33. fejezet

Hóvirág.

- Tommykám, ne készíts ki. Ez most komoly? - járkálok a szobámban fel-alá, természetesen a világ legaranyosabb, legbolyhosabb mamuszában.
- Hogy mondtad el? - ugrok kettőt, vihogva, szinte már kislányosan.
Kellemes meglepetés volt reggel a csengőhangomra ébredni, és már korán reggel Tom hangját hallani.
- Milyen kis romantikus alkat valakii~ - sugallom felé, furcsa hangnemben.
Szokás szerint megint késésben, és megint hanyagul kezdek neki a készülődésnek, viszont a mostani telefonbeszélgetés kicsit megnehezíti a dolgom.
- És akkor most együtt vagytok? - kérdezek rá halkan a fő témára. - Jaj, Tomcim! - rikkanok fel, a meggyőző válasz hallatán.
Nem csodálom, hogy még Gary is kinéz a csupán résnyire nyitott ajtón, a biztonság kedvéért. De azzal a lendülettel vissza is csapja, mikor meglátja drága kishúgát fehérneműben és mobillal a kezében fangörcsöt kapni.
Helyzet a következő: Szombati találka. Frei Cafe. Fagyis jegeskávé, hisz éjjen az egészség télen is. És egy kedves illető társaságában, aki most hivatalosan 24 órája boldog párkapcsolatban él, méghozzá én vagyok az első beavatott.
- Nem aggódsz a fiúk véleménye miatt? - kérdeztem kissé visszafogva magam.
"Nem igazán tud érdekelni. Amit nem tudnak, az nem fáj nekik." hangzott a válasz a vonal túlsó végéről.
Megkönnyebbült sóhaj hagyta el a számat.
Mintha csak magamat látnám. Inkább eltitkolja, minthogy szembenézzen a gimis társadalmi különbségekkel. Viszont az megnyugtató, hogy nagyon laza. Nem igazán érdekli mások véleménye, és az, hogy ők beleszólnának a Lenney-vel való kapcsolatába.
- Ha boldog vagy, én is boldog vagyok. - mondtam mosolyogva, majd egy "Szia, találkozunk fél óra múlva" szóösszetétellel le is raktam a telefont.
Bess, ilyeneket ne ígérj meg, ha nem tudod betartani! Fél óra alatt öltözöl fel! Szóval kalkuláljuk ezt az időtartalmat egy órára!






Enyhe kifejezés, ha azt mondom, hogy javul az idő. Az utolsó beígért hidegfront csak nem következett be, és a hó sem szándékozik többet esni ebben az évben. Legalábbis remélem.
Pár vakmerő hóvirág már előmerészkedett a föld alatti rejtekhelyéről, hogy lássa, milyen is a táj februárban.
- Olyan jó filmet néztünk meg tegnap Darennel! - meséli Abby, tele izgalommal.
- Ki ne találjam. Ugye horrort néztetek. - lőttem le előre a poént, de láthatólag nem igazán érdekli.
Ő is boldog párkapcsolatban él. Kezdődik a tavasz és a fiatalokra rátör a "forever alone" érzés és persze előtörnek a hormonok.
- Sajnos le kell rombolnom az elvárásaidat, mert nem horrort néztünk. - húzta ki magát büszkén.
- Nahát, nahát. Bekövetkezett a megváltás?
- Csak "Az útvesztő" jelent meg a mozikban, semmi más. A könyvet egy nap alatt kiolvastam, a filmre is kíváncsi voltam.
- Te szoktál olvasni. Tanulnivalón kívül. Saját akaratból. - kaptam sokkot. - Ugye nincs lázad? Influenza járvány van. - utaltam az osztály "betegeire" akiket hirtelen ledöntött a matematika dolgozat könyörtelen vírusa.
- Nem igazán. - nevetett fel. - De ezt a könyvet te is szeretni fogod. Kölcsönadhatom.
