11. fejezet

Egy horrorisztikus péntek délután. 

A fogadás rabságában.

Sikerült túlélnem egy pénteki napot, hat órával. HAT ÓRÁVAL! Kész rémálom volt. Nem is. Ilyet még álmodni sem szeretnék. A tanárok minden órán ordítanak, és próbálnak minket kordában tartani, persze semmi sikerrel. Még a töri témazárót is túl kellett élnem, hisz nem meglepően arra sem tanultam egy szót se. Miután kiszabadultam matekról, a szekrény felé igyekeztem nagy léptekkel, mikor valaki vállon ragadott.
- Hova ilyen sietősen, cicus? – hallottam a túlságosan is ismerős hangot mögülem. Ne… Ő az egyetlen személy, akit ma a legszívesebben eltörölnék a Föld felszínéről.
- Haza? – kérdezek vissza. Kérdésre kérdés végül is ér? Megfordulok, majd egyenesen a kék szemeibe nézek.
- Elfelejtetted a megállapodásunkat, édes? – tekergeti az egyik hajtincsem. Idegesít, kimondhatatlanul idegesít!
- Ez az első és utolsó eset, hogy a hajamhoz nyúlhatsz. Különben elbúcsúzhatsz a kézfejedtől. – mosolygok bájosan, hogy vegye a jelzést. Sajnos a puska visszafelé sült el, mivel vészesen közelít.
- Hmm..lehet, hogy a makacs éned jobban tetszik, mint a gyengéd éned. – tekergeti tovább a hajam, még a figyelmeztetés ellenére is. De most már sokkal közelebbről.
- Idióta! Még az iskola folyosóján vagyunk! – fogom meg fenyegetően a pulóvere nyakát. Nem ez a lehető legjobb hely a perverz vágyainak kielégítésére.
- Maradsz, míg az edzésem véget ér? – néz rám olyan…aranyosan. Fenyegetésnek szánta volna, de egyáltalán nem riasztja a vészjelzőim. Inkább ennivaló.
- Igen. – kapom félre a fejem kivörösödve. – Csak told ki az cuki képed az aurámból! – lépek pár lépést hátra, amíg a szekrény meg nem állít a hátrálásomban.
- Szóval cuki? – vigyorodik el önelégülten. Amikor rájövök, hogy az előbb mit is mondtam, zavartan megfordulok.
- Ne képzelj bele sokat. – mondom, miközben a fejemet megtámasztom a szekrénynek. Nem adok meg neki annyi örömöt. Jobb, ha leromboljuk azokat nagy elvárásokat.
- Nem is. – nevet fel, majd hallom, ahogyan távolodik. Mikor már kellő távolságban érzem én is megfordulok. Nézem, távolodó alakját, ahogyan befordul a sarkon, egyenesen a tesi terem felé. Még nem vette észre a nyakam. Az a szerencse. Szeretném magam megkímélni a megaláztatástól. Bár, már igyis-ugyis nyakig benne vagyok a pácban… Lassú léptekkel indultam el én is tesi csarnok felé.

Nem értem magamat. Már rég leléphettem volna innen. De mintha a lábaim ólomból lennének. Nem tudok mozdulni.
- Passzold Rob! – hangzik fel a kiáltás a teremből. Nem hiszem el, hogy én tényleg megvárom Robot!
Könnyű szerrel passzolja a labdát, majd a csapattársa belövi a győzelemhez szükséges utolsó gólt. Annyira lenyűgöző. Már értem, hogy miért nem tudtam legyőzni. Rengeteget fejlődött. Sosem gondoltam volna, hogy tényleg el fogom ismerni a tehetségét. A legnagyobb ellenségemre nem tudok ellenségemként tekinteni.
Mikor hallom a beszélgetésüket, ahogy kifelé tartanak az edzésről, az ajtó árnyékába húzódók. Az összes csapattag röhögve halad el előttem, egyedül Rob pillant rám csak egy másodpercre. Elégedetten elvigyorodik, majd tovább követi a többieket. Tényleg nagyon jól szórakozhatsz. Rohadj ketté aztán keresztbe, hadd szórakozzak már én is!
