29. fejezet

Az első éjszaka.

- Idióta, idióta, idióta! - fakadtam ki.
Őt illetem ezzel a jelzővel, de igazából tudom, hogy én vagyok a hibás.
Idegesen fordultam meg, kezemet ökölbe szorítva. Csak az ő reakciójára vártam.
- Kezdtem...hiányolni ezt a becenevet. - mondta még mindig túláradó kedvességgel.
Hogy tud még mindig ilyen nyugodt maradni?
- Nem igazán ilyen Valentin napi meglepetésre számítottam. - sóhajtott fel.
Egy ideig csak ledermedve álltam, háttal neki.
Tényleg, hisz tudhattam volna. Várt tőlem ajándékot. Sajnos ki kell, hogy ábrándítsam.
- Szokd meg... - dünnyögtem, kissé szipogva.
Piros orral fordultam meg. Így jár az, aki már februárban is a tavaszra készül....
Kissé meglepetten állt előttem, nem igazán tudta, hogy erre mit feleljen.
Az apró tömeg, csak csodálkozva kerülgetett bennünket. Nem értették, hogy a gerlepár miért kiabál egymással, ráadásul az utca közepén.
Rob viszont még mindig tud nekem meglepetéseket okozni. Ahelyett, hogy itt hagyott volna, ahelyett, hogy leoltott volna, inkább figyelmen kívül hagyva a beszólásom, elmosolyodott.
- Viszont...nekem annyi is elég, ha mellettem vagy.
A mondat hallatára a szívem nagyot dobban, pupillám összeszűkül.
Idióta, miért vagy velem mindig ilyen kedves?
- Nekem már ez is nagy ajándék. - mutatott rám.
- De az egész lényemre mutattál. - dünnyögtem a sírás szélén állva.
Na tessék, puhány vagyok. Nekem elég ez a pár szó is, hogy elérzékenyüljek. Szánalmas.
- Hisz nekem... - fogta meg a kezem, de én reflexszerűen elrántottam.
- Hagyd abba!
Próbáltam minden apró könnycseppet elhessegetni a kezeimmel az arcomról.
- Csak hagyd abba... - hajtottam le a fejem.
Nem értem. Nekem ez az egész helyzet még új. Soha nem volt velem senki ilyen kedves, akkor miért pont ő lenne az egyetlen? Pont ő, aki másfél évig csak az ellenségem volt, mint évfolyamtárs, mint sportban. Akkor miért?
Szívem újból nagyot dobban mellkasomban, és könnyeim szinte azonnal felszáradnak, amint két kar jelenik meg körülöttem.
Meleg és biztonságos.
- De hisz ilyen valakit szeretni. Nem? - kérdezi halkan, engem ölelve.
- Ezt miért pont nekem kéne tudnom?! - morgok rá.
- Mert én sem tudom... - suttogja halkan.
Szerencsétlenek. Ezek vagyunk mi. Akik csak annyit tesznek, hogy az utca közepén ölelik egymást, így mindkettőjüket csak kidülledt szemekkel kerülgetik a járókelők.
Viszont az már tényleg a balekság netovábbja, hogy "szerelmi ügyekben" mindkettőnk a nulláról indul.
- Itt az idő. - szólal meg egy kis idő után, mikor elenged.
- Mihez? - dünnyögök még mindig, az orromat törölgetve.
- Holnap bemutatlak valakinek. - kacsint sejtelmesen.
Miért érzem azt, hogy ezzel a mosollyal mindig csapdába csal?
- Miért árad ebből az arckifejezésből a bizonytalanság? - kérdezi Rob, majd mind a két kezével összenyomja az arcom. Amint általában én szoktam neki csinálni.
- Mer' amikor így mosolyogtál, annak sosem volt jó vége? - günyögtem, eltorzított arccal.
- Mikor nem volt jó vége ennek? - vigyorgott még mindig kihívón. - Hisz itt állunk. Ketten. Együtt. Ha valamit annyira elszúrtunk volna, akkor ez nem lenne így.
Érzem, ahogy az arcom felforrósodik, amit bizonyára ő is észlel, hisz még mindig a kezében tartja.
