15. fejezet

Az ígéret. Egy lépéssel közelebb hozzád.

- Rob?! – akadok ki nyíltan. Hogy? Mikor? Ez lehetetlen. Mikor már az ember azt hiszi zökkenőmentesen hazaér, mindig várja valami „meglepetés” az ajtóban.

- Hívtalak… - szólal meg, halkan, viszont a hangjában még mindig némi idegességet vélek felfedezni.

- Tommal voltam. – sütöm le a szemem. A keze kipirosodott a hidegtől. Vajon mennyi ideje lehet kint az idiótája?

- Gyere be te görcs, megfázol. – adom be a derekam, és próbálok minden gúnyosságot távol tartani a hangszínemtől, mivel most kurvára nem ez a szituáció.

Kényszeredetten nyitom ki a bejárati ajtót, és tessékelem be rajta az eddig kint didergő feketét. Táskámat lehajítom, és szokás szerint lehámozom magamról a ruhadarabokat.

- Gary!!! – ordítottam fel, a lépcsőre támaszkodva. Semmi életjel. Vajon még nincs itthon?

Momo persze azonnal támadásba is lendül, és hasra dobja magát Rob előtt, simogatásra késztetve őt. De kis strici lett a macskámból.

Rob persze nem állja meg a kísértést, és kénytelen leguggolni mellé. Megértem, cicástársam.

Rob épp az ágyamon simogatja Momot, akit ettől majd szétvet a boldogság, és már egészen elolvadt az ágyon. Hogy hogyan kerültünk a szobámba? Igazából én Gary keresésére indultam, de mivel egy élő lényt se találtam itthon, így teljesen meg lettem róla győződve, hogy egyedül vagyok. Újra. Kettesben. Robbal. Mintha megtisztelne a jelenlétével. Se.

De szerintem eléggé zavarban lehet, mert mióta megtaláltam a kapunk előtt félig átfagyva, egy szót sem szólt. Így muszáj vagyok én kezdeményezni a beszélgetést.

- Miért jöttél? – támaszkodtam meg az ajtóban.

- Meg szerettem volna veled beszélni, és… - kezdett volna bele, de mivel csúnya szokásom, ha ideges vagyok, kénytelen vagyok közbevágni.

- Nincs mit megbeszélnünk. Biológiád volt, ennyi. Lerendeztük. – mondom idegesen, de még mindig halkan, tehát még mindig nem vagyok a totál ideges státuszban.

- De… - makog. Keresi a szavakat, de igazából reménytelenül.

- Elegem van. – töröm meg ismét én a csendet. Kérdőn néz rám, úgyhogy muszáj leszek érthetőbben is elmagyarázni neki. – Miért is erőlteted ezt a kapcsolatot? Nevetséges. Mindketten tudjuk jól, hogy nekünk semmi jövőnk nincs egymással. – mondom hanyagul. – Kihasználsz, és ebből elegem van. Tudom jól, hogy igazából nem is vagy belém esve. – nyelek nagyot, hogy határozottan folytassam, de a szavamba vág.

- Miért gondolod ezt? – kérdezi kissé ingerülten, lehajtott fejjel. Ahogy a takaróhuzatba markol, a kezén az erek kiduzzadnak.

- Ellenségek vagyunk, törpe. Hogy szerethet bele valaki a saját ellenségébe pár nap alatt? Sehogy. – adom meg neki az egyszerű választ. – Eleinte nem akartam hozzád kötődni, de lám sikerült. Elérted, amit akartál. – mondom megalázó vigyorral, közben lehuppanok az ágyra mellé. – És most kérlek szállj ki az életemből, mielőtt nagyobb kárt okoznánk egymásnak. – mondom ki, teljesen egyenesen. Mintha nem is tudnám, hogy szavaimnak mekkora súlya van. Pedig érzem. Belül. Keserű, és fájdalmas, mintha szétmarna.

A mellettem ülőnek sem könnyebb ezeket hallani. Hisz látom, hogy egyre erősebben markolja a paplant, és egyre jobban kiduzzadnak verőerei. Olyan rossz így látni…

Egyszer csak kényszeredetten felnevet, majd hátradől az ágyon. Meglepve figyelem reakcióját.

- Hogyan lehet valakit szeretni anélkül, hogy félnél a kudarctól? – kérdezi, de nem tudom, hogy most nekem szögezte a kérdést, vagy csak szimplán magának…

- Rob… - suttogom a nevét.

- Szeretsz? – kérdezi. Na, ezt a kérdést, már biztos, hogy nekem szánta.

- Nem tudom. – mondom indulatosan oldalra pillantva.

