ordítottam volna le, mikor váratlanul megölelt. A meleg, és biztonságos karok körülvettek, és a szívembe a megszokott, régi melegség költözött. Ajvé...
De sajnos vissza kell zuhannom a való világba, ahol nem engedhetem meg Robnak, hogy közel kerüljön hozzám. A saját érdekeimben nem.
Érezve ezt a hangulatomat elengedett, de nem távolodott el tőlem. Rideg kék szemeit közvetlenül rám szegezte.
- Gyorsan elmentél. És nem is jöttél be kapitányira. Aggódtam. - kezdte el a szokásos ömlengését.
Aggódott. Ez az egyetlen szó zengett többször is a fejemben. Ő? Nem gyengülhetek meg. Most nem.
De...olyan rég hallottam ezt a szót valaki szájából, aki nem Abby. "Aggódtam."
- Heh. Te aggódtál? Ez most komoly? - fakadok ki. - Szerinted én mit élek át nap, mint nap? Legalább egyszer is belegondoltál már abba, hogy mit érzek, amikor folyamatosan válaszút elé állítasz és rajtam múlik, hogy mi lesz ebből a kapcsolatból. Tudod mit? Nem tudom! Képzeld el kurvára nem vagyok tisztában a saját érzéseimmel sem! Igen, ez az én hibám, és ennek úgy vethetünk véget, hogy örökre megszüntetjük egymás között a kapcsolatot... És a ma délutánnal kapcsolatban? Nem is tudom elmagyarázni, de abban biztos vagyok, hogy te még ilyen keserű és szúró érzést nem éreztél a mellkasodban, amikor azt az arckifejezést láttam. - bukok rá a mellkasára, miközben folyamatosan azt ütök ököllel. - Idióta! Idióta! Idióta! - kiabálom.
Érzem, ahogy fokozatosan könnyek szöknek a szemembe. Minden érzés, ami eddig összegyűlt bennem hirtelen kitört, amire még ő sem tud még mit reagálni. Csak meglepetten tűri, ahogyan a mellkasán sírok.
Sírok? Miért? Még soha egy fiú miatt sem sírtam. Most pedig ez az ökörállat kihozta belőlem a legmélyebb érzéseimet. Nem ironikus?
De miért osztom meg vele mindezt? Amit még Abby-nek sem meséltem még. Miért pont neki? Aki kihasználhatja a bizalmamat és lejárathat, főleg így, hogy egy ilyen szaftos titok került a markába. Ezt tenné egy ellenség... Egyáltalán tisztában vagyok még az ellenség fogalmával?
A meleg és rejtekhelyet nyújtó karok újból körülöleltek, de most sokkal szorosabban láncoltak le, mint az előbb. Ebben az ölelésben sokkal több érzelem volt, mint eddig valaha.
- Szeretlek!
- Kussolj már! - bokszolom még mindig erőből a mellkasát, kisírt szemekkel.
- Szeretlek.. - próbálkozik még mindig, és akármennyire is szabadulni próbálok a szorításából nem enged.
- Miért hiteted el magaddal ezt a hazugságot? - az arcomon legördül az utolsó könnycsepp.
- Miért nem hiszel a letehetetlenben? - teszi fel a furcsa kérdést, a vállamnál fogva maga elé fordítva. Viszont tekintetem még mindig a földet találja érdekesebbnek.
- Túl sokat reméltem már, ami miatt mindig elestem. Nem akarok több fájdalmat.. - nem bírtam folytatni a mondatot, újból kibukott belőlem a sírás.
Újból átölelt, és én is kétségbeesetten kapaszkodtam belé, mint egy utolsó reménysugárba.
Ha nem szeretne, már rég itt hagyott volna. Vagy csak tényleg annyira szeretné, hogy bármit megtenne érte? Nem igazodok ki rajta. És utálom magamat azért, mert nem ismerem őt eléggé.
Próbáltam visszafojtani az újra- és újra előtörő könnyeimet, miközben Rob csitítgatott, és próbált megnyugtatni, nem sok sikerrel. Azt viszont nem tagadom, hogy jól esett az érintése, és a meleg kezei, ahogy simogatták a fejem.
- Rob? - szipogtam, és inkább nyöszörögtem, mivel sírás után nem tudok valami érthetően beszélni.
- Igen?
- Szeretsz?
- Te most szórakozol velem? - nevetett fel. - Hányszor kell még bebizonyítanom, hogy igen?
- Még. Egyszer. - töröltem meg a hálóingem ujjával a szemem.