Hihetetlen gyorsasággal, minden ninja mozdulatomat bevetve, amit a sorozatokból néztem el, kaptam ki a fejem a kezei közül, és fordultam meg, vele háttal.
- Bosszantó vagy.
- Mégis szeretsz. - fejét a vállamra helyezi és úgy mászik bele az arcomba, hogy egy apró csókot lopjon.
Még magamhoz sem térek, már pár lépéssel előttem jár, hátrahagyva engem. Hiún felszegett fejjel indulok utána.
- Szóval követsz, mi? - vigyorog kajánul.
- Ne képzelj sokat magadról, én csak hazafele indultam meg. - mondom, miközben persze az ellentétes irányba nézelődök, hogy a tekintetünk még véletlenül se találkozzon.
- Hát persze...- nevet fel, én pedig égek. Ahogy általában.
Közepes tempóban haladunk egymás mellett, szótlanul. Nekem sincs mit mondanom neki, és merem remélni, hogy neki sincs. Csak akkor jöttem rá, hogy neki sosem kellett semmit sem mondania, csupán tettekkel is kifejezi magát, mikor megfogta a kezem. Amit természetesen egy szívtipróhoz hasonló mosoly követett. Majd az én elpirulásom.
"Ha szeretsz valakit. Van gyenge pontod" Hogy ez az idézet mennyire igaz.
- Nem akarsz ma nálunk aludni? - kérdezi teljesen nyugodtan.
- Hmm? - nézek fel rá kíváncsian. - Eeeeh?! - majd arcom fokozatosan a kiakadás hangulatát ölti magára.
- Csak egy éjszaka, holnap úgyis péntek. - vonogatja a vállát.
- Te ezt most nem gondoltad komolyan... - hurrogom le.
- Naa~ Ennyit azért megérdemlek Valentin nap alkalmából, nem? - néz rám kiskutya szemekkel.
Nem, nem! Lehet, hogy ezekkel a szép szemekkel egyszer már ledöntöttél, de az nem azt jelenti, hogy másodjára is sikerülni fog.
- Megkérdezem anyát...
Na, Bess, ez rossz válasz volt. Így most sokkal több önbizalma lesz, és tuti, hogy a végén megint te jársz majd szarul.
Kíváncsian de egyben félve néztem fel a mellettem baktató feketére, hogy megnézzem a reakcióját.
Meglepett arc, tátva maradt száj. Nem is olyan rossz...
- Beeesss!~ - borul a nyakamba, mint egy nyálas, romantikus filmben. Pfejj.
- Hé, te meg m-mit csinálsz? - próbálom kontrollálni a helyzetet, kipirult arccal.
Gratulálok Bess! Ez az eddigi legbénább beszólás, amit ilyen helyzetben be tudtál nyögni.
- Végre kezdesz úgy viselkedni, mint egy barátnő! - ölelget, mint egy plüss macit. Ami általában Aaron asztala, hisz ő hihetetlenül barátkozó és bizalmas velem szemben.
- Ennyire ne szállj el magadtól! - próbálom eltolni magamtól, pipacsvörös arccal, semmi sikerrel.
- Csak visszafizetem azt az estét, amit nálam töltöttél, teljesen oktalanul! - rivallok rá.
- Miért? Most milyen okot tudsz felhozni?
- Hát izé... - pillantok félre, miközben ő nagy mosollyal várja a válaszom.
- Hallgatlak.
- Izé...Most barátnődként jogom van nálatok aludni. - dünnyögöm, a földet nézve zavaromban. - De amikor te aludtál nálam, még nem jártunk...
Újabb fekete pont. Benne volt a "barátnő" szó, mintha már annyira elfogadtad volna a kapcsolatotokat. Ezzel megint fel fog bátorodni, és valószínűleg ki is fogja használni a tehetetlenséged.
- Jogos. - mosolyodik el.
Meglepetten nézek fel rá, de tudom, hogy nekem sincs okom duzzogni. Hisz örülök annak, hogy felajánlotta, és aznap este is örültem, mikor nálam aludt. Csupán ezzel próbálom palástolni.
Halvány mosoly jelent meg az arcomon.







- Megjöttem! - kiáltottam el magam, amint beléptem az ajtón.
- Szia, kicsim. - jött a válasz, férfi hang formájában.
