13. fejezet

A rettegett hétfő

Amilyen gyorsan jött a hétvége, kétszer olyan gyorsan el is illant. És eljött az a nap, amit minden diák teljes szívéből utál. Igen, a hétfő. Egy olyan nap, amit végig tudok aludni. És minden folyosón Rob látványában „gyönyörködhetek”. Blee.
Röviden a hétvégémről. Aludtam. Rendben, akkor bővebben a hétvégémről. Gary egész végig Robbal szekált, főleg amikor ébren voltam. Hogy honnan tudta meg a nevét? Rob, akis buzeráns állat, befészkelte magát az álmaimba, és nem egyszer volt olyan, amikor az idióta nevét motyogtam. Szerencsére, én minderre nem emlékszek, Gary annál inkább. Ami még brutálabb. Megtudta a telefonszámom. De persze azt nem méltóztatta elmondani, hogy honnan. Mondjuk belőle, sajnos, bármit kinézek. Egyszer csak fél hétkor csörgött a telefon, amit nagy kómásan sikerült felvennem, mert persze addig csörgeti, míg fel nem veszem, és mikor meghallottam a hangját, sikerült szombat hajnalban kiakadnom. Aztán arról nem is beszélve, hogy Momo álmában belekarmolt a szemembe. Igazából sikerült némiképp kitérnem előle, így a szemem alatt egy nagy karmolással megúsztam. Nem tudom, hogy mit álmodhatott szegényke, de többet nem fog az arcom közelébe aludni, az biztos. Tanulás? Hanyagoltam. Ajvé..
Ma reggel persze full kócosan, és kialvatlanul ébredtem. A szemem eszméletlenül fájt, és erre sajnos akkor jöttem rá, mikor reflexből ki akartam dörzsölni az álmot a szememből. Rohadj ketté aztán keresztbe, Momo. Akkor először, go fürdőszoba, hogy közelebbről is szemügyre vegyem a macskám munkáját a szemem alatt. Meg persze a nyakamat, ami felől szombat óta nem hallottam. Remélem ma már nem kell rá 5 kiló alapozó, hogy lila árnyalat ne látszódjon.
A kiskutyás mamuszomba belépve csoszogtam ki a folyosóra. Momo nyávogva szaladt elém.
- Neked most kuss van. – mutattam álmosan a felém tápászkodó kisállatra. Megint a macskával beszélek. Dilis lettem? Bár nem nagyon csodálkozok, a múlt hét után. Most már azon sem csodálkoznék, ha Momo is elkezdene hozzám beszélni.
Bágyadtan nézegettem magam a tükörben. Szem stimt. Nyak, elmegy. Még halványan látszik, de elviselhető. Kinyírom Robot. Egyszer. Valamikor. Mikor a legkevésbé sem számít rá.
Visszatérve a szobámba nekikezdtem a reggeli készülődésnek. Volt már olyan érzésetek, hogy legszívesebben otthon maradnátok és tovább nyomnátok az ágyat, minthogy iskolába menjetek? Megértem... Macskaetetés, reggeli csomagolás, meg persze a nagy készülődés után indulásra készen álltam a rettegett hétfő reggeli órákra. Anya szombat reggel,  vagyis már javában dél volt, mikor felébredtem, már otthon volt. Így Taylor nélkül sokkal nyugisabb a ház, mint általában. Nincs az a sok reggeli kérdezősködés, a környezet nem irritáló, de persze ami a legfontosabb, hogy sokkal higgadtabban indulok iskolába…

Szokásunkhoz híven a kereszteződésnél találkoztam Abby-vel. Arca virult, mint általában. Ő az a tanuló, aki még hétfő reggelente is képes csillogó mosollyal felkelni.
- Valaki nagyon örül a fejének. – jegyeztem meg, mikor mellé értem.
- Neked, meg kikaparták a szemed. – nézte fintorogva a harci sebet.
- Momo. – jegyeztem meg halkan. – Minek örülsz. Ha azt mondod, hogy a hétfőnek, kinyírlak. – mondtam fenyegetően, a nem megszokott vigyorára utalva.
