38. fejezet

Drágalátos, egyetlen, örök életű olvasóim. Nem tudom, hogy mennyire emlékeztek, vagy esetleg ha visszakeresitek láthatjátok, hogy hamarosan egy évesek vagyunk. A sok támogatás, visszajelzés és motiváció egészen idáig vitte el a blogomat. Összesen: 38 fejezet. 44 ezer látogató, és 54 feliratkozó. Ami hogyha belegondoltok nem rossz! 
Nem írok valami művészien, ráadásul a sztori is átlagos (hisz egy év alatt sokat változik az ember ízlése) és nem hiszem, hogy a legtöbben egy elfuserált és agyontépázott szerelmi történetre lennének kíváncsiak. Mégis olvassátok ezt a szennyet, amit én havonta kiadok a kezemből. Miért? Miért vagytok velem ilyen kedvesek?;-; Nem értelek titeket. Ezer hála, ezer puszi és ezer ölelés nektek, hogy idáig eljuthattam és büszke lehetek arra, amire nem volna érdemes. Hamarosan meglepetéssel készülök nektek. Várjátok ki! Még egy ilyen sikeres évet Veletek!
Kate. 

                                                                                                                                                                   

Apa kettő.

open up your mind and see like me:)

- Anya, írnál nekem igazolást mára? - néztem a szemébe.
- Miért kicsim? Nem voltál iskolában? - kérdez vissza a konyhából, a nehéz szatyrokat letéve.
Miközben én a következő válaszaimon gondolkodtam, lehívta Gary-t, hogy legyen olyan méltóságos és pakolja szét a holnapi ebéd összetevőit.
- Nagyon görcsölt a hasam és Abby hazakísért. - néztem félre, lábammal köröket rajzolgatva magam köré. Anyának ez a féle sunyítás egyáltalán nem tűnik fel. Gary viszont azonnal levágta az információt, kajánul elvigyorodott.
- Igen? Mikor jöttél haza? Hisz én 10 fele mentem suliba. - pakolta el közben szeretetre méltó bátyám a karfiolt. Szerintem holnap sem eszek túl sokat.
- Nem értem miről beszélsz. Hisz én még az első óra előtt hazajöttem. - néztem rá tettetett értetlenséggel. Egy izzadtságcsepp gördült le az arcomon és az ő arcán is. Anya csak ártatlanul kapkodja a fejét az igazságok zászlajai mellett. Ez egy testvérharc.
- Érdekes. Nem észleltem hazajöttedet. - próbál finomítani magát.
- Figyelmetlen lehettél. Vagy esetleg csak nem bementél első órára? - kérdezek vissza.
Hazudik. Határozottan hazudik. 10 órakkor már itthon voltam és egy lélek se volt itt. Ami csak annyit jelent, hogy mindkettőnknek van mit rejtegetnie, csak anya előtt próbálja azt leplezni és a másikat csőbe húzni.
Csend. A halálos csend. Mikor az egyik ellenfél azt várja, hogy mikor fog megszólalni a másik. Mert abból előnyt kovácsolhat. Ennek ellenére nem Gary, inkább anya törte meg a csendet.
- Rendben. Kiírlak a mai napra. - fogta meg anya a vállam.
- Köszönöm. - lélegeztem fel. Miközben Robtól hazafelé baktattam, nem egyszer pörgettem át az agyamban, hogy majd mit szeretnék mondani. Még itthon is ezt nyomattam. Ennek ellenére hamar túlestünk rajta, méghozzá könnyedén.
Szokásosan, ahogy Taylor betette a lábát a házba én már szaladtam is fel, hogy minél kevesebb időt töltsek vele egy légtérben. Dagadék, macskának egyáltalán nem kinéző, élőlényem is felkísért.
Nem, egyszerűen nem tudom magam rávenni arra, hogy tanuljak. Korán délután van, lehet hogy még nagyban folyik a tanítás. Lehet, hogy Rob is alszik még. Hisz mikor eljöttem onnan, még aludt. Nem volt szívem felébreszteni, másrészt pedig, ha észreveszi, hogy menni készülök, biztos hogy nem engedett volna el olyan könnyen.
És mit csinál egy átlagos 16 éves lány, amikor unatkozik? Felnéz facebookra, esetleg keres egy jó sorozatot az interneten, de legfőképp nem tanul.
A takaróréteg alól megkerestem a jól szét gyepált és összefirkált laptopot, majd benyomtam. Én próbáltam rá vigyázni az évek alatt, de valahogy mindig az ágyam alatt kötött ki. És valahogy mindig került rá valami firkálmány, akárhányszor Abby kezében volt. Vajon miért...
Benyomtam a facebookot, és nagy meglepetésemre a fél osztály fent volt. A B osztály sosem a tanulásról volt híres.
Abby persze rögtön rám is dobott egy ékezet nélküli kis üzenetet, ami igazából öt sor volt. A lényege persze az volt, hogy:"Hol a picsában vagy?" Csak még cifrábban.
Nem igazán használom a gépem, hisz az időm 90%-ban vagy Robbal vagyok, vagy alszok. Ez a két választási lehetőség van. Vagy mindkettő. Ebben az esetben az utóbbit választottam, mert akármennyire is próbáltam ébren tartani magam, nem igazán sikerült. Fejem le-le bukott a gépre, és még a szemeimet is alig bírtam nyitva tartani. Abby-nek a legutolsó "ez nem kifogás" üzenetére már nem sikerült válaszolnom, az agyam átvette az irányítást, és rögtön aludni parancsolt.