Újonnan kellett megtudnom nemrég, hogy én igazából annyira jóban vagyok Taylorral, hogy már "Kicsim"-nek szólíthat. Jó, párszor eltűröm, hogy ennyire bizalmasan viselkedjen velem, de nem mindig.
- Anya? - kukkantok be a konyhába egy pillanatra.
Viszont abban a pillanatban lépek is hátra kettőt.
Fehér kötény, liszt, tej, tojás mindenhol, rendetlen konyha fogad. Taylor süt?
- Későn ér haza, gondoltam csinálok neki meglepetést. - mosolyog.
- Értem...
Franc, pont most. Őt nem kérdezhetem meg, hisz mostanában nem elég felhőtlen a kapcsolatunk, és lehet, hogy ez a szigorára is kihat, és biztos, hogy nem enged el.
Mondjuk, próba cseresznye. Ha anya nincs, akkor nála kell próbálkoznom.
- Taylor? - húzódok ki a rejtekhelynek számító, árnyék mögül, félve.
- Igen? - kérdez vissza, a tojást kavarva.
- Ott aludhatok ma az egyik barátnőmnél?
Barátnő. Hisz ha barátot mondok, akkor azzal megkérdőjelezem azt, hogy lány vagy fiú barátról van-e szó. És ha kiderül, hogy fiú, ráadásul a járunk már több, mint 2 hete, több az esélye annak, hogy ma itthon alszok.
- De holnap iskola van, nem? - kezdi ez könnyű kérdéssel, a nevelőapa vs én harcot.
- Igen, viszont péntek, és nem is írunk semmiből... - próbálom nyálasra fogni a dolgot, hízelegni, így nagyobb az esélye, hogy meglágyul a szíve és engedékenyebb.
- Tudod, hogy nem túl jók a tanulmányi eredményeid.
Kezdődik. Az a téma, amit a legszívesebben egész életemben elkerülnék. Hisz nekem a jövőm már olyan, mint egy szárazra kitaposott ösvény.
- Olyan savanyú vagy. - dünnyögöm halkan, nehogy meghallja.
- Tessék?
- Semmi, semmi. - rázom meg a fejem, és megfordulok.
Gyorsan írnom kell Robnak, hogy a tervnek lőttek. Nem csalódtam, hisz gondoltam, hogy Taylort sem a legengedékenyebb szülőkből faragták.
Táskámat a vállamra dobtam, és szó nélkül indultam volna fel a lépcsőn, ha valami, vagy leginkább valami, nem gátolt volna meg a cselekedetemben, mint mindig. Féloldalasan pillantottam hátra. Minő meglepetés! Taylor volt az...
- Elmehetsz. - mondja nagy sóhajjal. - De ne lógd el az iskolát. - néz komolyan a szemembe.
Eh? Ő most tényleg....megengedte?
- Taylor...Nagyon köszönöm. - villanyozódok fel a nagy hír hallatára. Vajon most egy nagy lépést tettünk a kapcsolatunk terén? Talán Taylor nem is annyira elviselhetetlen.
- Anyádat meg majd én meggyőzöm, ha esetleg kifogásolná. - mosolyodik el.
Na jó, most álmodok? Vagy megszállta valami démon? Eddig miért nem mutatta meg, hogy van kedves oldala is?
- Köszönöm, Taylor. - mosolygok rá.
Ez nem a szomorú mosolyom, de nem is a kényszermosolyom. Ez egy igazi mosoly volt, amit a környezetemben élők ritkán tapasztalhatnak.
Még mielőtt reagálhatott volna felszaladtam a lépcsőn, hogy minél előbb összepakoljak. Momo természetesen futott utánam, hogy meglesse boldogságom okát.
Talán a macskát is elviszem. Kezdenek elvonási tünetei lenni, amiért olyan rég látta már a haverját.
Megkönnyebbülve dőltem hátra az ágyon, miközben vadul pötyögtem a telefonon. Husi macskám is elfoglalta méltó helyét a hasamon, miközben kíváncsian fürkészett.







- Jó estét! Elnézést a zavarásért! - kukucskálok be a résnyire nyitva hagyott bejárati ajtón.
