27. fejezet

Édes, Rémes múlt. 

csapó kettő.

6 évvel korábban...

A nézőtér tele. Minden egyes szempár ránk és a labdára szegeződik. Szurkolók, és rajongótáborok tömkelege tömörül egy csoportba, onnan biztatva a sajátját.
- Passzold Rob! - kiált mellettem az egyik csapattársam.
Alaposan nézek körbe, hogy ki lenne még szabad. De sajnos mindenkit fognak, így kénytelen vagyok egyedül tovább vezetni a labdát.
- Fedezz! - kiáltok a csapattársamnak.
Veszi az adást, és bólint. Amint gyorsabb tempóra váltok, ő is jön utánam, a közelembe marad.
Ügyesen, az új cseleimet bevetve kerülöm ki az ellenfél védőit. Majd mikor már a kapu közelébe értem, egy jól irányított lövéssel szabad csapattársamnak passzolom a labdát, aki végül pontot is szerez nekünk.
A fülsüketítően erős sípszó jelzi a játék végét.
A többi fiú, és köztük én is, boldogan terelődünk egy körbe, ezzel ünnepelve győzelmünket.
Így jutottunk be 10 évesen a Junior Bajnokságba...


- Anya! Anya! - ugrálok örömömben a kocsiban. - Ugye milyen ügyes voltam? Hogy kicseleztem már a béna ellenfelet! - büszkélkedek.
- Bizony, te voltál a legügyesebb! - mosolyog rám anya a visszapillantó tükörben. - És mi jár a győztesnek? - kérdezi.
- Nem tudom... - tanakodok el. - Mi?
- Dupla csokis fagyi. - válaszol anya helyett apa.
- Igeen! - ugrok fel a hátsó ülésen.
- Ch. Nem nagy cucc. - duzzog mellettem Hope. - Én is simán megcsináltam volna.
- Igen? Kihívjalak holnap egy mérkőzésre? - gúnyolódok vele.
- De saras lesz a ruhám! - kéri ki magának.
- Gyáva! Gyáva! - borzoltam össze sötétbarna haját.
- Hé! Sok idő volt, mire megcsináltam! - kiabál.
- Gyerekek, halkabban! - szól ránk apa.
- Adam, hagyd őket. Jó hallani, hogy ilyen élénkek. - tette kezét apa vállára, mosolyogva.
Ezek után apa se, és anya se szólt hozzánk többet. Pedig mi végig veszekedtük és nevettük az utat.

1 évvel később...

- Anyaaa! Rob már megint durván bánik velem! - szalad húgom anyához, hogy legyen valaki, aki megvédi az igazát.
- Ez nem igaz! Te kezdtél el piszkálni! - vádolom meg.
- Mostanában egyre hiperaktívabbak vagytok. - tette anya csípőre a kezét. - Belétek bújt a kisördög, vagy mi? - mosolygott ránk.
- Hát Robba biztos valami sokkal rosszabb bújt. - vigyorgott rám Hope.
- Na most meghalsz! - futok utána, hisz szokásához híven, amint lealáz már el is húzza a csíkot.
Viszont nem tudok anya mellett úgy elfutni, hogy ne kapna el.
- Ejnye, nem szabad a házban futkározni. - borzolja össze a hajam.
- Hope-ra miért nem szólsz rá? - mutatok a lányra, aki épp a lépcsőn spurizott fel, menedéket keresve előlem.
- Ő is megkapja majd a maga büntetését, ne aggódj. - nevet fel.
Világoskék szemeivel végigpásztáz, majd tekintete megállapodik az arcomon. Szelíden söpri ki az arcomba lógó tincseket, miközben én durcis arccal tűröm az "anyai gondoskodást."
- Az arcod tiszta apádé. - mosolyodik el. - Szerencsére a szemeidet tőlem örökölted.
- Ajj, anyaa! Ne kezd megint! - nyüglődök a karjaiban.
Rendszerint a 11 éveseket már nem tutujgatja a saját anyja, hanem önálló és férfias életet élnek!
- Mit ne kezdjek? - borzolja össze ismét a hajam. - Egyre kevesebbet látlak! Jóhogy "elkezdem".
Én csak szégyenlősen félrepillantok.
- Akkor majd ebéd után focizzunk! - ajánlom fel a szerintem briliáns ötletet.
- Rendben! - koppint az orromra a fakanállal. - De aztán nehogy megbánd, hogy kihívtál! - kacsint.
- Fél kézzel legyőznélek! - legyintek nevetve.
- Na, azt majd meglátjuk. - fogadja el anya az ötletem.
Nevetve hátrálok ki a konyhából, majd a lépcső felé kezdek futni.
- Hányszor mondjam még, hogy kint futkározzatok?! - szól utánam anya, de figyelmen kívül hagyom.
- Megállj Hope! Most elkaplak! - kiáltok fel, miközben hihetetlen tempóban lépcsőzök fel.
Egy halk, kislányos kuncogást hallottam a szobám felől.
Most megvagy!

