8. fejezet

Pocky + Macska = Rob (?!)

2. rész

- Mit akarsz? – néztem ridegen az utamat elálló feketére. Rob csak nyugodtan támaszkodott a lányöltöző ajtaján. Ne légy ilyen nyugodt, mert szétverlek, ha nem engedsz be de gyorsan! Nekem te ne lopd el a drága időmet, főleg ne te!
- Már el is felejtetted? – kérdezi némiképp gúnyos beütéssel. Persze, te aztán jól szórakozhatsz.
- Mégis mit? – kérdezek vissza a megszokott stílusomban. Ezt a stílusom van, aki ennivalónak találja, valakit pedig egyszerűen kirázza tőle a hideg. Remélem Rob az előbbibe tartozik. Bár az arckifejezése nem ezt árulja el, mivel most már gúnyosan vigyorog.
- A meccs. Elhalasztottuk. – vigyorog. Persze! A meccs! Basszus, de most nem érek rá. Főleg úgy, hogy teljesen ki vagyok fáradva, és ő még duplán frissnek tűnik. Valaki jól aludt az este… Másrészt, pedig ha megint elkések hip-hop edzésről, Phill garantáltan leszedi a fejem.
- Bocs töki, de táncedzésem lesz. – veregetem meg a vállát, majd eltávolítom az útból a kezét. De ez mind semmit sem használ, mivel ugyanúgy elállja az utam. Hiún felkapja a fejét majd kék szemeit újból rám veti. Egy kis csalódottságot látok a szemében megcsillanni? Vagy csak képzelődök?
- Na, mi az? Ennyire nem akarsz győzni? – villant egy eszelős mosolyt. Tudtam, hogy az előbb csak képzelődtem!  Mit tervezel?
- Ennyivel még nem baszod fel az idegeimet, ha ez a célod. – vigyorgok én is. Ha azt hiszi, olyan könnyen felkapom a vizet nem sokat téved, de most kivételesen jó kedvemben vagyok. Szóval nem vagyok olyan forrófejű.
- Nekem egészen más a célom, de az nem tetszene. – hajol egyre közelebb, mindvégig vigyorogva. E..Ez meg mit csinál? Már érzem a szuszogását is az arcomon. Ne..ne gyere közelebb.
Mintha meghallotta volna a gondolatomat már nem közelített. Villantott egy vigyort, majd méltóztatott kimászni a képemből. De miért dobog ennyire a szívem? Hű, az agyamra ment a sok edzés, és a sok virrasztás.
- Akkor? – kérdezek vissza. Ha ennyire meccsezni szeretne, akkor ezt mondja, és ne kerteljen.
- Akkor? – kérdez ö is vissza. Ahj, bazdmeg, nem gondoltam volna, hogy ennyire idióta lenne. Vagy csak tetteti?
- Meccsezzünk? – bököm ki végre. Csak hogy a lila köd neki is eloszoljon a fejéből. Némiképp megértem a helyzetét, ő is fáradt lehet. Egy ilyen edzés után nem csodálom.
- Nem táncedzésed lenne? – kérdez vissza vigyorogva. Ekkora síkagyút még nem láttam! Rendesen már lefáraszt ezzel. Ennyire idióta csak nem lehet. Legalábbis a tanulmányi eredménye nem ezt mutatja. Igen, egy kicsikét utána néztem. Nem tudom miért, talán kíváncsiságból? De engem mióta kezdett el érdekelni Rob?
- Nem mindegy? Most már úgy is lekéstem a buszom. – szegem fel hiún a fejem. Valami hihető hazugságot ki kell majd találnom, hogy Phill ne gyanakodjon. Eleve már fáradt vagyok még egy edzést túlélni, úgyhogy ennek már lőttek.
Rob arcán még nagyobb vigyor jelenik meg és nagy léptekkel megy vissza a tornaterembe. Én meg csak bedobom a cuccomat vissza az öltözőbe és én is visszamegyek a tornaterembe.