Kicsit nehézkesen, de bedöcögök az ajtón, jobbra-balra dőlve a vállamon lévő táskák miatt. Igen, akár egy napra alszok másnál, akár egy hétre, mindig ugyan annyi cuccot kell magammal vinnem. Csupán a ruhamennyiség a több.
- Bess! Kerülj beljebb! - nyit ajtót Rob apu, amint észreveszi szerencsétlenkedésemet, miként a lábammal próbáltam ajtót nyitni, kevés sikerrel.
- Köszönöm, hogy ma itt alhatok! - fogadom nagy mosollyal, amit ő is viszonoz.
Alig veszem le a cipőmet, az ismerős léptek azonnal megcsapják a fülem. Az apró dobogások hada egészen a lépcső aljáig lekísérik Rob bájos húgát.
Összehúzott szemekkel végigmér újból, mintha csak valami kifogásolhatót keresne rajtam.
- Te aztán nem kímélsz... - jegyzem meg halkan, kicsit frusztrálva a merev nézéstől.
- Átment a látvány teszten. - sóhajt fel kárörvendően, én pedig csak nagyokat nézek. Hogy min?
Látva a furcsa arckifejezésemet, inkább magyarázni kezd:
-Magyarán elviselhető a kinézeted. Bár Robtól nem vártam mást. - húzódik nagy vigyorra a szája, majd feltrappol a lépcsőn. Tekintetemmel követem lépteit.
Egyszer...az életben...talán sikerül összebarátkoznom vele is. Kemény harc lesz, de ha Rob apu szívébe is sikerült befurakodnom, ő már gyerekjáték lesz. Nem is értem, hogy miért igyekszek ennyire megfelelni Rob családjának. Ennyire maximalista lennék?
Fentről egy szolid ajtócsapódást lehet csak hallani, valamin gúnyos, lányos kacagást. Egyedül Rob kedves "Kivágom a belső szerveidet, és kiszárítom őket a napon!" beszólását sikerült elcsípnem, aminek következtében csak egyre gondolhatok. Nálunk is sokszor előfordult már. "Testvéri szeretet" néven emlegetik.
- Szerintem a legjobb lenne, ha felmennél. - súgja a fülembe Rob apu sejtelmesen, majd tovább ropogtatva a kukoricáját, leül a tévé elé meccset nézni. Hisz mi mást nézne egy 40 éves elvált apa.
Még nyikkanni sem bírtam a beszólásán, amihez még egy frappáns kacsintást is hozzáspékelt, amint pirulva ránéztem. Lesütve a fejem, látványosan gőzölögve futottam fel a lépcsőn, és szinte már reflexszerűen nyitottam be Rob szobájának az ajtaján.
Szerencsére nem öltözött, és nem is feküdt félpucéran az ágyon, gyertyákkal körülvéve, rózsával a szájában, mint egy túlreagált romantikus filmben. Az ágyán ült, mosolyogva, szürke pólóba, kócos hajjal. Ahogyan minden középiskolás éveit élő tinédzser fiú.
Már éppen sóhajtottam volna fel, mikor apró vörös foltok szúrták ki a szemem a padlón. Vörös foltok, amik nagyon is hasonlítottak a rózsaszirmokhoz, és egyenesen a macska fekhelyéhez vezettek, ahol Miko éppen békésen szuszogott.
- Úristen, de aranyooos! - visítottam fel, majd a macskához szaladtam, hogy meggyurmázzam a pofiját, akárcsak otthon Momo-nak.
- Hé! Ez a legfontosabb, amit ki kell szúrnod?! - szid el azonnal, és már kínjában röhög fel.
- Ezekre.. - veszek fel a földről egy szirmot. - Csak egy megjegyzésem lehetne. - mutatom fel neki.
- Mégpedig? - vigyorog rám, féloldalasan az ágyán fekve.
- Barom állat.
- Hmm...Ez a becenév is milyen régi... - dereng el a távolba, mintha visszaemlékezne a "régi, szép" időkre.
- De most komolyan. Mit vártál, mit reagálok? - nevetek fel.
Nem hiszem el. Tényleg ennyire készült volna? Bár nem mutatom ki, hogy meglepődtem, de legszívesebben most sírnék. Hisz annyira megható és új még nekem, hogy valakinek ennyire fontos legyek. Soha nem tapasztaltam még ilyen érzést.