- Szerinted Aaron csinálna nekem új névjegykártyát? – merengett el a távolba.
- Minek neked névjegykártya? – néztem rá furán, felnevetve. Idióta.
- Mostantól szerelmi tanácsadó vagyok! – jelentette ki büszkén. Most mondanom kéne neki, hogy nem egészséges a reggeli drogfogyasztás, ráadásul alkohollal keverve elég rossz mellékhatásokat okozhat, de nem teszem, mert ezzel lelomboznám az egóját.
- Na. Mesélj. – nyitom meg a témát, amiről valószínű, hogy egész úton mesélni fog. Több mint valószínű.
- Mint azt ugye már a múltkor említettem… - kezdett bele a mondandójába, miközben a lámpa zöld színe jelzett nekünk, hogy átkelhetünk. – Hogy vagyok olyan szerencsés, hogy a B osztály szépfiúja, khm Daren khm – színlelt köhögést, mire felnevettem . – Velem, vagyis egyenesen velem. – mutatott erősen artikulálva magára. – osztja meg a szerelmi gondjait. Valami huszonéves csajjal volt eddig, tudod, és az a ribanc most dobta, és hozzám fordult legelőször segítségül. – tette a kezét a mellkasára és drámaian nézett fel az égre.
- Hűha. Akkor most van esélyed? – kérdeztem halál nyugodtan. Abby-ről köztudott, hogy odáig meg vissza van Darenért, és nagyjából minden fiúért, aki legalább egy kicsit is helyes.
- Nagy úgy tűnik. Most még szegény kicsit odavan, de azt mondta, hogy ma is átjön, mivel nagyon jó tanácsokat adok. Köszönöm, szerelem tesztek! – adott hálát, konkrétan az égnek. – És ő nevezett ki szerelmi tanácsadónak is. – vigyorgott.
- Szép. Azért ne a közösségi oldalon tudjam meg először, hogy összejöttél egy szépfiúval, elvárom, hogy legelőször én tudjam meg. – mondtam fenyegetően, de a fenyegetés még halvány szikráját sem érezhette a hangomból, mivel felnevetett.
- Túl jól ismersz.
Szóval Abby szerelmi élete felpezsdül. Miközben az enyém egyre ramatyabb állapotban van. Az idegesítő kis tökit még vasárnap este sem bírtam kiverni a fejemből. Megmérgezett. Ez az egyetlen normális válasz a történtekre. Minden az ő hibája. Ha nem lenne az a meccs, ha nem kellett volna azt a visszavágót játszanunk, akkor most nem tartanánk itt. Ilyenkor bárcsak lenne egy időutazó gépem, mert akkor megváltoztathatnék mindent. De azzal vajon tényleg elérem, amit szeretnék? Vajon tényleg az minden vágyam, hogy maradjunk örökre ellenségek? Tényleg hagynám ölbe tett kézzel, popcornt majszolva, ahogy az összes együtt töltött másodperc elvesz?
- De amúgy Darennek olyan szép zöld szemei vannak, és a mosolya… - nyáladzott nyilvánosan is Abby. Most nincs kedvem rá figyelni. Pár bólogatással, illetve hümmögéssel letudtam, de nagyobb figyelmet nem szenteltem neki. Egyszerűen a gondolataim egy másik zónában jártak.
Milyen érzés valakit szeretni? Abbyvel egész nyáron ilyen könyveket bújtunk, mivel neki ugyanilyen gondjai voltak. Ha mellette vagyok nyílt utálatot táplálok felé, de közben a szívem majd kiugrik a helyéről. Akárhányszor hülyeséget csinál, vagy megcsókol, az összes pillangó, aki eddig a gyomromban nyugodt, háborút indít, és a pulzusom az egekbe kúszik. Valahányszor beletúr a hajamba, vagy csak a szemembe néz, de már a puszta mosolya is ezeket a reakciókat váltja ki belőlem. Pedig eddig sosem éreztem ilyet. Utáltam. Szívből utáltam, mivel a kis görcs állandóan leoltott, mindig versengett velem, és már be is vallotta, hogy nem tartott többre egy szőke picsánál. De ami még hihetetlenebb, hogy ilyet még az előző barátaimnál sem éreztem. Miféle betegség ez? És hogyan tudok megszabadulni tőle? Nem akarom… nem akarom Robot… szeretni…
Persze mire a gondolatmenetem végére értem már a suli kapuja előtt álltunk. Abby vigyorogva integetett egy jól ismert társaság felé. Mikor végzett a távoli kontaktussal egyenesen odaszaladt. Halvány mosollyal én is a társaság mellé léptem.
