A hűséges olvasóknak helyzetjelentés

Kedves, drágalátos olvasóim.
Ha egyáltalán van még olyan elveszett lélek, aki erre a borzalmas oldalra feljár. Hol is kezdjem nagy beszámolómat. Először is megdicsérlek titeket. Azokat, akik még mindig várják azt a rettegett új részt, és még mindig szurkol nekem, hogy folytassam ezt a történetet. Szerintem, csinálni fogok nektek egy kupát, érmet, de legalább egy nagy tapsvihart megérdemeltek. *tapsol.* Ti vagytok a legjobb olvasók a világon. Viszont!
Majdnem minden kezdő író, blogoló életében bekövetkezik az az esemény, mikor érzékeli, hogy az ihlet szent lángja kezd kialudni. Ezt persze már régóta érzékeltem. Végül bekövetkezett a nagy esemény, tényleg kialudt. Nem fogom visszafogni magam, szóval kemény önkritikába csapok.
Ez a történet már olyan sok nyállal volt beterítve és olyan sok enyhén is romantikus történetbe illő motívumokkal volt díszítve, hogy már magamtól is letargiába estem. Arról nem is beszélve, hogy a szókincsem is siralmas volt.
Szó mi szó, 2 éve sokat változtam, és az írásmódom is sokat változott. Így csalódottan, kicsit megenyhülve jelentem be, hogy nagy valószínűséggel nem fogom folytatni a blogot.
Mindenki szereti a romantikus történeteket. Én is. Olvasok is. Mégis enyhén sokat változtam, amiért már nem engedhetem meg magamnak, hogy folytassam a történetet. Sajnálom.
DE! Nem töltöttem ám ezt a két évet sem ölbe tett kézzel. Sokat agyaltam, gondolkodtam, kreatívoskodtam, és körülbelül 5-8 történetötletet agyaltam ki. Míg végül ezt lecsökkentettem 3-ra.
A 3 közül egyet 100%-ig biztosan be fogok fejezni, ha addig nem történik velem valami, például elcsap egy kamion. Hogy lesz e belőle blog? Olvasni fogjátok ti még ezeket a szörnyű történeteket tőlem? Jó kérdés. Még én sem tudom mit hoz a jövő. Még azt sem tudom mit eszek holnap reggelire, nemhogy még egy év múlva tudjam azt, hogy publikáljam e a történetemet. Majd meglátjátok. Meglepetés lesz.
Ha még is olyan rettenetesen unatkoznék, hogy folytatnám ezt a fos történetet, akkor nagyon érezzétek magatokat megtisztelve. De valószínűleg nem fogok.
A blogot viszont megtartom az oldalon, nem veszem el tőletek a lehetőséget, hogy esetleg még egyszer végigolvassátok ezeket a borzalmas részeket. Ezen kívül, legalább nekem is lesz majd mit mutogatni az unokáimnak, hogy: "Nézzétek, kis szarosok, így írt a nagyi, ugye milyen csodálatos?" Jó emlékként tekintek erre a blogra, ráadásul rettentően büszke is vagyok magamra, hogy egyedül képes voltam idáig eljutni. Rengeteg tapasztalatot szereztem vele.
Biztosan, hogy még hallani fogtok felőlem, egy legenda panda királynő vagyok. Ezt soha ne feledjétek. Most megyek, még el kell vágtatnom a naplementében. Szeretlek titeket!

Kate M.

38. fejezet

Drágalátos, egyetlen, örök életű olvasóim. Nem tudom, hogy mennyire emlékeztek, vagy esetleg ha visszakeresitek láthatjátok, hogy hamarosan egy évesek vagyunk. A sok támogatás, visszajelzés és motiváció egészen idáig vitte el a blogomat. Összesen: 38 fejezet. 44 ezer látogató, és 54 feliratkozó. Ami hogyha belegondoltok nem rossz! 
Nem írok valami művészien, ráadásul a sztori is átlagos (hisz egy év alatt sokat változik az ember ízlése) és nem hiszem, hogy a legtöbben egy elfuserált és agyontépázott szerelmi történetre lennének kíváncsiak. Mégis olvassátok ezt a szennyet, amit én havonta kiadok a kezemből. Miért? Miért vagytok velem ilyen kedvesek?;-; Nem értelek titeket. Ezer hála, ezer puszi és ezer ölelés nektek, hogy idáig eljuthattam és büszke lehetek arra, amire nem volna érdemes. Hamarosan meglepetéssel készülök nektek. Várjátok ki! Még egy ilyen sikeres évet Veletek!
Kate. 

                                                                                                                                                                   

Apa kettő.

open up your mind and see like me:)

- Anya, írnál nekem igazolást mára? - néztem a szemébe.
- Miért kicsim? Nem voltál iskolában? - kérdez vissza a konyhából, a nehéz szatyrokat letéve.
Miközben én a következő válaszaimon gondolkodtam, lehívta Gary-t, hogy legyen olyan méltóságos és pakolja szét a holnapi ebéd összetevőit.
- Nagyon görcsölt a hasam és Abby hazakísért. - néztem félre, lábammal köröket rajzolgatva magam köré. Anyának ez a féle sunyítás egyáltalán nem tűnik fel. Gary viszont azonnal levágta az információt, kajánul elvigyorodott.
- Igen? Mikor jöttél haza? Hisz én 10 fele mentem suliba. - pakolta el közben szeretetre méltó bátyám a karfiolt. Szerintem holnap sem eszek túl sokat.
- Nem értem miről beszélsz. Hisz én még az első óra előtt hazajöttem. - néztem rá tettetett értetlenséggel. Egy izzadtságcsepp gördült le az arcomon és az ő arcán is. Anya csak ártatlanul kapkodja a fejét az igazságok zászlajai mellett. Ez egy testvérharc.
- Érdekes. Nem észleltem hazajöttedet. - próbál finomítani magát.
- Figyelmetlen lehettél. Vagy esetleg csak nem bementél első órára? - kérdezek vissza.
Hazudik. Határozottan hazudik. 10 órakkor már itthon voltam és egy lélek se volt itt. Ami csak annyit jelent, hogy mindkettőnknek van mit rejtegetnie, csak anya előtt próbálja azt leplezni és a másikat csőbe húzni.
Csend. A halálos csend. Mikor az egyik ellenfél azt várja, hogy mikor fog megszólalni a másik. Mert abból előnyt kovácsolhat. Ennek ellenére nem Gary, inkább anya törte meg a csendet.
- Rendben. Kiírlak a mai napra. - fogta meg anya a vállam.
- Köszönöm. - lélegeztem fel. Miközben Robtól hazafelé baktattam, nem egyszer pörgettem át az agyamban, hogy majd mit szeretnék mondani. Még itthon is ezt nyomattam. Ennek ellenére hamar túlestünk rajta, méghozzá könnyedén.
Szokásosan, ahogy Taylor betette a lábát a házba én már szaladtam is fel, hogy minél kevesebb időt töltsek vele egy légtérben. Dagadék, macskának egyáltalán nem kinéző, élőlényem is felkísért.
Nem, egyszerűen nem tudom magam rávenni arra, hogy tanuljak. Korán délután van, lehet hogy még nagyban folyik a tanítás. Lehet, hogy Rob is alszik még. Hisz mikor eljöttem onnan, még aludt. Nem volt szívem felébreszteni, másrészt pedig, ha észreveszi, hogy menni készülök, biztos hogy nem engedett volna el olyan könnyen.
És mit csinál egy átlagos 16 éves lány, amikor unatkozik? Felnéz facebookra, esetleg keres egy jó sorozatot az interneten, de legfőképp nem tanul.
A takaróréteg alól megkerestem a jól szét gyepált és összefirkált laptopot, majd benyomtam. Én próbáltam rá vigyázni az évek alatt, de valahogy mindig az ágyam alatt kötött ki. És valahogy mindig került rá valami firkálmány, akárhányszor Abby kezében volt. Vajon miért...
Benyomtam a facebookot, és nagy meglepetésemre a fél osztály fent volt. A B osztály sosem a tanulásról volt híres.
Abby persze rögtön rám is dobott egy ékezet nélküli kis üzenetet, ami igazából öt sor volt. A lényege persze az volt, hogy:"Hol a picsában vagy?" Csak még cifrábban.
Nem igazán használom a gépem, hisz az időm 90%-ban vagy Robbal vagyok, vagy alszok. Ez a két választási lehetőség van. Vagy mindkettő. Ebben az esetben az utóbbit választottam, mert akármennyire is próbáltam ébren tartani magam, nem igazán sikerült. Fejem le-le bukott a gépre, és még a szemeimet is alig bírtam nyitva tartani. Abby-nek a legutolsó "ez nem kifogás" üzenetére már nem sikerült válaszolnom, az agyam átvette az irányítást, és rögtön aludni parancsolt.