- Miért nem bízol az én érzéseimben? – néz még mindig rám lágyan mosolyogva.

Ez az a pont, ahol már nem tudok parancsolni magamnak, és válasz nélkül hagyva a kérdést, pirultan oldalra pillantok. Egy kis ideig tétovázva, majd határozottan felül az ágyon, és közelebb húzódik hozzám. Teljesen átadom magam az élvezetnek, mikor megcsókol, olyan lágyan és érzékien, ahogy eddig még sosem tette. Táncra hív a nyelvek csatájában, én pedig teljesen átadva magam neki, utat engedek a nyelvének. Érzem, ahogy egyre jobban, és egyre óvatosabban hátradönt az ágyon, és fölém magasodik.  Levegőhiány miatt válunk el egymástól. Pihegve kissé, homlokát az enyémen támasztja meg, így látom, hogy az arca mennyire kipirult.

- Ígérj meg valamit. – mondja mosolyogva. Olyan aranyos. – Soha többet ne mondj ilyeneket, mert büntetés lesz a vége. – mondja sejtelmesen.

Hirtelen felindulásból fordítok az álláson, így most én vagyok fölül, és ki tudok egyenesedni. Kényelembe helyezem magam, és ráülök a derekára.

- Te is ígérj meg valamit. – pöckölöm meg az orrát. – Soha ne használj ki. – mondom komolyan.

- Megígérem. – jelenti ki magabiztosan, és mosolyogva. Az a mosoly, mérgező. Az nagy baj, ha belehabarodtam a puszta mosolyába? – Innen alulról sokkal jobb látványt nyújtasz. – szólal meg vigyorogva, ezzel a romantikus hangulatot teljesen lelombozva.

- Barom! – vicsorítok és már húznék is be neki, de megéreztem azt a bizonyos keménységet alattam.

Viszont most ahelyett, hogy zavarba jöttem volna, inkább gúnyosan elvigyorodtam. Rob már pipacsvörös arccal dobott volna le magáról, de én egyszerűen leszorítottam. Most enyém a vezérszerep.

- Csak nem találtam valamit, amivel lehet a kis Robykát kínozni? – mondtam sejtelmesen, miközben végigsimítottam az állkapcsán keresztül az egész hasfalán. Eddig még nem is érzékeltem, de eléggé szép kidolgozott hasizma van a drágának.

Kicsit lejjebb csúsztam, hogy hozzáférhessek az adott testrészhez. Gyengéden végigsimítottam többször is a kemény részen, amitől egész testével megremegett. Elégedetten hasaltam rá, hogy közelebbről szemkontaktus alakulhasson ki köztünk. Ez az első alkalom, hogy Rob meggyötört és kipirult képét látom, ami eléggé felbátorít a következő tettemhez:

- Akarod, hogy kielégítselek? – vigyorgok a képébe. Nem erre a reakcióra számított. Rob szemei eléggé kikerekednek, és még a szája a tátva marad. Igazából még magam sem fogom fel, hogy mire vállalkoztam, az egész ötlet, csak úgy megjelent a semmiből, mint feltevés.
Idegesen beletúrt a hajába, majd egy könnyű mozdulattal lerakott magáról.
- Nem akarlak kihasználni. – motyogott, folyamatosan a párnát fürkészve. Furán néztem rá.
- Nem használsz ki. Én ajánlottam fel. Mert én akarom. – mondtam határozottan, hogy ne érezze visszafojtva magát.
Nagyot sóhajtott, ami annak a jele, hogy valami komoly dolgot akar mondani, de dél a választól.
- Ne lépjünk még ennyire előre. Nem szeretnék olyan kapcsolatot, ami csak az élvezetre alapszik. – hümmögte zavartan, látványosan kipirulva. Először döbbenten pillogtam rá, majd a feszült arckifejezésem fokozatosan feloldódott, míg nevetésben nem törtem ki. A folyamatos fulladásom közben hátradőltem az ágyon, és úgy folytattam a nevetést. Szinte éreztem, ahogy Rob szúrós pillantásai égetik a bőröm. Nem azért nevetek, mert valami hülyeséget mondott, hanem mert annyira őszinte, hogy az már fáj.
Hirtelen fölém hajol, míg a kezeimet a fejem mellett két oldalt lefogja.
- Ha nem hagyod abba a nevetést, betömöm azt a lyukat, amit te lyuknak hívsz. – mondta érzelemmentes arccal, ingerült hanglejtéssel.
Nem is kellett több figyelmeztetés, azonnal megembereltem magam, és minden további nevetési szándékomat magamba fojtottam. Mikor végleg megbizonyosodott arról, hogy a nevetés halvány szikrája sem bújik elő belőlem, nyugodtan hátrahuppant az ágyon. Összegömbölyödve, mint egy kismacska, a másik oldalára fordulva pihent meg. Így belegondolva, teljesen félreismertem. Amíg a többi lánynak teszi a menő Adoniszt és mindenkinek dobálja a szívdöglesztő mosolyát, addig nekem mindvégig az igazi énjét mutatta. A szemtelen, gúnyolódó, arrogáns idiótát, akiből néha egy kedves és romantikus személyiség tör elő. Nem hiába alakult ki egy egész rajongótábora a suliban, ha így megjátssza magát. De közben meg olyan aranyos is tud lenni, ha csak őszintén mosolyog. Ha jobban tanulmányozom, talán… mégiscsak helyes arca van. Úristen… mikről ábrándozok? Ez kész. Go diliház!
Gondolataim tengerébe merülve, észre sem vettem, mikor elkezdett mocorogni, majd rövid idő után meg is szólalt:
- Asszem’. Ma itt alszok. – dünnyögte két ásítás között.
Itt? Nálam? Egyedül?
3..2..1.. Hatásszünet.
Mint valami idegbeteg, összeszűkült pupillával ugrottam fel az eddig fekvő helyzetemből.
- Te magadnál vagy? – rivalltam rá, hisztérikus állapotban.
- Nem hiszem. Eléggé álmoo~s vagyok. – mondta ásítva.
Istenem. Kérdeznék tőled valamit. Ugye… Megüthetem?
- Hát akkor takarodj hazafele! – böktem idegesen az ajtó felé, mikor már az idegességem határait feszegettem, és készültem megütni.
Robot látszólag nem nagyon érintette meg fenyegetésem, mivel ugyanolyan sablonos ábrázattal kelt fel az ágyból. Rám nézett, majd az ajtóra. Felkelt, és kiballagott a folyosóra. Először azt hittem végre elértem, amit akartam, de persze neki még vissza kellett szólnia az emeleti folyosóról, ezzel minden elképzelésemet romba döntve:
- Elmentem fürdeni.
Hahaha… No. Még viccnek is rossz. Persze kellett pár másodperc, mire ez végre eljutott az agyamig. Persze mikor sikerült az újonnan megszerzett információt feldolgoznom, és aktiválnom a lábizmaimat, futásnak eredtem. Célom Rob volt, akit még sikerült éppen időben elcsípnem a fürdőszoba ajtaja előtt.
Nekifutásból a hátára ugrottam. A hirtelen ért lökésre még ő sem számított, így nagy imbolygások közepette találta meg az egyensúlyát. Biztonságképp még a lábaimat is a dereka köré kulcsoltam, hogy még az eszébe se jusson, hogy ledobjon magáról.
- Nem fogsz abban a helyiségben fürdeni, ahol nap mint nap én szoktam! – ordítottam a fülébe, remélhetőleg ezzel némi süketséget okozva neki. Tervem nem sikerült, mivel szó szerint le se szart.
- Tőlem aztán fürödhetünk együtt is. – váll rándítva sóhajtott unottan.
A gondolattól kirázott a hideg, amitől megremegtem, és ezt a röpke másodpercet ki is használta arra, hogy ledobjon magáról. Kellemetlen földre érkezésem után, még egyszer pimaszan visszanézett a fürdőszoba ajtóból, amihez még egy nyelvnyújtás is hozzájárult. A kattanás jelezte, hogy egy ideig nem láthatom újból, ahogy az eddig majdnem szűzies fürdőszobámat sem fogom visszakapni.

Én persze még mindig a fürdőszoba előtt ültem, bedurcizva, mikor végre valahára kinyílt az ajtó. Viszont a látványra előbb fel kellett volna készülnöm. Legalább két csomag vattával, hogy azt a vérmennyiséget ami abban a pillanatban az orromba szökött, valamivel gátoljam. 
Rob, szürke pólóban és sötétkék alsógatyában nyitott ajtót, miközben a fejéről egy törölköző lógott le. 
Nem enyhe paradicsomvörös pofával tekintettem félre, amit ő is észrevett, hisz nevetésben tört ki.
- Nem értem a lányokat. – nevette zavartan, miközben a törölköző segítségével a haját szárította.
- Ugye tudod, hogy a kanapén alszol? – böktem oda neki hanyagul. 
Ő csak idegesen ciccentett, majd elindult egyenesen a szobámba. 