- Hogy a nyakamba borulsz. - olvad szét az ágyon, miközben a gondolatai tele vannak mocskos dolgokkal.
- Tudod, itt lakok egy köpésnyire. - mosolygok bájosan. - Bármikor hazamehetek.
Válasz nélkül hagyva felállt, majd elhaladva mellettem összeborzolta a hajam.
- Hé, én ezzel sokat kínlódtam ám!
- Csinálok popcornt a filmhez. - mondja lazán, visszavéve egy pöpetnyit perverz stílusából.
Válaszképp csak egy halk "oké" jellegűt tudtam benyögni.
Miko békésen szuszogott továbbra is a helyén, miközben én lassan simogattam.
Csupán egy szürke pólóban van, és egy fehér melegítőben, ráadásul még a haja is totál kócos. Mégis, most hevesebben ver a szívem, mint amikor a suliban be van lőve a haja, is az öltözéke is normális. Az "otthoni" Rob jobban tetszene, mint a "sulis" Rob?
Nem, nem. Ezeket a perverz gondolatokat még csak véletlenül sem szabad beengednem a fejembe.
Tényleg! Végre itt az idő, hogy egy kicsit jobban összemelegedjek Rob húgával!
Felálltam és határozott léptekkel indultam meg a melletünk lévő szobába, ahol az ajtó természetesen zárva volt. Mint minden 14 éves tininek, neki is van magánélete, ráadásul egy bátyó mellett meg is tudom érteni, hogy miért zárkózik be.
Az ajtó nyikorogva nyílt ki, ahogyan benyitottam, és már szinte reflexszerűen, mosolyogva köszöntem volna neki, ha...nem lett volna ennyire furcsa módon vörös az arca. A következő pillanatban pedig a laptop képernyőjére pillantottam, ami előtt ült, és végleg összeállt bennem a kép.
Heh. Nem a legjobb kezdés ismerkedésnek.
A megrémült kisugárzás és arckifejezés szinte azonnal átvált "most megöllek" kisugárzásba és fekete aura tömörül fölé.
- Láttad. - zárja be laptopján a képet, amit gondolom eddig nézegetett.
- Én nem akartam rosszat, csak gondoltam... - próbálok mentegetőzni.
- De akkor is láttad. - áll föl a székből, én pedig már kiskutyaként összekuporodva álltam az ajtóba, hogy nehogy megüssön. Nem mintha annyira tehetné. Ezzel most tényleg oda az eddig kiépített kapcsolatunknak?
- Annyira szerencsétlen vagyok!~ - mondja nagyot sóhajtva, mintha beismerne valamit, és háttal az ágyára huppan.
Ebben a pillanatban néztem szét a szobájában, hisz én még nem jártam itt.
Aranyos, levendula lila árnyalatú fal, világos, tölgy íróasztal és szekrény. Valamint a sarokban egy festővászon és alkotókészletek hada. Aranyos és lányos szoba. Ráadásul még kupleráj sincs, ami általában az én szobámat uralja.
- Szeretsz alkotni? - mosolygok rá kedvesen, próbálva elhessegetni a gondolatokat, amik az előző képről az eszembe jutottak.
- Ha ezzel próbálod terelni a témát, nagyon rosszul csinálod. - pillant rám, nem éppen jó hangulatban.
Nagyot sóhajtva huppantam mellé az ágyba.
- Egy próbát megér. - kacsintottam mosolyogva.
Mintha erőt szedett volna magán, ő is felsóhajtott, majd bólintott.
- Igen, nagyon szeretek.
- Nahát, ez meglepően jó tulajdonság. Főleg attól, aki egy ilyen rettentő bátyussal él egy fedél alatt. - löktem oldalba nevetve.
Úgy látszik halvány sikert értem el, mivel az eddigi komor arca mosolygós lett.
- Amiket a falon látsz kirakva, azokat is mind én alkottam. - mutat az íróasztal fölé, ahol festmények és rajzok hada sorakozott, nagyon szűk férőhelyen.
- Azta... végtagjaimat adnám, ha én így tudnék rajzolni.
