18. fejezet

Fekete felhők

- Tom? Mit keresel itt? – nézek az illetőre hitetlenkedve. Suli után általában rögtön hazaszalad, hogy minél kevesebb időt töltsön iskolába, ezért jelenléte nem kicsit meglepett.
- Megnézem az edzésed, baj lenne? – kérdezi ártatlan mosollyal. Rossz előérzetem van.
- Nem, dehogy. – mondom furcsa arckifejezéssel, de nem foglalkozok többet a dologgal. így sem egy fiú szokott ülni a lelátón edzés közben, de leggyakrabban inkább Annie-n és Jamie-n legeltetik a szemüket.
Beálltam a tornasorba, majd pár kör futás és bemelegítés után az edző két csapatra osztott minket, és meccseztünk egész edzésen. Marha izgalmas, mondhatom. De azért a semminél jobb. Imádom a focit, nem is tagadom, hisz ezen a sporton nőttem fel. Kiskoromban nagyon sokat játszottam apával…apával…
Ez az érzés. Tom egész edzésen engem bámult. Mit akar ezzel elérni? Remélem nem fog hazakísérni, mert akkor Rob…
Baszki! Rob! Tudja, hogy mikor van vége az edzésnek, és rögtön elém jön! Ajánlom Tommykának, hogy ne várjon meg, mert azonnal kitekerem önmagából.
Persze az a csapat nyer, amibe én vagyok beosztva, ez már természetes. Ahogyan az is, hogy az utolsó másodpercekben én lövöm be a győztes gólt. Minő meglepetés.
A lelátó lassan kiürül. A kanos felsőévesek, akik kivannak éhezve Annie-re meg Jamie-re mind elhagyják a tornatermet, és gondolom hazaindulnak kockulni. Egyedül Tommy baktat lassabban, mint mások. Bevárom, hogy tudjak vele beszélni pár szót.
- Na? Milyen voltam? Gondolom tökéletes! – húzom ki magam büszkén, ahogy mellém ér. Ha már itt van, ki ne hagyjuk önmagunk mártírozását sem!
- Te voltál a legkirályabb. – mondja vigyorogva. – Hazakísérlek, ha akarod. Útközben megállhatnánk a grillesnél. – bök oldalba szórakozottan.
- Ajvé… Tudod, Tom. – kezdek bele a magyarázkodásba. – Nekem még lenne egy kis elintéznivalóm. – pillantok át a válla mögött, amint meglátok egy jól ismert alakot közeledni a folyosón.
- Akkor ez egy határozott nem. – mosolyog még mindig barátiasan. – Akkor máskor! – veszi búcsúzóra a dolgot, és már fordul is meg, hogy hazaindulhasson.
Nyöszörgök még valami „szia” félét, és gyorsan bespurizok az öltözőbe.
A lányoknál már ment is a szokásos témázgatás, sztorizgatás.
- Ezt figyeld, Bess! – ugrik Katie az arcomba kaján vigyorral. – Annie-nek pasija lett! – biccent a fejével az illető felé.
- Hagyjatok már! – borul szégyenkezve levetett ruháiba, hogy elrejtse zavarát.
- Nahát! Ki a szerencsés? – szállok be én is a pletykás körbe.
- Valami 20 éves hapi. Egyszer-kétszer már láttam, és kurvahelyes. – áradozik Jamie irigykedve.
- Hé! Én stoppoltam le előbb, és az enyém! – játssza meg magát a szőkeség, mint egy ötéves. Jamie csak egy unott szemforgatás vet be válaszul.
- De cuppanjatok már le rólam! Hisz Bessnek is van barátja... – nyöszörgi kényszeredetten.
Nekem kikerekednek a szemeim, a mondat hallatán, majd fokozatosan átváltanak ördögi szemekké. „Szóval belemártassz? Ezért még kapni fogsz!” pillantásokkal méregettem Annie-t, aki csak vihogva folytatta az öltözködést.
Persze nem kellet 10 másodperc se, hogy a lányok leragadjanak Annieről és engem kezdjenek el csócsálni.
- Én tudtam, hogy van valami köztetek Robbal! – ugrik nekem legelőször Tana, kíváncsi szemekkel.
- Álmodik a nyomor. Az a srác egy nyomorék. – mondom unott, kifejezéstelen arccal. Csak semmi érzelem…csak semmi érzelem!
- De azért csak a fél iskola szerelmes belé. – vigyorog kajánul Jamie.
És amúgy teljesen igaza van. Hisz Robnak tényleg helyes arca van, ráadásul még hozzájárul ehhez a szépen kidolgozott teste, és a szívdöglesztő mosolya. És a gyönyörű szemei. Pedig az arány rögtön a felére zuhanna, ha a lányok rájönnének a színjátékára, és megtudnák, hogy igazából milyen bunkó jellem rejtőzik, az angyali álca alatt.
- Kár, pedig cukik lennétek. – adja meg a végszót Katie, és ezzel egyidőben a vállára veszi a táskát.
Megvárja míg Christina beköti a sportcipőjét, és együtt lépnek ki az öltöző ajtaján.
Én látványosan lassan öltözök, amíg végül az utolsó csapattárs el nem hagyja az öltözőt, és zavartalanul léphetek Rob elé.
Lányok…ugye tudjátok, hogy a Robos kapcsolatomat csak ti közelítitek meg ilyen szemmel? Mindenki elítél mindenkit, ezért kell lepel alatt élnünk.