És hogy egy lány meddig képes aludni? Egy egész napot át tudna szunyókálni, ha nem hívná a kötelesség, meg az anyja, hogy jöjjön le vacsorázni. Hogy még egy családi vacsorát töltsön áldott nevelőapjával. Itt sajnos már a következő kifogások sem alkalmasak:
1. Angol házit kell tanulnom
2. Holnap írunk.
3. Még mindig rosszul vagyok.
4. Álmos vagyok.
Sajnos ezek egyike sem tud felmenteni a tény alól, miszerint nekem akkor is vacsorázni kell, ha egy hurrikán elsodorná a házat, és cápák jönnének lézerkarddal. Sharnado.
A vacsora a szokásos csönddel indul, amit fokozatosan felvált anya és Taylor párbeszéde, amibe minket, áldozatokat, is próbálnak bevonni.
- Hamarosan el kéne készülni a vendéglistával. Bess, ha van valaki akit szívesen elhoznál, kérlek még ezen a héten szólj. - mondja anya, csak úgy félvállról.
A torkomon pedig megakad a falat. Egy jó nagy adag falat, ami az istennek se akaródzik lemenni, egy ilyen kérdés után.
- Abby, van valami baj, szívem? - nézett rám Taylor is aggódó tekintettel.
Szívemnek szólított, amiért normális esetben hangot adnék, de most figyelmen kívül hagytam.
Akkor, ezen a héten már nem leplezhetem. Muszáj lesz bemutatnom Robot a szüleimnek. Ez egy új elhatározás.
- Nincs semmi. - ráztam vadul a fejem. - Majd megkérdezem Abby-t meg még pár embert...- motyogtam.
- Pár embert?! Mennyi az a pár ember...? - anya kisebb szívrohamot kapott.
Elsősorban azért mert most jött rá, hogy nekem Abby-n kívül is vannak barátaim. Szép is a serdülőkor.
- Nem tudom. Három max. - mondtam, majd egy szép kerek karfiolt toltam művészien a tányér szélére.
- Akkor jó. - nyugodott bele ő is.
Ezek után már csak Gary-t kérdezgették az esküvővel kapcsolatban, hisz engem már sikeresen kivégeztek.
És persze ilyen egy nap, amikor Bess lazul. Családi vacsorát túlélve már lent se voltam, nehogy még a mosogatás is rám várjon, és Taylornak szándéka lenne velem társalogni. Az kéne még, isten ments, engem mára mindenki hagyjon békén.
Túlságosan is gyűlölök ma minden embert. Minden afrikait, mindent embert aki a másik nyakába tüsszent a buszon, mindenkit aki túlfőzi a rizst, mindenkinek vesznie kell. Vagy csak az én felfogásommal van a gond? Lehet, hogy inkább nekem kéne vesznem, mintsem a többi hét milliárdnak? Minden igaz, könnyebb lenne, mint pusztító vihart és esőt zúdítani a Földre. Power Bess.
Rob még mindig nem jelentkezett, amit kezdek furcsállni. Egy ilyen helyzetben azonnal értesítene, bármilyen formában, hogy mégis mit képzelek magamról, hogy csak úgy szó nélkül elhúzok a tett színhelyéről. Az is lehet, hogy az apja rányitott, mikor otthon heverészett, és végre lebukott, hogy nem volt iskolában. Velem ellentétben, az ő apja szigorú. Miért vagyok ilyen kárörvendő?
Vagy lehet, hogy valamit elrontottam? Lehet, hogy magányra van szüksége, hogy magában eméssze a délelőtt történteket. Nem könnyű feldolgozni elhiszem, de azért dobhatna egy üzenetet, mindössze annyit, hogy: "Nyikk". És már tudom, hogy él és nem készítette ki a húga.
Gondolataim közepette kopogtak az ajtómon. Egy pillanatig átfutott az agyamon, hogy Momo akar bejönni, de rögtön el is szállt az a röpke gondolatfelhő.
1. a macskák tudtommal nem tudnak kopogni.
2. Momo éppen mellettem feküdt.
Szóval teljesen értelmetlennek igazoltam ezt az elképzelést.
- Igen? - szóltam az ajtó mögött várakozó illetőnek.
- Bejöhetek? - szólt a mély férfi hang.
Nem Gary. Garynek ennél lányosabb hangja van, ami nem jelenthet mást...
- Tanulnom kell... - szólok vissza.
Az ajtó nyitódik, én pedig melegítőben fekszek hanyatt az ágyon. Mint aki majd kicsattan az örömtől és az energiától, és várja a tanulást. Nem hiába van a matekkönyvünkre írva, hogy: "Az érthető matematika". Egyszerűen imádom. Meghazudtolták a gyerekkorom.
- Nagyon benne vagy a tanulásban, látom. - mosolyodik el, mint egy megértő apuka. Csak annyi benne a bibi, hogy ő nem is az apám és még nem is megértő.
- Mindjárt nekikezdek. - tápászkodok fel, hogy célba vegyem a táskámat, enyhén kevés sikerrel.
- Maradj a helyeden. Beszélni szeretnék veled. - vág át hirtelen komolyba. - És amúgy sem erőltetnéd meg magad tanulás terén...
Kérlek, ne mondd ezt olyan hangsúllyal, mintha egy hülyéhez beszélnél. Megértésedet köszönöm.
- Miről szeretnél beszélni? - forgatom a szemeimet, apró sóhajjal.
- Kit szeretnél még meghívni az esküvőre?
Reakcióidőd mérni kéne. Mert egy normális embernek 0,5 másodperc, akkor nekem most ötvenszer ennyi. Ő? Kérdezi? Ezt? És én megkérdezhetem, hogy neki ehhez mi köze van?
Látja, hogy hallgatok, úgyhogy rásegít egy kis beszélgetéssel, hogy megnyíljak neki.
- Nem igazán ismerem Abby-t, csak annyit tudok, hogy már hatéves korod óta elválaszthatatlanok vagyunk.
- Igen, - bólogattam.
- Igazából csak fiú barátaid vannak, ugye? Nem igazán jössz ki jól a lányokkal. - folytatta.
Újból megállt bennem az ütő.
- Ez meg mégis..?!
- Jaj, édesem, hát virít rólad a nőiesség. - mondja, enyhe mosollyal.
Puffogok. Fogadjunk, hogy anya árult be. Mindent ki kell rólam tárnia egy olyan "idegennek", aki még nem is a család tagja? Ha elhamarkodott döntéseket hoz, rossz vége lesz. Lehet, megint úgy jár majd, mint apával...
- Szóval csak kíváncsiságból kérdezném, hogy ki lenne az a különleges személy, akit te elhoznál magaddal szívesen. - mosolyog.
- Miért kéne ezt pont neked elmondanom?
Hoppá, talán túl udvariatlan. Na, nem baj. Az évek alatt meg kell szoknia.
- Anya nem igazén vette észre, de látom a szemeidben a csillogást. Megint.
Ez meg miket...? Kokain...too much kokain.
- Nem értem.
- Mikor szeptemberben elkezdted az iskolát... - kezdett el mesélni. - Nem igazán láttam benned az életkedvet, hogy bármi is hajtana előre. De most látom, hogy van célja annak, hogy minden reggel hatkor felkelsz. És haladsz előre. Aki ezt mind kihozta belőled, én szívesen látnám és várom tárt karokkal az esküvőre..
Mi? Mi ez? Ez az érzés. Belül. Valahogy megnyugtató és felkavaró. Önkéntlenül is összecsuklok. Visszanyelem a könnyeimet.
Nem kéne emiatt sírnom. Ráadásul Taylor előtt. Ez nagyon megalázó és égő. Nem kéne neki sírnom, mert az azt jelenti, hogy megnyílok neki. Ez pedig végzetes hiba.
Ez most akkor azt jelenti, hogy Rob eljöhet az esküvőre, anélkül, hogy anya kiosztana, miszerint vigyázzak minden egyes hímnemű egyeddel?
- Tudom, hogy nem vagyok az apukád. És ez nehéz neked, újra megnyílni valakinek. De próbáld meg. Én nagyon igyekezek.
Ezzel most vigasztalni próbálsz? Tudod...rosszul csinálod. Ne emlegesd apát, mert akkor ok nélkül sírni kezdek, főleg egy ilyen helyzetben.
- Megtudhatom?
Az ösztönzés hatására újból összekaparom magam, az elejétől kezdve, mielőtt betoppant volna a szobámba egy "rövid" beszélgetésre. Újból megerősítettem magamban a könnygátat, és mesélni kezdtem. Mindent, legeslegelölről. Ahogyan találkoztunk, a meccseken keresztül, ahogyan letámadott és próbált megérteni, szeretni, végül odáig, ahol most vagyunk. És végül Taylor is elérte, lehet hogy nem teljesen, csak részlegesen, de elérte. Ahogy Rob is, hogy megnyíljak előtte. Ennyire kiismerhető vagyok?
Beszélgetni Taylorral, úgy ahogy azt egy apával kéne. Most mihez kezdjek? Hisz apa nélkül nőttem fel. Ironikus. Mosolyognom kell ezen.



Bessnek 85 napja van hátra az esküvőig.

37. fejezet

Egy illat, örökké. 

enyhe perverzió, enyhe utalások, csak az olvassa, akinek nincs ellenére.