- Bessyke! – visított fel teljes hangerővel Aaron, és egyenesen a nyakamba ugrott. Mikor végzett az ölelgetésemmel, csak simán átkarolt. Ha valaki nem ismerné, biztos, hogy buzinak néznék.
- Jól esik? – kérdeztem tőle fapofával. I-DE-GE-SÍT.
- Felettébb! – szorított magához, mint egy plüssmackót, aminek következtében majdnem megfulladtam. Megértem a teddy macik gyötrelmeit.
Nem válaszoltam, csak egy egyszerű szemforgatással letudtam. Nem kívántam többet beszélni vele, nem érdemes, hisz az agyi kapacitása nem eléggé intenzív a kora reggeli órákban. Ne várjunk tőle csodát.
- Hiányzol, Tökmag. – mondta érzelemmentes arccal Tom, miközben megpöckölte az orrom.
- Ennek most hatásosnak kellett volna lennie? – mondtam kicsit nyomorék pofával, mert Aaron még mindig méltóztatott élve összezúzni. Várjunk csak! Mi az, hogy Tökmag?!
- Attól függ. – vonta meg unottan a vállát, és sértődötten felhúzta az orrát. Tudom én, hogy mit akarsz…
- Hip-hop után. Elviszlek. – mondtam, beadva a derekamat a kérésének. Szó szerint, mivel az egyik pillanatban Aaron akkorát szorított rajtam, hogy éreztem, ahogyan kettétörik a medencecsontom.
A mondat hallatára Tom egyenesen kivirult, és mosolyogva adta meg minden háláját.
- Ezazz! – ugrott fel a barnahajú. – Ugye tudod, hogy szeretlek, Bess? – mosolyogott gyanúsan.
- Persze, főleg, ha én fizetem a hot-dogot. – nevettem fel én is vele együtt.
- Te ilyennek ismersz? Ez kicsit sértő. – vigyorgott kajánul.
- Hallod, kifizetem a hot-dogod, ha kiszabadítasz. – súgtam oda neki, miközben Aaron felé biccentettem.
Szó nélkül szót fogadott, és elterelte Aaron figyelmét, míg én kibújhattam a keze alól. Ez úgy nézett ki, hogy Tom megközelítette Aaront a másik oldaláról, és átkarolta, s valami nagyon fontos focimeccsről kezdett vele csevejt. Én, mint egy láthatatlan szellem, kisurrantam a karmai közül, és mikor már tisztességes távolságban tudtam magam Aarontól, visszakiabáltam Tomnak:
- Akkor én milyennek is ismerlek? – nevettem, mire Tom és Aaron is megfordult. Tom reakciója egy kisebb mosoly volt, de Aaron eléggé kiakadt, mikor nem érzékelt semmi hozzám hasonló égitestet a keze alatt. Hihetetlen gyorsasággal kapta föl a táskáját és iramodott utánam, de még így is előbb értem be a terembe, mint ő. Ennek két oka is van. Egy, én már kicsi korom óta focizok, kettő, nekem csupán pár füzet van a táskámba bedobva vészhelyzet esetére, mint neki, aki szerintem az egész hétre pakolt. Így kezdtük a hétfő reggelt, amikor ugyanis az első óra Földrajz. Aaron „kedvenc” tanárával. Imádom nézni az emberek meggyötört arcait. Elmebeteg vagyok? Ebből a szempontból nem. Robhoz viszonyuló kapcsolatom terén, pedig igen.