Persze ő jön ki az öltözőből legutoljára, hogy ne keltsen feltűnést. Vigyorogva lép mellém.
- Mi olyan vicces?..- szegem föl a tekintetem hiún. Fogadni mernék, hogy most az én helyzetemen szórakozik. Annyira azért ismerem már.
- Azt hittem el fogsz menekülni. – vonja meg a vállát. – Ez azt jelenti, hogy a tervem kialakulóban van. - mászik bele vigyorogva a képembe. Irritáló vagy nem veszed észre? Végül is ha még észre is vennéd, az sem zavarna…
- Milyen terv? – kérdezem, majd félreszegem a fejem. Akárhányszor ilyen közel jön hozzám a szívem, akaratom ellenére is, hevesebben kezd el verni. Nem tudok parancsolni a testemnek.
- Egyre jobban vonzódsz hozzám. – ugrik ki az aurámból, majd vidáman indul el. Én? Hozzá? Nincs az-az isten! Azt azért ne felejtsük el, hogy én még mindig az ellensége vagyok, akár szerelmes belém, akár nem. Holmi kis terv nem fog változtatni ezen, semmiképp!
- Azt lesheted. – futok utána, majd mikor beérem, mögötte maradok. Ebben a kínos szituációban nincs ínyemre a szemébe nézni.
- Majd meglátjuk. – tekint hátra mosolyogva. De ez nem a megszokott mosolya. Olyan sejtelmes. Mintha tudna valamit, amit én még nem. Miben sántikálsz? Ha bármi rosszaságon rajtakaplak, leszegem a fejed, arról biztosítalak!

A hó apró pelyhekben szállingózik, szinte észre sem lehet venni, hacsak nem az arcodra esik, majd a hirtelen hidegtől megborzongsz. Ezt a kellemes hazamenetelt én is szívesen átélném, ha most nem az általam legjobban gyűlölt személlyel kell tartanom, sőt hozzájuk! Életem egyik legmeggyötrőbb péntek délutánja, esetleg estéje, lesz a mai. Miért büntet az Isten? Éppen Rob mellett sétáltam, amikor hirtelen meggondolásból megfogta a kezemet. Mivel igen váratlanul érintett nagyot dobbant a szívem. És ahelyett, hogy azon mesterkednék, hogy mégis hogy a büdös életbe rángassam ki a kezemet a fogságából, elkezdtem azon filózni, hogy milyen meleg a keze. Pedig ilyen mínuszokban eléggé kihűlhetett, főleg kesztyű nélkül. Ahogyan az én kezem melegét is elszívta a hideg környezet, és szinte már a tapintását sem éreztem, annyira átfagyott. Mivel voltam olyan hülye, hogy reggel elfelejtettem kesztyűt vinni. - Hideg a kezed… - szólalt meg hirtelen Rob.
- Micsoda megállapítás! Azért mert fázok talán? – nézek rá „ you don’t say?!” fejjel.
- Add a másik kezed! – nyúlt felém, én pedig eggyel arrébb szökkentem, de a kezemet még mindig fogta.
- Persze! Nincs az-az isten! – védtem a kezemet félve, mintha valami fertőző betegséget terjesztene, mindezt testi kontaktussal. Egy ideges sóhajjal le is rendezte gyerekességem, majd visszatértünk az eredeti „egymás mellett sétálunk, ráadásul kézen fogva” típushoz. Most… mintha csalódottságot éreznék. De miért? Vágynék az érintésére? Az nem lehet! Az teljes mértékben igaz, hogy fázok, mint állat, de egyáltalán nem vágyok az érintésére, vagy éppen a közelségére! Legalábbis az ép eszem ezt mondja nekem, és ha a közelében vagyok, már egyből riaszt, hogy nehogy valami butaságot csináljak. De a szívem mélyén vajon tényleg vágynék rá? Arra, hogy végigsimítson az arcomon, esetleg, hogy megfogja a kezem, vagy éppen magához szorítson? Tényleg ez lennék én? Na jó, bediliztem…
- Min gondolkodsz, cica? – kérdezi a szokásos hangnemében, a szokásos becenevet is hozzátéve.