Homályos tekintettel lebegek. Gondolatok. Mi értelme van? Csak elvonja a figyelmet valami másról.
Erős kezek tartanak, ahogyan felfelé haladunk a lépcsőn. Vigyáznak rám, hogy le ne essek.
Nem szólok hozzá, ő sem hozzám. Hisz felesleges. Csupán annyiból megértem, ha ránézek. Ránézek, és látom a szemeiben a csillogást. Már nem bír várni.
Türelmetlenül dob le az ágyra, majd mellém fekszik. Tehetetlen vagyok, és egyben ég tapasztalatlan is. Most...mit kéne tennem?
Lassan felülök, és végignézek rajta. Teste ellazult, csupán egy párnát szorongat a fejénél. Ő is hezitált már ezen, látszik rajta. Zavarban van, és a párnával próbálja leplezni. Heh.
Tudatosul bennem, hogy most végre enyém lehet a vezér szerep. Fölé kúszok. Hosszú hajam a mellkasát súrolja.
- Ennyire zavarban vagy, édes? - simogatom a hasát. Mozgolódni kezd.
- Ki nem lenne az, egy ilyen helyzetben? - kérdez vissza, a párna alól nyöszörögve.
Túl aranyos. Egyszerűen túlontúl aranyos.
Már nem én irányítom a tudatalattimat, hanem egy másik személy. Egy másik én lakozik bennem, aki most átvette az irányítást a gondolataim felett. Hisz ismerem magam, alap esetben nem lennék ilyen bátor, egyenesen még a gondolattól is undorodnék. De most? Mintha ez természetes lenne.
Apró puszikat lehelek a mellkasára, hasára. Pólója alá nyúlok, egy ujjal végigsimítok minden egyes kockán. Nem hiába a sok edzés, a gyümölcse kézzel fogható. Ha már szemmel nem látható, hisz ha csak ránézek, szénné égek a zavartól.
Most mégis felhúzom a pólóját, lassan, mintha csak mazochistán váratnám a dolgot. Igen, ez határozottan nem én vagyok. Hisz az eredeti énem már rég a szoba egyik sarkában bujkálna, most viszont kiéhezett szemekkel csapok le az áldozatomra.
Csókokkal telehintek minden egyes kockát, hasának és mellkasának minden egyes felületét. Puszinként haladok lefele, a "lényeg" felé közeledve. Viszont még a domborodó felület előtt megállok.
Mit kéne csinálnom? Biztos, hogy ez így helyes? Így kell lennie? A kapcsolatunk megérett már a folytatásra. Istenem, nehogy már most merészkedjen elő a bátortalanabbik Bess!
Hezitálásomra Rob is felkukucskál, már nagyon kíváncsi a folytatásra. Mintha az gondolná: Vajon most tényleg meg fogja csinálni?
Nagy levegőt veszek, és kezemmel végigsimítok a kidudorodó felületen, hogy még szokjam az érintését. Ha ezt most elmesélném, egy pár hónappal ezelőtti ikertesómnak, visszaküldene a saját időmbe. Totál hihetetlen, totál zavarba ejtő, és soha többet nem fogok Rob játékaiba belemenni!
Persze Bess, csak nyugodtan áltasd magadat. Ez úgyse fog megtörténni.
Homályos lepel hullik az agyamra és szemeimre. Csak cselekszek, és nem gondolkodok.
Kigombolom farmerjét, majd a cipzárt is lehúzom. Belátás nyílik sötétkék alsójára, ami egy bizonyos helyen furcsa alakot vesz fel. Rob már belemarkol a párnájába.
Lehunyom a szemem, és az alsónadrágot is lehámozva róla, veszem elő férfiasságát.
Alakra mérve furcsa, tapintása bőrszerű, és hogyha méretre mondanám: aztarohadt'. Nagy! Vajon Rob apukától örökölhette? Rob anyucinak sem lehetett jó dolga mellette, ha még két gyereket szült.
Ahogy a kezemet mozgatni kezdem, fel-le minden valóságossá válik. Én tényleg...tényleg megtettem ezt. Rob miatt? Vagy magam miatt is?
Idáig hallom, ahogy Rob halkan liheg, ami több mint zavarba ejtő. A hangok, az érzései, az én érzéseim... minden közrejátszik.
Nem telik bele sok idő, míg meggondolom magam, és kezem helyett a számat is használatba veszem. Főleg úgy, hogy Rob az isten szerelmére se akar elmenni, pedig már az iskola óta tartogatja. Már fáj a kezem. Számba fogadom merev tagját, nyelvemmel többször is végigszántok rajta.
Remélem Rob egy ideig nem szeretne felnézni a párna fogságából, hisz ez undorító. Undorító látványt nyújthatok a számára, és ez épp elég. Épp elég neki érezni is, hogy törődök vele, látnia nem kell. Íze? Nincs kifejezetten, igazából semmivel sincs bajom. Persze az egyetlen kifogásolható dolog az egészben a gondolat, a tény, hogy én mégiscsak Rob tagját kényeztetem. Ahányszor átfut az agyamon a gondolat, annyiszor is remegek meg.
Rob lihegése szaporábbá válik, hamarosan elérkezik a csúcshoz.
És én még azt hittem nem lesz ennél zavarba ejtőbb kitörése, hát tévedtem. Csúnyán tévedtem.
Gyorsabb tempóra váltok, nyelvemmel minden manővert kipróbálok, hogy Robnak minél élvezetesebb legyen. Hirtelen moranással élvez el.
Ezzel persze nincs semmi baj, csupán annyi, hogy legalább előre szólhatott volna. Nos, a meglepetés eléggé váratlanul ért, így a furcsa érzés hatására az anyag felét lenyeltem, a másik fele pedig gusztustalan csíkokban folyt le a szám szélén.
Moccani sem mertem, egyszerűen az érzés és a furcsa íz, ami a számban kavargott, letablózott. Rob felkelt az ágyról, nem törődve gusztustalan kinézetemmel megcsókolt. A furcsa íz elkavarodott, én pedig egyre csak azon gondolkodtam, hogy: Megtettem. Én tényleg meg mertem ezt tenni.
Belegondolva, most konkrétan pici Robok ficánkolnak a számban, és az ő szájában is. Felfogni sem merem még egyelőre.
Rob elválik tőlem, és egy ragadós nyálcsíkot húz maga után nyelvével. Ez kész, most semmisülök meg.
A régi Bess visszatér a téli álmából, és halk sikítással húzódik a szoba egyik sarkába. Még szabad szemmel is látni, ahogyan füstölög a fejem.
Ez égő, totál égő, ha ezek után még nem hagy el, akkor soha!
Rob eleinte furcsán néz rám, ami kiakaszt. Mit gondolhat? Tuti perverz állatnak tart. Én nem akarok így meghalni!
- Olyan aranyos vagy. - könyököl rá a combjára, hogy fejét megtámassza.
Már megint. Ez az ellenállhatatlan mosoly. Egyszerűen kikészít. Túl édes!
- Halj meg! - szitkozódok a sarokból.
- Úgy szeretlek. - áll fel, és közelebb lép hozzám.
- Takarodj! Maradj a seggeden, hallod?! Maradj ott! - hisztizek, miközben mániákusan az ágy felé mutatok, kihűlt helyére.
- Bess, én nagyon szeretlek. - guggol le, pontosan elém. Mélyen a szemembe néz, és úgy mosolyog.
Nem bírom, egyszerűen nem bírom! Direkt csinálja. Az a taktikája, hogy majd így a lába elé olvadok.
- Utállak... - morgom a szám alatt, és inkább a hajam mögé rejtőzök.
- Dehogy. Te is szeretsz. Különben nem tetted volna meg értem. - mosolyog még mindig.
Érzem, ahogy fokozatosan elvörösödök, mígnem az arcom végleg felveszi a paradicsom színét. Ikertornyok.
- Szerintem jobban tennéd, ha visszaülnél az ágyra.
- Miért?
- Mert a végén még fejen baszlak valami tompa tárggyal, hogy lassan vérezzél el. - mosolyogtam rá.
- Mindig is szerettem a szadista énedet! - ölelt át szorosan.
Próbáltam kiszabadulni, de ez a tervem is megbukott. Mint ahogy az előző ezer, akárhányszor megölel. Megadom magam, és én is megölelem.
Úgy érzem, hogy most először engedtem magamhoz ilyen közel valakit. Ő az első aki áttört minden gátat, és csalás nélkül lopta be magát a szívembe. Ki hitte volna, hogy ez az ember pont a legfőbb ellenségem lesz.
- Bess...Nem baj, ha...alszok egyet? - nehezedik el fokozatosan a teste.
Ez mind szép és jó. Lenne, ha nem rajtam feküdne ez a dög.
- Mi? Nehogy már rajtam aludj el! Hát ketté ütlek! - ütögetem a hátát, hogy felkeltsem.
- De olyan jó itt... - suttogja, már félálomban.
Persze. Most is az van, amit ő akar. Hisz nincs szívem fölkelteni, csak azért, hogy arrébb vánszorogjon 2 métert az ágyáig.
- Tényleg? Ez most komoly? Itt akarsz aludni?
Nincs válasz. Nagy a valószínűsége, hogy az elkövetkező órákban nem is lesz. Viszont akkor már túl késő lesz.
Beletúrok a hajába. Olyan jó illata van. Tipikus Robos illat. Amilyen egyik fiúnak sincs, csak neki. És én csakis ezt az illatot akarom érezni, örökké.