Egy göndörfürtös, pisze orrú fiatal baktat bús mosollyal a folyosón. Vissza lett utasítva, és bár bánatát a lánynak nem mutatja meg, csak magában őrli. Egy fekete buksi halad el mellette monoton léptekkel, egyenesen a tornaterem felé tartva. Viszonylag egy magasak, de mintha a göndörhajú kicsit magasabb lenne nála. Meglepett arccal fordul hátra.
- Hát te meg? – kérdezi kulturáltan. Még..kulturáltan.
- Beszélnem kell az edzőmmel. – áll meg a menésben, hogy tisztán hallja a fiú válaszát. – Közöd?
- De ma a lányoknak volt edzése… - visszhangzik a fiú válasza.
Csönd. A kínos csönd, amikor a göndörhajú elkezd tanakodni, és egy őrült ötlet ugrik a fejébe.
- Csak nem?... – kezdene bele, de nem tudja végigmondani. A fekete belefojtja a szót.
- Megismétlem, ha nem hallottad. Közöd? – fordul meg, ideges pillantásokkal pásztázva évfolyamtársát.
- Mi van közted és Bess között? – jön az újabb vallató jellegű kérdés.
A fiú válasz nélkül hagyja, unott arccal indul meg újból a tornaterem felé.
A göndör azonban nem hagyja ezt annyiban, pár lépést visszalép, hogy megfogja a vállát. Határozottan fordítja meg az illetőt,  hogy pontosan szembe legyen vele. A fekete állja a barna szúrós pillantásait.
- Kérdeztem valamit.
- Hallottam. Csak leszarom. – mondja unottan a fekete, két vállrándítás között.
A göndör szorosabban belemarkol a másik vállába, idegességében.
- Ha egy ujjal is hozzáérsz… vagy ha bántani mered…
- Nyugi van, hé! – emeli fel védekezően a kezeit a fekete. – Csak nem belezúgtál a szőke ribancba? – vigyorog kajánul. A barnahajú most lelepleződött.
Idegesen arrébb löki a feketét, majd megfordul és elviharzik.
- Ch. Barom… - morogja magában a fekete, de arca azonnal mosolyra derül, amint meglátja az ismerős szőke fejet a folyosó végén.

- Bessyke! – omlik a vállamra az idióta, szembetűnően nagy vigyorral a képén. Mi történt, hogy ilyen jó lett a kedve?
- Halkabban már baromállat. Még az iskolában vagyunk. – tolom el magamtól, megigazítva a válltáskámat. Viszont Rob nem úgy néz ki, mint akit az efféle dolgok nagyon érdekelnének, szó nélkül megfogja a kezem.
- Mondom, még az iskolában vagyunk. – vigyorgok, tele véres szándékokkal. Esküszöm, hogy kiherélem. Adjatok egy ollót!
- És? Már úgyis mindenki elment.
Én ebben nem lennék olyan biztos. A lányok valószínűleg még mindig az emeleten lehetnek, és pakolhatnak. Ha csak nem a takarítónők motoszkálását hallom.
Sikeresen kiérünk az iskolakapun is, minden feltűnés nélkül. A mai nap folyamán a lacsak valamennyire felolvadt, de a talaj még mindig sáros. Az egész környék sötét, csupán az elhaladó autók adnak valamennyi mesterséges fényt, az utcai lámpákról nem is beszélve. Sötét…
Szorosabban markolok Rob kezébe. Ő viszont elveszi a kezét, és ehelyett átkarol, így nagyobb biztonságérzetet adva. Megkönnyebbült sóhaj hagyja el a számat. Miért érzem magam biztonságban mellette?
- Aranyos vagy. – súgja a fülembe, amibe még bele is remegek. Vagy talán csak az est hideg levegője teszi ezt velem?
- Buzeráns idióta. Soha nem fogod ezt megunni, mi? – teszem fel az egyértelműt.
- Nem. – adja meg az egyértelmű választ, a hülye kérdésre.
Csak egy átlagos hazamenetel, nyálas és rettentően undorító. Mintha egy rosszul rendezett romantikus filmből léptem volna ki. Még több cukisággal és hányadékkal. Van egy olyan érzésem, hogy utálni fogom a hazameneteleket.
Az ismerős kereszteződésnél veszi kezdetét a búcsúzkodás, mivel Gary otthon lehet, és nem lenne kellemes az ő üdvözlésére betoppanni ráadásul Robbal kézen fogva. Anyáék előtt tuti nem tartaná a száját.
- Búcsúcsók? – hajol bele pofátlanul az aurámba.
- Nyomorék. – tolom arrébb az arcát, egy kedves becenévvel megtoldva.
- A múltkori Robyka jobban tetszett. – vigyorog perverzül, miközben az orrát dörzsölgeti.
- Az első és utolsó alkalom volt. Mondtam, hogy ne éld bele túlságosan magad.
Egy átlagos búcsúzkodást körülbelül 5 percre saccolok. Viszont ha Robbal vagyok, akkor ezt a számot érdemes megkétszerezni.
- Mosolyogj már! Ma még nem láttalak mosolyogni. – fogja könyörgőre a dolgot.
Esküszöm agyonütlek, ha még 10 percet idekint fogok fagyoskodni, mert neked beszélni támadt kedved.
- De, mikor megrúgtalak. Életem legszebb pillanata volt. – merengek el a távolba, felidézve a felvilágosító borzalom eseményeit.
- Szóval az a kis papírfecni már nem is számít?
„Szeretlek!♥” Ahogy visszagondolok, érzem ahogyan az arcom felforródik, és elönti a halvány pirosos árnyalat.
- Nem. – adom meg a legegyszerűbb választ neki, és unott arccal indulnék is haza, mindennemű köszönés nélkül. De persze ugyanaz a jelenet most is eljátszódik, megragadja a csuklóm és visszaránt. Csak, hogy ezt a visszahárító műveletet még egy szenvedélyes csókkal változatosabbá is teszi a végén.
Pirulva tolom el magamtól, és a kabátjába markolok. Nem merek a szemébe nézni, biztos vagyok benne, hogy éppen vigyorog.
Meleg és biztonságot sugárzó karjai a derekam köré fonódnak, ahogyan lassan átölel és még egy utolsó „búcsúcsókot” lehel az ajkamra. Nem bírom. Egyszerűen úgy érzem, ha tovább vörösödök ki fog durrani a fejem.
Végül sikerül elengednie és úgymond utamra bocsátania, és hazafelé veszi az irányt. Én is ugyanígy teszek, csak nekem majd szétpukkad a fejem a hemzsegő gondolatoktól.