- Semmin, csak… - gondolkozok el. Most valami frappáns magyarázattal kéne neki előállni, különben nem fog rólam leszállni.
 – Csak… azon gondolkoztam, hogy mégis miért megyünk éppen hozzád… - hazudtam.
- Mert  fogadtunk? – nézett rám úgy, mintha totál hülye lennék, és semmit sem értenék. Ez azért sértő… és nem a hülyékre nézve…
- De mi célból akarod annyira, hogy átmenjek hozzád? – gondolkodok el mos már ténylegesen, egy hókupacot arrébb rúgva.
- Mert szeretlek? – kérdezett újra vissza, teljesen komoly arccal, mire elpirultam.
- Idióta barom. – szegtem oldalra a fejem.
- Én is így gondolom. – sóhajtott egyet, majd megálltunk a piros lámpánál.
- Hogy? – néztem vissza rá kérdőn. Talán megsértettem?
- Nem értem magamat, ennyi. – vonja meg a vállát. Nem kérdezek vissza, de továbbra is érdeklődve figyelem, és azzal a kevés logikámmal próbálom megfejteni, hogy ezt mégis hogy érthette. Látva az erőlködésemet, fáradtan felsóhajtott, majd belekezdett a magyarázkodásba.
- Kilencedik óta csak egy verekedős, kemény ellenfélként kezeltelek. Sosem volt több köztünk, és állandóan szidtuk egymást, mint a rohadt élet. – nevetett fel. – Nem tekintettem rád többként, mint egy szöszi picsára, aki csak teszi az agyát.
- Khössz… - „köhögtem”. Reakciómra csak elmosolyodott, majd folytatta.
- De pár hete kezdem máshogy érezni magam a közeledben. Eleinte ezt csak pubertáskori kanosságnak tudtam le. – vigyorodott el, mire felnevettem. – De egyszerűen csak rád kellett néznem, és a szívem elfelejtett dobogni. Idiótának tituláltam magam. Ez ment egy héten át, egyszerűen próbáltam ezeket az érzéseket elhessegetni, de nem ment. Azon a napon. Mikor meccseztünk. Már tehetetlen voltam. Elfogadtam, hogy ezek az érzések ellen már nem tudok mit tenni. – nevetett fel kényszeredetten, majd átkeltünk a zebrán, mivel a lámpa időközben zöldre is váltott. Én csak elképedve figyeltem, ahogyan bevallja mindazt, amin keresztül ment.
- De kezdem úgy érezni, hogy nem bántam meg. – mutatta fel a most már összekulcsolt kezünket, mosolyogva. Na abban a szent minutumban olyan vörösre váltott át az arcszínem, hogy a hópelyhek még mielőtt az arcomra értek volna, elolvadtak. Mikor? Hol? Kitéptem a kezemet az övéből, majd bevágtam a vérig sértett énemet.
- Hülye. – sziszegtem.
- Megpróbálnál legalább egyszer a nevemen szólítani és nem a sokszínű egyre bájosabb és bájosabb beceneveimet használni? – mosolyodott el.
- Nem szándékozom egy ideig.
- Pontosan mennyi ideig?
- Amíg meg nem szokom… ezt! – gondolkoztam el, majd rámutattam az egész énére.
- Ez kicsit megsértett. – kérte ki magának.
- Ne hidd azt, hogy most, hogy bevallottad szerelmed a lábaid elé olvadok. – szegtem fel hiún a fejem.
- Pedig nemsoká az is bekövetkezik. – feszítette tovább a húrt.
- A te időszámításod szerint, vagy az enyém szerint?
- Természetesen a normális időszámítás szerint, a te időformátumod már más tészta. – nevetett fel.
- Akkor most ki sérteget kit? – vigyorogtam kajánul.
- Jaj, cica, adjak vigasztaló puszit? – hajolt bele a pofámba, mire annyira megijedtem, hogy hirtelen hátraugrottam. Azonban ez nem volt a legjobb ötlet, mivel pont a jeges betonra érkeztem, és a csúszósút egy olyan mozdulatot váltott ki belőlem, amit nem hittem volna, hogy valaha megcsinálok. „Attrakcióm” után két kezemet egyenesen kinyújtva, egyensúlyozva álltam meg, így sikerült nem elesnem, és bevernem rendesen a hátsó felem.