Mivel hétfőn, főleg az első órában, a tanárok igazán szeretnek gyerekeket szívatni, így nem csodálom, hogy ezzel kedves földrajztanárnőnk, Mrs. Hill sem volt másképp. Nem mutatta ki, de szerintem belül még ő is röhögött, ahogy láthatta a szenvedő Aaront az Ázsia térképnél. Szerintem már akkor le kellett volna ültetniük, mikor elkezdte keresni Amerikát. De hisz nem földrajz a földrajz óra, ha nem gyötörjük meg a bukásra álló diákot legalább egy kicsit. Mikor Aaron füstölögve a helyre távozott, persze egyessel, mintha valamit motyogott volna az orra alatt. Átok? Vagy csak titokba lehordja mindennek. Én is ezt tenném, csak én óra után. És a folyosón. És sokkal hangosabban. Még azt sem bírta ki, hogy ne tekergesse a hajamat idegességében, „Miért utálnak a tanárok?!” címszó alatt. Ráhagytam. Nem akarom már ilyenkor lefárasztani az agysejtjeimet, főleg nem vele.
Szerencsére az órarend legalább kegyes velünk, mivel ma vagyunk olyan szerencsések, hogy öt óránk van. De ez csak hétfőn és pénteken adatik meg nekünk. Az osztály már hamar elment, én pedig egyedül maradtam Darennel, aki állítólag itt fog találkozni Abbyvel. Abby valószínűleg hazaszaladt, hogy lecsekkolja a kistesókat, aztán ebéd nélkül már sprintel is vissza, amilyen szenvedélyesen és totál nyálasan odavan a zöldszeműért.
- Abbyre vársz? – huppantam le mellé a szekrénybe. Az osztály szokásává vált, hogy mindig beülünk a szekrénybe. Nem kényelmes, és szinte semmi előnye nincs, csak egyszerű megszokás.
- Aham. – adta meg az egyszerű választ. Akkor nekem kell folytatnom a beszélgetést.
- Hallom dobták a nagyszerű és übermenő Darent. – mosolyogtam, hisz tudom, névjegye az önmártírozás. Így nem fogom megbántani.
- Abby volt? – meresztett rám ideges szemeket.
- Igen.
- Kinyírom. – szorult ökölbe a keze.
- Azért ennyire véresen komolyan ne vedd. – nyugtattam meg.  – Hogy történt? – kezdtem bele a kérdésáradatomba.
- Elhívtam randira, erre benyögi, hogy mást szeret. – könyökölt a térdére zaklatottan. Szegény. Nagyon kilehet.
- Ha segítségre van szükséged, szólj. – mosolyogtam rá. – Hisz tudod, tökélyre fejlesztettem a lelki támaszt nyújtó képességem! – húztam ki magam dicsőn, hogy némi látványa is legyen a színészkedésemnek. De úgy látszik megtette a hatását, mivel felnevetett.
- Kössz. Aranyos vagy. – mondta, de még mindig lehajtott fejjel.
Többet nem tudok rajta segíteni. Valószínűleg Abby úgyis megteszi a hatását. Amúgy szimplán most neki csak egy csaj kell. Abbynek meg egy helyes pasi, így jó párosítást alkotnának. Persze feltételes módban.
A szívem kihagyott kemény 5 másodpercet, mikor megláttam Robot a szekrény előtt elsuhanni, miközben egy apró célzás keretében rám tekintett, és már be is fordult a folyosón. Szó nélkül otthagytam Darent és a gondolatait, hisz ha most hozzászólnék, úgysem kapnék számomra értelmes választ. Így Rob után rohantam, és mikor találkozott az öklöm vele a folyosó végén, konkrétan nekiestem.
- Nézd csak meg! – fogtam meg a pólója nyakát fenyegetően, és levakartam a sok „vakolatot” a nyakamról, amíg a lila foltot meg nem látta. – Most végre közelebbről is megízlelheted a csontos öklöm. – mondtam mosolyogva és már behúzni készültem volna neki, amikor hozzámért. Vagyis végighúzott a szemem alatt, pont azon a ponton, ahol a karmolás éktelenkedett. Ezzel láthatóvá véve a macska okozta sebet.
- Én is magyarázatot várok. – mondta halál nyugodt hangon, érzelemmentes pofával.