Az egész iskola üres. Egyedül csak a tornaterem felől hallani két gyerek hangját.
- Egyezzünk meg. – veti föl Rob. Már rosszul kezdődik. Milyen csapdába csalhat már bele megint?
- Én veled nem egyezzek meg. – húzom el a számat. Rosszat sejtek. Mi van ha megint át akar baszni?
- Nyugi, ennek te is örülni fogsz. – mosolyog. – Ha én győzök, lehet egy kívánságom. – mondja a játékszabályokat. Aha, ez mind szép és jó, de hol a dolog rám eső része?
- Ha pedig én nyerek, én kérek tőled valamit. – húzódik gúnyos mosolyra a szám. Hehe, ezt most nagyon meg fogja szívni. Mivel biztos vagyok a nyereségemben, ki kéne találni valami jó kis szívatást.
Talán…egy hónapig ő írja majd meg a házimat? Áh, legyen egész év. Hehe. Már is több győzni akarás van bennem.
- Megegyeztünk. – emeli a kezét, a kézfogásra. Viszonzom, ezzel az egyességünk megkötve. Jól vigyázz Rob Brice, mert most porba tiporlak. De vajon ő mit találhatott ki? Bele se merek gondolni, amilyen perverz vigyor van a képén. NAGYON rosszat sejtek.

A pálya két végébe állunk, pont, mint múltkor. A játékszabályokat csak azért nem mondja el egyikünk se, mivel mindketten tudjuk. A labda persze középen. Rob kiált valami „Rajt.” félét, és mindketten bekapcsolunk. Nem is kell mondanom, hogy mindketten hihetetlen gyorsasággal kezdünk a labda felé rohanni. Nem tudom, hogy de valahogy, ő gyorsabb volt, így előbb szerezte meg a labdát. Ő indít. Jó, nem baj még győzhetünk így is. Próbál kikerülni, de nem hagyom. Próbál cselezni is, de egy óvatlan pillanatban megszerzem tőle a lasztit és rohanni kezdek az ellenséges kapu felé. Viszont nem számítottam rá, hogy újból elém kerül, sőt, hogy ilyen gyorsan meg is szerzi a labdát. Hogy baszna meg! Persze képletesen… Mióta lett ilyen gyors? Ki kéne, hogy fáradva legyen…
Ezzel persze meg is szerzi az első gólját.
-Hehe… - nyújtja ki rám a nyelvét hivalkodóan. Felbátorodtunk? Ne legyél olyan magabiztos, töki.
- Lesz ez még úgy se. – vigyorgok kicsikét lihegve. Nem lehetek már fáradt! Még csak most kezdődött. Szedd össze magad Bess! Ez most itt a tettek mezeje… Rob visszahozza a labdát, és elkezdődik egy újabb minden eldöntő menet.

Az állás 2:2. Pont, mint a múltkor. A labda viszont most nála van. És ez nem jó, egyáltalán nem jó. Eléggé fáradt vagyok, arról nem beszélve, hogy nem egyszer hallottam, hogy a mobilom csörgött. Szerencsére most nem a zsebembe tettem. Gondolom Phill az. Viszont egy hívás miatt, most nem szeretném megszakítani a játékot. Rob gyorsan kikerül és a kapu felé fut. Na, nem! Ezt nem engedem olyan könnyen! Futok utána és már majdnem el is vettem tőle a labdát, mikor elrúgta. De..hát..túl korán rúgta el! Hehe, ezt szoptad. Nem fogsz betalálni. Rob megkönnyebbülve fordult meg, de a labda még mindig repül a kapu felé. Mint egy kibaszott lassított felvétel. Pár másodperc volt, de én perceknek éreztem. Ahogy a labda betalál a kapuba, Rob pedig gúnyosan elvigyorodik. D..de ez lehetetlen! Nem találhatott be! Ilyen nem létezik. Márpedig de, ezt a labda is tanúsítja a hálóban.