két héttel később...

- Adam! - kiált anya a konyhából. - Elmegyek, bevásárolok vacsorára, te addig vigyázz a két rosszcsontra.
- Anyaaa! - futok le a lépcsőn. - Nem is vagyunk olyan rosszak! Hazudsz!
- Miért hazudnék? - teszi csípőre a kezét, anyás stílusban. - Elmondom, amit látok.
- Akkor rosszul látod! - szaladok le hozzá, hogy megöleljem.
- Nahát! Most hirtelen de fontos lett anya! - borzolja össze a hajam. - Hova bújt a nagy, önálló és független Rob? - gúnyolódik.
- Anyaaa! - rivallok rá.
- Jó, jó! Felfogtam! - emeli fel a két kezét védekezve. - Veled aztán nehéz kijönni!
Karjai megragadnak, és szorosan ölelnek körbe.
Olyan furcsa érzés támadt fel bennem. Mintha, soha nem akarnám elengedni. Pedig ez csak egy rutin bevásárlás. Milliószor megtörtént már, most valahogy mégis...más...
- Na jó. Sietek! - enged el anya, és két lépést hátrébb lép a táskájáért.
Nem akarom, hogy elengedjen. Csak még egy kicsit!
- Anya! Várj! - futok utána.
- Rob. Sietek vissza, ne aggódj. - mosolyog le rám.
Összezavarodva, de elengedem a ruháját, ő pedig beszáll a kocsiba.
- Rob! Gyere gyorsan be! - parancsol be apa. - Zokniban vagy kint?! - veszi észre a szürke kövön szinte virító fehér zoknit.
- Megyek... - mondom halkan, de még mindig az autó távolodó alakját figyelem, ahogyan bekanyarodik a főutcára.
- Rob anyafüggő! Rob anyafüggő! - hallom meg a hátam mögött Hope gúnyolódó és nevető hangját.
A csúfos mondatra agyam bekapcsol, és hátrafordulok.
- Na mindjárt meglátjuk, hogy ki az anyafüggő! - futok be utána a házba.
- Ne szaladgáljatok a házban! Hányszor kell még figyelmeztetni titeket? - szól ránk apa, ahogy hihetetlen gyorsasággal elsüvítünk mellette.
Nem figyelve rá, mi veszekedünk tovább nevetve. Igazából semmi komoly téma nincs, amin veszekedni tudnánk, de egymás megalázása és "marcangolása" már hétköznapivá vált közöttünk.
Apa csak unottan forgatja a szemét, és közben valami ilyesmit gondolhat: "Miért mindig én felügyelek rájuk?"

A mentő éles hangja veri föl a környék csendjét. A kocsi féknyoma vérrel keveredik az aszfalton. Széttört tojások, kiömlött tej, és két bevásárló szatyor kiborulva terül szét a zebrán. Nem telik bele 10 percbe, minket is értesítenek telefonon a balesetről.
- Apa? - nézek ijedten a konyhában álló férfira, aki az elejtett telefonkagyló mellett még megmozdulni sem bír. Lefagyott.
- Mi történt? - jelenik meg mellettem Hope is.
Azelőbb még fent hemperegtünk egymáson, most pedig mindketten a konyhapult mögé húzódva várjuk a választ. Félünk. Látjuk apa ijedt, de egyben döbbent arckifejezését. Nem akarjuk tudni a választ.
- Rob...Hope... - szólít minket, hangja remeg. - Azonnal...a kocsiba. - suttog.
Nem kezdünk el vitatkozni, szó nélkül teljesítjük a kérését, sőt én még rohanok is a kocsi fele.
Valami rossz...Valami nem jó. Mi történt anyával?
Apa beindítja a kocsit, és idegesen, szinte rohanva kanyarodik ki a garázsból. Hope félve szorítja meg a kezem. Próbálok erősnek mutatkozni, de érzem, hogy egy világ omlott össze bennem.