- H-Hogy vetted észre? – mondtam zavartan, hisz még mindig égett az arcom azon a területen, ahol az előbb megérintett. Ilyenkor nagy mázli, hogy csak ketten vagytok a folyosón, hisz még javában tart a hatodik óra.
- Tőlem semmit nem titkolhatsz el. – mondta két vállrántás között. Virít róla az unalom.
- Momo…volt..- mondtam zavartan. Mintha el is várnám, hogy higgyen nekem.
Viszont a másik pillanatban már közelebbről is megfigyelhettem azt a jellegzetes kifejezéstelen arcát, hisz egy szempillantás alatt megfogta az állam, és megcsókolt.
Drága Rob! Kérlek ne zavarjon, hogy még az iskola folyosóján állunk, ahol mondjuk bármelyik retardált osztálytársad eljöhet, és megláthat minket!
- Elment az eszed idióta?! – suttogtam idegesen. Csak suttogni tudtam abban a pillanatban, hisz rögtön a szám elé tettem a kezem, vagyis védekező állásba helyezkedtem Rob kitörései ellen.  – Még a folyosón vagyunk, ha nem vetted volna észre! Mi lett a megállapodásunkkal?
- Málnás pocky.
- He?
- Olyan ízű a szád. – mondta egyszerűen, mint aki most végzett egy komoly kutatási munkával. És tényleg…
- Maradt pár darab a kabátzsebemben. - jegyeztem meg halkan. - De ne most jöjjön rád a kangörcs. – mondtam fenyegetően, de ebből a hangnemből semmi nem ragadt rá. Legalábbis a következő reakciójából ezt szűrtem le.
Egy egyszerű mozdulattal berántott a legközelebbi szekrénybe, anélkül, hogy érdekelné, hogy kié is lehet az a szekrény. Be is zárta a szekrény faajtaját, és ez sajnos sötétséggel jár együtt. Még sikítani se volt időm, nem hogy még elmenekülni. Szoros karok fonódtak a derekam köré, miközben egy nagyon is ismerős ízt éreztem a számban. Persze ezt tudnám élvezni is, de nem ebben a szituációban, vagyis vaksötétben. Még utoljára beleharapott az alsó ajkamba, majd áttért a nyakamra.
Rob, ha ki mered szívni én esküszöm lopok a kémiaszertárból sósavat és megitatom veled! Már épp, hogy tűnt volna el a „díszes” folt, neked újra a nyakamra kell cuppannod.
Mintha meghallotta volna a gondolataimat, nem szívni, csak éppen nyalogatni kezdte el az adott helyet.
Kössz, ez most tényleg sokkal jobb. Micsoda lángelme. Az undorítóság felsőfoka.
Undorom ellenére mégis élvezem, sőt a sötétség ellenére is, és ezt halk lihegésem bizonyítja be. Arcom körülbelül ezer fokon ég, ahogyan a szívem is ezerszer többet ver, mint általában.
Nem, én ezt nem élvezhetem. Miért vagyok ilyen kéjenc? Én nem ilyen voltam! Mi történt velem ebben a pár napban?
Ahogy a szám és a nyakam között cikázik, óvatosan a pólóm alá téved a keze, és végigsimít a gerincemen, újra és újra.
- Te gyakoroltál. – mondtam gyanúsan, és a lehető leghalkabban. Mivel nem akarok lebukni, és nem hiányzik még egy igazgatói az ellenőrzőmbe, ahogy egy tanár ránk találna itt a szekrényben.
- Észrevetted? – mondta már sokkal szórakozottabb hangon. Most biztos, hogy vigyorog. Több mint valószínű, hogy most nagyon is jól szórakozik.
- A modorod nem, viszont a stílusod gyengébb lett. – jegyeztem meg. – De szerintem ennyi épp elég is volt, tudod, hagyjunk péntekre is az élvezetből… - mondtam, miközben éppen kilépni készültem volna a szekrényből.
