Bónusz fejezet [10 ezres mérföldkő]

Pocky + Macska = Rob (?!)

*Rob szemszöge*

- Mit akarsz? – nézett rám a szöszke hidegen.
Unott pillantásokkal pásztáztam. Hmm… Imádom a dühtől vörös arcát, vagy amikor idegesen nekem esik. Egyszerűen tökéletes. Próbálom vigyoromat visszafogni, palástolni, hogy ne vegye gúnyolódásnak. Most épp más a célom vele…
- Már el is felejtetted? – kérdezem meg a nyilvánvalót.
- Mégis mit? – kérdez vissza erőszakosan. Az a jól megszokott magabiztos hanglejtés. Másokkal erőszakos, velem még inkább. De látni majd a meggyötört és kipirult arcát, minden egyes fáradozást megér.
Fogalmam sincs, hogy mióta kezdtem el hozzá vonzódni. Pedig mindig is utáltam, főleg a Bess fajta lányokat. De azon a napon. Átláttam rajta.
- A meccs. Elhalasztottuk. – villantok egy szívdöglesztő mosolyt. Hátha sikerül megolvasztanom ezt a jéghideg szívet.
- Bocs töki, de táncedzésem lesz. – veregeti meg a vállam, látszólag megkönnyebbülve, hogy nem kell több időt velem töltenie.
Könnyedén távolítja el a kezem az útból, amivel eddig támaszkodtam, de én is ugyanúgy könnyedén elé lépek. Hiún szegem föl a fejem.
Nem akarom, hogy elmenjen. Mikor már itt van az esély az orrom előtt. Kizárt, hogy elszalasszam.
A lelkem mélyéből csalódottság szivárog fel, ahogy a következő mondatomat intézem felé:
- Na, mi az? Ennyire nem akarsz győzni? – próbálom csalogatni, hátha maradásra késztetem. Emellé villantok még egy bátorító vigyort is, hogy a csalódott pillantásaimat leplezzem.
- Ennyivel nem baszod fel az idegeimet, ha erre célzol. – mosolyog ő is. Szuper, bekapta a csalit. Most már csak párszor kell megjutalmaznom, megvakargatnom a fülét, ahogy a kiskutyának szokás, és végre magamhoz szelídíthetem.
- Nekem egészen más a célom, de az nem tetszene. – hajolok egyre közelebb az arcához, ahogy próbál távolodni.
Az-az ijedt arckifejezés. Miért érzek fájdalmat? Ennyire nem szeretne a közelemben lenni?
Rendben, megkíméllek. De csak egy kis időre.
Villantok egy eszelős vigyort, majd kihajolok az arcából. Az a meleg szuszogása…émelyítő.
- Akkor? – kérdez vissza egy kis idő múlva. Ilyen hamar észhez tértél volna? Az előbbi pirult arcod nekem egészen mást sugallt.
- Akkor? – teszem én is az idiótát, ezzel is húzva az agyát. De leginkább az időt.
- Meccsezünk? – teszi az „i”-re a pontot idegesen. Ennyitől ideges lenne? Imádom azt az aranyosan ideges pofiját…kicsit feszegetem még a határait.
- Nem táncedzésed lenne? – kérdezem egy magabiztos vigyor keretében.
- Nem mindegy? Már úgyis lekéstem a buszom. – szegi föl hiún az orrát, hogy zavartsága ne látszódjon. Átlátok rajtad szöszi, előttem nem tudod elrejteni a nyilvánvalót. Profibb vagyok én annál.
Szám még nagyobb mosoly húzódik, ahogy magabiztosan lépek vissza a tornaterembe. Főnyeremény. Ezen a napon megkaplak, bármi áron. Soha többé nem engedlek el, és a saját ízlésemre foglak idomítani. Kiskutya…
- Egyezzünk meg… - állok meg a pálya közepén, laza, zsebre dugott kezekkel.
- Én veled nem egyezzek meg… - fintorog, mint aki citromba harapott. Itt az alkalom, most már nem ijeszthetem el.
-  Nyugi, ennek te is örülni fogsz. – vetem föl csalódott mosollyal. Miért fél tőlem? – Ha én győzök, lehet egy kívánságom. – magyarázom el a szabályokat.