- A kurva életbe… - rogyok a földre elképedve. Kiakadtam. De ha én most vesztettem, akkor… bele sem merek gondolni mit akarhat tőlem. Hitetlenkedve szegem le a fejem, és a pálya padlóját bámulom. Mintha olyan érdekes lenne… De…én nem veszíthetek. Egyszerűen lehetetlen!
Időközben az idióta is mellém sétál, avagy mellém térdel.
Jó, Bess. Ez még nem a világ vége. Még mindig jobb vagy ennél a majomnál. Ha pedig el meri terjeszteni, hogy ő nyert, akkor alaposan megverem.
- Ne legyél így összetörve, édes. – teszi a kezét a vállamra. Pfujj, ez hozzám ért. Duplán kell majd otthon lefürdenem…
- Te könnyen beszélsz. – emelem föl a fejem, és a szemeibe nézek. Még mindig vigyorog. Idegesítő vagy ugye tudod? – Most örülsz mi? – kérdezem meg a legalapvetőbb kérdést. Vagy csak számomra alapvető?
- Ami azt illeti igen. – von vállat a fekete. Na meg a jó apádat! – Most végre teljesítheted az egyik kívánságomat. – vigyorodik újra el. Ne, ez volt az egyetlen, amit nem szerettem volna hallani.
- És mi lenne az? – adom meg magam. Végül is, mi a legrosszabb, amit kérhet? …

Nem válaszol, csak perverzül elvigyorodik. Miért ver egyre hevesebben a szívem? Na jó, most már tényleg el kéne mennem egy jó dili dokihoz. Kezeit hirtelen a derekam köré kulcsolja, ezzel közelebb húzva magához. E…Ez meg mit csinál? Észre sem veszem, mikor hanyatt dönt a földön, és fölém kúszik. Az arcszínemet egy pipacs is megirigyelhetné.
- T..Te most mit csinálsz? – hebegek zavartan alatta.
- Nem látszik? Éppen beteljesítem a kívánságom. – mondja, majd végigsimít az arcomon. Ne…én ezt nem akarom. Engedj el! De most végképp nem tudok szabadulni. A lábaival teljesen közre fog, ezzel minden mozgásomat megszüntetve. Arca már olyan közel van az én arcomhoz, hogy hallom a szuszogását. Meleg levegőt fújtat az arcomra. Majd a nyakamhoz hajol.
- Ne…kérlek, hagyd abba! – nyöszörgök. Ez teljesen ellent mond minden hitemnek és akaratomnak. Az lenne még ennél is égőbb, ha valaki ránk nyitna. Ami amúgy sem lehetséges, mivel már senki nincs a suliban. Minimum a takarítók. Meleget érzek a nyakamnál. Egy kis időbe telik, mire rájövök, hogy most végignyalt a nyakamon, mire akaratlanul is felszisszenek. Majd a másik pillanatban már teljes erővel szívni kezdi. Na, ennek is lesz nyoma abban biztos vagyok.

- Ne..kérlek… - nyöszörgök még mindig alatta. De ahogy elkezdek mozgolódni lábaival szorosabban, lefog. E..ez az idióta most komolyan a nyakamat szívja? Te jó isten, mindjárt ideokádok. Szerintem otthon rendesen sikárolni fogom a nyakam! Miután már rendesen kiszívta a nyakam, még egyszer végignyal a bizonyos helyen. Majd elégedetten elmosolyodik. Most jól szórakozol mi? Hát nem is téged aláznak le!
- Eleget tettem már a kéréseidnek? – nyöszörgök. Még mindig csak nyöszörögni tudok. Tisztára szánalmas vagyok. Teljesen átengedtem magam neki. Ezt nem hiszem el. Lehet, hogy engem is klónoztak volna álmomban?