- Köszi, maradok a filmeknél. - utasítottam vissza. - De igazán nagylelkű vagy.
- Csak utánad. - vigyorodott el gúnyosan.
Milyen idilli pillanatok egyike az, mikor tényleg kulturáltan haladunk végig az utcán, és nem kell senkinek sem csúnyán néznie minket, mert nem bírunk magunkkal. Lenyűgöző.
- Na éés... - próbáltam témát keresni. - El tudnád magadat képzelni ünneplőruhában? - kérdeztem félve.
Cserébe meghökkent tekintetet kaptam. Valami rosszat mondtam volna?
- Ha azt mondod, hogy elmegyünk egy kanbulira, akkor az ki van csukva. - mondta fapofával.
- Félreérted. - adtam meg magam mosolyogva. - Csak tudod... van az esküvő és...
Próbáltam értelmes mondatot kicsikarni magamból, de amint Abby agyfaszt kap, onnantól kezdve nehéz leállítani.
- Úristen, Úristen, Úristen! - sikítozott. Kész, minden elvárásomnak lőttek. Már most érzem a szúrós tekinteteket rajtunk.
- Abby, nyugi, csihadj le, altatót ne adjak?
- Én is eljöhetek? - barna szemei csillogtak az izgatottságtól.
- Persze. Hisz egy 10 éves barátot csak nem fogok kihagyni a vendéglistáról.
- De akkor mindenféleképp el kell mennünk vásárolni, főleg cipőt. Az a legfontosabb. Aztán a ruha. Mivel eléggé pénz és ruhahiányban szenvedek, ráadásul szeretem a csipkét nagy gondban leszek, de megoldom. - a mondat befejeztére végre felém fordult, és nagy mosollyal bólogatott. Idióta mód bekapcsolt.
- Cipőboltba engem soha a büdös életbe nem fogsz elrángatni. - tiltakoztam bőszen.
- De Bess! Egyszer be kell adnod magad! Csak nem mész tornacipőben anyukád esküvőjére! - nézett rám szigorúan.
- Elhiszed, hogy megteszem?
- Elhiszed, hogy nem fogom engedni?
Ajvé. Legközelebb kétszer is meggondolom, hogy most ez Abby esküvője lesz, vagy anyué.
Duzzogva néztem félre.
- Jó, de akkor nincs szoknya. - kezdtem el alkudozni.
- Hogy mondhatsz ilyet? Egy ünneplői ruha legszebb és legfontosabb része a szoknya! - mondta ezt úgy, mintha ő olyan nagy divattanácsadó lenne. Szent igaz, hogy többet tud a divatról mint én...
- A világ sokkal szebb lenne szoknyák nélkül. - adtam elő a duzzogós énemet, amit természetesen a legtöbben ki nem állhatnak.
- Márpedig muszáj lesz szoknyát és magassarkút felvenned, mert nem csupán bulizni mész oda. - tette csípőre a kezét.
Egyre több ellentmondásba ütközök. Túl jók az érvei, a fenébe. Innen már nincs visszaút, vagy azt csinálom, amit ő mond, vagy ő fogja teljesíteni az akaratát.
És a végén az egész "esküvős" témából egy rugalmas csevej alakult ki, pedig szeretem kerülni ezt a témát. Nem a kedvencem, és csodával határos módon mindig feszült leszek, hacsak rá gondolok. Hogy anya egy másik férfival akarja leélni az életét, aki nem apa. Aminek örülnöm kéne, és örülök is. De hiányzik apa.
Egy nap fa tövében vert táborhelyet a fehér hóvirág. A reggeli harmat apró cseppekben gyöngyözött szirmain.
Ha virág lennék, akkor az élet sokkal könnyebb lenne...






Hétfő, a hét legeseménydúsabb és legnehezebb napja. A tanárok mosolyogva alakították az órarendet úgy, hogy lehetőleg minden nehéz óránkat erre a napra tegyék be. Tapsot nekik. Mert megérdemlik.