És hogy egy lány meddig képes aludni? Egy egész napot át tudna szunyókálni, ha nem hívná a kötelesség, meg az anyja, hogy jöjjön le vacsorázni. Hogy még egy családi vacsorát töltsön áldott nevelőapjával. Itt sajnos már a következő kifogások sem alkalmasak:
1. Angol házit kell tanulnom
2. Holnap írunk.
3. Még mindig rosszul vagyok.
4. Álmos vagyok.
Sajnos ezek egyike sem tud felmenteni a tény alól, miszerint nekem akkor is vacsorázni kell, ha egy hurrikán elsodorná a házat, és cápák jönnének lézerkarddal. Sharnado.
A vacsora a szokásos csönddel indul, amit fokozatosan felvált anya és Taylor párbeszéde, amibe minket, áldozatokat, is próbálnak bevonni.
- Hamarosan el kéne készülni a vendéglistával. Bess, ha van valaki akit szívesen elhoznál, kérlek még ezen a héten szólj. - mondja anya, csak úgy félvállról.
A torkomon pedig megakad a falat. Egy jó nagy adag falat, ami az istennek se akaródzik lemenni, egy ilyen kérdés után.
- Abby, van valami baj, szívem? - nézett rám Taylor is aggódó tekintettel.
Szívemnek szólított, amiért normális esetben hangot adnék, de most figyelmen kívül hagytam.
Akkor, ezen a héten már nem leplezhetem. Muszáj lesz bemutatnom Robot a szüleimnek. Ez egy új elhatározás.
- Nincs semmi. - ráztam vadul a fejem. - Majd megkérdezem Abby-t meg még pár embert...- motyogtam.
- Pár embert?! Mennyi az a pár ember...? - anya kisebb szívrohamot kapott.
Elsősorban azért mert most jött rá, hogy nekem Abby-n kívül is vannak barátaim. Szép is a serdülőkor.
- Nem tudom. Három max. - mondtam, majd egy szép kerek karfiolt toltam művészien a tányér szélére.
- Akkor jó. - nyugodott bele ő is.
Ezek után már csak Gary-t kérdezgették az esküvővel kapcsolatban, hisz engem már sikeresen kivégeztek.
És persze ilyen egy nap, amikor Bess lazul. Családi vacsorát túlélve már lent se voltam, nehogy még a mosogatás is rám várjon, és Taylornak szándéka lenne velem társalogni. Az kéne még, isten ments, engem mára mindenki hagyjon békén.
Túlságosan is gyűlölök ma minden embert. Minden afrikait, mindent embert aki a másik nyakába tüsszent a buszon, mindenkit aki túlfőzi a rizst, mindenkinek vesznie kell. Vagy csak az én felfogásommal van a gond? Lehet, hogy inkább nekem kéne vesznem, mintsem a többi hét milliárdnak? Minden igaz, könnyebb lenne, mint pusztító vihart és esőt zúdítani a Földre. Power Bess.
Rob még mindig nem jelentkezett, amit kezdek furcsállni. Egy ilyen helyzetben azonnal értesítene, bármilyen formában, hogy mégis mit képzelek magamról, hogy csak úgy szó nélkül elhúzok a tett színhelyéről. Az is lehet, hogy az apja rányitott, mikor otthon heverészett, és végre lebukott, hogy nem volt iskolában. Velem ellentétben, az ő apja szigorú. Miért vagyok ilyen kárörvendő?
Vagy lehet, hogy valamit elrontottam? Lehet, hogy magányra van szüksége, hogy magában eméssze a délelőtt történteket. Nem könnyű feldolgozni elhiszem, de azért dobhatna egy üzenetet, mindössze annyit, hogy: "Nyikk". És már tudom, hogy él és nem készítette ki a húga.
Gondolataim közepette kopogtak az ajtómon. Egy pillanatig átfutott az agyamon, hogy Momo akar bejönni, de rögtön el is szállt az a röpke gondolatfelhő.
1. a macskák tudtommal nem tudnak kopogni.
2. Momo éppen mellettem feküdt.
Szóval teljesen értelmetlennek igazoltam ezt az elképzelést.
- Igen? - szóltam az ajtó mögött várakozó illetőnek.
- Bejöhetek? - szólt a mély férfi hang.
Nem Gary. Garynek ennél lányosabb hangja van, ami nem jelenthet mást...
- Tanulnom kell... - szólok vissza.