Bessnek 86 napja van hátra az esküvőig

36. fejezet

Mindenestül

Az utcákon már csak gyéren járnak az autók, már mindenki a munkában van. Az öregek is már visszafele jönnek a paicról, miután már megvettek minden fontos dolgot. Csak mi vagyunk az egyetlen kivételek, és legidiótábbak ahhoz, hogy a suliból ellógjunk. Hogy miért? Fasz se tudja. Jah, de, Rob tudja. De baszik elmondani. Inkább játssza a lovagot, és a hátára véve visz el hozzájuk. Mint az elrabolt szép királylány. Kár, hogy királylány se vagyok, és még szép se.
- Rob... - könyökölök a vállán, háttal a forgalomnak.
A kereszteződésnél állunk, és várunk. Nem látom, bár tuti, hogy piros lámpát kaptunk.
- Igen?
- Miért csinálod ezt velem?
- Mit?
- Ezt az egészet, te buzeráns! - vágtam rá a hátára.
- Ha ezt folytatod a végén már nem lesz gerincem... - nyavalygott.
- Ha tudnád mennyire nem érdekelsz. - vágtam vissza idegesen.
- Egyél egy snikerst. - próbálkozott a hülyeségével, de figyelmen kívül hagytam.
- Miért kell belerángatnod az összes elcseszett dolgodba? - vertem a hátát mániákusan, nem is törődve azzal, hogy a lámpa közbe zöldre váltott, és a mellettünk elhaladó öregek mind minket néztek.
Nem szól semmit. Inkább gyorsít a tempóján.
- Hallod?! Miért kell mindig így...így... - gondolkodok.
Nem, nem jut az eszembe semmi frappáns. Szeretni szeret, mindig is szeretni fog, és szeretett is, ezt már ezerszer hallottam. És miként fejezi ki? Így?! Ez lenne a hála? Szép...
- Szeretlek Bess...
- Persze, hogy szeretsz. Csak épp nem érzem. - mondom unottan.
- Akkor majd elérem, hogy érezd. - mondja, viszont a hangjában akkora perverzséget véltem felfedezni... Már egyenesen félek tőle.
Gyors tempójának köszönhetően észre se vettem, de már a háza előtt álltunk. Vagy az idő telik túl gyorsan, vagy csak a gondolataimba merülve nem érzékelem az idő múlását. Miért is múlik az idő? Mi élünk az időért, vagy az idő azért létezik mert mi is létezünk? Ezek bölcs gondolatok... Se vége, se eleje. Mint a kapcsolatunknak is.
Fél kezével már ki is nyitotta a kaput, másik kezével a derekamat fogta, hogy le ne essek.
Nem akarom neki mondani, de már konkrétan fáj a hasam. Azért a sulitól az otthonáig vezető út nem kis túra, főleg nem az izmos, kemény vállán utazva.
A házban nem meglepő módon nem volt senki, még az apja se. Hmm...Pedig érdekes lett volna a jelenet. Mi betoppanunk így, ő pedig kávéval a kezében éppen újságot olvas, és még a kávé is kiesik a kezéből. Fény derül a fia apró, perverz titkaira és végre örökre eltiltja tőlem. Vagy megint elhittem?
Rob végre letesz a válláról, én meg már újból félig könnyes szemekkel állok előtte. Nekem szerintem megárt ez a túl sok gondolkodás. Mindig olyanokon filózok, hogy ő tuti nem szeret, fog mást találni helyettem és persze ezeknek a durvább változatai. Pedig pontosan jól tudja, hogy nem tudnék nélküle élni.
Csak egy apró mosollyal letörli a könnyeimet az arcomról. Sajnos tudja. Belenéz a szemeimbe és már tudja, hogy mi jár a fejemben. Kibaszott gondolatolvasó.
- Szeretlek. És ezt érezni is fogod. Megígérem, örökre. Ezért mondok ennyi kijelentő mondatot. Tényleg. Eskü. - mondta a szemembe.
Nevetek. Már megint. Egyszerűen nem tudok mellette szomorúnak maradni. Ez is a szerelem miatt van? Vagy csak egyszerűen annyira gyökér, hogy mindig eléri, amit akar?
- És...most, hogy nevetsz. Jöhet a békülős szex.- bújt hozzám közelebb.
- Elhitted. Csúnyán elhitted. - fordultam sarkon.
Hiba volt. Jó tanács, ha a barátod felizgult állapotban van, soha ne fordíts neki hátat. Kihasználja. Durván kihasználja.
Még átgondolni sem volt időm a döntésem, már a hátam mögött termett és szorosan ölelt át. Újból a nyakamat vette a középpontba, és egyre csak azt pusztította.
Szánalmas. Mikor fogok már egyszer én vezetni? Mikor leszek már én is domináns? Tök gáz, hogy amíg ő elvan, én itt nyöszörgök. Mert hát be kell vallanom, eléggé élvezem.
Ahogyan nyelvével többször is végigszánt az adott felületen, majd újból szívni kezdi.
Lassan, szinte észrevehetetlenül kezd el terelni a kanapé felé, ahol gyengéden ledönt az ágyra. Tekintete mámoros. Nagyon...nagyon nem sejtet semmi jót.
Én persze teljesen józan vagyok, ilyen idegállapotban nem tudok ellazulni.
- Rob...én még nem akarom. - nyögöm ki, a lehető legrosszabb pillanatban. Ezzel minden idilli romantikus pillanatot a porba döngölve.
Először csak szótlanul néz le rám, majd sóhajtva leszáll rólam. Lehuppan mellém a kanapéra.
Most csak némán ülünk. Ketten. A bizonyos fehér kanapén. Ahol minden elkezdődött. Gondolatok ezrei futnak át az agyamon.
És ha igent mondok? Azzal sok minden megváltozna. Konkrétan minden.
- Jó. Megértem. - túr bele a hajába zavartan. Látszik, hogy nem igazán tud mit kezdeni a helyzettel.
Olyan kis aranyos. Tiszta piros az arca. Tehetetlen.
Közelebb húzódok hozzá, majd óvatosan a vállára hajtom a fejem.
- Majd. Hamarosan. - mondom neki biztatásképp.
- Tudom. Várni fogok rád, mert minden egyes másodperccel közelebb kerülök hozzád. - simogatja meg az arcom.
- Rob. Te néha, olyan bölcs tudsz lenni.
- Miért csak néha?
- Mert csak néha vannak jó pillanataid. Alapból egy seggarc vagy.
Minden csaj bomlik érte, bárkit megkaphatna félkézből, ezüst tálcán. Ő mégis értem él, rám vár, engem szeret. Miért? Mit tettem, hogy a karma ezt nekem kamatostul visszafizette? Egy ilyen degenerált csoda képében?
- Benne lennél valami őrültségben? - kérdeztem tőle félve.
Hisz ez az ötlet csak random ugrott ki a fejemből. Nem biztos, hogy ő is benne van.
- Mire gondoltál? - kérdezte meg. Fokozatosan elvörösödök.
- Hát, tudod. Most hogy ellógtuk az iskolát, és nem tudunk mit csinálni... - nem tudtam folytatni, elhallgattam. Erre bezzeg már rögtön felfigyelt.
- Én hallgatlak. - mondta, félmosollyal.
Az a pimasz félmosoly. Bárcsak lerohadna az arca...
- Benne lennél...ha... - próbálom kinyögni, persze nulla sikerrel.
- Ha? - hajol közelebb.
Egyre kíváncsibb. Ez nem jó jel...
- Ha kielégítenélek? - bököm ki a várva várt szót, összeszorított szemekkel.
Nem, egyáltalán nem akarom látni a reakcióját. Még a jeleit se. Tuti kiakadt!
Persze nem lenne ember az ember, ha most nem ölne meg a kíváncsiság. Fél szememet kinyitva legelőször a nagy vigyort láttam meg az arcán, amibe beleborzongtam. Nem...nem akarom elhinni, hogy ilyet mondtam.
- El se hiszem, hogy te kérdezted meg először... - mondta halkan, nekem bújva.
- Nem hiszem, el hogy gondolkodtál már rajta! - csaptam idegesen a hasára, mivel ez volt az a felület, amit legelőször ért a kezem. Összegörnyedt.
- Rohadt perverz!
- Szerinted most mégis ki kérdezte meg ezt? - nyöszörögte.
- Nem érdekelsz!
Kiabálásomat hosszas csönd követte. Túlságosan is nyomasztó csönd. Valamit elhamarkodtam volna? Nem kellett volna megkérdeznem?
Vajon a kapcsolatunk megérett már a folytatásra?
- Szerinted továbbléphetünk a következő szintre? - kérdezte Rob. Én megmondtam, kicseszett gondolatolvasó!
- Nekem nem lenne vele problémám. - mondtam felelőtlenül.
Persze igenis van vele problémám, csak az efféle kételyeimet is inkább félredobom, csakhogy végre kiélje a perverz elképzeléseit. Túlságosan is papucs lennék?
Látszott, ahogyan a szeme csillogni kezd, és felpörög. Tisztára mint egy gyerek, aki nem kapta meg eddig a büntetésben elvett játékmackót.
- Istenem, Bess! Úgy örülök, hogy a barátnőm vagy! - ölelt meg olyan nagy hévvel, hogy újból felborultunk. Csak nem éppen a kanapén landoltunk, hanem a földön.
- Csak ezért szeretsz, mert ezt megteszem érted? - fészkelődtem, hisz azt a bizonyos keménységet még mindig éreztem a lábamnál.
- Nem. Én mindenestül szeretlek! - fúrta bele az arcát a nyakamba.
- Mindenestül? - kérdeztem vissza.
- Mindenestül.
Enyhén megnyugodtam. De persze ez a nyugalom sem maradhatott meg sokáig. Hiszen amint felemelt a földről, újból átfutott az agyamon az elkerülhetetlen. Én most tényleg beleegyeztem ebbe?

35.fejezet

Szekrény, második felvonás

Szokásos hétfő. A bejárati ajtó csapódik, hihetetlen nagy csattanással. Szinte mindenki egyszerre szegi tekintetét az adott irányba. Néhány kilencedikes elkezd remegni.
A fekete felhőkupac végigsuhan a folyosókon, hideg fuvallat követi. Akár egy dementor, a képek lefagynak, ahogyan a C-sek terme felé tart. Nem hiába ez a nagy sietség. Csak az a facebook állapot tölti meg a gondolatait.