Őt akarom. Mindenáron őt akarom.
- Ha pedig én nyerek, én kérek tőled valamit. – veti föl a dolog rá eső részét. Gondolom háziírás vagy egyéb dolgokra gondol, amilyen lusta és IQ szinten alacsony. Ha te azt tudnád, hogy ennél mennyivel nagyobb a tét…
- Megegyeztünk. – nyújtom a kezem a kézfogásra, amivel megkötjük a kettőnk közti egyességet. Bátran fogadja el a kézfogást. Ennyire felbátorodtunk volna? Ne legyél ennyire elszállva magadtól Bess Russel…

A játékszabályokat szándékosan nem magyarázom el, hisz felesleges. Ő már gyerekkora óta focizik, ahogy 

én is akkor meg minek? A pálya két végébe állunk.
Nyögök valami „rajt” féleséget, és mind a ketten futásnak iramodunk. A cél a labda.
Neki. De nekem más a célom. Ő.
Nagyobb tempóra kapcsolok, így ügyesen meg is szerzem a labdát, éppen előtte. Nem kell mondanom, nyár óta a gyorsaságra edzek, és a kapitányi edzéseken is a gyorsaság és az állóképesség fejlesztésére hajtok.
Próbálok cselezni, de a kis szöszi keményen próbálkozik, és meg is szerzi a labdát.
Nem hagyhatom elveszni a reményt! Őt!
Előtte termek, még hamarabb is mint reméltem. Szememben a győzelem tüze ég. Kell nekem. Nekem csak is ő kell. Nem tudok tovább várni.
Amilyen figyelmetlen egy óvatlan pillanatban már nálam is a labda és az ellenséges kapu felé haladok. Az első gól. És egyben az első lépés is felé. Az állás 1:0.
- Hehee~ - nyújtom ki rá a nyelvem szórakozottan, felbátorodva. Átvettem a játék fölött a vezetést. Biztos vagyok a győzelmemben.
- Lesz ez még úgy se. – mosolyog lihegve. Ilyen hamar elfáradt volna? Bár, be kell valljam engem is alaposan leizzasztott a szőkeség.
Éppen mellettem fut el, ahogy a labda után megy. Egy újabb menet. A játék igazából még csak most kezdődik el. Imádom azokat a gyönyörű kék szemeket, főleg amikor csillognak a győzni akarástól. Hogy lehet valakit ennyire kívánni?

2:2. Nálam a labda. Muszáj belőnöm, különben álmaim nagy lehetőségét szalasztom el. Ő is fáradt, és én is az vagyok. Arról nem is beszélve, hogy mennyiszer csörgött a szőke picsa mobilja, ezzel megzavarva a játék menetét. Lassan elé kocogok, és hideg tekintettel nézek a szemébe. Muszáj…győznöm.
Egy óvatlan pillanatban gyorsulok fel, ezzel őt is kikerülve. Nem számított a hirtelen sebességváltozásra, de ennek ellenére hamar beér. Egy határozott rúgással invitálom a labdát a háló felé, majdnem a pálya közepéről. Túl korán rúgtam el, tudom. De nincs más választásom, hogy megkaphassam azt, amit szeretnék.
Megkönnyebbült sóhaj hagyja el a számat, ahogyan megfordulok. Elég jól ismerem már a határaimat ahhoz, hogy tudjam, a labda hálót fog érni.
Bess derült arca fokozatosan hervad le, ahogy visszhangzik a labda hangja, és súrolja a hálót.
- A kurva életbe… - nyöszörgi, és a földre rogy.
Hisztis picsa. De ezt szeretem benne. Nem tud veszteni, vagyis még nem tapasztalta meg a vesztés ízét. Pedig anélkül nem tud fejlődni.
Muszáj megvigasztalnom, esetleg felvidítanom egy kicsit, hogy a vágyam végleg beteljesüljön. Komótosan lépkedek felé, ahogyan a kezemmel egy könnyed mozdulattal törlöm le az arcomon eddig összegyűlt izzadtságcseppeket.
- Ne légy így letörve, édes. – teszem a kezem a vállára vigasztalásképp. Nem löki el, nem is távolodik el. Ez jó jel.
