12. fejezet

Nevelőapa úton. Szabadság!

Az utcákat koromsötétség uralja. Csak a néha-néha elhaladó autók fénye világítja be a környék csupasz, és eléggé rémisztő látványt nyújtó fáit. Mintha mindegyik közeledne felém, hogy elragadjon, és magával vigyen az örök sötétségbe. Még szorosabban bújtam Robhoz. Aki persze erre fel is figyelt.
- Dorombolni nem akarsz? – kérdezte halál nyugodtan.
- Kuss. – nyöszörögtem, miközben még a szememet is alig mertem kinyitni. Utálom, miért hagytam magam ilyen könnyen belemenni a hülyeségeibe? Normális voltam, amikor megígértem neki, hogy tízig maradok? Úgy látszik nem.
- Miért félsz a sötéttől? – tette fel az újabb vallató kérdését, ami ez esetben váratlanul érintett.
- Mióta érdekel az téged? – böktem vissza hanyagul.
- Amióta rájöttem, hogy szeretlek. – válaszolt, még mindig a legnyugodtabb hangnemét nyújtva.
- Mikor hagyod már abba, ezt a baromságot? – válaszoltam még mindig eléggé flegmán. Miért nem érdekel, hogy ezzel meg is bánthatom?
- Ezt még te sem gondoltad komolyan. – nevetett fel, mire a váratlan reakció miatt egy rohadt hangosat dobbant a szívem. Éreztem, ahogyan még ennél is szorosabban magához ölel, így közvetlen közelről érezhettem az illatát. Olyan Robos… Lehet, hogy szólnom kéne neki, hogy ne hozzánk menjünk, hanem egyből az elmegyógyintézetbe.

Az út nemcsak marha lassúnak, de irtó hosszúnak is tűnt. Nem is csodálom, hogyha az ember a sötétben még egy száraz gallyra lépve is ügy megijed, hogy a másik nyakába kúszik. Igen, ez is megtörtént az út alatt, és meg sem kell jegyeznem, hogy milyen gúnyolódást kaptam érte. Úgyis tudjátok.
- Fura. Anya még mindig nem hívott. – néztem meg a telefonomat, mikor már a kapunál álltunk.
- Cicus, én mennék, mert az egy dolog, hogy téged felmelegítettelek, de ez esetben én meg a kaputok előtt fogok megfagyni. – ugrált egyik lábáról a másikra, hogy legalább ezzel a kis testmozgással is felmelegítse magát.
- Elkelnél kerti törpének. – néztem végig rajta, tanulmányozva és felmérve a piaci értékét. Akár egy mester…
- Egyedül a te kerti törpéd lennék. És csak azzal a bérfenntartással, hogy a szobádban lehetek. – vigyorgott, de miközben beszélt párafelhők sokaságát lehelte ki magából.
- Na, siess haza, még mielőtt ingyenélő leszel. – mosolyogtam rá. Mióta lettem vele kedves? Én nem akarok vele szemben elnéző lenni, sőt teljes mértékben az ellenkezőjét szeretném neki mondani, de sohasem teszem. Pedig tudom, hogy ha ez így folytatódik, annak nem éppen happy end lesz a vége.
- Búcsúcsók? – hajolt közelebb úgy, hogy szinte láttam rajta ahogy vacog. Istenem, ne most sajnáljam már meg!
- Takarodj! – toltam el a pofáját tisztes távolságba az enyémtől. Legalább az aurámból lépjen ki.
- Ne kéresd magad. – vigyorgott eléggé perverzül. – Előbb vagy utóbb úgyis meg fogod bánni. – mondta, de ezt mind olyan szexuális hangnemben, hogy még a hideg is kirázott tőle. Vagy csak azért, mert mínuszok vannak?
- Ne most részletezd, kérlek. – néztem fel az égre, mintha valakitől segítséget várnék. – Siess haza, mert megfázol! – fogtam meg a vállát, és egyet fordítva rajta a tengelye körül, útjára bocsájtottam.
- De kis aggódó lett valaki. – dobott felém egy szívdöglesztő mosolyt. Most nem hat meg. Főleg, úgy hogy még anya szidásától is remegek, de egyben a hidegtől is vacogok, a sötétségről már nem is beszélve. Pfú, de sok bajom lett.