A szemét dög! Rohadna meg! Direkt csinálja ezt velem! Miért akarja felbaszni már korán reggel az agyam?!
- Bess Russel agyfaszt kap első óra előtt. Különleges esemény. - szól be Jason, az egyik szekrényajtónak támaszkodva.
Talán a körülötte repkedő lányoknak szánta finom kis megszólalását, most viszont nincs szerencséje. Hisz én is meghallottam. Villámként pördültem meg a tengelyem körül, egyenesen Jason szemeibe nézve.
- Én kínozzalak meg, vagy el tudod intézni saját magad? - erőltettem mosolyt az arcomra.
- Hmm....Attól függ. Kegyes leszel velem? - játszadozik a hangjával, perverz hangsúllyal.
- Arra ne számíts. - fejezem be piciny párbeszédünket, ami most sajnos csak ennyire futotta. Jobb dolgom is van hétfőn, első óra előtt. Főleg, ha még reggel előbb el is indultam, hogy ide tudjak érni.
Zihálva, kipirosodva rohantam le a C-s teremajtót. Nem kis meglepetést okozva ezzel.
- Rob, te buziállat. Hol vagy? - ordítok, mint egy idióta.
- Nahát, tán nem csak rájöttél, hogy mégis fontos vagyok neked? Hogy oda ne fussak! - jött is a jól irányított beszólás, az egyik hátsó padból. Egyenesen Robtól.
- Pedig jobban tennéd, ha futnál, mert ha nem leszel elég gyors széttéplek. - mosolyogtam, bájom oldalamat elrejtve.
Persze nem vette komolyan, hisz miért is vette volna, ezt Robtól már elvártuk. Lassú, szörnyen lassú léptekkel közeledett felém, mint aki ráér. A padok közül mindenki a mi eseményünket nézte. Voltak olyanok akik nem bírták ki beszólás nélkül, ezért is hangoztak fel a "Nehogy odamenj!" és "Hagyd a picsába..." jellegű ínyencségek.
Megállt közvetlenül előttem, pimasz vigyorral. Én is elmosolyodtam, viszont az én mosolyom annyiban különbözött az övétől, hogy én ezt egyáltalán nem találom viccesnek!!
Megragadtam a csuklóját, amennyire tudtam megszorítottam, majd nagy levegőt vettem. A padok között "Húúú"-zni kezdtek.
A pillanat hevében 180°-os fordulatot vettem, és Robbal a jobb szárnyamon kirohantam a teremből. A C osztály meg se tudott nyikkanni, nemhogy még Rob, akinek a tempót is tartania kellett. Közben pedig becsöngettek, ami a legkevésbé se érdekelt. Jelenleg. Csak jelenleg, alap esetben újabb szívrohamot kaptam volna. A folyosókat már csak a felsősök töltötték be, akiknek vagy nincs első órájuk és csak itt tudják eltölteni a szabadidejüket, vagy lógnak. Szerintem az előbbi.
Nagy hévvel fordultam be az egyik szekrényhez, olyannyira nagy hévvel, hogy szegény Rob még a túlsó falat is súrolta. Hah, "szegény."
Kinyitottam a vadidegen szekrényajtót, amiből pár papír hullott ki. Biztos stréber lakhat benne, hisz az én szekrényemben csupán a focicucc van meg pár poszter. Ahogy a többiekébe is...
Ránéztem Robra, még mindig vigyorgott. Nem akartam, hogy fájjon neki, de azért jó nagy erővel a szekrénybe löktem, aminek még hangja is volt. Upsz... "Upsz..."
Én is beléptem a szűkös helyre, de még azelőtt persze körülnéztem. Sehol egy lélek. Nagyszerű.
Rob már hallhatóan nevetett, persze a halkabbik fajtából. Ő is pontosan jól tudja, hogyha lebukunk a tanárok nemcsak félreértenék a helyzetet még kamatostul is megbüntetnek érte.
- Magyarázatot. Most. Mielőtt még megtalálom kitekerni a nyakad. - mondtam, legalábbis suttogtam.
- Magyarázat? Miért? - vigyorgott. Nem igazán láttam, de a hangjában éreztem a gúnyosságot.
- Szerinted miért, faszfej?! - fogtam meg a vállát idegesen, és morzsolgatni kezdtem.
Nem, nem, nem Bess itt nem gyengülhetsz meg. Főleg nem itt, ahol ez az idióta is láthat. Majd otthon a zuhany alatt, vagy majd Momonak, de nem itt.
- Miért változtattad meg... - csuklott el a hangom. Nagy levegő, kezd újra. - Van valaki más?
Feltettem. Feltettem a kérdést, amit már oly sokszor megtárgyaltunk. Nem vagyok elég jó neki, vagy akkor miért talál nekem minden héten valamit, amivel kibaszhat velem?
Persze Rob se lenne Rob, ha nem vette volna észre, hogy már most pityergek a semmi miatt. Miért én vagyok mindig a leggázabb?!
- Nekem te vagy a legfontosabb. - súgta a fülembe.
Persze, mindig ezt mondod, de akkor miért csinálod ezt?
- Szerettem volna tudatni mindenkivel, hogy nekem nem kell más. Csak te.
Aha, értem. Ja, mégse. Akkor miért nem szólt? Egyáltalán miért kellett ezt tennie. Robhoz még használati utasítást sem lehetne írni, mert minden percben módosítani kéne rajta.
- Nem értelek. - fúrtam a fejemet a nyakához. Tipikus Robos illat...
- Nem is kell. Ráér még megértened...
Szorosan átölel, és újból biztonságban érzem magam. Haha, Bess várj még két percet mert valami újból el fogja rontani a biztonságérzetet és az idilli pillanatot.
És sajnos így is történt. Nem is tudom, talán a sötétségérzet váltja ki belőle a hormonok termelődését, vagy fogalmam sincs. De, mint az előző szekrényes esetnél, sajnos most is megérzem a kemény tagot a combomnál.
Villámként hasít belém a felismerés, és már lököm is el magamtól.
- Ezt nem hiszem el! Ennyire perverz vagy?! - akadtam ki, persze csak halkan hisztiztem, nehogy még a külső erők meghallják. A tanárok kész dementorok...
- Nem tehetek róla, túl émelyítő vagy.. - nevetett.
Haha, de vicces tényleg.
- Najó'. Akkor én a lehető leggyorsabban eltűnök innen, mielőtt még seggbe találsz dugni. - emeltem fel figyelmeztető jelleggel a mutatóujjam.
- Nem foglak seggbe dugni.. - nevetett tovább.
- Hát persze, akkor szépen bemész a férfi mosdóba és elintézed magadnak. Na pá! - léptem ki a szekrényből.
Vagyis, léptem VOLNA ki, feltételes módban. Hisz miért is ne. Mit is vártam. Rob persze egy kézzel, csupán egy lendülettel vissza is rántott, pontosan a karjai közé. Öm, kezdhetek félni? Vagy majd csak később? Kikészít ez az idegállapot...
- Rob, ha még most elengedsz, akkor megúszod ütés nélkül... - fenyegetem meg, de úgy látszik nagy ívből leszarja ezeket az elvárásokat. Nyelvével végigszánt a nyakamon, amibe beleborzongok.
- Te csináltad, te teszed helyre. - suttogja a fülembe.
Nem jó...ez nagyon nem jó. Mi is volt azzal az ígérettel, hogy nem fog érte fájni a seggem? Mert ebből a mondatból nem szűrök le semmi jót.
Ajkát rátapasztja a nyakamra, és erővel szívni kezdi. Én persze nyomban megsemmisülök, és legszívesebben elégnék szégyenemben. Úgy tűnik kell még a sál az elkövetkező hetekben.
- Rob...ugye nem fog fájni?
- Nem.
- Szerencséd. Mert ha mást mondtál volna már kiheréltelek volna... - suttogtam a fülébe.
Erre persze rögtön elmosolyodott. Ennyit azért láttam olyan közelről.
- Imádom amikor ilyen kis ellenkező vagy...  - fogja meg az állam, és maga felé fordítja.
Sajnos az érzéki csókjelenet mégsem következik be, inkább letámad mint egy éhes farkas. Nyelve átlépi a határvonalat, amit még élveznék is, ha nem lenne ilyen...heves.
Ezt nem hiszem el. És még reggel én akartam leoltani őt, meg leszidni. Erre mi történik? Hát persze, hogy az, amit ő akar. Mindig az történik. Látszik, hogy ebben a kapcsolatban IS én vagyok az alárendelt.
Rob már reflexszerűen nyúlna a nadrágjához, persze titokban. Én mégis szemet vetek erre a sunyi cselekedetre, és még időben ellököm. Az elmúlt 5 percben már másodjára.
- Mégis, mit?... - próbálom kifejezni magam, nem sok sikerrel.
- Megmondtam nem?.. - húzódott újból közelebb, de a kezemet kitartva, kellő távolságban tartottam őt.
- Megmondtad, megmondtad, viszont azt is, hogy nem fog fájni... - sugalltam felé az összes gyilkos szándékomat, ha mégis bekövetkezne ez. - És egy diák szekrénye nem épp a legromantikusabb az első alkalomhoz, és most mondd azt, hogy nincs igazam...
Látszott rajta, hogy elgondolkodik a hallottakon. Ilyet is ritkán látni... Rob teljes erejével gondolkodik. Vagy csak gondolkodni próbál.
Sóhajt egyet, aminek csak őszintén örülni tudok. Akkor csak meghatott az amit mondtam.
- Apum majd leigazolja a napot. - böki ki gyorsan, vágytól csillogó szemekkel.
Kiakadok. Ez most mit beszél itt nekem?
- He? - nézek rá furán.
- Átjössz hozzám. Most.
- Suliidőben.
- Suliidőben.
- Suliidőben?!?!
- Suliidőben.
- Szerintem te nem érzed az iróniát a hangomban.
- Szerintem te nem érzed a komolyságot a hangomban.
Ledermedek. Most várok, amíg azt mondja, hogy: "Bocsi, vicceltem!" Vagy az nem fog megtörténni? Történjen már meg!
- Kizárt Rob, én ebbe nem megyek bele. Éppen kémia órám lenne, és most Mr.Thans most biztos, hogy a haját tépi, amiért nem tudott feletetni egy újabb egyesért.
- Nem emlékszem arra, hogy kérdeztem volna a véleményed. - ölel át szorosan.
Rob te beteg dög! Hogy rágnának szét a patkányok! Mikor fogsz már kedvesen és bájosan bánni egy lánnyal? Például vegyél neki virágot, vagy vidd el vacsorázni valami szép helyre! Persze...megint elhittem...
Megijedek, ahogyan már nem érzem a lábam alatt a talajt, és emelkedni kezdek.
- Rob, leteszel, most! - még mindig csak suttogni tudtam, hisz az első óra már javában tartott.
- 3...2..
- Te most visszaszámolsz?! - ütlegeltem a hátát.
- 1! - mondta ki az utolsó számot.
Nagyot pattanok, és a hajam is összekócolódik a pillanat hevében. Pedig reggel mennyit kínlódtam vele a tükör előtt, oh mennyi munkám volt benne...
Futni kezd velem a hátán, egyenesen a hátsó udvar kijárata felé.
- Tegyél le, tegyél le, tegyél le, tegyél le! - ütöm a hátát mániákusan, de a csoda, hogy végre letesz, a varázsszavak kántálására sem történik meg. Mit is vártam...