- Te könnyen beszélsz. – szegezi rám hisztis tekintetét. Ez a tekintet…mosolygásra késztet. – Most örülsz mi? – teszi fel az alapvető kérdést.
Igen is meg nem is. Amiért letörtnek látszol, annak persze nem örülök, de ennél most más sokkal fontosabb. Amit eddig senkinek nem mertem bevallani, hisz tudom, hogy elítélnének és megaláznának. Az eddig kialakult rajongótáborom feloszlana és ellenem indítana hadjáratot. Jason is otthagyna a picsába, pedig ő viszonylag jóba van a B-sekkel. A hírnevem robbanásszerűen süllyedne el a béka feneke alá, és tovább. Utálom az ilyen embereket és utálom ezt az iskolát. De muszáj alkalmazkodnom.
- Ami azt illeti, igen. – válaszolok egy nagyobb hatásszünet után. Unottan vállat vonok. – Most végre teljesítheted az egyik kívánságomat. – hessegetem félre a negatív gondolatokat, hogy újra rá koncentrálhassak. Arcomra újabb mosoly ül ki.
- És..mi lenne az? – kérdez vissza tétovázva. A mai nap kedvenc kérdése.
Nem válaszolok, hisz nincs értelme elriasztani, csak a legperverzebb szándékaim szerint vigyorodok el.
A derekánál fogva húzom magamhoz, amit ez elképedt szempár követ. Meglepődött volna? Ennyire nem számított volna rá? Ez kicsit fáj…
Még a meglepettség ámulatában van, ezért arra sem reagál, mikor gyengéden hátradöntöm, és fölé kúszok. Innen már nincs visszaút. Kicsit kezd magához térni idomított szöszkém, mivel köldökig pirul, ahogy kezdek közelíteni az arcához.
- Te-Te most mit csinálsz? – mocorog, kapálózik, próbál szabadulni, semmi sikerrel. Most enyém a vezető szerep.
- Nem látszik? Épp beteljesítem a kívánságom. – vigyorodok el, és „jutalomfalat” gyanánt végigsimítok az arcán. Arányos, selymes, fehér bőre van. A kedvencem.
Szemével a kiutat keresi, de minden próbálkozása a menekülésre fuccsba merül.
Az arcához hajolok, annyira, hogy érzem a monoton szuszogását. Ideges. A nyakához hajolok.
- Ne…kérlek hagyd abba! – nyöszörög alattam, meggyötört és kipirult arccal. Ez valami álom? Vagy tényleg Bess Russel-t a balhé és a forrófejűség királynőjét sikerült levennem a lábáról csupán a jelenlétemmel. Zseni vagyok.
Intenzívebben mocorogni kezd, de erősebb vagyok nála, így könnyűszerrel lefogom.
A nyaka íve vonalán végignyalok. Még az illata is arra késztet, hogy folytassam. Megnyalom a szám szélét, majd rácuppanok a selymes és fehér bőrre.
- Ne…kérlek. – nyöszörög még mindig. Tudod, édes, egy ilyen helyzetben a beleértés a megfelelő megoldás, mivel úgysem fogok rád hallgatni. Főleg nem ilyen állapotban.
Mikor már rendesen kiszívtam az adott felületet, még utoljára végignyalok a nyakán. Lila. Nagyszerű.
Elégedetten vigyorodok el. Most már mindenki tudhatja, hogy ő már foglalt. Csak az enyém, és az enyém is marad.
- Eleget tettem már a kéréseidnek? – nyöszörög. A tekintete hideg, de az arca pipacspiros. Erről a tekintetről álmodoztam végig.
- Még nem. –adom meg az egyszerű választ és az ajkai után kapok, mielőtt még bármit is reagálhatna.
Nyelvemmel próbálok utat törni a szájába, amit meglepetten tapasztalom, hogy enged. Táncra hívom a nyelvét, és a felkérést el is fogadja. Olykor-olykor beleharapok az ajkaiba, mire felszisszen. Megolvasztottam a jeget. Most már csak az ízlésem szerint kell kifaragnom a modorát, és tökéletes lesz.
Homlokomat az ő homlokának támasztom, mikor levegőhiánytól kipirosodva válunk el. De úgy látszik neki még nem volt elég, hisz az ajkaim után kap, és ő kezdeményezi a nyelvcsatát. Persze nem utasítom el, viszont eléggé meglep a reakciója.