Mikor Rob már sikeresen befordult az utca végén és végleg elnyelte a sötétség, én is gyorsan besiettem. Egyrészt mert a hideg már a csontjaimat is kikezdte, másrészt pedig a sötétség… Mikor beléptem, a hallba égett a villany. Megnyugtató érzés, hogy nem vagyok egyedül, viszont, hogy ennyire nem hiányolják otthonról a gyereket, már kissé túlzás. Viszont az is feltűnt, hogy a házban szokatlan nagy csend honolt. Miután megetettem Momot, aki időközben lejött az emeletről, mivel felfigyelt a hazajöttömre, én is a lépcső felé vettem az irányt. Szent meggyőződésem, hogy fent van valaki. Hisz Momo nem lenne fent egyedül az emeleten, ha csak nem az én ágyamban alszik. Az emeleti folyosó teljesen sötét volt, csak egy szobából szűrődött ki egy halvány fénysugár. A villanyt a lehető leggyorsabb tempómban kapcsoltam is fel, és szinte már reflexszerűen nyitottam be anyuék szobájába. Minden gondolkodás nélkül csuktam fel a villanyt, még annak ellenére is, hogy a bent lévőnek kiégethetem a retináját.
- Sehol senki? – tettem fel a kérdést leginkább magamnak.
Tanácstalanul álltam az ajtóban. Hol lehetnek anyáék? Nehogy már megint randizni kezdjenek, mert menten megsemmisülök. Ők nem holmi tinédzserek, akik csak úgy eljárhatnak shoppingolni, úgy hogy közbe ne égessék le magukat! Kész szégyen. De, mondjuk, ha randira mentek volna, arról anya biztos tájékoztatott volna. Meg tuti nem ilyen későn érnének haza, ha nem egy hotelban aludnának. Amit igazából kötve hiszek. Anya nem szeret hotelban éjszakázni.
Egyszer csak az egész folyosót hirtelenszerű sötétség lepte el. Csak egy szobába égett a villany, az pedig… az pedig..
- Áh! Te rohadék állat! – visítottam fel, szinte majdnem a falra mászva, amikor hirtelen nyálkás kezeket éreztem a nyakam körül. A csendet egy monoton fulladozó nevetés törte fel. – Gary, te beteg állat, tudod, hogy ez a félelmem! – ütlegeltem folyamatosan bátyám hátát, aki már majdnem a földön terült szét a röhögésbe.
- Hogy száradna le a karod! – szidtam le, de a barnahajú még mindig nem bírt érthető és összefüggő mondatot kinyögni.

