17. fejezet

A felvilágosító óra

- Nem Abby, nincs semmi baj, csak Gary tegnap kikészített és… - magyarázkodok a telefonba legjobb barátnőmnek, aki most természetesen nem érti a furcsa SMS-em.
- Nem!!! – visítok a telefonba tiltakozás képp.
Már vagy 5 perce csak a bejárati ajtó előtt toporgunk, amíg Abbyt le nem rendezem. Nem mutatkozhatok együtt Robbal, és az főleg nem vetne jó fényt a hírnevemre, ha meglátnának ahogy mind a ketten az én házamból tartunk kifele. Szóval…
- Abby… Nyugodj le. Nem lesz több ilyen, csak ma hagyj egy kicsit több levegőt szívni, mint egy átlagos napon. – próbálom még mindig meggyőzni a lányt, hogy hagyja abba a hisztit.
- Najó. Szia. – teszem le kényszeredetten a telefont. Istenem, hogy én ezért még mit fogok kapni a suliban…
- Egyre gyűlnek a büntető pontjaid… - mondja Rob, unottan a bejárati ajtónak támaszkodva.
Furán nézek rá, egyértelmű választ várva.
- Minél többet feszegeted a tűrési határaimat, annál jobban foglak megbüntetni. – mondja két ásítás között. Csak nem fáradt lenne?
Várj! Most esett le, amit mondott. Büntetés? Ijedt szemekkel fordulok felé, amire csak egy elégedett vigyor a válaszom.
- Ha érted mire gondolok… - súgja a fülembe, és kilibben az ajtón.
- Te szadista állat, állj csak meg! – futok utána, és szerencsére még sikerül a kapuban elkapnom. – Ugye nem szeretnéd, hogy összezúzzam a… - fenyegetném meg, de egy apró puszit lehelve ajkaimra, amibe bele is bizsergek, akaratlanul is elengedem, és hagyom elfutni. Ezt még megkeserüli.
Momo a szokásos reggeli helyén ül, avagy a kerítés egyik támláján. És egyszerűen olyan ábrándos tekintettel figyel Rob után, hogy szinte Dejavu érzés uralkodik el rajtam. Ajvé…

Szerencsére a kereszteződés teljesen magányosan állt, így nem kellett kommandóznom, hogy elkerüljem Abbyt. Robbal megbeszéltem, hogy ő fog elől menni, én pedig jóval lemaradva utána. Nem sokkal később, hogy Rob előre ment csatlakozott hozzá Jason is. Legjobb haverja.
Egy megkönnyebbült sóhaj hagyja el a számat. Még szerencse, hogy időben elválltunk. Jasonnek legendás szája van, és egy ilyen hírt nem igazán tudna titokban tartani.
Unottan, és kifejezetten egy kavicsot rugdosva lépdelek az utcán. Február táján az idő már kezd melegebb lenni, így a hó is fokozatosan olvad el, ezzel mérhetetlen latyakot okozva az utakon. Ez az idő, amit a legjobban utálok. A hőmérséklet már éppen elfogadható, de az utakon még ott a hó, ami szörnyen sáros és latyakos. De ezt is muszáj túlélni. Remélem hamarosan beköszönt a tavasz. Nem mintha annyira várnám, csak szeretném végre levedleni magamról a több tonnás télidunnát.

Az iskola kapuján belépve, semmi szokatlant nem pillantok meg. A csoportok még mindig a szokásos helyükön a beszélgetnek a szokásos tagjaikkal. Kifejezetten egy csoport kelti fel a figyelmem, hisz Aaron már a kapuban kiszúrta a szőke fejem, és azóta megállás nélkül integet.
Tipikus „Hülye vagy…” mosollyal lépek a jól ismert társaság köreibe.
- Bessykee! – ugrik a nyakamba Aaron, mint egy engedelmes labrador. Persze, amint célt talál, onnantól kezdve nem szándékozik levenni rólam a kezét, sőt még a kezébe is veszi az egyik hosszú hajtincsem, és önelégülten morzsolgatni kezdi.
- Beeeess~ - nyöszörög a fülembe Tommykám. – Tegnap még éhes maradtaaam… - mondja, de olyan kínszenvedéses hanglejtéssel, hogy még én is szívesen befognám a fülem, ha épp nem akaszkodna rám az idióta.
- Nem kell részleteznem. – dobom arébb Aaron kezét, hogy meg is tudjak szólalni. – Beteg állat vagy. – dobok felé egy vigyort, hogy még véletlenül se vegye bántásnak.
Brr.. Megremegtem. De nem a hideg, vagy az időjárás miatt. Egyszerűen valami végigfutott a hátamon. Valami…
Az iskola kapuja felé kapom a fejem, ahonnan nagy fekete maszlagok szálnak fel. Gazdájuk pedig nem más, mint Daren.
- Mi..történt? – súgom oda a többieknek, még mindig az elszontyolodottan lépegető Darent kémlelve.
- Azóta ilyen, mióta az a ribanc szakított vele. – világosít fel Eric.
De Abby nem azt mondta, hogy… Tényleg, hol vagy Abby? Ő általában itt szokott lenni.
- Abby? – teszem fel az újabb faggató jellegű kérdésemet.
- Ma reggel nem láttuk. – rántja meg a vállát unottan David.
De… Nem értem... Meg kell keresnem Abbyt!
Már épp futottam volna be a suliba, mikor rájöttem, hogy Aaron még mindig a hátamon punnyad és esze ágában sincs lejönni. Egy szolid biccentéssel üzenek Tomnak, hogy valahogy szedje le rólam a piócát. Az üzenet sikeres továbbítása után a hadművelet sikerrel jár, és végre megszabadulhattam a plusz súlyoktól. Mehetünk az Abby keresési hadműveletre!