- Még nem. – hajol ismét közelebb. Még mielőtt bármit is válaszolhattam volna, ajkaim után kap. Konkrétan lekap. Itt a pálya közepén! És én meg engedem neki! Ez a teljes megsemmisülés. Már teljesen átadtam magam az élvezetnek, és a fekete maszlag is ráborult a fejemre. Ami persze azt jelenti, hogy gondolkodás noku. Nyelvével végig szánja a fogaimat, és a nyelvemet keresi. Olykor-olykor beleharap az ajkamba, mire felszisszenek. Még a nyakam is fáj, hát ezek után még a szám is fog! Még jobb! De ennek ellenére élvezem. Kész. Kinyilvánítom, hogy megőrültem. Mehetek a gyogyós intézménybe. Sőt, próbálom megfejteni, hogy milyen ízű is lehet a szája. Mikor pihegve elválunk egymástól, akaratlanul is az ajkai után kapok. Muszáj megfejtenem, hogy ez milyen íz is lehet! Persze a fekete erre felbátorodik és a pólóm alá nyúl. Meglepve tapasztalom, hogy ez most nem érdekel, csak meg próbálom fejteni ezt a csábító ízt!
- Te meg mégis milyen tanulmányi úton vagy? – kérdezi vigyorogva, mikor eltol magától. Mindketten a földön fekszünk és pihegünk.
- Próbálom megfejteni, hogy milyen ízű a szád. – mondom nyugisan. De belül egyáltalán nem vagyok nyugis. A szívem szinte tombol. Lehet, hogy még idő előtt elvisz a mentő.
Kijelentésemre a fekete csak elmosolyodik és elővesz a zsebéből egy…egy…MÁLNÁS POCKY!!!
- Pockyyyyyy! – kiabálok. Viszont az egyáltalán nem nyugtat meg, hogy szeretett édességem az ő kezében. Tegyük egyelőre biztos helyre…
- Bizony. – vigyorog.
- De honnan tudtad? – kérdezek. Végül is jogos kérdés. De jobb lenne, ha adna most már belőle, mielőtt még dühbe gurulok!
- Elég annyit tudnod, hogy volt időm nyomozni utánad. – mondja. Oh, szóval nem csak én nyomoztam? Ez egyben meg nyugtat de egyben égő is. Hogy süllyedhettem le ennyire?
Persze a doboz tartalmának a felét nekem adja, a másikat meg elteszi magának. Drága pockym! Végre a markomban tarthatlak! Hmm…de most nincs kedvem megenni. Talán majd úton hazafele. Most egy másik kérdés jobban mozgatja a fantáziám.
- Akkor te most… - kezdem el a mondatot, természetesen nem hagyja, hogy befejezzem. Közbe vág.
- Igen. – jelenti ki könnyen.
- Azt sem tudod mit akartam mondani, idióta! – rivalltam rá.
- Csak sejtem. – vigyorodik el, majd közelebb hajol, hogy egy újabb csókot lopjon. Szerencsére még időben eltérek az akciója elől.
- Na, ácsi! Te nem is félsz, hogy elmondom bárkinek is? – fenyegetem meg. Csak hogy annyira ne bízza el magát. Az ego szintjének úgysem ártana. Hehe, most sarokba szorítalak.
- Ha elmondod, elmondom mindenkinek, hogy vesztettél ellenem fociban. Melyik a jobb, édes? – vigyorog rám. Basszus! Most megfogott. Bakker…
- Szemét vagy! – mondom durcásan, a vállát bökdösve. Mindig ezt csinálom, ha valakit provokálni szeretnék, de nem sikerül. Már megszokás.
- Ez az élet, édes. Viszont lenne még valami…- dereng el. Még mit nem! Az kéne még… egy újabb egyesség. Már így is nyakig belekevertél.
- Nem! – jelentem ki rögtön, mire kinevet. Mi olyan nevetséges? Ha felpofoználak, már nem lenne olyan nevetséges.
- Minden este hazakísérlek, és a péntek délutánokat nálam töltjük. – könyököl az ölébe, mi közbe lágyan mosolyog. Az izzadság cseppek legördülnek a nyakáról és…Na jó, mi lett velem? Rob Brice teljesen átváltoztatott!
- Még mit nem! – teszem keresztbe a kezem, de ő megfogja. Egyenesen belevigyorog a képembe.
- Ennyire szeretnéd, hogy kitudódjon? – kérdezi kaján vigyorral. Most ezzel fog zsarolni? És még én akartam őt zsarolni…
- Jó. – mormogom az orrom alatt. Ez a kapitányi edzés se volt semmi. Talán még is jobb, hogy eljöttem? Nem! Az kizárt, nem gondolkodhatok ilyeneken!
Kijelentésemre természetesen magabiztosan elvigyorodik. Ezt akartad hallani mi? Ezt még vissza fogod kapni. Felírtalak a listámra. A képzeletbeli listámra.