Pár perc elteltével, mikor már sikeresen lepakoltam a szobámban, és Gary is valamiképp lenyugodott, végre sikerült csevejt kezdenünk egymás közt. Bár kitudja meddig bírja ki Gary anélkül, hogy újra rá ne jöjjön a röhögőgörcs.
- Anyuék? – forgattam a szemem unottan, mikor belépett a szobámba. Vagyis az én felségterületemre. És az köztudott, hogy egy fiú soha nem léphet be egy lány szobájába, engedély nélkül.
- Nincsenek. – felelte egyszerűen. Egyem azt a csöpp kis szádat, és azt az értelmetlen felfogásodat!
- Hogy-hogy? – sóhajtottam unottan. Úgy látszik több információra van szüksége ahhoz, hogy feldolgozza.
- Anya éjszakai műszakot vállalt a kórházban, Taylor pedig már mondta múltkor, hogy elmegy egy hétre… - ecsetelte teljesen nyugodtan. Bennem pedig megállt az ütő.
- Akkor ez azt jelenti, hogy a vénség nem lesz itt egy hétig?! – ugrottam fel örömömben az ágyra, izgatottan.
- Ez kicsit durva becenév, de tetszik. – tette keresztbe a kezét, hogy kicsit szigorúbbnak tűnjön, de nem sikerült neki.
- Ezaz! Nem kell aggódnom a vén szivar miatt egy hétig! – terültem szét az ágyon megkönnyebbülve. – Ez kész hawaii lesz! – sóhajtottam boldogan.
- Anyának is többet lesz éjszakai műszakon, mivel egyre több a beteg és az egyik nővér épp szabadságon van és őt helyettesíti. – magyarázott tovább, mire egyre jobban felderültem.
- Szabadság! – nyújtóztam szét az ágyamon.
- Azért azt se felejtsd el, hogy neked van egy bátyád! – emelte fel a mutatóujját fenyegetően.
- Igen. Egy kedves, szerény és fantasztikus báty. – próbáltam hízelegni, de nem sok érzelem mutatkozott meg rajta.
- Ezzel nem hatsz meg. – mondta unottan. – Erről jut eszembe. Hol voltál mostanáig? – tette fel a számomra legkínosabb kérdést, amit szerettem volna az est folyamán már elkerülni.
- Egy…barátomnál… - tekintettem félre, de úgy, hogy ne legyen túl feltűnő.
- Húgi megint pasizik, he? – vigyorgott kajánul az ajtóban megtámaszkodva.
- Kiveszem a vesédet és a szívedet és eladom e-bayen. – mosolyogtam rá „bájosan”. Tele véres hátsó szándékokkal.
- Szóval ezt most úgy értsem, hogy ne köpjelek be anyáéknak, ha jót akarok, igaz?
Válaszul csak bólogattam, Gary pedig egy perverz mosolyt villantva lépett ki az ajtón. Nyugalom. Végre. Az élet Taylor és anya nélkül… Persze Gary még elengedhetetlennek érezte, hogy még egyszer beszóljon nekem, az ajtón kívül.
- Óvszert azért használtok? – vihogott.
- Takarodsz! – ordítottam neki vissza. Testvéri kommunikáció.
Akkor hétvégi teendők: Alvás, alvás még több alvás, aztán ha vasárnap jó kedvemben leszek, talán tanulok. De ennek nem sok esélyét látom. Amilyen gyorsan jött a hétvége, olyan gyorsan el is fog repülni. És kezdődni fog egy újabb iskolai nap az idiótákkal és Robbal. Azzal a személlyel, akivel a legkevésbé sem szeretnék találkozni. De nem akarok utat engedni a gondolataimnak, hisz minden bizonnyal azok is Robról szólnának, úgyhogy inkább a fürdő felé vettem az irányt, hogy kimossam a gondolataim. Útközben még bekukkantottam Gary szobájába.
- Csak hogy tudd. A drága húgod még szűz. – vicsorítottam rá, mint egy éhes kutya.
- „Még”? – hangsúlyozta ki ezt az egyetlen szót.
- A hétvégén próbállak levegőnek nézni. A végén még agyi károsodást szenvedek, miközben próbállak felfogni ép ésszel. – mondtam mindezt a lehető legunalmasabban, és a leghatásosabb fapofával. - És miért van nálad Momo? – kaptam ki az öléből az éppen alvó kisállatot sértődötten. Mint egy gyerek, aki féltékeny egy másik gyerek cukorkájára. A cicát még egy apró mozdulattal bevittem az ágyba, aki amúgy nem is bánta, hogy ide-oda hurcolásszák, csak egy gondos helyet keresett az alváshoz. Szóval amint letettem az ágyra, valószínűleg el is aludt. Fürdés után én is hozzá hasonlóan tettem. Erőm sem volt már egy normális pizsamát előhalászni, így beértem egy túlméretezett pólóval is a legalsó fiókból. Hogy hogyan került oda? Ne tőlem kérdezzétek, de a célnak legmegfelelőbb volt.
- Momo. Te vagy most az egyetlen, akin ki tudok igazodni. – simogattam a folyamatosan doromboló kisállatot, aki időközben a fejemnél talált nyugodt helyet. – És megcsaltál? Pont Garyvel? Hogy volt merszed az ölében aludni? – vontam kérdőre. Én most… komolyan a macskámmal beszélek? Látszik, hogy mennyire lemerítette a tartalékaimat ez a hét is. Vagyis a hétvége fő programja az alvás lesz… Ha Rob nem lesz annyira idióta, hogy még az álmaimba is befurakszik…