A meleg víz legalább valamennyire kimossa a gondolataimat, és felfrissít. És mintha a sors akarta volna így, kilépve a zuhanyfülkéből, észrevettem, hogy valami hiányzik. Igen, a legrosszabb, ami velem történhet egy ilyen helyzetben. Ami normális esetbe egyszer sem fordult elő velem. Elfelejtettem a pizsamát. Idegesen ütlegeltem a fejem az ajtóba, hogy mégis ki lehet ennyire szerencsétlen, és elfelejti a legfontosabb kelléket a NYUGODT alváshoz. 
Robra úgysem támaszkodhatok, és azt csak mégsem várhatom el tőle, hogy a cuccaim között turkáljon. Bátorságot erőltetve magamra, törülközőt duplán magamra szorítva léptem ki az eddig biztonságot nyújtó ajtó mögül. Hevesen zakatoló szívvel közeledtem a szobám ajtaja felé, szinte már imádkozva, hogy csak ne fussak vele össze. Persze ha ténylegesen térde is esek, akkor sem történik meg a csoda, hisz még mindig az ágyamon tehénkedik, fejét a párnámba szorítva. 
- Te… - hunyorítottam, egyre jobban azon gondolkodva, hogy mégis mit csinálhat.
Érzelemmentes arcát felém fordította, ami egyhamar átváltott pipacsvörösre. Fel is kapta azonnal a fejét, mint egy kisgyerek, akit éppen valami rosszaságon kaptak.
Mielőtt bármit is szólhatott volna, minden előtörő vágyat visszafojtottam belé.
- Mielőtt még szűkebb lenne a nadrágod, figyelmeztetlek, hogy csak elfelejtettem pizsamát vinni. – emeltem fel a mutatóujjam fenyegetően, ami rá egyáltalán nem hatott ki. Sőt mi több, röhögőgörcsöt kapott. Most viszont se erőm, se agyi kapacitásom sincs arra, hogy visszavágjak neki, csak ingerült arccal kezdek el kutakodni póló és alsónemű után. 
- De béna vagy, istenem! – fulladozott az ágyamon. Hehe. Egy egész éjszakán keresztül kasztrálni foglak ollóval. 
Mikor minden hozzávalót összeszedtem, a fürdőszobaajtót magamra zárva készültem fel az alvásra. Ami nálam annyit jelent, hogy kicsórom bátyám ruhatárából az XL-es fishbones-os pólót. Kultúrált, Bess féle pizsama. 
Meglepődve tapasztaltam, hogy Rob még mindig az ágyamon heverészett, miután már Momo-t is megetettem. 
- Khm.. – köszörültem meg a torkom figyelmeztetésképp. – Lent vár egy puha kanapé tárt karokkal. – biccentettem az ajtó felé. 
Persze nem kell ahhoz jósnak lenni, hogy tudjam tervem egyáltalán nem úgy alakul, ahogy azt elterveztem. Rob még egy pillantásra sem méltatott, nem hogy megmozdult volna. Hisz már be volt takaródzva is a fal felé fordulva, mint aki bármelyik másodpercben elaludna. Muszáj bevallanom, de így… olyan aranyos. 
Nagy sóhajjal kapcsoltam le a villanyt, ami nálam annyit jelent, hogy „Te győztél”. Gary ágyában csak nem alhatok, hisz ki tudja, hogy hajnalban hánykor ér haza. És ha haza méltóztat jönni, akkor ne csapja ki a balhét, azzal minden szomszédot fölverve az álmából. Kényszeredetten feküdtem be Rob mellé, a lehető legnagyobb távolságot tartva tőle. Szinte az ágy széléig húzódtam ki, de még így is érzem a kellemes illatot, ami most már nemcsak a párnát lepi be. Olyan tipikus…olyan Robos…
Meleg karokat éreztem a derekam köré fonódni, amik minden próbálkozásomat és távolságomat Robtól, ledöntötték. Egy könnyed mozdulattal magához húzott, amitől a szívem őrült tempóban kezdett el a szívem verni. Mellkasának dübörgését még a hátamon is éreztem, és a kellemes illat sokkal erőteljesebben csapott meg. Örökre az emlékeimbe égetve magát, és az érzést, hogy biztonságban vagyok valaki karjaiban. Teljesen átölelve és magához húzva szuszogott bele a nyakamba. Mintha csak egy féltve őrzött kis játék mackó lennék.
- Olyan kellemes ez az illat… - suttogta a fülembe, aminek hatására kétszer gyorsabb tempóra kapcsolt a szívem. Mosolyogva hunytam le a szemem. Valami hiányzik még. Valami fontos. 
- Szeretlek. – motyogtam alig halhatóan. Éreztem, ahogy egy nagyot dobbant a szíve, és még szorosabban húzott magához. 
Basszus… csak meghallotta…