- De béna vagy! – röhögött ki szemtől szembe. Tudod mit? Rohadj ketté aztán keresztbe!
- Azt mondtad, hogy szeretsz! Így szoktál viselkedni azokkal, akikbe szerelmes vagy?
- Nem, de te kivételes vagy. – mosolyodott el.
- Nem szeretnék a barátnőd lenni, azt már előre leszögezem.
- Te vagy az egyetlen, aki előtt a valódi énemet mutatom.
- He? – néztem rá értetlenül. Lehet, hogy ma kicsit lassabban fogom fel a dolgokat, de nem tehetek róla! Péntek délután fél négy van, ráadásul sötétedik, ilyenkor ne várjanak tőlem csodát! Minden csoda 3 napig tart, az én csodám csupán 3 percig.
- Nem fogom megismételni! – ordított le pirultan. Hőhő! De gyorsan felkapta valaki a vizet. Még mindig értetlenül pillogtam rá.
- Nyugi Robyka, semmi rosszat nem mondtam. – emeltem fel a kezeimet védekező állást felvéve.
- Szóval Robyka mi? Új becenév? – vigyorodott el, mire én bosszúsan figyeltem minden egyes lépését. Meg..halsz…
- Ne éld bele magad… - köhintettem, majd újból kiegyenesedve mentünk tovább előre.
Még hozzájuk sem értünk, de már felforrt az agyvizem rendesen. Ha már most ideges vagyok, mi lesz nála? Nem szeretnék belegondolni. Azóta ez van, mióta bevallotta, hogy…. szerhkhet…hogy szerhk…szeret…Pfú, de nehéz kimondani. Nem is csodálom, nem ahhoz vagyok szokva, hogy pont az ellenségem fog nekem szerelmet vallani.
Némán haladunk egymás mellett. Egyikünknek sincs mondanivalója. Valahogy jobban szeretek a közelében lenni, ha csönd van, és nem dumál egyfolytában. A meghitt csönd közben az eget kémleltem. Igazából semmi érdekes nem volt a sötétkék színű égben, csak egyszerűen a gondolataimba merültem. Én még sosem éreztem semmilyen vonzalmat Rob iránt, viszont mindig elpirulok, akárhányszor zavarba hoz. Ennél fogva nem is tudom, hogy milyen érzés lehet, ha valaki a riválisába lesz szerelmes. Őszintén, nem is akarok ezen gondolkodni… majd egyszer… ha eljön majd az ideje, majd tudni fogom. Ez olyan drámaian hangzik.
A kezem újból átfagyott rendesen, úgyhogy kellemes érzés fogott el, mikor Rob újból megfogta. Annyira idióta tud lenni, de… muszáj beismernem, hogy nem tudok rá haragudni. Túl aranyos. Tessék! Kimondtam!
Vajon milyen lenne a barátnőének lenni? Vajon ugyanolyan lesz, mint az előző barátaimnál? Nem… biztos, hogy másmilyen érzés lesz. Már így is hevesen ver a szívem, ahogyan a kezemet fogja. Közben meg is érkeztünk a házához. Legalábbis én ezt a következtetést vontam le abból, hogy megállt egy fehér ház előtt, és a kulcscsomójával gondosan ki is nyitotta nekem a kaput. Esküszöm tovább mentem volna, ha nem húz vissza. Beljebb léptünk, a bejárati ajtót is ugyanazzal a kulcscsomóval nyitotta ki. Amint beléptem, egy szürke cica sietett az ajtó elé.
- De aranyoos! – visítottam fel, egyenesen az ajtóban fangörcsöt kapva.
- Ne itt menjen el az eszed. – köpte oda hanyagul, majd ledobta az ajtó elé a táskáját. Mintha magamat látnám…
- Mondja ezt az, aki belém van zúgva. – motyogtam sértődötten, lehetőleg úgy, hogy ne hallja meg. Pechemre természetesen meghallotta, a drágának eléggé jó füle van, ha ilyen dolgokról van szó.