Nem csoda, hogy agyilag kifáradva, hullapofával esek be a szekrénybe.
- A..tornazsákom... - nyöszörgöm, ahelyett, hogy "ételt...ételt.." könyörögnék, mert arra még nagyobb szükségem lenne.
Szapora, hangos dobogást hallok a hosszú folyosó végéről, ami egyre csak közeledik. Közeledik, míg egy adott ponton megáll, hogy rövid időn belül kieszelje a folytatást. Minden szekrény zárva volt, hisz amint vége az óráknak legszívesebben mindenki egyből hazaszalad, hogy ne kelljen több időt töltenie itt. Így nem csoda, hogy az éppen futó alak azonnal kiszúrt engem, és már kész tervel előállva, vett engem célba.
Célt is ért, nagyon durván, hisz kis híján felsikoltva ugrottam volna az illető nyakába, mikor az hirtelen megfogta a derekam. Egy könnyed mozdulattal "bepakolt" a szekrénybe, majd, mint a nyomozós filmekben, ő is beszökkent mellém. Kezét a számra tapasztja, érzem meleg lihegését a nyakamon. Ziháló teste a hátamnak simul, így dübörgő mellkasát is érzem.
- Mnhrgn! - mondom, vagyis csak próbálom mondani.
- Shh! - hurrog le azonnal, aminek következtében azonnal elhallgatok.
- Rob! Rooob!! - üvöltést hallok, és az apró lábak felsietnek a lépcsőn. - Rob a rohadt életbe, ne fuss már el!! - halad el a szekrények mellett, szép sorban, majd a két folyosó kereszteződésénél megáll.
Hogyha Robot keresi...akkor a mögöttem ziháló alak...
A szívem nagyot dobban.
- A kurva életbe! - az agresszív felkiáltást egy nagy csattanás követi. Szerintem ma egy kukával kevesebb lesz az iskola területén.
A léptek elhalkulnak, mígnem teljesen elnyeli őket az iskola alapzaja.
Még mindig nem merek megmoccanni, hisz ha a megérzéseim nem csalnak, akkor nem szeretnék megint úgy járni, mint múltkor. Biológia óra után volt...
Az mögöttem gubbasztó személy mocorogni kezd, eleinte csak halkan. Fejem mellett átnyúl, és a szekrényt, éppen hogy egy résnyire kinyitja. Némi világosság költözik a kissé elhanyagolt szekrénybe, de így legalább a sötét alak arcformái kirajzolódnak.
- Huh... - nyitotta ki végül az egész faajtót, mikor már nem észlelt veszélyt.
Kaján vigyorral a száján lépett ki a szűkös helyről.
- Ez meg mégis mi a franc volt? - oltottam le abban a pillanatban, még magyarázatra sem adva neki időt.
- Muszáj volt, vészhelyzet esetén mindent szabad. - tárta szét a két karját, amolyan "nincs mit tenni" stílusban.
- Én nem egészen így emlékszek arra a szólásra. - dünnyögtem halkan az orrom alatt. - Mit akart Jason? Mert tudtom szerint 16 évesen már nem divat bújócskát játszani.
Zavartan beletúrt a hajába, és e mellé még félre is pillantott. Hajjaj, rosszat sejtek.
- Hosszú történet.
- Időm, mint a tenger.
- Fociedzés lesz.
- Pár perc késés még nem a világ vége.
- Hah. Pár perc míg elmondom. Plusz 10 perc, amíg hisztizni fogsz. - nevet fel.
- Nem is szoktam hisztizni! - védtem magam. Ma miért ellenséges velem mindenki?
- Áh, dehogy! Ilyet mondtam volna? Mégis hova gondolsz?
Gúnyosan kinyújtva rá a nyelvem jeleztem neki, hogy nem éppen ez a legmegfelelőbb idő a szarkazmusra.