A terembe beviharozva, gyorsan ledobtam a táskám a padba, majd egy fekete aurát vettem észre az előttem lévő padon. Pont mint Darené reggel…
- Öm..Abby? – fogtam meg a vállát, hogy valamelyest magam felé fordítsam az arcát.
- Bess? Bess! – nézett rám először kicsit furán, majd megkönnyebbülve megölelt.
- Mi történt? Reggel láttam Darent, de nem volt túl jó formában. – közöltem vele az egyszerű tényeket. Azt már nem akartam mondani, hogy amúgy ő sincs épp a legszerencsésebb alakjában.
- Képzeld! – tapsikolt kettőt, figyelemfelkeltésképp. – Daren exe újra akcióba lendült! – mondta bágyadtan.
- Mi? Hogy? Mikor? – fordultam felé, tele kérdésekkel.
- Szakított a mostani barátjával, és újból Darenre hajt! Állítólag őt már nem érdekli a csaj, de mi van ha mégis? Bess, mit csináljak? – nézett rám, aggodalmas arckifejezéssel.
Őszintén? Fogalmam sincs. Nem igazán értek az ilyen szerelmi tetraéderekhez, így próbálok valami okosat összeszedni az üres fejemből, válaszul.
- Mi lenne, ha megbeszélnétek?
- Most komolyan. Úgy nézek ki, mint aki könnyedén megbeszél ilyen kínos dolgokat? – nézett rám, amolyan „Te ennyire idióta vagy?” fejjel. Én csak ötleteltem! Nem kell rögtön rám támadni!
-  Akkor nem tudok mást tanácsolni, mint hogy várj. – mondtam tehetetlenül. – A sors majd úgy hozza, hogy az neked pozitív legyen. – mosolyogtam rá kedvesen.
- Hű, Bess. Te általában üresfejű vagy, de néha annyira okosakat tudsz mondani… - ámult el. Miért van DejaVu érzésem? Mintha valaki mondta volna ezt…reggel…Rob!
Csak zavartan felnevettem, majd a helyemre vánszorogtam. Matekkal kezdünk. Vagyis jobb jóval az óra kezdete előtt a helyünkön ülni és angyalian várni a tanárt, ha nem akarsz felelni. Jó tanács, és tapasztalatból tudom. Sajnos a balhés társaság pont a tanár bejötte után esett be az ajtón, így nem is csoda, hogy őket szemelte ki áldozatul. Felkészülhetünk egy újabb izgalmas és véres matekórára.