Halloween különkiadás

"Emlékeztetőül, Bess és Rob"

Halloween éjszakáján minden lélek visszatér a való világba kísérteni. Festett arcú ifjak járják az utcákat, cukorkát kuncsorogva. Gyertyafényben megvilágított, ijesztőbbnél ijesztőbb tökök, díszítik a kerítéseket. Így hát nem csoda, hogy a mi kis írónőnk, Kate, is ihletet kapott az ijesztgetésre.
Kanalat és kést ragadva látott hozzá a nagy feladathoz. Célja, hogy két tököt faragjon ki, ami lehetőleg ijesztő, mégis felkelti a kíváncsiskodók figyelmét.
Viszont, a halloween nem csupán vidámság és ijesztgetésből áll egy blogmester számára. A suli miatt eléggé hátrányba került a mi kis írónőnk, így igyekszik minél előbb behozni magát. Sajnos, még szünetben is muszáj a billentyűket koptatnia. Kate viszont még erre is felkészült.
Laptopját elérhető közelségbe tette, így ha ihletet kap, oda tudjon lökni a lapra pár sort, hogy mégse legyen olyan üres. Viszont, hogy átvegye a halloween hangulatát, a tököket is faragni kezdte.
Először az arcukat rajzolta fel, filctollal. Mint mindig, most is megcsillogtatta kreativitását és perverzségét. Hisz egy olyan blog írása közben, mint az Enemy Love, csakis perverz dolgok jutottak a fejébe.
- Nem! Nem lehet rajta nyuszifül! - csóválta a fejét, ellenszegülve gondolataival.
Gyorsan le is törölte a túlságosan is intim füleket a sütőtökről, majd azt a pár sort is szépen kitörölte, amit eddig firkantott. Eddig a tök is üresen, arctalanul hever előtte, és az írói lap is üres. Mi tévő legyen?
- A halloween nem a cukiságokról és a szerelemről szól. Így a blognak is muszáj ijesztőnek lennie! - határozta el magát. Keze ökölbe szorul.
Újból elkezd vadul gépelni, viszont az ötödik sornál újból megakad.
- A-a, ez így nem lesz jó. Nem indulhat a történet a temetőből! Az nem követné az előre kitervelt eseményszálat! - mondta, leginkább magának. Ezzel a lendülettel ki is törölte azt a picurnyi, öt sort, amit eddig kiszenvedett magából.
Ez nem igaz. Eddig teljes erőbedobással és nagy sikerrel megírt 34. fejezetet, és nem tudja, hogy mitévő legyen a következő fejezettel. Emellett még a tökökkel kapcsolatban is tanácstalan.
- És én még azt hittem, minden simán fog menni. - sóhajtott fel nagy bánatában.
A hűvös szellő néha-néha összeborzolja írónőnk haját. A levelek már rég lehullottak, csupán pár megsárgult darab ragaszkodik még kiválasztott ágához.
- Bárcsak itt lennének a szereplők, és ihletet adnának nekem... - gondolkozott el hősnőnk, egy újabb sóhajtás keretében.
Mintha hullócsillag alatt kívánt volna, halovány kérése beigazolódni látszott. Hisz nem csak a Karácsony tartogathat varázslatos meglepetéseket. A halloween-szelleme megsajnálta a főhőst, és rászánt némi mágiát. Vagy talán csak megunta a folyamatos nyávogását.
Alighogy kezére hajtotta a fejét, a laptopja szokatlanul villogni kezdett. "Jobb félni, mint megijedni" alapon Kate is felfigyelt a furcsa jelenségre, és távolabb lépett az eszköztől.
Kiáltások, morgások harsány hangja morajlott fel a laptopból. Kate kicsit közelebb hajolt, hogy jobban hallja.
"Vigyázz már! Nem férek el tőled!"
"Te hibád. Miért ilyen nagy a segged.."
"Nem is nagy! Húzd arrébb a beled!"
"Mégis hova?!"
Neves írónőnk kissé meglepődött, hisz fogalma sem volt arról, hogy miért ad ki ilyen hangokat a gépe, miközben ezek előtt minden normális volt.
A beszélgetés egyre hangosabb lett, míg végül két rázkódás között kiugrott a képernyőből két ember.
Az írónő teljességgel sokkot kapott, és erre még az is rátett pár lapáttal, hogy az a két pontosan rá esett.
- A picsába. - sziszegett a fiú, miközben a fejéhez kapott.
Az írónő épphogy magához tért a sokkból és kinyitotta szemeit. De amint meglátta az éppen rajta támaszkodó fiút úgy döntött, hogy még egyszer meglátogatja a mennyországot.
- Hol vagyunk? - kérdezte nyöszörögve a szőke lány is, éppen hogy felébredve.
- Hidd el, ha tudnám, már rég elmondtam volna.
- Ezzel most villogni akarsz? - vágott vissza a szőke.
- Hibbant vagy mint mindig, Bess. - nevetett fel a fiú.
Míg a két személy teljes nyugodtsággal elvitatkozott fölötte, akik épp most pottyantak ki a gépéből, Kate letalpalt a név hallatán.
Hosszú szőke haj, ez a mogorva modor, és ez a név. Talán csak véletlen egybeesés? Hisz ő is pont ugyanígy álmodta meg!
Megköszörülte a torkát, majd elüvöltötte magát.
- Leszállnátok végre rólam?!?!
Hangjára még a környék kutyái is felriadtak és vadul ugatni kezdtek.
A két illető persze azonnal maga alá nézett.
- Jaj, nagyon sajnálom! - állt fel először a lány.
A fiú viszont még mindig csak méregette a maga alatt fekvő személyt, akinek fokozatosan kidülledtek az erek a homlokán.
- Te mégis mióta fekszel itt?
- Nem is tudom. Körülbelül azóta, mióta kiugrottatok abból! - rivallt rá a fiúra, majd a laptopra mutatott.
A fiú csak kajánul elmosolyodott.
- Tetszik a stílusod. Megfogtál. - mondta, perverz hanglejtéssel.
Persze erre a szőke azonnal reagált is:
- Nehogy elkezdj már vele flörtölni, Rob! - tette keresztbe a kezét.
Kate fejében egy újabb villanykörte villant fel.
Fekete haj, ami félig a szemébe lóg, gyönyörű kék szemek, és ez a név. Ez már nem véletlen.
A rejtélyes fiú végre méltóztatott a meglepett írónőről leszállni, és e mellé még fel is segítette a földről. Ami épp jól is jött neki, főleg ebben a sokkos állapotban.
- Csak egy kérdés. Téged véletlenül nem Rob Brice-nak hívnak? - léptem közelebb a fiúhoz.
- Ejha, ennyire híres lennék? - villantott egy újabb vigyort.
- Te pedig Bess Russel vagy. - mutatott a lányra.
A szőke kicsit meghökken.
- Igen...de honnan tudod? - nézett rá gyanakvóan.
Az írónő kicsit elpirul.
- Hát izé...én alkottalak titeket.
"Ez milyen béna már? Jobbat nem is mondhattam volna!" gondolta rögtön magába, miután kimondta.
Ez a két alak éppen kiugrott a gépéből, és most azon kéri számon őket, hogy ő írja azt a történetet, amit éppen ők élnek. Ennyire skizofrén lenne?
A két személy egymásra nézett, majd pár másodperces hatásszünet után szinte egyszerre tört elő belőlük a nevetés.
- Olyan nincs! Ez hülyeség! - szakadt a nevetéstől a fiú.
Az írónő elgondolkozott.
Ha tényleg ő lenne az életük írója, akkor elméletileg mindenről tud, amiről mások nem. Ez beválhatna?
- Khm. - vonta fel magára a figyelmet. - Tényleg ezt gondoljátok?
- Hát, ha én egyszer bemennék hozzád és azt állítanám, hogy én teremtettelek téged, eléggé valószínűtlennek hinném. - vonta fel a szemöldökét Rob.
- Akkor mi van azzal az esettel, ami a szekrényben történt, a biológia óra után, hmm? - váltott át Kate kissé perverz stílusba.
Erre persze mindketten fokozatosan elvörösödtek, a szőke pedig még hátat is fordított.
- T-Te meg mégis...
- Én megmondtam. Mindenről tudok, ami eddig veletek történt, és történni fog... - tette keresztbe a kezét a határozott írónőnk. Majd perverzen megnyalta a szája szélét.
- Ez teljességgel lehetetlen! - fordult vissza a szőke.
- Nekem mondod?! - akadt ki Kate - Hisz ti mind csak kitalációk vagytok.
- Ez hülyeség... - morgott Rob.
- Pedig igaz. - bólogatott vadul. - Mind a perverz fantáziám szüleményei vagytok. Főleg te Rob. - mutattam lehangolón a fiúra.
- Hogy én?
- A képzeletbeli álompasim megtestesülése vagy. - jelentette ki.
- Perverz állat. - motyogta.
- Te beszélsz? Tudom ám, hogy milyen gondolatok járnak a fejedben...hisz én teremtettelek. - vigyorodott el, és ezzel természetesen a mi írónőnk nyert.
Rob már nem tudott többet hozzászólni a témához.
- Jó. De ha mi csak kitalációk vagyunk, mit keresünk itt? - folytatta a kérdések hadát Bess.
- Ha tudnám, nem ez lenne a téma. - vonta meg a vállát Kate. - viszont valamit muszáj megtennem. Előre is bocsi. - jelentette ki elhatározottan, majd közelebb lépett  fiúhoz.
- Szeretlek Rooob! -  kiáltott fel, majd szorosan megölelte. Lábaival körülfogta az ő lábait, ezzel mozgásképtelenné téve.
- Engedj el, ez beteges! - próbálta letaszítani magáról a megszállottját, nem sok sikerrel.
- De ezt olyan rég meg akartam volna már csinálni!
- Bess, segíts már! - nyújtotta felé a kezét.
De a szőke csak nyugodtan, mosolyogva támaszkodott meg az egyik széken.
- Én még elnéznélek egy ideig.
- Dögölj meg.
- Tudom, hogy szeretsz. - mondta bájosan.
Az írónő fokozatosan visszanyerte eszméletét a sokkból, míg végre újból megvilágosult. Elengedte áldozatát.
- Bocsánat, de ez már régi álmom volt.
- Élvezted legalább? - kérdezte Rob.
- Kifejezetten.
- Örülök. - villantott egy gúnyos vigyort.
- De visszatérve a tárgyra. - komolyodott meg Kate. - Mit kerestek itt?
- Ezen a témán csüngünk 10 perce! - rivallt Rob az írónőre, aki eddig még álmodni sem mert volna arról, hogy egy saját szereplője ordítja le egyszer a fejét.
- Jó. - adta meg magát Kate, kényszeredetten. - Ha nincs hasznotok, legalább segítsetek megírni a következő fejezetet.
- Az nem lenne csalás? - kérdezte Bess.
- Tudni, hogy mi lesz velünk a jövőben? Én kíváncsi vagyok rá. - mondta Rob.
Az írónő természetesen fel is nézett rájuk.
- Én annyira nem lennék ebben a biztos. - húzta el a száját. - Másrészről viszont eléggé...hmm...
- Mi?! - akadt ki a szőke. - Mi fog történni?
- Nem fogok spoilerezni az olvasóimnak! Amúgy is...sokkal jobb, ha nem tudjátok. - legyintett.
Szinte egyszerre sziszegett fel a másik kettő.
- Jó. Mit segítsek? - adta meg magát először Bess.
Az írónő szinte még el is érzékenyült nagylelkűsége láttán.
- Te tényleg segítesz neki?
- Van más választásod?
Erre már nem igazán tudott mit mondani, hisz ő sem igazán értette a kialakult helyzetet. Megadva magát ő is leült egy székre, és a laptop elé helyezkedett.
- Mi a teendőnk?
A mi kis írónőnk is végre elmosolyodott. Látszólag nagyon boldog.
- Hát, kéne egy kis ihlet a 35. fejezethez... - mondta, pötyögtetve a billentyűket.
- Legyen romantikus! - kiált fel a szőke.
- Igen, mint úgy általában minden fejezet az...
- De a halloween miatt legyen kissé misztikus. Mondjuk, egy kis rejtéllyel vagy csavarral a végén.
- Nahát, ennyire okos lenne az én kis nyuszim? - simogatta meg az arcát Rob.
Kate alig bírta magát türtőztetni, hogy ne kelljen ki magából újra és szállja meg a fangörcs.
- Szedd össze magad. - csapott rá a fiú arcára Bess. Határozottnak tűnt, mégis az arca teljesen mást mutatott.
- De én az akciós jelenetet kicsit későbbre terveztem. - derengett el a távolba Kate.
Erre a válaszra természetesen mindkettőjük felfigyelt.
- Milyen jelenet?
- Áh, semmi, hagyjuk. - legyezgetett az írónő, kissé piros arccal.
- Ne legyél már ilyen titokzatos!! - rivallt rá Bess.
- Minden írónak muszáj egyben kicsit titokzatosnak is lennie. Akkor nem lennének olvasóim.
Kissé furcsa kifogást talált, viszont ezzel legalább egyikőjük sem tudott vitatkozni. Így egy időre hagyták is a témát.
Persze a nagy unalom közepette, Bess tekintete okkal-ok nélkül is a félig kifaragott tökökre terelődött.
- Uuuh! Halloween-i tökök! - rikkantott fel.
Az írónő kissé meglepődve figyelte a furcsa reakciót.
- Ne, már megint kezdi... - fogta a fejét Rob.
- Nem tehetek róla, hogy nem volt normális gyerekkorom! - rivallt rá a szőke, kissé vörösen.
- Te lehetsz csak ilyen béna, hogy még nem faragtatok halloween-i tököt. - vigyorgott Rob.
Kate félrepillantott, hogy még véletlenül se nézzen egyikőjük szemébe se. Hisz pontosan jól tudja, hogy ő alkotta ezeket a karaktereket, ahogyan a múltjukat is ő alakította ki. Ami most épp nem jött ki jól...
- Kipróbálhatom? - nézett Bess az írónőnkre, felvillanyozva.
- Mi? Nem! - kapott észbe Kate. - Ezeket én faragom ki! Kérd meg Robot, hogy vegyen neked!
- De hát ő túlságosan fukar! - vitatkozott tovább.
- Hé! Én is itt vagyok. Érző lény... - szólt közbe Rob is, bár Bess figyelmen kívül hagyta a mondanivalóját.
- Most miért nem?! - lépett közelebb az írónőhöz.
- Mert egyedül akarom kifaragni! - vitatkozott, egy eléggé gyerekes témán. Amit igazából egyedül Rob vett észre.
- Ne legyél már ilyen! - rivallt rá, majd egy könnyed mozdulattal megrázta a vállát.
Kate hirtelen, mintha súlytalannak érezte volna a lábait összeesett. Hatalmába kerítette egy furcsa érzés, ami csak úgy a semmiből ugrott elő. A két személy fokozatosan összefolyt előtte, ahogyan minden egyéb más is. Amíg a sötétség el nem nyelte, és eszméletlenül nem feküdt újra a földön.
- M-Mit csináltál? - pánikolt be először Rob.
- Mit tudjam én! - ugrott le Bess is a földön fekvőhöz. - Még lélegzik. - állapította meg, megkönnyebbülve.
- Oké, újból megkérdezem. Mi a francot csináltál?! - faggatta tovább Rob.
- Nem tudom! Csak megráztam a vállát, és elaludt. - mondta a szőke tanácstalanul.
- Jó. De akkor most mit csináljunk?
A laptop újból villogni kezdett, mire ők is felfigyeltek. Összenéztek.
Mi történik?