- Be kell, hogy valljam, - kezdett bele a mesélésbe, miközben folyamatosan az egyik kezével átölelt, a másikkal pedig a fejemet simogatta. - először úgy gondoltam rád, mint egy szabad prédára, akit muszáj megszereznem. Magamévá kell tennem. De ahogy jobban megismertelek, és átláttam az álarcodon, rá kellett jönnöm, hogy te csak megjátszod a menőt, igazából olyan vagy, mint egy törékeny porcelánbaba. Téged nem megszerezni, hanem inkább óvni kell a további sérülésektől és karcolásoktól. Akkor változott meg a véleményem rólad, és gondolkodásmódom is. Rá kellett jönnöm, hogy először, még a visszavágó meccsen, csak szerettelek. De most... szerelmes vagyok beléd.
Csak hallgattam, ahogyan fokozatosan a monológja végére ér.
- A kettő nem ugyanaz? - szipogtam egyet, ahogy felnéztem rá.
Ebben a pillanatban nem érdekelt, hogy mennyire kócos a hajam, vagy hogy mennyire pirosak a szemeim. Mert ő még mindig ugyanúgy nézett rám, mosolyogva és gyönyörűen csillogó kék szemekkel.
- Nem. - nevetett fel. - Nem vetted még észre, hogy veled teljesen máshogy viselkedek, mint a többi lánnyal, akik pusztán csak hízelegnek nekem? - tette fel a drámai kérdést.
- De. - néztem le a földre zavartan.
Megfogta az állam, és maga felé fordított, és érzékien megcsókolt. Teljesen más volt. Nem az a tipikus perverz, rám erőltetett csók volt. Hanem igazi, tele érzelemmel. Én is viszonoztam a csókot.
Levegőhiány miatt kellett elválnunk egymástól. Fejét a vállamra hajtotta.
- Ilyen még nem történt. - vihogott fel kényszeredetten.
- Mi? - hökkentem meg. Valami rosszat csináltam volna.
- Heh. Teljesen zavarba hoztál. - nyöszörgött.
Elmosolyodtam. Majd kezemmel végigsimítottam az hajától, egészen az arcán át. És tényleg. Tényleg tűzforró volt.
A szívembe melegség költözött. Olyan, amilyet még eddig nem éreztem. Ez most azt jelenti...?
- Szeretlek. - suttogtam hihetetlenül halkan. Olyannyira, hogy talán a levegő halk susogásától még ő sem hallotta meg.
- Tessék? - nézett föl kíváncsi szemekkel. Ez besült.
- Nem fogom megint elmondani! - rivalltam rá piros arccal.
Nem válaszolt, csak aranyosan elmosolyodott. Ez a tipikus "Tudom ám." mosoly.
Mikor egy hideg széllökés ért hátulról megremegtem. De olyan látványosan, hogy ezt még ő is látta, és szóvá is tette:
- Fázol. Szerintem menj be, mert ha anyád nem talál az ágyadban nem fogok tovább élni. - vigyorodott el kajánul.
- Ne tagadd. - bokszoltam a vállába. - Te is fázol. - szipogtam még mindig az előbbi sírásrohamom miatt.
- De te fontosabb vagy nálam. - simított végig az arcomon.
Ez volt az első eset, hogy nem fordultam el, vagy nem kaptam el a kezét dühösen, hanem hagytam. Hagytam, hogy a kellemes bizsergés átjárja az arcomat.
- Szia... - vette volna búcsúzóra a dolgot, és már fordult is volna meg, de én szokásomhoz híven megállítottam.
Muszáj volt. Egy dolgot még tisztázni kellett.
- Rob... mi most...járunk? - szorítottam ökölbe a kezem az idegességtől. Annyira nehéz ezt kimondani.
- Hát, én még nem gondolkoztam rajta, de ha ennyire szeretnéd.. - vigyorgott.
Elképesztő, hogy még ilyen helyzetben is tudja hozni a formáját.
- Na takarodj hazafele. - utasítottam nevetve.
- Naaa...miért vagy ilyen kegyetlen. - jött még oda hozzám egy ölelésre, amit kivételesen viszonoztam. - Természetesen a válasz igen. - mondta.
Valahogy, a mondat hallatára a pulzusom az egekbe szökött, amitől az egész testem felforrósodott.
Kissé nehezen váltunk el egymástól, főleg, hogy mennyi mindenen mentünk keresztül csak ebben a röpke fél órában. Így visszagondolva talán mégiscsak jó ötlet volt lejönni az SMS miatt, és végre megbeszélni a dolgokat köztem és közte.

Komótosan cammogtam vissza a meleg és puha ágyban, amit most per pillanat annyira dicsőítek, mint egy isteni áldást. Nagyon fáztam, majd meg fagytam, de szerencsére nem buktam le, és még meg is érte fagyoskodni.
Még mielőtt végleg behunytam volna a szemem, és Momo újból befészkelte volna magát a kedvenc helyére, természetesem a fejem mellé, még kaptam egy üzenetet.
Az első gondolatom: Anyád. A második: Jó, inkább nézzük meg. És megérte megnézni.


Mosolyogva zártam le a telefonom, mivel visszaírni, már nem volt erőm. Túl álmos voltam. Milyen régen is volt ilyen nyugodt estém...