- Vigyázz, mert még az ajtóban megtalállak erőszakolni… - vigyorodott el kajánul. Zavartan félrekaptam a fejem. Ilyen helyzetekben, hogy-hogy nem tudok a szemébe nézni? Mióta lettem ilyen gyenge? Leguggoltam a még mindig engem tanulmányozó cicushoz és simogatni kezdtem.
- Mi a neve? – simogattam továbbra is a most már doromboló cukiságot.
- Miko. – válaszolt egyszerűen, miközben a táskájában turkált.
- Aranyos név egy lánynak. – mosolyogtam.
- Fiú. – bökte ki, én pedig kikerekedett szemekkel néztem rá. Hogy adhat valaki ilyen nevet egy fiú macskának? Kész, ennyi, kitört belőlem a röhögés.
- Mit nevetsz? – éreztem a hátamon a szúrós tekintetét a hátamon.
- S-Semmit. – fojtottam magamba a nevetést, a lehető legudvariasabban. Viszont ennek annyi hátránya van, hogy ahányszor újból eszembe jut, felhorkanok. Lehetőleg ezt is próbáltam visszafogni, egyszóval megemberelni magam. Hisz vendégségbe vagyok… Mondjuk erőszakból, de ez most mellékes.
- Amúgy… miért is kellett feltétlen átjönnöm? – kérdeztem meg az alapvetőt. Mert ha azt hiszi, hogy azért jöttem, hogy a vágyait ’ kielégítsem ’ nagyot téved. Az egyetlen vágy,a mit én ma itt kielégítek az-az, hogy tökön rúgom.
- Van egy egyszerű tény, miként én segghülye vagyok a fizikához…
- Alapból az vagy… - biccentettem felé mosolyogva.
- De kis harapós lett valaki… - vigyorodott el kajánul, majd nemes egyszerűséggel lelökött a kanapéra. Fölém kúszott, majd óvatosan a nyakamhoz hajolt. Pont ilyenkor kell a kanapénak is ilyen szűknek lennie?
- Ne, ne, ne! Hülye, leesek! – próbáltam kapaszkodót keresni, de a legközelebbi mégiscsak Rob volt, úgyhogy nem volt más választásom, minthogy a vállába fogódzkodni.
- Ez a legnagyobb gondod? – mondta nagyon-nagyon perverz hanglejtéssel, amitől kirázott a hideg.
- Ne kezd megint, mert… - kezdtem volna bele, az alapos leszidásba, de hirtelen rám nehezedett. Vagyis nemes egyszerűséggel rám feküdt, fejét a mellkasomra hajtotta. Igazából nem erre a reakcióra számítottam, így nem is csodálom, hogy a szívem őrült tempóban kezdte az ütemet diktálni, és a gondolatba, hogy itt szuszog rajtam, erősen el is pirultam.
- De hevesen ver a szíved… - mondta nyugisan, teljesen nyugodtan. Mintha ez annyira természetes lenne.
- Csodálkozol, idióta? – sziszegtem idegesen. A hajától nem egészen láttam az arcát, de ahogy letekintettem észrevettem a szája mellett megjelenő kis gödröcskéket. Mosolyog.
- Csak értem már el nálad egy csekély esélyt, nem igaz?
- Ne bízd el magad, ilyen könnyen nem kapsz meg. - jelentettem ki elmondást nem tűrően.
- Valóban? – kérdezett vissza, eléggé álmos, alig halható hangon.
- Amúgy…elég szép munkát végeztem tegnap a nyakaddal… - villantott egy elégedett vigyort.
- Jól szórakozol? – kérdeztem vissza dühösen.
- Eléggé… - mondta, majd egy nagy sóhajtást hallatott. Majd teljesen elcsöndesült. Be kell valljam, akár akarom, akár nem, így olyan aranyos most. Mintha rajtam aludna… Mi? ALUDNA? RAJTAM?!
- Hé! Ne itt aludj el, ember! – ütöttem egy nagyot a fejére, mire rögtön felemelte a fejét. Erre bezzeg reagálsz, mi?