- Mondjad már! - toporzékoltam. - Direkt húzod az időt.
- Az estimese sincs ingyen. - lépett a fekete hajú, csupán pár lépéssel közelebb.
- De mivel én szeretlek, nekem kijár az ingyen estimese. Főleg délután. - tettem a kezem a mellkasára, ezzel megállásra késztetve őt.
- Ejha, így elég hamar szeretethiányos leszek. - biggyesztette le az alsó ajkait.
Tekintetemmel óvatosan körülnéztem, tisztáztam a körülmények helyzetét.
A közelben senki, a folyosókon senki, a nyolcadik óra éppen tart.
- De csak egy kicsit. - alig, hogy kimondtam az utolsó szót, ajkai már letámadtak.
Édesek, és szenvedélyesek.
- Hallgatlak. - próbálom visszaterelni a fő témára, nehezen.
Nagy mosollyal engedett el, és hajolt ki közvetlenül az arcomból.
- Jason egy köcsögkancsó.
- Nem mondasz újat. - forgatom gúnyosan a szemeim.
- Megint járni akar Scarlettel.
- Nahát.
- És így feljött a kényes téma.
- Mégpedig?
- Hogy én miért nem járok azzal a picsával.
- A válasz benne volt a mondatban.
Erre csak felnevetett, majd folytatta élménybeszámolóját.
- És valahogyan oda keveredtünk, hogy nekem igenis van valakim. - mondta, majd kaján vigyorra húzódott a szája. - A többit már ismered.
- Te meg kifutottál a teremből, hogy menedéket keress. - szögeztem le.
- Pontosan.
- Te beteg vagy. - jelentettem ki, majd a vállamra vettem a táskát.
Habár nyugodtnak tüntetem fel magam, egyáltalán nem vagyok az. Mi lesz ha kiderül? Ha eddig Abby mellettem állt, most már ő sem fog, nemhogy még a fiúk. Ívből utálják Robot, és sajnos így nem csak én járok szarul, de Rob is. Amint kiderül, muszáj lesz szakítania velem, és azt nem élném túl. Túlságosan is kötődök...hozzá.
- Ideges vagy. - zökkent ki a gondolataimból Rob hangja.
- Dehogy vagyok ideges. - tagadom le ívből. Mai hazugságadagom is megvolt.
- Előttem nem tudod letagadni. - simít végig az arcomon, majd keze megállapodik a hajamnál.
- Akkor sem vagyok ideges. - pillantok félre, szokásomhoz hűen.
- Nem fog kiderülni. Gondoskodok róla. - mondja úgy, mintha éppen ígéretet kötne velem.
Nem tudok, és nem is merek erre mit válaszolni. Nem bízok az emberekben, ami nálam már egy berögződött mechanizmus. Annak ellenére, hogy Ő eddig még soha nem hagyott cserben.
- Menned kéne edzésre. - suttogja eléggé halkan, mégis számomra hallhatóan.
Válaszul csak egy aprót biccentek a fejemmel.
- Írj ha vége a táncnak. - búcsúzásképp csak egy apró puszinyomot hagy a homlokomon, és mintha itt sem lett volna, elviharzik. Csak a bizsergő érzés marad meg az adott ponton, ami tudatja velem a jelenlétét.
Mi lesz ha ebből az apró félreértésből holnap már mindenki tudni fogja, hogy mi...?
Köztudott, hogy az iskolában gyorsan terjednek a hírek, főleg akkor, ha a 10.C-ről van szó. Az is megeshet, hogy ez volt az utolsó délután, hogy láthattam. Vagy csak túlságosan pesszimista lennék?
A fehér hóvirág szenved az árnyékos oldalban. Nyújtózkodik, de akármennyire is próbálkozik, nem érik a napsugarak.



Bessnek pontosan 100 napja van hátra az esküvőig.