A hazafele út további részében a tempómat megkétszereztem, így hamarabb is értem haza, mint általában. Anya már nem volt otthon, az éjszakai műszak sajnos ilyen. Egy újabb kísérletet tettem Gary előcsalogatásával.
- Gary! Hol vagy te baromállat?! – üvöltöm tele az egész házat.
- Konyha. Sminkharcos. – morog egy hang az adott helyiség felől.
Meglepetten lépek be a konyhában, ahol drága bátyám éppen a maradék tejet húzta le.
- Állat! Abból még én is ittam volna! – rángattam ki a kezéből azt a pár korty tejet, amivel sikeresen nyakon öntöttem vele.
Villámló tekintettel törölte le a maradékot az ajkáról és az álláról, majd beletörölte a hajamba. A testvéri szeretet mintapéldája.
- Anya hagyott cetlit a hűtőn. – trappolt fel a lépcsőn, még megadva az utolsó üzenetét számomra.
Szó nélkül hagyva Garyt odaléptem a hűtő mellé.
„Egy napig nem leszek itthon. Megbeszélésem lesz holnap. Vacsora a hűtőben. Puszi!”
Gondosan visszateszem a papírfecnit a helyére, majd mágnessel rögzítem. Unott arccal nyitom ki a hűtőajtót, amiben egy tál rántott csirke szúrta ki a szemem, alufóliába csomagolva.
- Heh. De házias valaki. – jegyzem meg halkan, és leginkább csak magamnak. Hisz anya mindig is ilyen volt, nem szeretett semmit a véletlenre bízni. Mindent előre megtervezett, elkészített mielőtt bármit is tett volna.
Egy meleg és doromboló kisállat tekeredett a lábam köré. Mosolyogva megsimogattam a vörös foltost majd lehalásztam a konzervet a konyhaszekrényből. Macskaetetés után sikeresen előbb foglaltam le a fürdőt, minthogy Gary befészkelte volna magát, így nem kellett véres harcot vívnom vele. És még várnom se kellett, hogy a meleg víz egy kicsit átmossa a gondolataimat.
Holnap fizika témazáró. Lenne. De persze noku tanulás. Az én jövőm már úgy is el lett döntve, úgyhogy hiába próbálnak szopatni a tanárok. Így is-úgyis felvesznek a Tánc Akadémiára. Az út előttem, úgymond már ki van taposva.
A dolgokat már csak Robbal kéne tisztáznom. Viszont addig nem tudom vele megbeszélni, amíg magam sem tudom, hogy mit érzek iránta. Segítség kellene..de nincs kitől kérnem. Mindenki elítélne…
Az oldalamra próbáltam fordulni, mikor egy nyávogó hang ellenezte ezt a műveletemet. Vigyorogva a kezembe kaptam a kis szőrgombócot, és a hasamra fektettem. Momo bárhol képes elaludni.
Rob… Miért láncolsz magadhoz? Miért nem tudom megszakítani ezt az elengedhetetlennek tűnő köteléket közöttünk?