- Te normális vagy? Ez fájt! Nem is engedsz pihenni? – nézett rám eléggé szúrós tekintettel. Egyszerűen nem értem. Máskor megtenne értem bármit, és teljes gőzzel azon van, hogy levegyen a lábamról, sőt van néhány eset, mikor az érzelmi kitörései hihetetlenül aranyosak. Viszont van egy másik éne, amelyik villámokat szóró tekintettel kémlel, ha valami olyasmit teszel, ami nem az ő kedve szerint van, valamint olykor, olyan csípős beszólásai vannak, hogy kedvem lenne megsemmisülni. Hogy lehet valakinek két ennyire eltérő személyisége?
- Te most szórakozol? – ültem fel hirtelen, a pipacs árnyalataiban játszó arcomat igyekezve eltakarni. Persze, ahogyan én is fölültem, ő is méltatott leszállni rólam, és nem tehénkedni tovább rajtam.
A fejemet előrehajtva ültem a bézs kanapén, aminek hála a hajam előrebukott, így sikeresen eltakartam a most pillanatnyilag égő fejemet.
- Hülye…  - nevetett fel hirtelen, mellettem. Nem tudtam mire vélni a reakciót, úgyhogy mit sem törődve az arcszínemmel, értetlenül kaptam fel a fejem.
- Aranyos vagy, mikor elpirulsz. – hajolt bele az arcomba, mosolyogva. Még vörösebb árnyalatot magamra ruházva kaptam félre a fejem. Lehet, hogy elmegyógyintézetbe kéne küldeni… Miért reagálok így, akárhányszor ilyen kitörései támadnak? Kezeket éreztem. Ahogyan megérintik az állkapcsom, és óvatosan felemelik. Miért nem ellenkezek? Pedig pontosan jól tudom, hogy nem kellene ilyen könnyen elveszítenem az irányítást a testem fölött. De már késő, hisz érzem, ahogyan a felpezsdült ajkaink összeforrnak. Miért csókol ilyen édesen?
- Telitalálat? – kérdi az arcomba lihegve.
- Még gyakorolnod kéne. – vigyorodok el gúnyosan.
- Valóban? És szerinted mikor lenne rá a megfelelő alkalom?
- Egyet tudok. Nem most. – lököm el magamtól, mikor már kezdem azt érezni, hogy elég volt a közvetlenségéből.
- Miért? – néz rám, kissé letört arccal.
- Nem úgy volt, hogy nem vagy valami jó a fizikában? Ebből a mondatból az feltételezem, hogy én vagyok az egyetlen segítő támaszod. – mondom büszkén. Ez az első alkalom, hogy valaki elismer a tanulmányom miatt, ami ha jobban belegondolok eléggé szokatlan is.
- Nem erről van szó. Csupán arról, hogy koslattam utánad szünetbe, és.. – vonta meg unottan a vállát, de nem hagytam, hogy befejezze, mivel újból a szavába vágtam.
- Várj! Miért leskelődsz utánam?
- Mert szeretlek? – nézett rám értetlenül. Ja, hogy a fiúknál így megy? Ha van egy lány akiért rajongsz, akkor leskelődsz utána, és próbálsz mindent megtudni róla?
- Ez azért beteges… - sziszegtem, alig halhatóan.
- Mindegy. Láttam, hogy fizikán Tom volt a párod. És mivel a mi osztályunk is ugyanannál a tananyagnál tart…
- Értettem. – néztem rá unott fejjel. Szóval csak ennyi? Tom tudását rajtam keresztül gürizi ki?
- És? – nézett rám várakozón.
- Nem segítek. – szegtem fel hiún az orrom. Arra várhatsz… Hirtelen belehajolt az arcomba, és egy apró csókot ellopva, már el is tűnt a szemem elől. Alig egy pillanat volt az egész. Zavartan néztem körbe, majd a táskájánál találtam meg.
- Ez meg mi volt? – vontam kérdőre.
- Tekintsd fenyegetésnek. Hisz ha nem segítesz, kénytelen leszek durvább módszereket alkalmazni. – vigyorodott el perverzül.
- Miért érzem azt, mikor ilyen tekintettel nézel rám, hogy hogyha nem teszem azt, amit elvársz, még idő előtt fel leszek csinálva? – néztem rá értetlenül.