- Te meg mégis milyen tanulmányi úton vagy? – kérdezem vigyorogva, mikor eltolom magamtól.
Pihegve fekszünk a tornaterem közepén.
- Próbálom megfejteni, hogy milyen ízű a szád. – mondja a lehető legnyugodtabban. De tudom, hogy nem az. Hisz egy ilyen menet után ki lenne az? Még az én mellkasom is hallhatóan dübörög.
Elmosolyodok, és előveszem a zsebéből a kedvenc édességét. A málnás pocky-t.
- Pockyyyy! – kiált fel örömében.
- Bizony. – válaszolok vigyorogva. Annyira kislány tud lenni. Másoknak játssza a nagymenőt, de a leterítéséhez csak én és egy csomag málnás pocky szükséges.
- De honnan tudtad? – teszi föl az újabb vallató jellegű kérdését.
- Elég annyit tudod, hogy volt időm nyomozni utánad. – mondom büszkén. Oh, hogy mennyi időm volt. Viszont kihallgatni azt a sok borzasztó lányos beszélgetést… Azt hittem ott halok meg helyben. Már értem ezt a matematikai egyenletet: Lányok=pletyka. De azért sikerült pár fontos infót kicsikarni ezekből a csevejekből, valamint a bátyából, akivel mellesleg jóba vagyok.
Belemarkolok a doboz tartalmába, és a felét a kezébe nyomom. A jól megérdemelt „jutalomfalat”.
Én bekapok egy pálcikát, ő viszont legnagyobb meglepetésemre nem kezdi el majszolni, hanem inkább elteszi a zsebébe.
- Akkor te most… - kezdi el a beszélgetést. Nem várom meg, hogy végigmondja, hisz számítottam erre a kérdésre, illetve reakcióra.
- Igen. – vágom rá.
- Azt sem tudod mit akartam mondani, idióta! – olt le azonnal. De forrófejű lett valaki hirtelen. Lehűtselek?
- Csak sejtem. – mondom sejtelmes mosolyt villantva, amint közelebb hajolok hozzá.
Felfogó képessége viszont most sokkal gyorsabb, mint az előbb így még idő előtt elugrik az akcióm elől. Kár…
- Na, ácsi! Te nem is félsz, hogy elmondom bárkinek is? – fenyeget meg. Édes. Próbál sarokba szorítani. Természetesen erre a reakcióra is számítottam, így nem vagyok meglepve. Jobban ismerlek, mint hinnéd.
- Ha elmondod, elmondom mindenkinek, hogy vesztettél ellenem fociban. Melyik a jobb, édes? – térek a tárgyra, mire a bizakodó vigyora lehervad az arcáról. Utál veszteni, és igen lelombozná a hírnevét az, hogy pont ellenem vesztett. Nekem annál jobb lenne.
- Szemét vagy! – vágja be a műhisztit. Közben folyamatosan a vállamat bökdösi. Idegesít, főleg az, hogy itt nyávog a fülembe.
- Ez az élet, édes. Viszont lenne még valami… - derengek el. Hisz az egyesség rám eső részét még nem is említettük.
- Nem! – vágja rá rögtön. Kár… ebben a helyzetben pont nem te döntesz.
- Minden este hazakísérlek, és a péntek délutánokat nálam töltjük. – könyökölök az ölembe, előtte ülve, miközben mosolygok. Pontosan jól tudom, hogy a mosolyom megszédíti a lányokat. E felől ő sem kivétel.
- Még mit nem! – ellenkezik határozottan, kezeit keresztbe téve. Megfogom az egyik kezét, ezzel kicsit közelebb húzva magamhoz. Közvetlenül az arcába suttogok.
- Ennyire szeretnéd, hogy kitudódjon? – kérdezem, ezzel zsarolva őt. A válasz már úgyis egyértelmű.
- Jó. – mormogja az orra alatt. Ez a beszéd.
Magabiztosan vigyorodok el. Enyém vagy. Hiába próbálsz mostantól ellenkezni, magamhoz láncollak és végül akaratlanul is belém fogsz szeretni. Elérem, hogy belém szeress. És ha ez megtörténik, soha nem engedlek el… Nem engedem, hogy bárki másé légy.