Ilyen nincs. Miért kell mindig ilyenekkel kínozni a gyereket? Harmadik óra, ami abból szerencse, hogy nyelvtanunk lett volna, az iskolaorvos elengedhetetlennek látta, hogy felvilágosító órát rendeljen el azonnali hatállyal. És persze ez mind még nem elég. Összevont minket a két legdrágább osztályfőnök a C osztállyal. Miért akarja a sors, hogy egyre többet lássam Robot?! A szemét idiótája meg természetesen mellém ül, hogy tudjon idegesíteni, és fárasztani az így is kevés agysejtemet.
- A tinédzserek sokszor csókolóznak az első randijukon… - hablatyol mindenféléről az iskolaorvos, miközben undorítóbbnál undorítóbb képeket mutogat.
Aha, első randi mi? Mintha az a visszavágó meccs randi lett volna.
Hirtelen valaki végigsimít a bal karomon, mire ösztönösen abba az irányba kapom a fejem. Rob csak perverzül elvigyorodik, de nem néz rám, csak a képeket bámulja. Szóval észrevehetetlenségi hadművelet? Benne vagyok!
Teljes erőmből sípcsonton rúgtam, aminek következtében felnyögött, és előrebukott. Persze mind a két osztály azonnal felénk fordult, a hang hallatára. Én csak ártatlan képet vágva, sőt már szinte mosolyogva pillogtam rájuk. Rob pedig szenvedett. Abby egy elismerő mosolyt pillantott majd az idill pillanat után mindenki visszafordult a bemutató felé. Lehet egyáltalán bemutatónak nevezni?
Alig, hogy belekezdett volna az iskolaorvos a „fő” témába, Rob újból támadásba lendült. A kezemtől kiindulva egészen a lábam vonaláig végigsimított, amibe még bele is borzongtam. Feltűnési viszketegsége van vagy mi? Bosszús pillantásokkal méregettem, de még mindig nem volt hajlandó felém fordulni. Esküszöm, hogy a kínzás után kinyírom!
Fogcsikorgatva próbáltam tűrni, hogy Rob mellett lehetek és megtisztel jelenlétével, ráadásul egy pocsékra sikeredett felvilágosító órán. Egyszer csak egy eléggé hangos sóhajtást hallat. Furán nézek rá, de hamar le is esik, hogy mi a problémája.
Előszedek a matekfüzetemből egy kisebb galacsint, amivel üzenetet továbbítok Robnak.
„Már megint felizgultál, mi?”
Legalább tudom mivel zsarolni, és gúnyolódni. Vigyorogva gyűrtem össze a papírfecnit, és észrevétlenül elé dobtam. Kibontotta, majd az arcszíne fokozatosan átváltozott a normális színről, az enyhébb pirosos árnyalatra. Elővett egy tollat, amivel valószínűleg a választ fogja a papírra írni. Összegyűrte és visszadobta nekem.
„Csak is rád…”
A szám elé tettem a kezem, hogy visszafojtsam a bentről feljövő visításom, amit eléggé nehezen tartok vissza. Az érzés, amikor nagyon meg akarsz ütni valakit valami nehéz tárgyal, de nem tudod…felbecsülhetetlen.
„Te perverz beteg állat. Óra után kitekerlek saját magadból!”
Firkantottam a választ gyorsan és mohón a lapra, hogy minél előbb továbbítsam gazdájának.
A válaszomon elvigyorodik, majd újból tollat vesz a kezébe. Nem vacakol sokat, újból visszarepül hozzám az adott papír.
„Szeretlek! ♥”
Az arcom felforrósodik, ahogy újból és újból elolvasom ezt az egy szót. Hogy tud még ennyivel is így kibillenteni? Megtörni azt a jeget, ami távol tart tőle és a szoros kapcsolattól?
Durcásan téptem szét a kis papírt és úgy helyezkedtem el a széken, hogy pontosan háttal legyek neki. Igaz, többet nem is zaklatott tovább, de szinte egész órán éreztem azt az égető érzést a hátamon. Engem figyel…

Az órákat sikeresen túléltem kisebb-nagyobb alvási zavarokkal. Avagy az ismerős érzés, amikor a diáknak majd lecsukódik a szeme az „izgalmas” tananyag miatt. Órák után már valamiképp megkönnyebbülten mehettem az edzésre, és nem kellett félnem Robtól, hogy letámad.
A sportcuccomat lazán a vállamra kapva indultam lefelé a lépcsőn, végig a folyosón egyenesen a tornaterem bejárata felé.
Annie és Jamie már az öltözőben voltak, amit eléggé furcsállok. Öt perc és edzés, de még csak ennyien vagyunk itt.
- Többiek? – kérdezem, a tornatáskát lerakva az egyik padra.
- Tana ellógja. Valami hihetetlenül fontos dolog jött neki közbe állítólag. – mondta sejtelmesen Annie, kihangsúlyozva, hogy valami más is lehet lógás mögött.
- Pasizunk, mi? – vigyorodok el, de Annie csak megrántja a vállát. Szerelmes éjszakák…
- Jó, ez egy ember. Többiek?
A választ még nem is hallottam, mikor a két késő betoppant az öltözőbe, valamelyest kifulladva. 100%, hogy idáig futottak.
- És a válasz a kérdésedre. – mutatott feléjük „udvariasan” Jamie.
Én csak mosolyogva megráztam a fejem, és átöltöztem. Lófarokba kötöttem a hajam, aminek következtében pár tincs mindig a szemembe lóg, edzés közben. Sok dolgot utálok, és ez Rob után a második legutálatosabb „dolog” az életemben. Mikor sikerült elegendő mennyiségű hullámcsattal rögzítenem a kiálló tincseket hajkoronámhoz, sikeresnek könyvelhetem a készülődést. Go tornaterem!
A tornaterem kiálló ajtaja nagy árnyékot vetett a falra a világítás miatt. Pedig egyre világosabbak a délutánok, mégis fel vannak oltva a lámpák, talán már megszokásból. Nem tudtam nem észrevenni a meghúzódó halvány alakot az árnyék takarásában. Ne… Ugye nem?