Kate kissé kómásan, és eléggé fáradtan nyitotta ki szemeit. Nem értette, hogy mi történik vele, vagy egyáltalán mi történt vele.
- Hol vagyok? - kérdezte először, bár a válasz egyértelmű volt.
Az asztalon feküdt, a laptopja előtt könyökölve.
- Az egészet...csak...álmodtam volna? - dörzsölte meg szemeit, mikor már kezdett magához térni.
Nem érti. Határozottan nem érti a helyzetet. Hisz minden...túlságosan is valósághűnek tűnt, ahhoz hogy álom lehessen.
- Ch. Mit is képzeltem. - nevetett fel. - Hisz csodák nem léteznek. - vont vállat, ponyvát téve az elmúlt 20 percre.
Hisz a laptop kijelzője még mindig üresen villogott, várva, hogy azt az üres teret teleírja, és egy újabb fejezetet írhasson az éhes olvasóinak.
- De a tököket is ki kéne... - nézett a tökökre, de nem tudta folytatni a mondatot.
A két tök, amik ezek előtt teljesen üresen hevertek előtte, most varázslatos módon ki voltak faragva. Nem lettek művészi alkotások, viszont szép munkát végzett, aki csinálta.
- Mi?! Az nem lehet! Én nem... - kapkodta a fejét az írónő.
Ha eddig nem értette a helyzetet, most már végképp sem.
- Oda a halloween. És még mindig nem írtam meg a következő fejezetet. Mi jöhet még? - adta meg magát a sors akaratának.
Hirtelen felindulásból összecsukta a gépezetet, és felállt székhelyéről.
- Inkább...pihenek egy kicsit. Úgy tűnik eléggé fáradt lehetek, ha ilyen súlyos hallucinációim támadnak. - vakarta meg a tarkóját, majd bement a házba.



Talán a véletlen műve, lehet, hogy a sors akarata, de az írónő nem vette észre. Nemcsak Karácsonykor történnek csodák, és ezt most a Halloween szelleme meg is mutatta. Az egyik tök oldalába két aláírás volt belevésve. Mindkettő egyedi. Talán, nem is baj, ha Kate elfelejti, ami történt vele. Hisz nem ez lesz az utolsó csoda, amit még tartogat neki az élet.
Ami pedig az aláírást illeti:
"Emlékeztetőül, Bess és Rob"

34. fejezet

Testvéri találkozások.

Egy hét úgy szállt el, mintha el sem telt volna. Csak a telefonom kijelzője bizonyította számomra, hogy igenis péntek van, és este hat óra. Valahogy még a Robbal eltöltött kicsiny idők is túlságosan gyorsan eltelnek, ami kiábrándít. Mikor már végre kiszabadulhattam az állott izzadtságszagú teremből minden sokkal tisztább lett. És nem csak a friss levegő miatt.
- Most mit állsz ott, mint egy zsák krumpli?
A fény bevilágítja előttem az egyébként teljesen sötét utat.
- Rohadj meg... - dünnyögöm az orrom alatt.
- Na, gyere már. Kezdek fázni. - fogta meg erőszakosan a kezemet, és átvéve a vezető szerepét, húzni kezdett maga után.
- De kis lányos valaki.
- Csak érzékeny vagyok a hidegre. - morgott.
- Persze, persze. - legyintettem egyet-kettő magam előtt, amolyan "ezt mondod, de úgysem hiszem el" stílusban.
Csak még egy kicsivel több időt. Csak még egy kicsivel több időt hadd töltsek Robbal. Számon sem tartom, hogy mikor voltam utoljára nála. Amióta komolyabbak az edzések, és minden szombaton versenyre megyek, muszáj többet fordítanom a pihenésre, így a péntekeket alvással töltöm.
Még a vacsora sem esik jól a mai estén. A levegő fagyos, és túlságosan csendes. Egyedül a villa és a kés hangja csattan fel a tányéron.
- Május 27.... - szólalok meg halkan, hogy még ezzel is valamelyest felolvasszam a jeges hangulatot.
- Áprilisban, ha már véget érnek a versenyek, ha gondolod, elmehetünk együtt vásárolni. - válaszol mosolyogva anya.
- Jöhet Abby is? - kérdezek rá rögtön. Tudom, hogy ő az ilyen egynapos vásárlásokat, melyek szinte mindig teli szatyrokkal végződnek, imádja.
- Azt hívhatsz magaddal, akit akarsz. - mosolyog még mindig.
- Rendben. - nyugtázom le a dolgot, majd egy újabb falatot veszek a számba.
Írország, esküvő, szervezés. Ez túl sok. És ha azt akarom, hogy Rob is eljöjjön, minél előbb fel kéne hoznom anyu előtt a témát.
Hiába próbálok barátkozni a gondolattal nem igazán sikerül, és még a vacsora végezte előtt inamba száll a bátorságom. Ennyit az őszinteségről.
Elhízott szépségemmel a kezemben, szinte menekülve a kínos légtér elől, felszaladtam a szobámba.
Két megoldás van most erre. Zene és internet. Így hát követve az isteni előírásokat, előkerestem a dohos fülhallgatómat, majd a régen látott laptopomat is előkerestem az ágy alól.
Nem is csoda, ha legelőször a Facebook-ot nyitom meg, hisz nagyon nincs is más weboldal, amit szívesen böngésznék.
Mintha a sors akarta volna, hogy abban a pillanatban én megnyissam ezt az oldalt. A top hírek közt szerepelt, és szinte felhívó jelleggel hívta fel a figyelmet, hogy összetörje az eddig boldog lányok szívét.
Rob Brice kapcsolatban.