Apa jéggé fagyott keze vezet minket végig a kórház fehér folyosóin. Egészen egy adott szobáig. Egy őszhajú orvos papírokkal a kezében, nem túl kedvező arckifejezéssel fogad minket. Hope még mindig a kezemet szorítja.
- Nem sikerült. - hajtja le a fejét az orvos.
Apa keze megremeg, így inkább elengedem. Félve nézek fel rá, de a tekintetemet szinte azonnal vissza is irányítom a földre. Apa...arckifejezése...
Idegbeteg módjára ront be a szobába, és az ágy elé esik.
- Nem...nem, nem, nem, nem lehet.... - suttogja.
Kikerekedett szemekkel lépek apa és az ágy mellé. Hope már sír, de a kezemet még mindig nem engedi el.
- Miért...miért... - próbál apa valami érthetőt is kovácsolni a szavaiból, de ilyen helyzetben nem megy neki.
Apa sír. Hope is sír. Egyedül én állok még mindig anya mellett száraz, kikerekedett szemekkel.
Azt mondta, hogy sietni fog....Azt mondta, hogy hazajön. Azt mondta, hogy ne aggódjak.
Apa térdére rogyva próbálja magába fojtani a könnyeit, nem sok sikerrel. Hope-ban már rég eltört a mécses, és a ruhámat könnyeivel áztatja. Meleg keze még mindig szorít.
Másik kezemmel óvatosan, remegve fogom meg anya karját.
A kar...ami egy órával ezelőtt még melegen ölelt körbe...hideg. Megremegek.
Egy fehér pléddel van letakarva, de még így is átüt a halvány vörös árnyalat a mellkasa tájékán.
Elengedem a hideg kezet, majd én is a földre rogyok. Hope kisírt, vörös szemekkel figyeli a reakcióm. Ijedve néz le rám.
Szemeim olyanok, mint a döglött halé. Mégis sikerül pár csepp könnynek utat találnia, és legördülnek az arcomon. A többi könnyemet visszafojtom...
- R-Rob... - néz le rám ijedten Hope, még a sírást is belefojtottam ezzel a tekintettel.
- Rob! - ugrik nekem, amint újból könnyek szöknek a szemébe, és remegve bújik hozzám.
- Roob! - fúrja az arcát a mellkasomba, könnyeivel teljesen eláztatva.
Sírni akarok. De mégsem megy. Valami meggátolja. Egy érzés. Egy keserű érzés, hogy azok a meleg karok soha nem fognak rám vigyázni, és körül ölelni.

Ez volt az-az időszak, amikor körülbelül 2 hétig nem jártam iskolába. Igazából tovább is itthon maradtam volna, de apa rám parancsolt, de még Hope is kiráncigált az ágyból.
Az összes barátomat cserben hagytam, és megbántottam. Ami az évek során sem változott. Bezárkóztam. Egy láthatatlan burkot vontam magam köré, míg végül apán és a húgomon kívül senki nem maradt mellettem.
Hetedikben iskolát váltottam.
Közben persze mindennap kijártam a temetőbe, minden indokot és kifogást keresve, amivel ellóghatok.
Az új osztályközösség befogadott, bár senkinek nem meséltem az esetről. Bekerültem az iskola focicsapatába, ahol sikert sikerre halmozva népszerű lettem az iskolában. Barátok vettek körül.
Szokásommá vált, hogy mindennap egy szál virágot viszek ki a közeli temetőbe.
Hope a szobájába zárkózva internetguru lett, és a viselkedése is megváltozott. De ő nem váltott iskolát, és továbbra is ellógott a barátaival.
Szerintem apa sem fog soha többet más nőbe szerelmes lenni. Ő most egyedül a munkájának és a családjának él. És ez mindig is így volt, nem is fog változni.
Nyolcadikban pedig sikeresen is felvettek abba a középiskolába, ahova szerettem volna menni. Mikor megérkezett a várva várt levél, a hírrel, anya sírjára tettem.
Anya halálán soha nem fogunk túltenni...