- Mert talán így is van? – kutatott tovább a táskájában. Nagyot nyeltem. Akkor mostantól jobb, ha elővigyázatosabb leszek vele.
Előkotorta a fizikakönyvét, majd miután megtalálta kinyitotta az adott tananyagnál, majd leült mellém. Gondosan átlapozgattam a tankönyvet, majd előidéztem azt, amit Tom ma magyarázott fizikán. Miután már körülbelül a fejembe is összeraktam a magyarázni valót, el is kezdtem ecsetelni Robnak. Persze az alapoknál kezdve. Egy idő után kezdte megunni a folytonos magyarázásomat és „Éhes vagyok” címmel elindult a konyhába kaja után. Majd rengeteg ajtónyitogatás, és kotorászás után egy tál chipsszel ült le mellém. Időközben Miko is lejött az emeletről és helyet foglalt mellettem.
- Kérsz? – nyújtotta felém a tálat.
- Nem. – toltam el a tálat, majd újból heves magyarázásba kezdtem.
Eleinte nem tűnt fel, hogy ennyire halálosan unja a fejét, csak miután már látványosan sóhajtozott és ásítozott. Majd végül ki is jelentette az elkerülhetetlent:
- Unatkozooooook! – nyújtózott el a kanapén.
- Pihenjünk?
- Hanyagoljuk jó hosszú időre… - helyeselt, mire felnevettem. A fizikakönyvet az asztalra téve, a lábaimat magam alá húzva figyeltem, ahogyan elkezd kotorászni a kanapé körül. Azért tud aranyos is lenni, sajnos ez csak ritka alkalmak egyike. Talán én voltam a hibás, és én ismertem félre már kilencedik óta? Vagy ezt a személyiségét tudatosan rejtegeti a lányok elől?
- Megvan! – vette a kezébe a dicső tárgyat, ez esetben a távirányítót. Az előttünk lévő nagyképernyős tévé bekapcsolt, majd Rob elkezdett válogatni a csatornák között. Mindkettőnknek megakadt a szeme, egy +18-as horrorfilmen, úgyhogy azt kezdtük el nézni. Fröcsögő vér mindenhol, felbukkanó levágott felkarok, csak a szokásos. Várj! Hány óra lehet, ha már adnak horrort? Idegesen kapartam elő a telefonomat, hogy megtekinthessem az időt.
- Ugye tudod, hogy már elmúlt kilenc? –néztem rá dühösen.
- És?
- Ugye azt is tudod, hogy engem otthon ki fognak nyírni?
- Azért ne vedd ilyen véresen komolyan. – mosolyodott el. – Csak egy kicsit maradj még… - kérlelt.
- Egy feltétellel! Nem szadizol, és max tízig maradok. – emeltem fel fenyegetően a mutató ujjam. Bezzeg ennek ilyenkor semmi hatása sincs.
- Nem ígérhetek semmit. – hajol bele ismét az arcomba, mikre kissé hátrébb húzódok. De ő követ. Egészen a kanapé támlájának nyomulok, miközben teljesen sarokba szorít. A francba, már megint milyen hevesen ver a szívem…
- Sokkal aranyosabb vagy, mikor nem perverzkedsz, hanem mosolyogsz. – hajtom le a fejem zavartan, de mosolyogva. Kijelentésem váratlanul érinti, mivel kizökken az eddigi perverz hangulatából.
- Szóval belehabarodtál a mosolyomba, mi? – nemes egyszerűséggel hátradőlt, s a fejét az ölemben helyezte el, így már nem használt az a technikám, miként majd lehajtom a fejem, így „elbújok”. Így most úgymond alulról néz fel rám, miközben az egész arcom piros. De nem kapom félre a tekintetem. Olyan aranyosan mosolyog, pont, ahogyan az előbb említettem. Nem is értem, de a kisugárzása olyan, hogy én is akaratlanul elmosolyodok. Kezeit a nyakam köré fonja, majd magához húzva csókol meg. Hanyaggyára is a mai nap? Kit érdekel ez most… Nyelve olykor-olykor áttáncol a számba, miközben egyre jobban a gondolataimba mélyülök. Vajon én most szeretem őt? Milyen érzés, ha valakit szeretsz?