- De nincs mivel rajzolnod, akkor...? - nézett rám furcsán.
Megértem, hisz jobban belegondolva tényleg értelmetlen volt a mondat.
- Szokd meg, hogy néha idióta vagyok... - nézek rá könyörgő szemekkel. - Ha Robnak sikerült, neked is fog.
- Hát, hamarabb is, mint annak az idiótának. - ciccegett.
- Akkor egy véleményen vagyunk. - vigyorogtam.
Nahát. A sötét aura lassan elhalványul, majd végleg feloldódik. Van a csajszinak egy "jóféle" modora, de alapból kedves is tud lenni. Akkor kezdjük újra, azt a bemutatkozást!
- Szóval... - tapsoltam kettőt. Ez azt jelenti nálam, hogy valami komoly témába szeretnék belekezdeni.
- Szerelmes vagy a bátyámba? - kérdeztem rá félve, a képből és a vörös arcszínről levonva a következtetést.
Arca azonnal magára vette a vöröses árnyalatot, majd egy furcsa fintort bevágva, plüssmackójába temette arcát.
- Miért? - nyöszörgött a plüss fojtása mögül. - Ennyire kínos lenne?
- Dehogy! Csak... - próbáltam valami érthetőt kovácsolni a mondanivalómból. - Furcsa.
- Kész csődtömeg vagyok! - erősködött.
- Nem vagy az! - próbáltam meggyőzni.
- Miért?! Szerinted mennyi esélyem lenne nála?! Semmi! - ült föl idegesen.
A korkülönbség pont 5 év, majdnem 4. Ami még annyira nem is vészes, csupán annyi zavaró tényező van ebben a helyzetben, hogy...pont BELÉ szerelmes?! Abba a kockába?
Mondjuk, ez az egyetlen közös bennük. Valamint az a bizonyos "jó modor".
- Szerintem ennyire nem eget rengetően borzalmas a helyzeted. - próbáltam feldobni a hangulatát. - Ha akarod még segíteni is tudok.
- Nem kell! Semmi szükségem rá. - morgott. - Csupán el kell felejtenem...
- Na ez tényleg szánalmasan hangzott.
Beszólásomra már sokkal élénkebben figyelt fel rám.
- Most pillanatnyilag van egy lány, akiért oda és vissza van, viszont nem ismerem. - mondtam tanácstalanul. - Annyira vészes a helyzet, hogy még tanulni is képes azért, hogy bevágódjon nála. - nevettem fel.
- Látod! Semmi esélye nincs annak, hogy... - próbált magyarázkodni, terelni a témát, de még idejében leállítottam.
- Ezt most abbahagyod! - parancsoltam rá, két kezemmel nyúzva az arcát, hogy felélénkítsem ebből a bágyadt helyzetből. Mivel torzított arccal nem sok szót tudott volna kinyögni, így csak bólintott.
- Egy idő után úgyis feladja, nem képes ennyit vesződni egy lány kegyeiért. - magyaráztam viccesen. - Csupán annyi a feladat, hogy találkozzatok és megismerd.
- Bhess... - próbálta a nevemet kimondani, nem sok sikerrel, hisz közben még mindig az arcát gyurmáztam.
Eléggé furcsa szokásommá vált ez a figyelemfelhívási módszer, amióta azzal az idiótával járok.
- És ne legyél olyan, mint Rob. - néztem mélyen a szemébe. - Aki még nyomozni is képes volt utánam, hogy megtudjon ezt-azt.
Enyhe elpirulásából csak annyit véltem következtetni, hogy ezzel a figyelmeztetéssel már elkéstem.
Nem csoda, Rob mellet még Hope is meg lett rontva. Ez mind az idióta hibája.
- És nyugi, segíteni fogok. - mosolygok rá kedvesen.
- Robnak egy szót se! - kötötte ki megegyezésünk első szabályát.
- Dehogy mondom el neki. - nevettem fel, majd felálltam az ágyról, és már kifele indultam volna.
Hisz ha ennyi idő nem lett volna elég Robnak, hogy kukoricát gyártson, akkor semennyi.
- Bess? - ahogyan meghallottam a nevemet reflexszerűen fordultam hátra az ajtóból.