Ketten. A sötétben. Csak a lámpák világítanak. A hó ropog a lábunk alatt. Mintha egy rossz nyálas romantikus filmben lennék. Nem, ez még annál is rosszabb. Nem éppen Rob Briceszal képzeltem el magam egy romantikus vígjátékban. De az élet könyörtelen. Most persze hozzánk tartunk. Egyességünk alapján hazakísér. Nagyszerű. Más se hiányzott, mint egy újabb vele töltött hazamenetel. Ez volt minden vágyam. A lámpa pirosról zöldre vált, és mi átkelünk a zebrán.
- És te miért akarod annyira titkolni, hogy belém vagy zúgva? – teszem fel a kérdést hirtelen.
- Hát tudod, bocs, hogy ilyen nyers leszek, édes, de nem a legjobb a hírneved. – motyogja zavartan a hajába túrva. Tudom. Ez azért vicces…
- Ezzel mintha újat mondtál volna. – vigyorodom el.
- Nem úgy! Csak az én osztályomban. – hajtja le a fejét. Aha, szóval fél a megaláztatástól? Megértem. Én is túlestem már rajta nem egyszer. Nem volt túlélő. Csak viccelek!
- Hát, ha azt mondom, hogy a tiéd sem az én osztályomban, túlzok! – nevetek fel. Akkor van valami, amiben egyezünk. Erre ő is felnevet. Ilyen az élet. Elvárás. Elvárás. És még több elvárás. Meg mindenkinek meg kell felelni. Ami néha egyáltalán nem könnyű, sőt lehetetlen is.
Beszélgetve, nevetgélve haladunk tovább. Ketten. A sötétben. Ezt még fel kell dolgoznom. Ilyen jól kijönnénk egymással? Vajon ellenségből is válhat valaki baráttá?

- Itt is vagyunk. - állok meg hirtelen a házunk előtt. Ő csak feltekint a nem is olyan nagy házra majd elvigyorodik. Mi olyan vicces már megint?
- Nem is tudtam, hogy ilyen közel laksz. – ettől a kijelentéstől még akaratlanul is megborzongom. Ezek után, hogy tudom, hogy belém esett. Ki tudja mikre képes az éjszaka közepén…áh…
- Hanyagoljuk a gondolatot. – húzom el a számat. Érdeklődve pillant felém. Rosszat mondtam volna? Viszont arckifejezése meglepettből átvált eléggé perverzzé. Elszóltam magam…
- Ennyire zavar a gondolat, hogy közel vagyunk egymáshoz? – villantja meg a perverzebb énjét. Már húzódna közelebb, hogy lekapjon újra, mikor megpördülök. Azt azért nem fogom engedni, hogy minden áldott másodpercben átdugja a nyelvét a számba! Ez nem volt a megegyezésünkben!
Viszont hamar fordít az álláson, és a kapunak nyom. Újból megtámadja a nyakamnál azt a helyet, amit már így is rendesen kiszívott. Akaratlanul is felnyögök. Elég már idióta! Arra nem gondoltál, hogy így hogyan fogok mutatkozni az iskolában? Végül is nem a te gondod….
Meleget érzek a lábamnál. Most már a nyávogását is hallom.

- Momo! – kiáltok fel, mire Rob is abbahagyja eddigi tevékenységét. Felveszem a lábamhoz dörgölőző kisállatot. Viszont az a pofa, amit Rob most levág, valami megfizethetetlen. Ki is tör belőlem a röhögés.
- Nem bírod a macskákat? – kérdezem nevetve. Újból elvigyorodik. Ember! Hogy tud valaki ennyit vigyorogni?! Nem zsibbad le az arca?
- Épp ellenkezőleg. – mondja miközben elmosolyodik, és a macskát hirtelen kikapja a kezemből.
- Hé! – nyúlnék utána de…de…elképedek. Hisz…Momo nem ugrik ki az öléből. Pedig utálja az idegen embereket. Ha vendégek jönnek hozzánk, akkor is jó messzire elkerüli a házat. Nem valami bizakodó az emberekkel szemben. De Robbal… még dorombol is! Ilyen nincs! De hisz ez Rob…Egy cicával az ölébe…és ez olyan…DE ARANYOOOS!  Most már olyan mindegy, hisz már elkönyveltem magamnak, hogy nem vagyok normális… Szóval Rob cicaimádó lenne? Úgy látszik mégis van pár dolog, amiben hasonlítunk.