Féltételes mód. Mintha a sors akarta volna így. Persze ilyenkor hiszem azt, hogy én látok a sötétben. PERSZE, hogy vagyok olyan hülye, hogy ilyen helyzetben nem gondolok arra, hogy Rob pont mellettem van. Mikor éppen álltam volna fel, Rob szimplán kibillentett az egyensúlyomból, hogy még véletlenül se jussak ki a szekrényből esés nélkül. Ami ebben az esetben azért is volt kínos, mert Rob volt az alany, akire nekem esnem kellett. De ugye esés közben minden ember próbál, úgymond nem elesni, kapaszkodót, esetleg támaszt keresni, hogy elkerülje a frontális ütközést. Én is így voltam vele. Csakhogy nem látok a sötétben. Először fel sem tűnt, csak miután a pár másodperces elmesokk fokozatosan feloszlott az agyamban, amolyan esés alatti elmeállapot. Mikor az ember nem arra ügyel, hogy mit,hol fog meg, hanem csak az esetleges fájdalomra tud koncentrálni.  Miután magamhoz tértem, képletesen, először Rob ijedt, azonban pipacsvörös arcát láttam meg, abban a halvány fényben, ami a szekrény kicsiny résén átpréselődött. Majd a figyelmem a kezemre irányult, ami egy éppen kemény „valamit” fogott.
Hát, amióta ismerem az izé szót, azóta mindent meg tudok magyarázni. De ilyen „izé”-t még nem magyaráztam meg. Szóval konkrétan esés közben, a sötétség miatt Rob férfiasságát fogtam meg, ahogyan rajta landoltam. Persze, azonnal rákvörösre váltottam én is, és azon nyomban a szerény legtávolabbi sarkába tolattam, a lábaimat az arcom elé húzva.
- Rob…(!!) – sikítottam halkan. Ne kérdezzétek, hogy hogyan tudok suttogva sikítani, mert nem tudom elmagyarázni. Egyszerűen tudok és kész. Tapasztalni egyáltalán nem kellemes. Abban a pillanatban igazából nem volt más hangszín, ami ki fért volna a számon.
Csak újra átfutott az érzés az agyamon, és pechemre beleékelődött a gondolataim rejtett és beteges zugaiba. Hisz… neki…szűk volt…a nadrágja…
- Rob…neked.. – sikítottam még mindig halkan, ugyanazt a démoni hangot kiadva.
Rob csak zavartan a homlokát dörzsölte, ahogyan még mindig próbálta felfogni az előbbi szituációt.
- Biológia volt az utolsó óra, kussolj! – mondta halkan, de ideges hangszínben. Még soha nem hallottam így beszélni, kivéve akkor, amikor a földig aláztuk és anyáztuk egymást. De ez, annak a szituációnak a szöges ellentéte. Fogalmam sincs, hogy most hazudott, vagy igazat mondott. Már épp szólaltam volna meg, mikor csak pirult arccal kirohant a szekrényből, és nagy léptekkel indult a tornaterem felé. Nem tudott több szót mondani, de még hangot sem hagyott el a szája.
 Edzése van. Ráadásul szűk nadrággal. Nem a legkedvezőbb párosítás.
Akkor most, megbántottam? Remélem nem lesz ennek a kis „balesetnek” komoly következménye.
Mivel nagyon nem volt más választásom, így összepakoltam a cuccomat, és elmentem a hamarabbi busszal. Go hip-hop edzés. Vagyis számítsak nagy leszidásra. Persze az utat a gondolataimba burkolódzva töltöttem el.

A feketehajú fiú nagy léptekkel közelített a biztonságot nyújtó tornaterem felé. Mikor végre elérte a fedezékhelyet, más szóval a fiúöltöző mosdóját, megrökönyödve ült le a lehajtott vécére. Az ajtó zárának kattanása és a piros jelzés figyelmeztette a többi C-s fiút, hogy most épp ne zavarják.
- Fenébe! – suttogta halkan és idegesen. Szégyenkezve könyökölt rá a térdére, fejét a tenyerében támasztotta meg.
- A francba! – mondta, most már sokkal hangosabban, erőteljesebben. Közben pedig egy nagyot vert a mosdófüle ajtajába.
Gondolataimban csak az előbb történt események cikáznak oda-vissza. Nem tudja kiverni a fejéből.
Idegesen beletúrt a hajába, majd hozzálátott a „dologhoz”.