- Ne legyetek túl hangosak. - kaján vigyora betöltötte az egész arcát.
A Brice családban mindenki ilyen ultra-perverz? Talán máskor kétszer meggondolom, hogy itt alszok-e.
- Megpróbálunk. - gügyögtem.
Minő kedvesség. Látszik, hogy Rob húga. Ahelyett, hogy egy sima "Köszönöm" félét levágott volna, inkább megcsillogtatja azt az elbűvölő viselkedését. Nem is számítottam másra.
Rob persze már tárt karokkal várt az ágyon, a filmet indulásra kész állapotban hagyva.
- Hol voltál? - kérdezi.
A szomszédban sült krumpliért, egyem azt a helyes pofikádat. Jobb kérdést nem találhattál volna ki?
- Összebarátkoztam a húgoddal. - villantok egy erőltetett vigyort, majd mellé huppanok az ágyra.
- Kikészített, mi? - vigyorodik el.
- Csak annyi lenne a kérése, hogy "legyünk csöndben." - artikulálta erősen.
- Azt nem garantálhatom. - mondta perverz hangsúllyal.
- Akkor én a macska helyén alszok. - húzódtam az ágy másik felébe, a legtávolabbi helyre előle.
- Tudod, hogy addig nem teszek veled semmit, amíg nem akarod. - nevet fel.
Haláli vicces, tényleg. Miközben a "felfallak" szemeivel és tekintetével néz rám.
- Kezdhetnénk a filmet? - próbálok minél előbb témát váltani.
Szinte szó nélkül kapta elő a laptopját, az alvó módból felébresztve a készüléket.
- Rob? - szólaltam meg, mielőtt még elindulhatott volna a film.
- Hmm?
- Leszednéd kérlek az "aranyos" manga posztereidet a falról. Kezdenek irritálni. - mondtam, megvillantva a "véres" mosolyomat.
- Ne nézz oda.
- De akkor is tudom, hogy ott van!
- Ne gondolj rá.
- De attól még ott van. - vitatkoztam vele.
Egy nagy sóhajtással jelezte, hogy az én akaratom ellen bizony nem tud vitatkozni. Nem is éri meg.
Parancsszóra az összes képet leszedte a falról. Amíg én itt vagyok, addig nem igazán tesz jót a szemeimnek ez a látvány, felőlem addig csorgathatja ezekre a nyálát, ameddig akarja, de ne addig, amíg én itt vagyok.
Amolyan "Így most már jó?" pofával nézett rám.
- Tökéletes. - virultam, mint a vadalma.
Egy újabb sóhajtás keretében elindította a filmet.







Meglepődtem. Robtól valami hihetetlenül véres horrorfilmet vártam, tömeggyilkossággal és rengeteg levágott végtaggal. Mondhatni, kellemeset csalódtam benne, mikor előállt ezzel a "nagy meglepetéssel", Valentin nap alkalmából romantikus horrorfilmet nézünk. Alakulunk, alakulunk, a romantika nem az ő színpada, így muszáj volt "véresen" megoldania a dolgot, de örültem neki.
Azt est neheze viszont még hátra van. Az alvás.
Rob lebaktatott egy időre a konyhába, hogy jó háziasszony módjára, levigye a nasis tálakat.
Itt az idő, hogy eldöntsem, hol alszok. Mondjuk ezen nem kell sokat gondolkodnom.
- Rob! - szólítottam meg azonnal, amint belépett a szobába.
- Én az ágyon alszok, te pedig a földön! - mutattam,elmondást nem tűrően, a földön heverő paplanra, ahol én szépen és kényelmesen megágyaztam neki.
- He? - néz rám, aki szinte bármelyik pillanatban hülyét kapna. - Te normális vagy?
- Ugye nem várod el, hogy én, mint hölgy, a koszos földön aludjak? Ugye tudod, hogy bármelyik pillanatban beránthatnak az ágyad alá? - akadtam ki.
- Ki rántana be oda? - forgatta a szemét unottan.
- Hát..izé.. - hebegtem zavartan.
Most komolyan. Csak nem mondhatom neki, hogy félek az ágy alatt tartózkodó szörnyektől!
