14. fejezet

Szerelem?

Phillip mindössze csak 30 percig szidott, amiért múltkor „véletlen betegség folytán” ellógtam az edzést. Szerencsére nem tanultak új koreográfiát a szombati versenyre. Igen. Mivel az edző nem volt méltó arra, hogy megossza velem, így Jamie-vel kellett megtárgyalnom, hogy szombaton verseny. Vagyis selejtező a Nyári Kupabajnokságra. Maga a selejtező még semmi a döntőhöz képest, tavaly mégsem jutottunk be. Így most jogosan is a következő cél a döntő, és jogosan is szidott le Phillip.
A gyakorlás végeztével szinte azonnal elhúztam a csíkot a tett színhelyéről. Egyrészt lusta vagyok pakolni, másrészt pedig Tom. A kis drága nem szeret várni, és ha valaki 5 percet késik, ívből otthagyja. Én vagyok a kivétel. Rám képes 6 percet is szakítani.
Lihegve, és persze futva érkezek meg a találka helyre, a kedvenc grilles standunkhoz. Tommyka már ki tudja hanyadik hot-dogján nyammogott.
- Késtél. – jegyezte meg érzelemmentes arccal, két falat között.
- 3 percet? – néztem kipirosodva a telómra.
- Pontosan. – jegyezte meg halkan, miközben betömte az utolsó falatot is a szájába.
- Hanyadik adagod? – mondtam mosolyogva még mindig oxigénhiánnyal küszködve, de már legalább kiegyenesedve.
- Második. Tudod, nagyon magányos voltam abban a 3 percben. – biggyesztette le a száját.
- Jaj, te szegény. – pöcköltem meg az orrát. – Akkor most meghívlak egy harmadikra. – kotortam elő a pénztálcámat az oldaltáskám elülső zsebéből.

Mivel én még nem jártam otthon, így eléggé kényelmetlen volt félvállas mázsás táskával séta közben enni, de a Tommal együtt töltött idő és beszélgetés mindent megér. Persze kicsim észre is veszi, hogy mennyire nyüglődök a nehéz táska miatt, ezért végül lesz olyan kedves, hogy átveszi a táska cipelésének méltó feladatát.
Igazából sok téma szóba jött, meséltem neki Taylorról és persze a kemény edzésekről, fociról és táncról egyaránt. Ő is mondott magáról pár szót, egyszóval jól elvoltunk. Az egyik pillanatban éreztem, ahogy fél karral átkarol. Te beteg állat, 20 kilós táska a válladon, hot-dogot zabálsz, de még mindig képes vagy átkarolni.
- És pasi ügyben? – tette fel gyanakvó hangsúllyal a kérdést. Próbáltam minden enyhe pírt is visszafojtani magamban, hogy az idegesség egy kicsiny szikrája sem látszódjon meg rajtam.
- Senki sincs a látóhatáron. – mondtam nyugodtan.
- Halovány alak se? – furakodik egyre jobban az aurámat sértve. Mi ez a hirtelen érdeklődés? – Ha hazudsz, úgyis megtudom. – mondja most már teljesen komoly ábrázattal. Színigaz. Ő és Abby az egyetlenek, akik átlátnak rajtam, csupán abból, ha a szemembe néznek. Olyan vagyok számukra, mint egy nyitott könyv. Minden bátorságom összeszedve, nagyot nyelve feleltem neki.
- Senki. – hazudtam. Muszáj. Nem tudhatják meg a titkolt kapcsolatom Robbal. Az a gimis életem végét jelentené nekem is és neki is. Gúnyolódás, kitaszítás én pedig köztudottan barátkozós személyiség vagyok.
- Ügyes kislány! – borzolja össze elismerően és megkönnyebbülten a hajam. Morcosan igazítom meg, de még mindig van egy gondolat, ami mozgatja az agysejtemet.
-  Fura vagy. Valami baj van? – kérdezek, komoly pillantásokkal fürkészve a tekintetét.
- Semmi. Miért lenne? – mosolyog magabiztosan.
Ez a mosoly mindent megmagyaráz. Nem kételkedek a szavában, 100%-ig megbízok benne. Viszont egy apró gondolat, egy tényleg jelentéktelen méretű mégis nagyon fontos feltevés húzódik meg a gondolataim rejtett zugaiban.
De nem foglalkozok komolyabban vele, csak élvezem a Tommykával együtt töltött időt. Valahogy vele könnyebben el tudok csevegni. Lehet, hogy azért mert más beállítottságú lenne? Miért vagyok ilyen perverz? Idióta vagyok… Ha meleg lenne már tájékoztatott volna.
De most nem ez a legnagyobb gond. Hanem Rob. Már vagy hatszor hívott, mióta eljöttem Tommal. Gondolom ő is megvárt edzés után, hogy hazakísér, csak épp nem jött össze neki. Upsz.
Amúgy, semmi kedvem nincs vele beszélgetni. Egy, nincs semmi mondanivalóm neki, kettő, jobb lenne ezt a marhaságot már végre abbahagyni. Pontosan jól tudom, hogy igazából nem szeret, csak folyton kanos kitörései támadnak, amitől menten hányingerem támad. Vagyis az ép eszem ezt súgja. De belül valami felbecsülhetetlen érzés kerít magába, amit még soha nem éreztem. Attól félek, hogy minél jobban fogok hozzá kötődni, annál jobban fogok sérülni. Mivel nem tagadom, alig pár nap alatt menthetetlen kötelék alakult ki kettőnk között. Még nem vallom be neki, sőt még magamnak is alig merem bevallani, de sajnos… megszerettem.

A közismert kereszteződésnél elválunk Tommal, én pedig hazafelé veszem az irányt.
Így januárt végén egyre melegebb az idő. Az ideiglenes hó is kezd latyakossá válni az utakon. Viszont délután öt órakkor még mindig rohadtul sötét van, így nem csoda ha szaporábban lépkedek a járdán, mint általában.
Szerencsésen, és sérülés mentesen, sikerült a kapunk elé jutnunk. Vagyis majdnem szerencsésen. A látvány nem kicsit sokkolt le.
- Rob?....