- Rob?
- Hmm?
- Milyen érzés valakit szeretni? – kérdezek rá közvetlenül. Ha úgyis ennyire nyíltak vagyunk egymással szemben, akkor miért ne kérdezhetném meg?
- Te most komolyan beszélsz? – ült fel hirtelen.
- Ne engem hibáztass, hogy még nem volt normális kapcsolatom! – szidtam le azonnal, mire megrázta a fejét. - Mert a fiúk számára könnyű préda vagy.
- Hé!
- Bocs, cica ez az igazság. Alig egy napja, hogy bevallottam, hogy szeretlek és máris levettelek a lábadról. Nem kéne ilyen könnyen adnod magad. – vigyorodott el. Én csak csalódottan félrenéztem.
- De nálad teljesen más… És még nem vettél le a lábamról! – jelentettem ki szigorúan, mire csak védekezően felemelte a kezeit.
- Ahogy gondolod. Ez csak az én véleményem, ezért még nem kell bekapni. Nem szóltam többet, csak magamban „zsörtölődtem”. Tényleg ilyen könnyen megszerezhető lennék? Változtatnom kéne… Az új életcélom ezentúl az lesz, hogy a fiúk ne higgyenek könnyen becserkészhetőnek! De ezek után ez már nem megcsalásnak számít? De hisz nem is járok még az idiótával! Olyan nehéz kiismerni magamat… És még az ember azt gondolná, hogy magát érti meg a legkönnyebben, pedig teljesen fordítva van. Legalábbis az én esetemnél. Másokkal könnyebben megtalálom az egyensúlyt, mint saját magammal. A kínos csönd kezd elülni köztünk. Muszáj valami témát indítanom.
- Mondj valamit.
- Mit?
- Nem tudom. Valamit.
- Valami. – nevet fel, mire oldalba bököm.
- Hülye! Valamit, amit még nem tudok. – mosolygok.
- Szeretlek.
- Mondom, amit még nem tudok! – nevetek fel újból.
- Mindjárt tíz óra.
- Basszus, tényleg?
- Aham – mutatott a telefonjára, majd a fali órára. Franc, ennyire elment az idő? Ami még különösebb, hogy anya még mindig nem hívott. Ennyire nem hiányolnak otthon? No comment…
 Gyorsan felöltöttem magamra a szükséges ruházatomat, ami elviselhető kintre.
- Hazakísérjelek? – támaszkodott meg az ajtóban Rob, a cicával a kezében.
- Az jó lenne. – remegtem meg, de nem a hideg miatt. Hanem mert már sötét van, ráadásul már majdnem tíz óra… Nem is kellett többet nógatni, abban a pillanatban felvette a kabátját, és együtt léptünk ki a kapun. Körülnézve eléggé hátborzongató a környék, pedig nappal teljesen ártalmatlannak tűnhet. De így félholdban, ahogy a csupasz ágakat a sötétség elnyeli…A sötétség… Akaratlanul is Robba karolok, kissé remegve.
- Fázol? – néz rám aggódóan. Olyan félelmetes minden, ráadásul a környék is olyan kihalt. Tiltakozásom jele képp megrázom a fejem.
- Ha nem, akkor szerintem rájöttem az egyik gyenge pontodra. – simított végig az arcomon. Olyan meleg a keze, és olyan mintha biztonságot nyújtana a sötétség ellen. Mikor elhúzta, én újból megfogtam a kezét. Először váratlanul érintette, de nagyobb ügyet nem szánt neki. Egyszerűen elmosolyodott.
- Aranyos vagy…
- Ne gúnyolódj! Teljesen tehetetlen vagyok!
- Olyan vagy, mint egy összekucorodott kismacska… Nem szóltam többet. Csak némán sétáltunk tovább a titokzatos csöndben, ketten, miközben én belekarolva próbáltam elhessegetni minden rossz érzésemet. Utálom a sötétet… Miért érzem úgy, hogy Rob mellett biztonságban vagyok, mintha vigyázna rám?