A pupillám a hirtelen sokk hatására összeszűkült, és az ereimben is felgyorsult a vér keringése. Ezernyi gondolat repült keresztül a fejemben, főként kérdések. Kérdések, melyekre nem igazán tudtam választ keresni.
Miért csinálta ezt? Direkt csinálta? Véget akar vetni mindennek? Felvállal? Biztos hogy ő rakta ki? Vajon mi lehet mások reakciója? 
Szinte azonnal a kommentekre kattintottam, amitől újabb sokkot kaptam.
A körülbelül 70 hozzászólás közül, a háromnegyede rosszalló hatású volt.
"Ki az???" "Tényleg jobbat találtál, helyettem??!" "Ez se fog tovább tartani 1 hónapnál..." 
Ez persze eléggé elbizonytalanított. Köpni nyelni nem tudtam, amihez még az is hozzájárult, hogy Rob figyelmen kívül hagyta az összes hozzászólást, egyikre se válaszolva.
Persze a poszt hemzseg a sok "Gratulálok!" jellegű válasszal, de ez sem tudja kitaszítani maga mellől a gyűlölködő és irigy megnyilvánulásokat.
Ez csupán annyit tesz, hogy Rob feljött, és szinte nem is gondolkozva, kitette, hogy kapcsolatban, és újból kilépett az internet világából. Életének, csupán ezt a szakaszát megosztva a külvilággal. Van egy olyan érzésem, hogy hétfőn nem csak, hogy ez lesz a legfőbb téma az iskolában, de még az én véleményemet is ki fogják kérni, hogy vajon mégis mit szólok hozzá. És akkor mit mondjak?
Hogy mit szólok hozzá? Ahhoz képest, hogy mekkora hülyeség volt ez tőle...
Boldoggá tesz, de egyben nem tudok megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy ennek hála talán nem csak őt, de engem is kiutál a közösség. Rob Brice híres a lányok körében. Lehet, hogy már meg is alakult az első gyűlölködő csoportom.
De ha más szemmel nézzük, azt nem tette ki, hogy kivel van kapcsolatban. Csak annyit legyintett fel az oldalra, hogy ő pontosan másfél hónapja boldog kapcsolatban él. Amíg nem fognak gyanút, addig nyugi van.
De akkor sem értem, hogy mire föl ez a hirtelen hangulatváltozás és felvállalás.
Miért tetted ezt Rob?
Laptopomat összecsukom, és visszateszem a megszokott helyére. Észre se vettem, de a telefonom már régóta csak némán áll, hisz a lejátszási lista végére ért. Csak gondolataimba zuhanva fekszek az ágyon, a dunnarétegbe süppedve. A macska is hasonlóan cselekszik, csak ő közvetlenül mellettem foglal helyet, várva, hogy simogathassam.
Nem válaszol az üzeneteimre sem. Mintha ezzel csak szítani akarta volna a tüzet, majd eltűnik a ködben, pár napra. Miért?
Holnap verseny, vasárnap alvás, így az, hogy átmegyek hozzá teljességgel lehetetlen. Ha legalább szólt volna róla nekem, előre. Ha megbeszéltük volna, teljesen másképp állnék a dolgokhoz.
- Bess. Beszélgessünk már! - csörtet be az ajtón Gary, és szó nélkül az ágyamra vágja magát. Engem majdnem lelökve.
- Kopogni luxus? - emelek meg egy párnát, és a fejemhez szorítom.
Kopogni sem szokása, nemhogy még az, hogy ilyen váratlan megjelenéssel bevágódjon hozzám. Mi lelte már őt is? Mindenki dilit kap, mert péntek van?
- Tudod, hogy nem vagyok hozzá szokva. - hadarja gyorsan a szavakat. - Utálok egyedül lenni. Főleg egy ilyen kínos, családi vacsora után. - mondja, kihangsúlyozva a "család" szót.
- Bocsi. Én hoztam fel a témát. - próbálom a tárgyra terelni. Hisz ha egy oka van annak, hogy most idejött, az a bocsánatkérés lesz. Sosem enged az egojából.
- Nem a te hibád. - mondja, én pedig felugrok az eddigi fekvő helyzetemből.
Várj, Gary most tényleg azt mondta, hogy nem az én hibám? Jó, ez most egy rossz álom. Lehet, hogy táncedzés után beájultam, és ami eddig történt velem, csak álom.
- Gary! Csípj meg! Biztos, hogy álmodok! - támadom le hitetlenkedve.
- Nem vicces. - fintorog. - Tényleg szarul vagyok. - dünnyögi.
Bess, csak nézz rá. Nem ez a legmegfelelőbb pillanat arra, hogy hülyéskedj. Mi? Én nem is hülyéskedek? Gary a hülye! Én most tényleg magammal beszélgetek?
- Miért? - enyhülök meg, és végre képes vagyok normálisan rá nézni.
- Ez az egész... nekem... túl sok. - ismeri be, kissé nehezen. - Sarah, az esküvő, az érettségi, meg minden...
- Milyen Sarah? - csillan fel a tekintetem.
- Lényegtelen.
- De nekem nem lényegtelen!
- Túl hosszú történet. - mosolyodik el. - Lehet, hogy kiveszek egy hét szabadságot. Mikor csak én vagyok itthon, se Taylor, se anya, se külvilág. Csak én, és az ágy. Meg Momo. - sóhajt fel.
- Anya biztos meg fogja érteni, ha elmagyarázod neki. - teszem a vállára a kezem.
- Pfff. - nevet fel. - Dehogy értené meg. Ezért is fordultam hozzád.
- Húha, vagy én szívtam túl sok friss levegőt, vagy te ittál túl sokat, de ma hihetetlenül egyetértő vagy. Ennek még ára lesz, érzem.  - nevetek fel.
- Te takarítod Momo almos tálját a következő hónapban.
- Mi?
- Nehogy elhidd már! - horkan fel a nevetéstől.
- Nem vicces! - csapok a hasára, szigorúan, mire felnyög. De a nevetést nem hagyja abba.
Rég láttam Gary-t ilyennek. Mikor is volt utoljára testvéri kupaktanácsunk? Nem is emlékszek már rá. De már ez is eléggé megérett már, és így legalább a Robbal kapcsolatos gondolataim is mind elpárologtak. Ahogyan minden aggodalmam is.
Ez viszont nem zárja ki azt, hogy hétfőn mindenképp letámadom Robot ez ügyben.
- És miújság Hope-al? - terelem a témát.
Erre persze abba is hagyja a nevetést, és komoly arccal néz rám.
- Semmi. - dünnyögi, majd kifli alakba összekuporodva befordul.
- Ez meg mégis mit jelentsen?!
- Nem igazán az esetem...
- Te megőrültél?! - ugrok rá, mint egy kopó, és sikeresen le is esünk az ágyról.
Momo kétségbeesetten menekül ki a szobából, gondolván "Én ilyen hülyékkel nem szívok egy levegőt!"
- Ő életed párja! - kiabálom a fülébe, hogy minimum halláskárosodást szenvedjen, amiért ilyet mert velem közölni.
Ennek következtében le is lök magáról, egy mozdulattal. Fülét fájdalmasan simogatja.
- Miből gondolod? - sziszegi.
- Csak rátok kell nézni!
- Túl fiatal. Nem az esetem. - morogja, eközben a földet bámulva.
- És kit érdekel a korkülönbség? Anya és apa között hány év különbség volt? Legalább hat! - próbálok érvelni, de nem hiszem, hogy pont őket kellett volna felhoznom példának.
- És nézd meg, hogy mi lett a kapcsolatukból. - vágja rá rögtön a tökéletes választ. Boom head shoot.
- És nézd meg, hogy milyen jól kijöttek egymással. Te nem vagy olyan, mint apa. És ha jól alakítod a szálakat, akkor nem szúrhatod el. - nézek komolyan a szemébe.
Hitetlenkedve néz vissza rám. Valami...rosszat mondtam volna?
- Húgi... te mióta vagy ilyen filozófus alkat?
Na, csatt. Le is döntötte minden eddig felépített önbizalmamat.
- Bocsánat, ha próbálok értelmesen eltársalogni veled!
- Alapból nem vagy értelmes. Ne próbálj meg okos lenni. - nevet fel.
- Kössz. - dünnyögöm.
- Én köszönöm.
Újból felnézek rá, és látom, hogy mosolyog. Ami engem is mosolygásra késztet. Csak hatással voltam rá!
- Gondold újra. Megpróbálod még egyszer Hope-al? - próbálom elcsípni a tekintetét, de nem igazán akarja engedni. Folyton csak a földet pásztázza.
- Talán. - sóhajt fel.
- Nagyon helyes! - húzom ki magam. Végre egy nap, amikor valami jót cselekedtem. A sorozatos rossz után. - Tudod, ódákat zengett rólad az a lány, csak nekem.
Erre persze rögtön felkapja a fejét.
- Miket mondott?
- Hirtelen de kíváncsi lettél.
- Nem kifejezetten érdekel... - pillant félre megint.
- Akkor nem kötelességem elmondani...
- Mégis érdekel.
- Haha, majdnem elhitted. Nem fogom elmondani. - kuncogok komiszul.
- Ne legyél már ilyen velem. - nyüszög.
- Kiskutya szemek ide vagy oda, ígéretet tettem neki.
- Az ígértek arra jók, hogy megszegjük őket. - villant egy eszelős vigyort.
- Ezek a te nézeteid. - állok fel, és éppen kilépni készülök a szobából.
- Nem teheted ezt velem! A bátyád vagyok! - kiabál utánam az ajtó mögül.
- Pontosan azért teszem ezt, mert a bátyám vagy. - lépek vissza, erre az egy mondatra az ajtóhoz, majd elviharzok.
Kedvenc macskám a szennyeskupac tetején talált magának fekvőhelyet. Így, hogy anyának ne kelljen még ennél is többet mosnia, el is távolítom alvóhelyéről a kis dögöt. Nyávogva jelzi, hogy fél órája kapott enni, mégis éhes. Hiába esik meg rajta a szívem, nem akarom, hogy még ennél is kerekebb alakja legyen, mert a végén még a labda is irigykedni fog rá.


Bessnek 89 napja van hátra az esküvőig.