- Értem. - vette lazábbra a dolgot, és elmosolyodott. - Úgyis olyan rég vártam már, hogy nálam aludj, úgyhogy beérem ennyivel is.
- Rob...
Azt hittem keményebb dió lesz. Általában nem ilyen könnyű meggyőzni, hogy ne tapadjon mindig rám.
- Akármennyire is akartam melletted aludni.
- Hé! Ne okozz nekem lelkiismeret furdalást! - rivalltam rá.
- Semmi rosszat nem tettem! És nem is tettem volna. - emelte fel a kezeit, védekező állásba.
Miért ver ennyire hevesen a szívem? Csak nem gondolta volna komolyan, hogy velem alszik egy ágyban? Biztos, hogy megint felpumpálná az agyát perverzióval és szűk lenne a nadrágja. Hiába tagadja, ő is csak fiú.
De akkor miért érzem magam ennyire....rosszul?
- Ch. - szegtem fel hiún a fejem, majd visszadőlve Rob ágyába a fejemre húzom a paplant.
A fények lekapcsolódnak, és a szobába teljes sötétség költözik. Csupán a lenti fények adnak némi világosságot, hisz a szobaajtó még mindig résnyire nyitva van.
Hallottam, ahogyan ő is befekszik az általam megterített ágyba.
Oh, hogy rohadna meg. Most nem tudok aludni. Hülye Rob...együtt, mi? Hogy gondolhatott ilyet?
Érzem, ahogyan az arcomat újból elönti a forróság, és persze gondolatok tömkelege. Van egy olyan érzésem, hogy én ezt még meg fogom bánni.
Gondolok egyet, és hernyó módjára kicsikét arrébb kúszok az ágyon, az ablak felé.
- Nem kell a fal felé menekülnöd, nem teszek semmit. - morogja halkan, lentről.
Ennek...tényleg ennyire alacsony lenne az IQ szintje?
Durcásan, totál vörös pofával kelek fel, és nézek le rá. Most legalább nem kell a hajam alá bújnom, hisz ebben a sötétben úgysem látja, ha égek.
De gondolom, mégis látja a halvány fényeknek köszönhetően a sértődött arcom, hisz a szemei kikerekednek.
- F-Felejtsd el. - morogja tanácstalanul, és a másik irányba fordul, hogy velem háttal legyen.
Idióta. Idióta. Akkora egy idióta!
Mérgesen, teljes erőmből hozzávágok egy párnát, mire felmordul.
- Mi van már megi.... - kiabál rám, de elakad a mondat felénél.
Ez egy diszkrét "Mi van már megint?!" leordítás lett volna, ha én nem cselekedtem volna.
Hihetetlen gyorsasággal ugrok le az ágyról, egyenesen le a földre. Mintha a macimat ölelgetném, karjaimmal körülfogom. Rátapadok, akár egy pióca, és még a heves szívverését is hallom.
Heh. Ennyire meglepett lenne?
Arcomat a pólójába fúrom, és mélyen beszívom az illatát. Kellemes és megnyugtató.
- M-Mit csinálsz? - kérdezi zavartan.
- Nem látszik?! - mordulok rá idegesen.
Ezt most direkt csinálja, vagy alapból ekkora marha?!
- Bocsánat, na! - mentegetőzik. - De így annyira aranyos vagy, Bess. - suttogja, de hallok a hangjában egy kis gúnyt is.
Vigyorog, tudom, hogy vigyorog, érzem, hogy vigyorog!
- Megöljelek, mielőtt még elszállnál magadtól? - hangomat én is lejjebb veszem, de még így is tisztán kivehető a gyilkos szándék.
- Shh! - csitteg le, és ennek tetejében még pofán is csap, igaz nem túl erősen. Már ordítanám le, ha nem néztem volna fel, és nem láttam volna az arcát.
Az arca...elég volt ahhoz, hogy elhallgattasson.
- Hadd élvezzem ki a pillanatot... - suttogja.
Ez volt az utolsó, amit aznap beszéltünk.
Még mindig ölelem, mintha attól félnék, hogy az éjszaka folyamán elszökne. De nem tehetek róla, annyira hiányzott már a közelsége. És így, ezzel az illattal és a megnyugtató szívdobogással még elaludnom is könnyebb.