Az ajtó nyitódik, én pedig melegítőben fekszek hanyatt az ágyon. Mint aki majd kicsattan az örömtől és az energiától, és várja a tanulást. Nem hiába van a matekkönyvünkre írva, hogy: "Az érthető matematika". Egyszerűen imádom. Meghazudtolták a gyerekkorom.
- Nagyon benne vagy a tanulásban, látom. - mosolyodik el, mint egy megértő apuka. Csak annyi benne a bibi, hogy ő nem is az apám és még nem is megértő.
- Mindjárt nekikezdek. - tápászkodok fel, hogy célba vegyem a táskámat, enyhén kevés sikerrel.
- Maradj a helyeden. Beszélni szeretnék veled. - vág át hirtelen komolyba. - És amúgy sem erőltetnéd meg magad tanulás terén...
Kérlek, ne mondd ezt olyan hangsúllyal, mintha egy hülyéhez beszélnél. Megértésedet köszönöm.
- Miről szeretnél beszélni? - forgatom a szemeimet, apró sóhajjal.
- Kit szeretnél még meghívni az esküvőre?
Reakcióidőd mérni kéne. Mert egy normális embernek 0,5 másodperc, akkor nekem most ötvenszer ennyi. Ő? Kérdezi? Ezt? És én megkérdezhetem, hogy neki ehhez mi köze van?
Látja, hogy hallgatok, úgyhogy rásegít egy kis beszélgetéssel, hogy megnyíljak neki.
- Nem igazán ismerem Abby-t, csak annyit tudok, hogy már hatéves korod óta elválaszthatatlanok vagyunk.
- Igen, - bólogattam.
- Igazából csak fiú barátaid vannak, ugye? Nem igazán jössz ki jól a lányokkal. - folytatta.
Újból megállt bennem az ütő.
- Ez meg mégis..?!
- Jaj, édesem, hát virít rólad a nőiesség. - mondja, enyhe mosollyal.
Puffogok. Fogadjunk, hogy anya árult be. Mindent ki kell rólam tárnia egy olyan "idegennek", aki még nem is a család tagja? Ha elhamarkodott döntéseket hoz, rossz vége lesz. Lehet, megint úgy jár majd, mint apával...
- Szóval csak kíváncsiságból kérdezném, hogy ki lenne az a különleges személy, akit te elhoznál magaddal szívesen. - mosolyog.
- Miért kéne ezt pont neked elmondanom?
Hoppá, talán túl udvariatlan. Na, nem baj. Az évek alatt meg kell szoknia.
- Anya nem igazén vette észre, de látom a szemeidben a csillogást. Megint.
Ez meg miket...? Kokain...too much kokain.
- Nem értem.
- Mikor szeptemberben elkezdted az iskolát... - kezdett el mesélni. - Nem igazán láttam benned az életkedvet, hogy bármi is hajtana előre. De most látom, hogy van célja annak, hogy minden reggel hatkor felkelsz. És haladsz előre. Aki ezt mind kihozta belőled, én szívesen látnám és várom tárt karokkal az esküvőre..
Mi? Mi ez? Ez az érzés. Belül. Valahogy megnyugtató és felkavaró. Önkéntlenül is összecsuklok. Visszanyelem a könnyeimet.
Nem kéne emiatt sírnom. Ráadásul Taylor előtt. Ez nagyon megalázó és égő. Nem kéne neki sírnom, mert az azt jelenti, hogy megnyílok neki. Ez pedig végzetes hiba.
Ez most akkor azt jelenti, hogy Rob eljöhet az esküvőre, anélkül, hogy anya kiosztana, miszerint vigyázzak minden egyes hímnemű egyeddel?
- Tudom, hogy nem vagyok az apukád. És ez nehéz neked, újra megnyílni valakinek. De próbáld meg. Én nagyon igyekezek.
Ezzel most vigasztalni próbálsz? Tudod...rosszul csinálod. Ne emlegesd apát, mert akkor ok nélkül sírni kezdek, főleg egy ilyen helyzetben.
- Megtudhatom?
Az ösztönzés hatására újból összekaparom magam, az elejétől kezdve, mielőtt betoppant volna a szobámba egy "rövid" beszélgetésre. Újból megerősítettem magamban a könnygátat, és mesélni kezdtem. Mindent, legeslegelölről. Ahogyan találkoztunk, a meccseken keresztül, ahogyan letámadott és próbált megérteni, szeretni, végül odáig, ahol most vagyunk. És végül Taylor is elérte, lehet hogy nem teljesen, csak részlegesen, de elérte. Ahogy Rob is, hogy megnyíljak előtte. Ennyire kiismerhető vagyok?
Beszélgetni Taylorral, úgy ahogy azt egy apával kéne. Most mihez kezdjek? Hisz apa nélkül nőttem fel. Ironikus. Mosolyognom kell ezen.



Bessnek 85 napja van hátra az esküvőig.